Tárgyhûség, nyugati módra

 A múzeumokban kiállított tárgyak általában nem kiállításra készültek, a múzeum tehát olyan képet nyújt a világ mûvészetérôl és használati tárgyairól, amely távolról sem felel meg az alkotók szándékainak. A múzeumokban folyó munkát (amelynek lényege a közvetítés) ez a nyilvánvaló tény határozza meg, melyet a szakembereknek állandóan szem elôtt kell tartaniuk, még akkor is, ha a látogatók többsége nincs ennek tudatában. Egy mûvészeti kiállítás értelmezhetô úgy, mint a kurátor és a mûvész(ek) tudtukon kívüli együttmûködése, ahol az elôbbi jóval aktívabb és befolyásosabb szerephez jut. A dolog iróniája, hogy a kurátor nevét többnyire még csak fel sem tüntetik a kiállításon található anyagokon (legfeljebb mint a katalógus összeállítóját), s így a közönségben azt a hamis benyomást keltik, hogy „Goyával", „Warhollal" vagy az „afrikai mûvészettel" kerültek közvetlen kapcsolatba. A múzeumoknak szerintem kötelességük, hogy tudassák a látogatókkal, a kiállítás mely részét állította össze a mûvész, és mely rész a kurátor egyéni értelmezése. A két elem elkülönítése gyakran persze nem könnyû, hiszen a kurátor értelmezése részben megkérdôjelezhetetlen és ellenôrizhetetlen kulturális – és egyéb – feltevésekre épül.
  A mi újkori mûvészetünk, vagyis a Nyugat mûvészete a 18. század vége óta gyakorlatilag az egyetlen olyan mûvészet, amely galériákban való kiállításra (és nem galériák díszítésére) készült. Tulajdonképpen a saját mûvészetünk követelményeit vetítjük rá minden idôk mûalkotásaira és más tárgyaira: a mûvészet arra való, hogy szemléljék; értékét elsôsorban vizuálisan érzékeljük. Mûvészeti múzeumok rendszeresen állítanak ki reneszánsz oltárokat vagy egyiptomi sírkamrák tárgyait – nem beszélve az afrikai mûvészetrôl – anélkül, hogy legalább a legalapvetôbb kérdéseket föltennék: Vajon nyugati értelemben vett mûvészetrôl van-e itt szó? Olyan emberek készítették-e ezeket, akik megfelelnek a mi „mûvész" fogalmunknak? Ha nem, hogyan jelezzük ezt, amikor mûvészeti múzeumban állítjuk ki alkotásaikat?
  Az afrikai mûvészet kézenfekvô és különösen ékes példája az egészen más célra készült múzeumi tárgyak kiállításakor keletkezô torzulásnak. Még nem elég régóta szerepel a mûvészeti múzeumokban ahhoz, hogy jelenlétét a közönség magától értetôdônek tartsa. A látogató egyetlen dolgot egész biztosan tud az afrikai mûvészetrôl: hogy nem múzeumoknak készült. Az afrikai mûvészet ezért remek tárgyként kínálkozik annak vizsgálatára, hogyan tálalják – szebb kifejezéssel élve: hogyan helyezik új kontextusba – a múzeumok a tárgyakat.
  Én nem elméleti, hanem gyakorlati múzeumi szakember vagyok. Szakmai életem nagy részét kiállítás-szervezéssel töltöttem: egy állandó és számos idôszaki kiállítást hoztam létre. Mind mûvészeti kiállítások voltak, konkrét helyszínen konkrét tárgyakat állítottunk ki, egy bizonyos város meghatározott közönségének, meghatározott idôben. Mindegyiknek az afrikai mûvészet volt a tárgya – egy olyan mûvészet, amelyet nem mindenki fogad el automatikusan mint mûvészetet, s amely egy politikailag korántsem semleges tájról származik. Míg ezeket a kiállításokat szerveztem, megpróbáltam figyelembe venni mindazt, amit a közönség tudott vagy tudni vélt Afrikáról, és különféle stratégiákat fejlesztettem ki, hogy megbirkózzam elvárásaikkal. Talán elmondhatom, hogy e stratégiák elméletek kialakításához vezettek.
  A Nyugat kultúrája kisajátítja magának az afrikai mûvészetet, és olyan jelentéseket tulajdonít neki, amelyek nyomasztóan nyugati elképzeléseken alapszanak. Tudjuk, hogy az a jelentés, amelyet az otthonunkba és múzeumainkba csöppent tárgyaknak tulajdonítunk, korántsem azonos készítôik törekvésével. De talán mégsem ismerjük eléggé eredeti jelentésüket és státusukat (mûtárgy? kézmûvesmunka? szakrális tárgy?).
  A Nyugat gyermeke gyakran túlságosan is tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem ismeri az afrikai mûvészet eredeti kontextusát, s ezért hajlamos e mûvészet szemmel látható értékeit is figyelmen kívül hagyni. Pedig általában nem riasztja el, hogy képtelenség bármely mûtárgyat is az eredeti közönség szemével nézni, hát még a mûvész szemével. A legtöbb mûvészet eredeti kulturális kontextusa, különösen a vallási ihletésû mûvészeté, elérhetetlen távolságban van a mai múzeumlátogató közönségtôl. Ha más nem, a hit és a hódolat aurája legtöbbünknél hiányzik. Csak a saját kultúránkban, a saját korunkban lehetünk bennfentesek.
  S ezért úgy érzem, hogy egy kultúrával (és fôként egy nem nyugati mûvészettel) foglalkozó múzeumnak nem szabad olyan fensôbbséges hangot megütnie, amilyet gyakorta hallunk nyugati mûvészetet és tudományt bemutató múzeumokban. Túlontúl messze kerültünk az eredeti tulajdonosok és alkotók hangjától, túlságosan a saját kultúránk perspektívái határoznak meg bennünket, s így nincs okunk azt remélni, hogy – magasztos értelemben – hûek lehetünk a tárgyhoz. Legfeljebb a magunk módján, ami gyakran azt jelenti, hogy – mint Cole Porter hôsnôje – alig, vagy egyáltalán nem vagyunk hûek hozzá. S ha igen, legfeljebb a saját korunk módján.
  A New York-i Afrikai Mûvészeti Központban szervezett kiállításaimon megkíséreltem – különféle módokon – „tárgyhûnek" maradni. Mindegyik kiállítás lemondott a fensôbbséges hangnemrôl; mindegyik más és más stratégia segítségével igyekezett gyökeresen új kontextusba helyezni az afrikai mûvészetet a nyugati múzeumokban. Az egyik – „Az afrikai mûtárgyak gyûjtésének mûvészete" – nyíltan foglalkozott a kiállítási tárgyak kiválasztásával, és nemcsak azokat a tárgyakat mutatta be, amelyekre a mûgyûjtô büszke volt, hanem azokat is, amelyek fölött átsiklott mint középszerû, átalakított, restaurált vagy hamisított tárgyak fölött. A kiállítás arra hívta meg a nézôt, hogy közelrôl szemlélje a tárgyakat, és véleményt alkosson, mielôtt elolvasná a feliratot, amelyen az én véleményem állt. A feliratok személyes elképzelésekrôl is árulkodtak, hangnemük inkább közvetlen volt, mint didaktikus. E kiállítás szándéka bevallottan a figyelmes szemlélôdés, s nem a mûértés elôsegítése volt.
  Két másik kiállítás során azt a célt tûztem ki, hogy a látogató megtanulja kritikus szemmel nézni az afrikai mûtárgyakat, és tudatára ébredjen annak, hogy az afrikai mûvészetet szemlélve valójában saját tükörképünkkel találkozunk. Az elsô – „Perspektívák: az afrikai mûvészet különféle szemszögekbôl" – számba vette, hogy a Nyugat miképp vetíti ki Afrikára saját igényeit és fantáziáit; a másiknak „Mûtárgy/használati tárgy" volt a témája. Mindkét kiállítás inkább az amerikaiakkal foglalkozott, semmint az afrikaiakkal: az elsô kiállítás témája a közönség, a másodiké maga a múzeum volt.
  A „Perspektívák" azt vizsgálta, mi mindent képvisel számunkra az afrikai mûvészet. Meghívtunk tíz különféle álláspontot képviselô embert, hogy válasszanak tárgyakat, és vitassák meg választási szempontjaikat. A tíz kurátor között voltak amerikaiak és afrikaiak is, valamennyiüknek volt köze az afrikai mûvészethez, bár csak ketten voltak az afrikai mûvészet diplomás szakértôi. A kiállítási feliratokon a kurátorok szignált megjegyzései álltak. Legtöbbjük erôsen személyes, vitatható állítás volt, amellyel a látogató vagy egyetértett, vagy nem. A vélemények skálája az afrikai mûvészet következô értelmezési módjait tartalmazta: nemzeti örökség; személyes örökség; mûgyûjtemény tárgyai; mûvészettörténeti vagy antropológiai tanulmányok része; a 20. századi mûvészetre ható tényezô; forrás, amelybôl a mûvészek különféle módokon meríthetnek; élô vallási és politikai meggyôzôdések kifejezése.
  Egyéni szemléletük és különbözôségeik ellenére valamennyi kurátort foglalkoztatta mûélvezet és mûértés, forma és jelentés dichotómiája; amit David Rockefeller a mûvészi és a tudományos érzék közötti különbségnek nevezett. Az interjúk során ez a kérdés nyíltan nem merült föl, bár a probléma újra és újra felbukkant. Az antropológus Ivan Karp fogalmazta meg a legvilágosabban: „Állandóan ingadozom az egyetemes esztétikai kritériumok létezése mellett szóló érvek, és a másik vélemény között, mely szerint csak azoknak a szemszögébôl érthetünk meg igazán egy tárgyat, akiknek eredetileg készült, tehát az esztétikai szemlélet kulturálisan determinált." Ezt a kérdést mindig figyelembe kell vennünk a Nyugat kultúráján kívül esô mûvészetek értékelésénél: Hogyan érthetjük és értékelhetjük legitim módon egy olyan civilizáció mûvészetét, melyet valójában nem ismerünk eléggé? Gyanakszom, hogy látogatóink többségét, ha kimondatlanul is, de nyugtalanítja ez a kérdés.
  A kurátorok közül a mûvészeket foglalkoztatta a legkevésbé a tárgyak kulturális kontextusa, kizárólag úgy közelítettek hozzájuk, mint plasztikus formákhoz. Nancy Graves szerint: „A mûvészetet intuitív módon kell befogadni. Az ismeretszerzés fokozhatja élvezetünket, de egy tárgy erôteljes hatása mindenki számára azonnal érzékelhetô." Egy másik mûvész, Iba N'Diaye feljegyzéseiben egyáltalán nem utal a tárgyak jelentésére, viszont elmondja: úgy tanulta meg látni a tárgyakat, hogy lerajzolta ôket. Romare Bearden szerint az ismeretek még gátolhatják is a megfigyelést: „Le kellett tennem a könyveket, s ahelyett arra figyelni, milyen érzéseket kelt bennem a tárgy. A könyvek néha egyenesen akadályoztak." Az író James Baldwin szerint az egyetlen út a megértéshez a közvetlen tapasztalás. „Kíváncsi vagy rá?" – kérdi. – „Akkor engedd, hogy hasson rád. Közvetítôktôl semmit sem tudsz meg róla." S még hozzáteszi: „Él ez a furcsa nyugati dichotómia, a tartalom és a forma dichotómiája. Pedig valójában a forma maga a tartalom." Baldwin ebben egyetért az afrikai szobrász-jós Lela Kouakouval, aki tagadja a kettô közötti különbséget.
  William Rubin, a modernista mûvészettörténész szerint tartalom és forma csupán elméletileg különböztethetô meg, hiszen sem a kulturális kontextus megértése, sem az egyéni mûélvezet nem képzelhetô el vegytiszta tapasztalatként. „Nem választhatunk az eredeti összefüggésbe helyezés (ami mitikus törekvés) és a tisztán esztétikai befogadás (ki tudja, mi az?) között. A mûvészi alkotásokra nem a reakciók egy meghatározott készletével válaszolunk, amelyek esztétikai reakcióként különíthetôk el, hanem egész emberi valónkkal." Dr. Ekpo Eyo nigériai archeológus még messzebbre megy, amikor azt állítja, hogy a tudományos kutatás és az – alapvetôen érzelmi jellegû – esztétikai reakció együttesen vezet a mûalkotás megértéséhez. Régészeti tárgyakkal kapcsolatos személyes tapasztalatairól így ír: „Minél tovább néztem és tanulmányoztam ôket, annál jobban értékeltem a szépségüket – sokkal inkább, mint azokat az ismereteket, amelyeket a származási helyükrôl nyújtottak. Gyönyörûek voltak! Ahogy tapogattam ôket, és egyre több feljegyzést készítettem róluk, egyre jobban ragaszkodtam hozzájuk. Olyan ez, mint a gyermekszülés: miközben az ember folyton a kisbabáját nézegeti, egy csomó olyan dolgot fedez fel rajta, amit kezdetben észre se vett. Szinte akkor nyílt ki a szemem."
  A „Mûtárgy/használati tárgy" címû kiállítás témája a múzeum volt. Ez a kiállítás sem az afrikai mûvészetrôl vagy Afrikáról szólt, még csak nem is igazán a mûvészetrôl. Valódi témája az észlelés és a múzeum-élmény volt; az, hogy Nyugaton hogyan osztályoztak és állítottak ki afrikai tárgyakat a múlt században. Egyes tárgyakat mûalkotásnak, másokat használati tárgyaknak tekintünk, ám ezek a kategóriák nem felelnek meg az afrikai szemléletnek, és az idôk során meg is változtak. A kiállítás bemutatta, hogyan tekintünk az afrikai tárgyakra (szó szerint és képletesen), és rávilágított, hogy Afrikáról és az afrikai mûvészetrôl alkotott képzeteinket saját kultúránk határozza meg.
  A kiállítás az egyes tárgyakon és kiállítási stílusokon keresztül közelítette meg az észlelés problémáját. Mivel egy tárgy elhelyezése is hozzájárul ahhoz, hogy a nézô mûalkotásként szemlélje, úgy állítottuk ki a mûtárgyakat és az egyéb tárgyakat, hogy a nézônek ez szöget üssön a fejében, és hogy a berendezés trükkje leleplezôdjék. Egy zairei vadászháló volt az egyik esztétikailag nem értékelhetô, jelentéstartalommal nem rendelkezô tárgy – amely azonban a megtévesztésig hasonlított egyes kortárs mûvészeti alkotásokra –, amelyet ünnepélyes fényárban, emelvényen állítottunk ki. (Egy váratlan reakcióból kiderült, hogy a trükk sikerült: több mûgyûjtô érdeklôdött nálam, meg több afrikai mûtárgykereskedônél, hogy honnan szerezhetnének egy ilyen csodálatos hálót.) Ennek fonákjaként néhány különösen remek afrikai szobrocskát a természettudományi múzeumok stílusában állítottunk ki: egy vitrint teleraktunk esztétikailag érdektelen tárgyakkal, rengeteg szöveggel és képpel, a szobrocskákat pedig találomra közéjük helyeztük, így az egész egy „antropológiai tapéta" benyomását keltette. Ebben a meglehetôsen vegyes gyûjteményben szinte lehetetlen volt a szobrokat kiváló mûalkotásokként szemlélni, pedig tökéletesen szem elôtt voltak.
  A politikusabb alkatú látogatókat általában érdekli, hogy milyen értéket képviselnek és kinek a tulajdonában vannak a múzeumban látható tárgyak, hogyan kerültek a múzeumba, ki fizette a kiállítást, kié a haszon. S ezek számtalan kényes kérdés közül csupán a legkézenfekvôbbek. A múzeum – kimondva, egy oktatási program részeként; de kimondatlanul, szinte tudattalanul is – erôs politikai töltésû értékrendszert sugall, amely nemcsak a bemutatás stílusában, hanem mûködésének millió kis részletében is kifejezésre jut. A múzeum homlokzatán díszelgô hatalmas feliratok már akkor megmondják a látogatónak, mit kell látnia, mikor még be se tette az épületbe a lábát. A múzeum értéket közvetít – azzal, hogy milyen típusú programokat választ, milyen közönséghez szól, hány embert foglalkoztat, mekkora a munkatársak beleszólási joga, mely tárgyakat vesz meg, konkrétabban pedig azzal, hogy melyik kiállítást hol helyezi el, valamint a világítás és a feliratok finom trükkjeivel. Ezek egyáltalán nem semleges dolgok; s egyik sem nyilvánvaló. Mind arról árulkodik a közönségnek, mit gondoljanak azon túl, amit a múzeum látszólag tanít.
  A tárgyak eredeti helyükrôl való elmozdítása és múzeumba hurcolása régi nyugati hagyomány. A múzeumlátogatók nagy része mindent ott akar látni a múzeumban, sírkamrától oltárig, cipôtôl ingaóráig; s mivel nemigen rendelkezik elôzetes tapasztalatokkal arról, hogyan festenek ezek a tárgyak eredeti környezetükben, nincs és nem is lehet tudatában, hogy maga a múzeum is erôsen hat a szemléletére.
  Hogy a múzeum új kontextusba helyezi és értelmezi a tárgyakat – adott tény, nem szorul magyarázkodásra. Ám kötelessége nyíltan vállalni a nagyfokú szubjektivitást, ami szintén adott tény. Fontos, hogy a múzeumi szakemberek tudják, mit csinálnak és miért, és tájékoztassák a közönséget, hogy amit látnak, az nem „magáért beszél": hús-vér kiállítás-szervezôk ízlése, érdeklôdése, politikai meggyôzôdése és ismeretanyaga alakította egy adott pillanatban. A közönségnek tudtára kell adni, hogy a múzeum nem valamiféle hatalmas keret, amelyen keresztül a világ mûvészete és kultúrája szemünk elé tárul, hanem sokkal inkább egy erôsen fókuszált lencse, ami csak egy bizonyos szempontot nyújt a látogatónak. S nem is lehetne más.