1. Egy kritikustól az ember nem vár derûs olvasmányt, mégiscsak szigorú aszkétákról van szó, akiket nem képes egy pohár sör felüdíteni, egy mûvészi élmény megrendíteni, egy vicc felszabadítani, egy focimeccs boldoggá tenni. Mindebben rögtön meglátják a kapitalista nyereségvágyat, az ideológiai leplet, a kizsákmányoló szabadidôipart.

Itt áll elôttünk egy mûvészettörténész nemzedék, amelyik a szakma hanyatlásával együtt a mûvészettörténész mentalitás hanyatlását is magával hozza. Pedig ehhez mindig is hozzátartozott az eredetiség, a bolondozás és a pletyka. Nincs olyan szakmai probléma, melyet ne lehetne személyes anekdotákkal fûszerezni. Talán összegyûjti valaki a még közszájon forgó mûvészettörténész anekdotákat és átment belôlük valamit az ideológiai rigorizmus zord jövôjébe. Különben könnyen elfelejtôdik például az is, hogy a Panofsky-recepció a német mûvészettörténészek körében a világháború után jórészt a Panofsky anekdoták recepciójára korlátozódott, amelyek mindig éppen akkor érkeztek frissen a tengeren túlról

Az utódok megfontolás tárgyává tehették ezt az anekdotakincset – és különös érzékenységüknél fogva nagyon komolyan is vették.

2. A Dahlemi Múzeumban volt egyszer egy alkalmazott a galéria bejárata elôtti képeslapos pultnál, aki elôtt elhaladt minden látogató. Kérdeztek tôle valamit, amikor bejöttek, kérdeztek tôle valamit, amikor kimentek. Néhány kérdés feltûnt neki, ezeket felírta magának. E kérdések gyûjteményét 1965-ben odaadta valakinek, aki megôrizte és közlésre ajánlotta ôket a „Kritische Berichte" címû folyóiratnak. Következzenek itt a kérdések az eredeti sorrendben és teljességben:

- Hol van Bernhard Dürer „Férfi rohamsisakban" címû képe?

- Itt van az a kép, amit Dürer a tolltartójával festett?

- Hova került Michelangelo „Mona Lisa" címû képe? Azelôtt a Kaiser-Wilhelm Múzeumban volt kitéve.

- Vannak képeik Oskar Riemenschneidertôl is?

- A gobleinek nyilván másolatok, mert ilyen értékeket az amik nem hagytak volna itt.

- Van katalógusok Anton Feuervogel képeivel? Miért nincs?

- Miért nincs az öreg Fritz a plakáton? Mégiscsak németek volnánk!

- Hol van Anton Peser „A nagy Annabella" címû festménye?

- Van képeslapjuk Peter Paul Hals „A vad bimbó" címû festményérôl?

- Miért nincsenek a drezdai képek bevezetve a katalógusba? Azok is csak német képek!

- Hol található Kramer gyógykútja?

- Miért nincsenek itt kiállítva a dolgok a Neandervölgyi Múzeumból? Az is nagyon érdekes volna.

- Van képeslapjuk Menzel „Napfelkelte a ligetben" címû festményérôl?

- Hol található Bolte özvegyének képe?

- Van képeslapjuk az esôkabátos Szent Erzsébetrôl?

- Hol van kiállítva a tûzoltósisakos férfi?

- Hol lóg a bukósisakos férfi?

- Hol van Rembrandt, az aranykalapos férfi?

- Miért hívják úgy, hogy „Az aranysisakos férfi" és nem „A sárgasisakos férfi"? R. sárgával festett, nem arannyal.

- Hol van a Schutzmann-Madonna?

- Hol lóg az ólomsipkás férfi?

- Hol áll Tilman Haselkorn kabátos madonnája?

- Hol van „Az aranysapkás alak" cómû kép?

- Hol van a férfi az arany maszkkal?

- A Sixtus-i kápolna is itt van?

- Mért nincsenek itt kiállítva azok a lovasképek, amelyek azelôtt a régi múzeum elôtt álltak?

- Miért nincs itt villamosmegálló? Mindig annyit kell gyalogolni. Ezt jelezhetné egyszer?!

- Hol van kifüggesztve Wilhelm Riemenschneider híres angol koncertje?

- Hol lóg Rembrandt van Delft képe a férfi gyöngysorral?

- Hol van Watteau barokk lépcsôje?

- Itt van Vermelen képe „Hölgy pálinkásüveggel"?

- Leonardo vacsorája is itt van?

- Hol van a kép a forgattyústengelyrôl? ( A kérdés: Kurbelwelle talán Courbet „Welle" (Hullám) címû képére vonatkozik.)

- Miért van az óra a Nofretete talapzatán?

- Melyik emeleten áll a Nitribitt?

- Miért nem állítják már ki a szép faliszônyegeket? Adenauer biztosan elcsaklizta ôket.

- Van Önnek felvétele „Az elveszett fiú" címû turbános Rembrandtról? – „Nem ismerek Rembrandttól ilyen címû képet." – A kérdezô a kísérôjéhez, mindketten öregurak:

"Hát ez nem tud semmit!"

3. Jóval azelôtt, hogy a múzeumok költséges felméréseket végeztek volna a közönség körében, akadt egy múzeumi alkalmazott, aki érdeklôdést tanúsított a múzeumlátogatók kérdésfeltevési módja iránt. Ült a bejáratnál, amely egyúttal a kijárat is, mert egy régebbi múzeumépítési elmélet biztonságtechnikai okokból megkövetelte, hogy a múzeumlátogató ugyanazon a (lehetôleg keskeny) kapun át távozzék, amelyiken bejött: körjárat. Ezért oszlik a fenti kérdéssor bejárat- és kijáratkérdésekre.

A bejáratnál azt akarjuk tudni, hogy mi hol lóg, áll vagy van. Mert van egy elôzetes tudásunk, klisé-várakozásunk: Rembrandt vagy éppen Riemenschneider. Az elôcsarnok atmoszférája megkívánja, hogy az ember kikapcsolódjék és összeszedje magát. De miközben az ember megpróbál kikapcsolódni és a klisékre koncentrálni, kiderül, hogy a múzeumlátogató mégiscsak magával hoz mindent. Az elszólásokból, kifordított szavakból, tévesztésekbôl vagy összekeverésekbôl az derül ki, hogy a klisék közé bekerülnek a mindennapi tapasztalatok. Van akinél a rohamsisak, a tûzoltósisak, a forgattyústengely vagy a nitribitt, a másiknál a bukósisak, az esôkabát, a pálinkásüveg, a Schutzmann vagy Adenauer. A külvilág elfelejtésére irányuló atmoszférikus késztetés a múzeumba való belépéskor feltehetôleg bonyolult pszichikai folyamatokat vált ki.

A kijárati kérdéseknél a klisé-stimulálás jeleit lehet megfigyelni. Úgy látszik, hogy a múzeumlátogatóknak csak egy kis részében tudatosul, hogy a falakon eredeti képeket lát, ami lehetôvé tenné a klisével szembeni végsô, hiteles tapasztalatot. A rendkívüliség érzését inkább közvetíti a múzeumi környezet mint a mûalkotások, amelyeken többnyire még észrevehetô, hogy valamikor egy mindennapi valóság használati tárgyai voltak. Magától értetôdôen vetôdik föl tehát a kijárati képeslapos pultnál a kérdés, hogy miért nincs meg minden. Miért nincs itt a Mona Lisa, a Sixtus-i kápolna, Leonardo Vacsorája, miért nem gondolnak a neandervölgyire és a drezdai képekre is. A megrekedés a reprodukciós szinten lehetôvé teszi az univerzális klisé-kielégítés iránti igényt.

A múzeumok elkezdték lefokozni a klisékkel terhelt mûtárgyakat, nem állítják ôket többé egy bársonyfüggöny elé a talapzatra. Az aranysisak ismét fent lóg a falon, és arannyá csak akkor válik, ha bekapcsolják a reflektort. Nem hajlandók erôsíteni a kliséket, de legalábbis megnehezítik – ez nevelô célzatú eljárás, amennyiben az eredetiség fetisizálására vonatkozó szemrehányás helytálló. Feltehetô, hogy a reprodukálhatóság kora elôtt a képi reprodukció sokkal nagyobb mértékben helyettesítette az eredetit mint manapság. A klisé szakadatlanul azon munkálkodik, hogy a mûalkotást visszahozza a mindennapiságba. A múzeumban az eredeti mûalkotást mindaddig reprodukált terméknek fogják tartani, amíg a mindennapok terméke nem lehet mûalkotás. Egész addig a sárga kell hogy arany maradjon.

4. A kérdések katalógusára vetett felületes pillantással is kiderül, hogy a kérdések címzettje elég bonyolult motiváltságú kérdésekkel került szembe.

A teremôr a legtöbbet kérdezett ember a múzeumban. A múzeumtörténet egyik legfontosabb eseménye minden

bizonnyal a múzeumôr, a „custos" képzettsége terén

bekövetkezett változás. Amíg autodidakta mûértôk, mûvészek vagy szabók /.../ gondozták a gyûjteményeket, és kulcscsörgetve vezettek át néhány elszórt látogatót a termeken, majd a kijáratnál tartották a markukat, a szakember volt a látogató beszélgetôpartnere. Fejedelmi vagy magángyûjtôk sokszor szintén személyesen vezették a látogatókat. Mióta a mûvészettörténészek a mûvészettudománnyal együtt a múzeumi igazgatóság szintjére vették be magukat a múzeumokban, a szakértelem visszavonult a látogatók és a mûalkotások közti kommunikációs mezôrôl. A mindennapi kérdések terhe átszállt a múzeumi ôrökre.

Ahol az igazgató a magas vendégeket még maga kíséri, vagy ahol önkéntesek és munkatársak még vállalnak szakszerû vezetéseket, ott alkalmilag még helyreáll a régi custos-funkció mint a kevesek osztályrésze. Egyébiránt a közvetítôszolgáltatás át van hárítva a nagyközönségre. Katalógusok, leíró jegyzékek, képes brosúrák, vezetô csoportok /?/ újabban múzeumdidaktikai részlegek képviselik a felülrôl irányított nevelési formákat.

Az a sík azonban, ahonnan az újabb nevelési módszerek egyáltalán ki tudnának indulni, a spontán kíváncsiság, a tárgyhoz kapcsolódó kérdés és motiváltság síkja a múzeumokban a teremôrök hatásköre marad. Ôk a spontán kérdések rendelkezésre álló egyedüli címzettjei, tehát a múzeumpedagógia legexponáltabb hordozói. A múzeumok dicsô mûveltségadó küldetése a teremôrökön múlik. Amit a múzeumok a legjelentéktelenebb helyükön tesznek, azzal járulnak hozzá a nemzet kimûveléséhez.

5. A teremôrök kiképezésével szemben, azzal szemben, hogy a múzeum a saját házában kezdje beteljesíteni mûveltségadó hivatássá, a legfôbb érvek a következôk:

- Az ember boldogtalan, ha többet tud annál, mint amiért megfizetik. Szakmai öntudatát ássa alá, ha a beavatottaknak való tudással ismertetik meg, amelyik egy magasabb hivatás státusának felel meg.

- Ha a múzeumi ôr tudja, hogy mit ôriz, akkor elhanyagolja azt, amiért alkalmazták: hogy vigyázzon. Egy ôr, akiben érdeklôdés alakulnak ki az ôrzött tárgyak iránt, könnyen arra a felismerésre juthatna, hogy az általa ôrzött mûalkotás a mûvészettörténet legkényesebb produktuma. És errôl nehéz volna lebeszélni.

- Egy képzett múzeumi ôr a látogatóknak inkább terhére volna mint a segítségére. A látogatóknak nyugalomra van szükségük a csöndes, zavartalan elmélyedéshez. Jobb, ha az ôr nem áll mellettük ugrásra készen várva a pillanatot, amikor túladhat a tudásán. Ha már elkerülhetetlen, hogy az ôrök alkalmilag birtokában legyenek áraknak és értékeknek, anekdotáknak és pajzán históriáknak, akkor legalább arra kéne ügyelni, nehogy egy megalapozottabb tudás bitoroljon nyakló nélkül egy olyan információs monopóliumot, amely a tudósok felsôbb köreit illeti meg.

Ezek az érvek sajátos változatai a társadalom egészében gyakorolt uralomnak. A zseniális Bode bevezette azt a rendszert, amely az ôröket alkalmazottakra és hivatalnokokra osztja, amivel rendkívül hatékony felügyeleti eljárást alakított ki, mivel a két csoport tagjai, mint megveszekedett ellenségek, könyörtelenül kölcsönösen figyelik egymást.

Egy valamelyest tájékozatlan vélemény szerint a kizsákmányoltak osztálya ki van zárva a múzeumból. De képviselôik, köztük nyugdíjasok és rokkantak, egyenruhába bújtatva be vannak oda zárva. Csak egyetlen osztály van, amelyik állandó jelenlétre kötelezetten képviselteti magát a múzeumi termekben. Ôk a legtöbbet kérdezett emberek a múzeumban.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu