MENEDZSER-KAPITALIZMUS:
a
gazdasági intézményrendszer s a társadalmi
struktúra változásai a poszt-kommunista átalakulás
során
1
E tanulmányban megkísérlem megfogalmazni, vannak-e és ha igen, mivel írhatók le az 1989 utáni Kelet-Európában kialakuló posztkommunista rendszerek megkülönböztetô sajátosságai. A tanulmány célja kettôs: egyrészt a poszt-kommunizmus politikai gazdaságával kapcsolatban fogalmazok néhány hipotézist, másrészt kísérletet teszek a posztkommunista társadalmak osztályszerkezetének leírására.
Fô hipotéziseim a következôk:
A poszt-kommunizmus politikai gazdaságtanát
talán a legpontosabban menedzser-kapitalizmusnak nevezhetnénk.
Ez a rendszer különbözik, mind a szocialista redisztributiv
gazdaságától, mind a piaci kapitalizmus Nyugat-Európából
és Észak-Amerikából ismert formáitól.
A szocialista redisztributiv gazdaságokban a többlettermék
kisajátítását a központi tervezôk
teleologikus tudásukra hivatkozva igyekeztek igazolni, míg
a piaci kapitalizmusban a kisajátítást a töke
személyes magántulajdona legitimálja. A menedzser-kapitalizmus
olyan rendszer, melyben a termelés kulcstényezôvel
való rendelkezés jogát – személyes magántulajdonosok
híján – a menedzserek a technikai know-howjukra hivatkozva
igénylik a maguk számára.
Az osztályszerkezettel kapcsolatos
fô hipotézisem, hogy a poszt-kommunizmusban a kulturális
töke vált a hatalom és a kiváltságok fô
forrásává, a gazdasági töke ehhez viszonyítva
csak másodlagos, kiegészítô szerepet játszik.
A poszt-kommunizmus osztályszerkezete ilyen értelemben a
modern kapitalizmus osztályszerkezetének mintegy a tükörképe.
A poszt-kommunizmus domináns osztálya a tág értelemben
vett értelmiség, pontosabban az értelmiség
három egymáshoz szorosan kapcsolódó elitje.
A legnagyobb hatalommal az új politokraciával szoros kapcsolatot
kiépített menedzser-elit rendelkezik. Az új domináns
osztály részét alkotja, még ha másodhegedûsként
is, tehát valamelyest alárendelt szerepben, a humánértelmiség
elit: a tudományos és mûvész értelmiség
sztárjai és a média vezet egyéniségei.
A tulajdonos polgárságnak egyelôre meg kell elégednie
a középosztályi pozícióval.
1. Kiindulópont:
miért folyik a küzdelem
– a tulajdonért vagy a rendelkezési jogért?
Kiindulópontom David Starknak
„az átmenet elmelét" bíráló kiváló
tanulmánya
(2)
. Stark szerint már maga az „átmenet"
kifejezés is teleologikus. Ez a fogalom elôfeltevésként
elfogadja azt, ami a társadalomtudománynak kutatás
tárgyává kellene tennie, nevezetesen azt a kérdést,
hogy a posztkommunista társadalmak mely cél-állapot
felé tartanak. A „tranzitologia" paradigmáján belül
dolgozó tudósok kimondva vagy kimondatlanul feltételezik,
hogy az állam szocializmus összeomlása után a
társadalmak szükségszerûen a piaci kapitalizmus
és a demokrácia Nyugat-Európából és
Észak-Amerikából ismert típusa felé
haladnak. Stark szerint helyesebb, ha a Kelet-európai társadalmi-gazdasági
változást út-függô átalakulásként
értelmezzük. E társadalmak nem „a szocializmus romjain
építik" külföldrôl ismert mintákat
„megvalósítva" a kapitalizmust, pontosabb ha azt mondjuk,
hogy „a szocializmus romjaiból" igyekeznek egy újfajta, mûködôképes
gazdasági rendszert kiépíteni.
Nincs persze kizárva, hogy
az egykori államszocialista országok között lesznek
olyanok, melyeknek sikerül közel kerülniük a Nyugat-európai
modellhez. Ezt társadalmi célnak tekinti nem csak az 1989
után hatalomra került politikai osztály, hanem a lakosság
jó része is. A mi feladatunk azonban nem annak a mérlegelése,
hogy mi a kívánatos jövô, dolgunk inkább
a már létezô és mûködô intézmények,
a társadalmon belüli tényleges osztály- és
érdekviszonyoknak a lehetô legpontosabb empirikus leírása.
Az „átmenet" teleologikus
szemlélete viszont könnyen arra vezethet bennünket, hogy
rossz kérdéseket tegyünk fel (s egy rossz kérdés,
még egy téves válasznál is kártékonyabb
lehet). Dolgozatom fontos tézise, hogy a poszt-kommunizmus elemzôi
gyakran – s ez alól jómagam sem vagyok kivétel – gyakran
ha nem is irreleváns, de mégsem a legfontosabb kérdéseket
teszik fel.
Azt fontolgatom: az a kérdés,
mely annyiunkat foglalkoztatott az elmúlt évek során,
nevezetesen, hogy kikbôl alakul ki a jövendô tulajdonos
osztály illetve nagypolgárság, az egykori nomenklatúra
tagjaiból, avagy esetleg másokból, nem volt-e félrevezetô,
nem terelte-e el figyelmünket a fontosabb problémáktól.
Szelényi Szonjával és Donald Treimannal az elmúlt
évek során egy kutatás-sorozatot irányítottam.
E kutatás-sorozat célja az volt, hogy feltérképezzük
mi lett a régi elit tagjaival, honnan verbuválódtak
az új elit tagjai. Munkánk egyik fô kérdése
az volt: konvertálható-e politikai töke gazdasági
tôketulajdonra, lesz a nagyburzsuázia az egykori nomenklatúra
tagjaiból. Önkritikusra fordítva a szót: biztos-e,
hogy ezt a kérdést állítva kutatásunk
középpontjába a legfontosabb társadalmi küzdelmeket
ismertük meg?
A politikai tõke gazdasági
tulajdonlásra való átválthatósága
egyébként kulcskérdése az úgynevezett
„piaci átalakulás elmélete" (market transition theory)
körül zajlott vitának is. Victor Nee egy 1989-ben, az
American Sociological Review-ban megjelent kulcsfontosságú
tanulmányban
(3)
azt állította, hogy a piaci
átalakulás fô haszonélvezôi a „közvetlen
termelôk", belôlük válnak új vállalkozók.
Elméletét egyaránt támadták Kína-szakértôk
– például Andrew Walder
(4)
, Yangie Bian és
John Logan
(5)
és Kelet-Európa-kutatók. A Kelet-Európa
szakértôk Nee kritikáját a legelegánsabban
Rona-Tas Ákos fogalmazta meg
(6)
. A piaci átalakulás
elméletének a kritikusai mind azt hangsúlyozzák,
hogy az egykori kommunista nomenklatúra az átalakulás
folyamatát arra használta fel, hogy önmaga váljon
az új tulajdonos osztállyá.
A Kelet-európai társadalomkutatásban
egyébként megfogalmazódott e kérdéskörrel
kapcsolatban egy igen nagy hatású elmélet, nevezetesen
a „hatalomátmentés" vagy a „politikai kapitalizmus" tézise.
Eszerint az egykori kommunista hatalmi pozíciók birtokosaiból
jön létre az új nagypolgárság. Ezt a hipotézist
kitûnô analitikus érzékkel Hankiss Elemér
(7)
és Jadwiga Staniszkis
(8)
már 1988 közepén
megfogalmazták. Ezt a megközelítést neveztem
egyes korábbi publikációmban az elit-reprodukció
elméletének
(9)
. Ez az elmélet feltételezi,
hogy a politikai elitek lényegesebb korlátok nélkül
tudják politikai apparátusban, vagy a redisztributiv gazdaságban
elfoglalt vezetô pozíciójukból eredô kiváltságaikat
gazdasági magánvagyonná átalakítani.
Van aki ezt a folyamatot primitív tôkefelhalmozásnak
nevezte. Gyakran vontak párhuzamot a posztkommunista átalakulás
és a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet,
a Kelet-európai privatizáció és a kora újkori
angliai úgynevezett „bekerítési mozgalmak" között.
.
Ezek érdekes és tanulságos
analógiák. E tanulmányban viszont szeretném
megfordítani, radikálisan újragondolni kérdésfeltevésünket.
Nem elképzelhetô-e, hogy a posztkommunizmus társadalmi
küzdelmeinek az igazi tétje nem is a vagyon, hanem a rendelkezési
jog? Nem követünk-e el hibát akkor, ha kizárólag,
vagy akárcsak elsôsorban is a tulajdon kérdését
állítjuk elemzésünk középpontjába.
Ha ez hiba, akkor éppenséggel azért követjük
el, mert az átmenet paradigmájának a teleológiájától
vezérelve mindenütt, legalább csirájukban azokat
az intézményeket véljük felfedezni, amelyeket
a Nyugati társadalmakból ismerünk. Tudjuk a legtöbb
társadalomkutató úgy véli még a mai
kapitalizmus feltételei között is Nyugaton a tôketulajdonlás
meglehetôsen koncentrált, személyes, tehát azonosítható
az egyének, vagy családok egy viszonylag szûk köre,
a nagypolgárság, mely az amerikai, vagy nyugat-európai
termelôvagyon jelentôs részének tulajdonosa s
ennek alapján rendelkezik azzal s ily módon messzemenôen
befolyásolni képes, ha éppenséggel erre támad
kedve a legfontosabb nemzetgazdasági folyamatokat. Nem essünk-e
a teleologikus gondolkodás csapdájába ha mindenképpen
azt firtatjuk: mely mértékben alakult ki már ez az
osztály a poszt-kommunista Kelet-Európában, kikbôl
is verbuválódnak tagjai? Mi lenne ha megkísérelnénk
errôl a problémakörrôl legalábbis gondolati
kísérletként radikálisan másként
töprengeni? Miért is ne tételezhetnénk fel ily
módon, hogy a poszt-kommunista átalakulás során
esetleg nem is az a lényeges kérdés, hogy ki minek
a tulajdonosa, hanem, hogy kinek sikerült megszereznie a termelés
döntô tényezôivel való rendelkezés
jogát? Nem elképzelhetô-e, hogy nincs számottevô
nagypolgárság kialakulóban, a poszt-kommunista Kelet-Európa
menedzser-kapitalizmusában? A társadalom csúcsán
tehát nem nagytulajdonosok, hanem menedzserek találhatók?
Ha túl makacsul mindenképpen ott is magántulajdonosokat
keresünk, ahol talán nincsenek is, elôfordulhat, hogy
kicsinyes korrupciók részleteit kutatva nem látjuk
meg a mélyebb s nagyobb mérvû társadalmi konfliktusokat.
Tudjuk, vannak példák arra, hogy X-nek, vagy Y-nak sikerült
egy pár millió dollárnyi közvagyont magántulajdonává
átvarázsolnia. A feudalizmusból a kapitalizmusba való
átmenet fogalmaival élve: találunk könnyen példákat
olyan csibészekre, akik „közföldeket bekerítettek"
s azokat saját „vadaskertjeikké" alakították
át. Legyünk azonban elôvigyázatosak s éljünk
a gyanúval, hátha a kiscsirkefogók korrupciói
elterelik figyelmünket az átalakulás nagyobb társadalmi
problémáiról. Nem elképzelhetô-e például,
hogy a poszt-kommunista társadalom menedzsereinek a hatalma jóval
nagyobb, mint a magánvagyonuk? Nem elképzelhetô-e az,
hogy a menedzsereknek igazi érdeke, legalábbis a jelen történeti
helyzetben nem is magánvagyonuk pillanatnyilag nagy kockázattal
járó gyarapítása, ehelyett inkább hatalmukat
igyekeznek maximalizálni?
Öt ország – Bulgária,
Csehország, Magyarország, Lengyelország és
Oroszország – 3000 legnagyobb vállalatának vezérigazgatóink
egy reprezentatív mintáján országonként
600 igazgatóval folytattuk személyes interjút élettörténetükrôl.
Valamennyi országban 1993-ban e gazdasági csúcsvezetôk
nagy része – csaknem kilencven százalékuk – már
1988-ban is menedzseri pozícióban volt, illetve olyan szakértelmiségiként
dolgozott, aki okkal számíthatott arra, hogy rövidesen
menedzseri állásba kerül. Tény ugyanakkor az
is, hogy a mai gazdasági csúcsvezetôk nagyobb része
nem az 1988-as csúcsvezetôk körébôl került
ki. A legtöbb általunk vizsgált országban, s
Magyarországon kitüntetett mértékben, a gazdasági
vezetés csúcsain nagymérvû változások
történtek a poszt-kommunizmus elsô éveiben. A
korábbi szocialista mamutvállalatok egykori vezéreinek
egy jelentôs része ma már – az esetek egy részében
korengedményes – nyugdíjban van, de helyükre tipikusan
olyanok léptek, akik már az államszocializmus kései
korában is döntéshozatali pozícióban voltak.
1989 sok szocialista gazdasági vezetô számára
gyorsliftnek bizonyult, egy-két emeletet kihagyva a vártnál
gyorsabban került most vállalatának az élére.
Provokatívan fogalmazva: 1989 a menedzser-elit sikeres forradalma
volt, mely során e réteg, s általában a kései
államszocializmus új technokráciája gyôzelmet
aratott régi ellensége, a redisztributorok, az államszocializmus
uralkodó bürokratikus rendje felett. Kétségtelen,
hogy a legfelsôbb gazdasági vezetôk jelentôs hányada
rendelkezik – a vékonypénzû társadalomkutató
értelmiség szemében irigylésre méltóan
busásnak tûnô – magántulajdonnal. De minden jel
arra mutat, hogy ennek a magántulajdonnak a volumene ha nem a havi
fizetésébôl megélni próbáló
értelmiség, hanem egy valóságos tulajdonos
polgárság eszével gondolkodunk róla inkább
szerénynek mondható. Az általunk vizsgált országok
átlagában a menedzserek többségének semmi
tulajdona nincs abban a vállalatban, melynek menedzsere s ha van
is ilyen tulajdona az az összvállalati tökének
csak egy töredékét képezi.
Próbáljuk kutatásunk
kérdéseit tehát új módon megfogalmazni.
Elképzelhetônek tartom, hogy a poszt-kommunista társadalmi
átalakulás lényege nem az, hogy az egykori kommunista
nomenklatúrából új nagyburzsoázia lett,
hanem hogy a kései államszocializmus technokrata menedzserei
e folyamat során legyôzték ugyan az államszocializmus
redisztributorait, annak az uralkodó rendjét, de mind ez
ideig sikerült megakadályozniuk azt, hogy helyettük a
nyakukra most egy új tôketulajdonos osztály üljön.
2./ A menedzser-kapitalizmus politikai gazdaságtana
Célom, hogy egy olyan pozitív
elmélet körvonalait kezdjem el felvázolni, mely képes
leírni a posztkommunista rendszer gazdasági intézményeinek
fô jellemzôit, mûködési elveit. A posztkommunista
átalakulás elméletének megalkotására
tett – egyébként is csak kisszámú – eddigi
kísérletek általában negatívak, többnyire
azt írják le: mi az aminek a poszt-kommunizmus NEM tekinthetô
(maga a poszt-kommunizmus kifejezés is így írja le
a jelenséget – ennek az új társadalomnak a lényege,
hogy valamikor kommunizmus volt, de ma már NEM az), illetve azt
fejtik ki, hogy ez a rendszer miért életképtelen,
miért nem valószínû, hogy önmaga újratermelésére
képes lenne. Ezt illusztrálandó az általam
legtöbbre kecsült két elméletalkotási kísérlet
ilyen értelemben vett hiányosságairól szeretnék
néhány megjegyzést tenni...
David Stark a „vegyitett-tulajdonlási"
(recombinant property) rendszerrel foglalkozó kiváló
tanulmányában
(10)
nem kevesebbet állit, minthogy
a posztkommunista rendszerben a vagyon sem magántulajdonban, sem
köztulajdonban nincs, a tényleges posztkommunista tulajdonviszonyok
e két tulajdonforma valamely keverékeként jellemezhetôk.
Stark szerint a poszt-kommunizmus nem vegyesgazdaság, abban az értelemben,
hogy egyes vállalatok magán-, mások cégek viszont
köztulajdon vannak. Itt olyan vegyesgazdaságról van
szó, melyben a gazdasági egységeken belül vegyülnek
a magán és köztulajdonlás elemei. De miféle
keverékrôl van itt szó? Mennyi benne a magántulajdon
s mennyi a köztulajdon? Hol látható az egyik, vagy a
másik tulajdonforma? Állíthatjuk-e, hogy a „vegyítés"
eredményekét egy új „vegyület", egy a történelembôl
idáig még nem ismert új tulajdonforma alakult ki?
Mennyiben tekinthetô a „vegyitett-tulajdonlás" önreprodukcióra
alkalmas rendszernek, avagy mennyiben csak átmenet az államszocializmus
és a kapitalizmus között? Stark adós marad a válasszal
mindezekre a kérdésekre, elmélete nem fejti ki mi
is jellemzi a poszt-kommunista tulajdonviszonyokat, nem mond többet
annál, mint ez a tulajdon se nem magán, se nem állami,
vagy közösségi.
Michael Burawoy „kereskedelmi kapitalizmus"
elmélete jobban közelíti azt, amit én „pozitív
elméletnek" nevezek ebben a dolgozatban
(11)
. Burawoy a poszt-kommunista
gazdaság kereskedelmi kapitalizmusként történô
jellemzésével kísérletet tesz arra, hogy leírja
e rendszer új mûködési logikáját.
A poszt-kommunista kapitalizmust élôsködô, pazarló,
felhalmozásra képtelen szisztémának tartja.
Ha ez azonban igaz a poszt-kommunizmus nem fogja magát újratermelni,
össze kell omolnia s vagy visszatér valamiféle szocialista
modellhez, vagy át kell alakulnia tôkés gazdasággá,
vagyis visszaérkeztünk a „piacgazdasági átmenet"
teleologikus elméletéhez.
E tanulmányban mint jeleztem
a poszt-kommunizmus pozitív elméletét keresem: tudunk-e
azonosítani olyan sajátos intézményeket a jelenlegi
poszt-kommunista rendszerben, melyek mûködôképesnek
látszanak s mik ezeknek az intézményeknek megkülönböztetô
jellemzôi. Ezt az elméletet egyelôre csak keresem, ezért
ebben a dolgozatban egyelôre többre vállalkozni nem tudok,
minthogy megfogalmazzak egymással lazán összefüggô,
de elméleti rendszert még nem alkotó téziseknek
egy sorát. A legfôbb téziseket, a menedzser-kapitalizmusnak
a magántulajdonon alapuló kapitalizmussal, illetve a szocialista
redisztributiv gazdasággal való összehasonlítását
az 1. táblázat tartalmazza.
1. táblázat)
A menedzser-kapitalizmus jellemzôi
Társadalmi formáció
Gazdasági koordinációs mechanizmus Tulajdonviszonyok
Államszocializmus Redisztribució Állami tulajdon,
döntéshozatali hatalmat a teleologikus tudásukra hivatkozó
redisztributorok gyakorolják Menedzser-kapitalizmus Piac Diffúz
tulajdonlás, nincsenek személyes tulajdonosok, a döntéshozatali
hatalmat technikai know-how-jára hivatkozó menedzserek gyakorolják
Magántulajdonon alapuló kapitalista gazdaság Piac
Személyükben azonosítható magántulajdonosok
vannak, akik döntéshozatali jogukat vagy maguk, vagy alkalmazásukban
álló menedzsereken keresztül gyakorolják
A menedzser-kapitalizmus elvileg
önmaga újratermelésére akár alkalmasnak
is bizonyuló új intézményrendszerére
a részletesebb tételeim a következôk:
Elsô tétel: a posztkommunista
gazdaságot diffúz tulajdonviszonyok jellemzik. Egyelôre
legalábbis nem tudjuk megnevezni azokat az egyéneket, családokat,
illetve az egyéneknek, vagy családoknak azt a csoportját
akik elegendô tôketulajdonnal rendelkeznének ahhoz,
hogy a gazdasági újratermelést tulajdonosi minôségükben
számottevô módon befolyásolni tudnák.
E sajátos, diffúz tulajdonviszonyok az egyes posztkommunista
országokban különbözô módon jöttek
létre de jellegüket és társadalmi-gazdasági
következményeiket tekintve meglepôen hasonlóak
egymáshoz. Különösen figyelemre méltónak
tartom azt a tényt, hogy tulajdon személytelensége
és diffúzitása – Kelet-Németország kivételével,
melyet a nyugatnémet töke sikerrel „kolonializált"
(12)
– minden egykori szocialista országban megfigyelhetô.
Csehországban például
a diffúz tulajdonviszonyokat a privatizációs utalványokkal
végrehajtott magánosítás hozta létre.
E privatizációs utalványokkal üzletelô
befektetési alapok a nagyobbrészt még valamiképpen
mindig állami tulajdonban lévô bankokkal összekapcsolódva
töltik be a „tulajdonos" szerepét. Magyarországon és
Lengyelországban a magánositás radikálisan
más módszerét használták, ennek fô
formája az úgynevezett spontán privatizáció
volt, mely azonban semmivel nem került közelebb a személyes
magántulajdonlás rendszeréhez, mint a cseh szisztéma:
itt a legjellemzôbb az úgynevezett „kereszttulajdonlás":
a vállalatok tulajdonosai bankok, vagy más vállalatok,
de esetenként a vállalatok is részvényesei
a bankoknak, melyek nagyobb része viszont még mindig az államé.
A kereszttulajdonlás rendszerének kialakításának
és újratermelésében kulcs-szerepet játszik
végül az állami privatizációs ügynökség,
mely részben tulajdonosi részben rendelkezési jogokkal
bír a gazdaság jó része felett. Függetlenül
azonban attól, hogy milyen módszerrel jött létre
a menedzser-kapitalizmusra oly jellemzô személytelen, diffúz
tulajdonlás valamennyi országban a tulajdonnak ez a formája
képezi a menedzseri rendelkezési hatalom anyagi bázisát,
ez biztosítja ugyanis, hogy nincs egyetlen intézmény,
jogi vagy természetes személy, aki a menedzserekkel szemben
mint tulajdonos felléphetne, ôket gazdálkodásuk
természetét, hatékonyságát illetôen
számon kérhetné.
Második tétel: történelmi
irónia, hogy e diffúz tulajdonviszonyok éppenséggel
privatizációnak, vagy magánosításnak
nevezett politika eredményeként jöttek létre.
A magánositás politikáját az az ideológia
igazolta, hogy a gazdaság hatékony mûködéséhez
személyes, azonosítható tulajdonosokat kell találni.
A magánositás ezzel szemben ha ez egyáltalán
lehetséges még a korábbinál is áttekinthetetlenebb
tulajdonviszonyokat hozott létre. A privatizáció lényege,
hogy ennek során nem a tulajdonosi jogosítványok kerültek
újraelosztásra, hanem a rendelkezési jog került
új társadalmi aktorok kezébe. A magánosításként
ismert politika nem a tulajdont, hanem a rendelkezési jogot strukturálta
újra. A menedzser réteg a privatizáció segítségével
fosztotta meg a redisztributorokat hatalmunktól de ezt sikerül
olymódon elérnie, hogy a redisztributorok helyébe
nem léptek személyes tulajdonosok. A privatizáció
egy „misnomer" , vagyis pontatlan, e fogalommal jelölt gyakorlat tartalmának
egyáltalán nem megfelelô kifejezés. Az úgynevezett
„magánositás" következtében az esetek jó
részében szó sincs arról, hogy magánszemélyek
(természetesek, vagy jogiak) kezébe került volna a köztulajdon.
Nem oldódott meg az államszocializmus tulajdonlási
vákuuma, az államszocializmus áttekinthetetlen tulajdonviszonyai
a menedzser-kapitalizmusban – legalábbis a nagyvállalati
szféra jó részében – még átláthatatlanabbá
váltak. Nem hiszem, hogy ez valamiféle „összeesküvés"
következménye lett volna. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy
az a terv, hogy köztulajdont egy nagy akció során magántulajdonná
változtassák egyszerûen megoldhatatlan feladat volt.
A szocialista reformok még késôi fázisában
is, mondjuk a nyolcvanas évek elején-közepén,
számos – vagy talán a legtöbb – közgazdász
úgy képzelte, hogy az államosítás visszafordíthatatlan
folyamat
(13)
, a legoptimálisabb esetben az államszocialista
reidsztributiv gazdaság egy olyan piaci mechanizmusok által
integrált rendszerré válik majd át, melyben
a meglévô s a piac hatása alatt hatékonyabbá
váló vállalatokat igazi új – külföldi
tôkebefektetésekbôl, vagy belsô magánfelhalmozásból
finanszírozott – magánvállalatok egészítik
ki. Bár ugyanezek a közgazdászok szinte kivétel
nélkül a nyolcvanas évek végére megváltoztattak
a véleményüket, az állami szektor racionalizálása
és új magánberuházások serkentése,
vegyesgazdasági stratégia helyett most már a közvagyon
magánosítását jelölték meg a gazdaságpolitika
céljaként lehet, hogy a történelem a néhány
évvel korábbi álláspontjukat igazolta. Hátha
valóban a kör négyzetesítéséhez
hasonlóan megoldhatatlan feladat az államosított gazdaság
magánosítás. A némethez hasonló hatalmas
mérvû külföldi tôkebeáramlás
nélkül a privatizáció meghirdetése eltudja
pusztítatni a korábbi állami szektort – ennek empirikus
bizonyítéka a poszt-kommunista átalakulási
válság a gazdaságtörténelemben szinte
precedens deindusztrializációja – de abból nem hoz
létre személyes magántulajdonban nagyvállalatokat.
Harmadik tétel: a nyugati,
magántulajdonon alapuló kapitalista piacgazdaságokban
is megfigyelhetô egy olyan tendencia, melynek során nô
azoknak a személyeknek a száma, illetve a lakosságon
belül azoknak a részaránya, akik valamennyi tôketulajdonnal
rendelkeznek. A tulajdon ilyen szétterülésének
a tulajdonos nagypolgársággal rendelkezô tôkés
társadalmakban szigorú korlátai vannak, a menedzser-kapitalizmusban
viszont ezek a korlátok nem léteznek. A menedzserializmus
gondolatát Berle és Means már az 1930-as évek
legelején kifejtették s ôket követôen mintegy
három évtizeden keresztül sok szociológus és
közgazdász vélte úgy, hogy a modern kapitalizmusban
a személyes tulajdonlás jelentôsége megszûnik
s a valóságos gazdasági hatalom a menedzserek kezébe
kerül át. Különösen az 1960-as évek közepétôl
azonban egyre többen kezdték kifejezni kétségeiket
a menedzserizmus tézisével kapcsolatban. A tulajdon „szétterülése"
az elmélet racionális magvát képezte, de a
menedzserializmus elméletének kritikusai rámutattak
arra, hogy ez a szociológiai iskola alábecsüli a személyes
tulajdon változatlan jelentôségét, azt a tényt,
hogy a „szétterülés" folyamatával egyidejûleg
a tulajdon koncentrációja is folyt, vagyis bár nôtt
a tôketulajdonnal rendelkezôk száma és részaránya
ezzel egyidejûleg az össztársadalmi termelôtöké
egyre nagyobb hányada egyre kisebb számú tulajdonos
kezében összpontosult. A menedzserizmus elméletének
legfôbb szociológiai gyengéje, hogy alábecsüli
a tulajdonos nagypolgárság erejét és befolyását.
Nem arról van szó, mintha az Észak-Amerikában,
vagy Nyugat-Európában a menedzserek ne törekedtek volna
hogy a hatalmat a tulajdonosoktól elragadják, ott e hatalmi
törekvésük – feltevésem szerint a tulajdonos polgárság
rendkívüli ereje miatt – meghiúsult. A posztkommunista
Kelet-Európában viszont számottevô ellenfél
nélkül a menedzserek, ha sikerül tartós szövetséget
kialakítaniuk az értelmiség más fontos elitjeivel,
hatalmi törekvéseiket megvalósíthatják.
Negyedik tétel: Feltételezem
továbbá, hogy a posztkommunista gazdaságokban a menedzsereknek
nem feltétlenül érdekük, hogy személyes
magántulajdonosokká váljanak. Kelet-Európa
gazdaságaiban túlságosan nagyok a vállalkozók
kockázatai ahhoz, hogy ésszerû legyen termelô
töke tulajdon szerezni. A nagy fokú bizonytalanság miatt
ésszerûnek tûnik, hogy a vállalkozói kockázata
nagyszámú tulajdonos között oszljon meg, s különösen
fontos, hogy e tulajdonosok között legyenek olyan állami
tulajdonban levô, vagy legalábbis valami módon az állami
költségvetési forrásokhoz valami módön
hozzáférni tudó intézmények, melyek
kudarc eseten képesek arra, hogy kihúzzák a bajból
az érintett gazdasági szervezeteket. David Stark szellemesen
azt állítja, hogy a posztkommunista privatizáció
során a terheket (adósságokat) és erôforrásokat
elválasztják egymástól. Az adósságokat
a bankok s végsô soron az állami költségvetés,
vagyis az adófizetôk nyakába varrják, míg
az erôforrásokat magánkézbe adják. A
menedzserekbôl csak az esetek kisebb részében lett
annak a cégnek, melynek a menedzsere a részleges, vagy különösképpen
többségi magántulajdonosa. Ennek egyik oka, hogy nem
rendelkeztek elegendô tökével, hogy a vállalatot
megvásárolják, de ennél talán még
fontosabb ok, hogy szívesebben hagyjak az általuk vezetett
cégek tulajdonjogát bankok, más cégek és
az alkalmazottak kezében, míg magukat tulajdonosi részesedés
helyett inkább magas fizetésekkel jutalmazzák.
Ötödik tétel: Tekintettel
a nagyfokú gazdasági bizonytalanságra ésszerûnek
tûnik, hogy a menedzserek megpróbálnak „több lábon
állni". A privatizáció során a sok menedzser
– Magyarországon éppenséggel a nagyvállalati
menedzserek többsége, mintegy kétharmada – szerzett
valamilyen magánvagyont. Minden rendelkezésünkre álló
tény szerint azonban e vezetôk magán-vagyona szerény
mérvû s nagyon kevesen vannak, akik az általuk vezetett
vállalatban elegendô tulajdonosi részesedéssel
rendelkeznének ahhoz, hogy ezt a vállalatot tulajdonos-menedzserként
tudják irányítani. A nyolcvanas évek közepe,
vége óta inkább jellemzô, hogy vállalatvezetôk
saját nevük, feleségük, vagy más családtagjuk
neve alatt alvállalkozást hoznak létre. Ezek többnyire
apró cégek, kevés alkalmazottal és nem jelentôs
tôkebefektetéssel, de hatalmas haszonnal dolgoznak. E nagy
haszon forrása, hogy a vállalatvezetés a vállalat
legprofitábilisabb tevékenységeit, rizikó mentesen,
saját alvállalkozásainak juttatja. Az azonban, hogy
egy vállalatvezetô feladja menedzseri pozícióját
s fôfoglalkozásként saját mini-vállalatát
igazgassa a kivételes esetnek látszik. Miért is tenné?
Miért adná fel nagy hatalommal járó, jó
jövedelmet biztosító, rizikóvállalást
tôle nem kívánó nagyvállalati menedzseri
pozícióját, hogy egy „kóceráj" tulajdonos-igazgatója
legyen nem is beszélve arról, hogy ezután honnan kapná
a jól jövedelmezô alvállalkozói megrendeléseket?)
Miért is akarna valaki, akinek sikerült már az új
„uralkodó osztály" tagjává válni „kispolgárrá"
felcserélnie ezt a pozícióját? A két
szerep szimultán játszása mindenképpen elônyös.
Alvállalkozóként hasznot lát a nagyvállalatból,
melynek menedzsere, de menedzserként is haszna van abból,
hogy van magánvállalati érdekeltsége. A menedzser-kapitalizmus
sajátossága, hogy e rendszerben a gazdasági vezetôi
elit szorosan összefonódik a politikai elittel, a gazdasági
technokrácia jobban függ a politikai vezetéstôl,
mint a magántudajdonon alapuló kapitalista piacgazdaságokban.
A posztkommunista társadalmakban az államapparátusnak
gyakran továbbra is hatalmában áll vállalatvezetôket
kinevezni vagy leváltani, hiszen ma már többnyire indirekten,
mint direkten, de továbbra is megmaradt ezeknek a vállalatoknak
a tulajdonosa. A vállalatvezetôk és a politikai elit
között különös, bizonyos értelemben kettôs
patrónus-kliens viszony, kölcsönös függôség
áll fönn. A menedzserek állasukat veszíthetik,
ha összekapnak a politokráciával, a politikai elit viszont
a választásokat veszítheti el, ha úgy tûnik
fel a választópolgárok szemében, hogy a politikusok
nem tudnak kijönni a szakértô közgazdászokkal,
a technokráciával (amint ez Magyarországon 1994-ben
meg is történt). Okos hát az a menedzser aki kiépíti
a saját tulajdonában lévô magánvállalkozások
hálóját, így növeli autonómiáját
a politokráciával szemben s javítja saját tárgyalási
pozícióit is, ha netán vitába keveredne a politikai
elittel. Nagyvállalati menedzserek, akik kis, saját tulajdonban
levô alvállalkozásokkal törekszenek magasabb jövedelmekre
és nagyobb autonómiára a poszt-kommunista menedzser-kapitalizmus
talán legsajátosabb tulajdonsága. Aligha jutni egy
amerikai nagyvállalat vezetôjének az eszébe,
hogy feleségének a neve alatt fél tucat embert foglalkoztató
alvállalkozásokkal bajlódjon.
Hatodik tétel: A menedzser-kapitalizmus
uralkodó ideológiája a monetarizmus. Az új
menedzserréteg kulcsfigurája, legtipikusabb képviselôje
nem az ipari vállalatvezetô, hanem a pénzügyi
menedzser, a banktisztviselô, a beruházási alapok szakemberei,
a nemzetközi pénzügyi szervezetek tanácsadói.
A posztkommunista korszak fô sikertörténete a bankárok
jövedelmének és befolyásának rendkívül
gyors emelkedése. . Bankvezetôk, befektetési alapok
vezetôi, pénzügyminisztériumi szakértôk,
az IMF és a Világbank tanácsadói, külföldi
és nemzetközi pénzügyi cégek alkalmazottai
a posztkommunista világ vezéregyéniségei, az
elit elitje. Szalai Erzsébet nemrég több mint féltucat
legnagyobb magyar bank vezetô munkatársaival folytatott interjúkat,
s éves jövedelmüket 20 és 60 millió forint
körüli összegben becsülte meg. Ha még azt is
figyelembe vesszük, hogy mondjuk az amerikai bankokkal összehasonlítva
ezek milyen kis cégek s azoknál mennyivel szakszerûtlenebbül
mûködnek akkor elmondhatjuk, hogy vezetôik igazán
nem panaszkodhatnak arról, hogy nem fizetik meg ôket rendesen.
A pénzügyi menedzserek hatalmának forrása „kulturális
tökéjük" s nem az általuk vezetett bankokban levô
tulajdonosi hányaduk. Ezek a pénzügyi tanácsadók
jó része az államszocialista korszakban gyengécske
egyetemi tanszékeken oktatott, tudományos tevékenységükkel
nem sok nemzetközi babért aratott kutatóintézetekben
vagy hatékonyságukról nem különösebben
ismert kormányhivatalokban dolgozott – mégis belôlük
lettek a posztkommunizmus fôpapjai, „minden titkok tudói".
Sikerült meggyôzniük nemcsak a politokráciát,
hanem a korábban magát kritikainak vélô, vagy
máskéntgondolkodónak nevezô értelmiséget
is, hogy – kétes értékû egyetemi végzettségük,
mérsékelt, a nemzetközi mércékkel ritkán,
vagy soha meg nem mért tudományos teljesítményeik
ellenére – ôk valami olyan sajátos, mások számára
hozzá nem férhetô tudás monopolisztikus birtokosai.
E tudásmonopólium alapján joggal tartanak igényt
arra, hogy ne politikai vitákban megmérettetve, hanem szakértelmük
alapján ôk döntsenek arról miként kell/lehet
menedzselni a költségvetési hiányt, csak ôk
nyilatkozhassanak autentikusan arról, hogy lehet-e tárgyalni
a nemzetközi kölcsönökrôl. Csak ôk tudják,
hogy miként, milyen szinten kell meghatározni a valutaárfolyamokat
és a forgalomban levô pénz mennyiséget így
végsô soron ôk döntenek politikai kontrol nélkül
arról, hogy hol mekkora mérvû lesz a munkanélküliség,
mennyire s hol nyirbálják vissza a jóléti szolgáltatásokat,
milyen mértékben csökken a lakosság életszínvonala,
vagy várható élettartama. Ennek az új teológiának
a neve a monetarizmus. Az új menedzserréteg számára
a monetarizmusnak az a funkciója, mint amit a szocialista uralkodó
elit esetében a marxizmus-leninizmusé volt . Vannak analógiák
a monetarizmus és a marxizmus szerkezete között is. A
marxizmushoz hasonlóan a monetarizmus is holisztikus világképet
nyújt, nincs az életnek olyan szférája, amelyet
ne befolyásolna, és amelyet eszközeivel ne tudna szabályozni.
A forradalmi marxizmushoz hasonlóan egyszerû és gyors
megoldásokat kínál. A megoldások „ötszáz
napon" belül várhatók, a kommunisták forradalmának
ma a monetaristák sokkterápiája felel meg. Egyszerû
eszközökkel (költségvetési hiány csökkentése,
az inflációs ráta, valutaárfolyam és
kamatlábak megfelelô szinten való tartása) felhasználásával
– rövid, csak „átmeneti" szenvedés után – az
egész gazdaság, sôt az egész társadalom
mindjárt talpra is áll. Ilyesmi volt a marxisták forradalomvárása
is: néhány hét, vagy hónap proletárdiktatúra
után hamarosan jön a demokrácia, a gazdasági
fellendülés, megoldódnak a nemek és etnikai csoportok
közötti egyenlôtlenségek és konfliktusok...
A monetarizmus továbbá a marxizmushoz hasonlóan univerzalisztikus.
A megváltás, az emancipáció nemcsak hogy hamarosan
elérkezik, de mindenkit egyformán élvezi majd áldásos
gyümölcseit. A pénzügyi fegyelembôl származó
gazdasági növekedés eredményei mindenkihez leszivárognak
majd (trickle-down... így nevezik ezt az idáig még
soha be nem következett álmot az amerikai reaganista neo-liberálisok).
Kezdetben ugyan lesznek nagy nyertesek és nagy vesztesek, hosszú
távon azonban mindenki nyertes. Ahogy a gazdagok gazdagabbak lesznek
foglalkoztatják majd egyre magasabb bérekért a szegényeket,
akik így megszûnnek szegénynek lenni, s ha marad közöttük
szegény azokról majd a jó szívükrôl
ismert gazdagok nagylelkû adományaikkal segítenek.
A monetarizmus - megint csak a marxizmus-leninizmushoz hasonlóan
– nemcsak az igazság egyetlen tudója. Aki tételeit
kétségbe vonja az nem csak téved, hanem egyben immorális
is. A monetaristák nemcsak okosabban ellenfeleiknél, hanem
morális fölényben is vannak velük szemben. Érdekes
e vonatkozásban a régi jó Új Baloldal és
az Új (neo-liberális) Jobboldal, más szóval
a régi Új Osztály és az új Új
Osztály közötti analógia. A mentalistás,
habitus hasonló, nem meglepô tehát, ha a személyek
között is van átfedés. Végül, s ismét
a marxizmushoz hasonlóan: a monetarizmus nemzetközi ideológia.
Ha valaki kinyitja a csapot Chicagóban, onnan ugyanaz a víz
folyik, mint Budapesten, vagy Varsóban. A gondolkodásmód
internacionális hegemóniája különösen
szilárd ás széles alapot teremt a menedzserek hatalmának.
Hetedik tétel: fennmaradhat-e
a menedzser-kapitalizmus, vagy átmeneti jelenségnek kell
tekintenünk? Erre a kérdésre persze a választ
nem tudom, de azt a feltevést mégis meg merném kockáztatni,
hogy elvileg legalábbis ez egy önreprodukcióra képes
rendszer mely akár fenn is maradhat. Az emellett szóló
legfontosabb érv, hogy a menedzsereknek, a velük szövetségben
álló politokráciának és elit értelmiségnek
érdekében áll status quo fenntartása, annak
rendszerré szilárdítása, hiszen hatalmukat
és privilégiumaikat így tudják maximalizálni.
Az alternatíva az lenne, hogy váljanak tulajdonos nagyburzsoáziává.
Ez azonban nem olyan egyszerû. Ehhez nincs elég tökéjük,
túl gyorsan meggazdagodni nem pridens dolog egy demokratikus társadalomban
s ezen túl a tulajdonosi egzisztencia még több kockázattal
is jár. A tachnikrata-politokrata-elit értelmiségi
új uralkodó osztálynak egyébként sincs
erôs vetélytársa. Az egykori redisztributorok, az államszocializmus
uralkodó rendje diszkreditálódott, és – legalábbis
egyelôre – említésre méltó befolyással
rendelkezô tulajdonos polgárság nem jött még
létre. A technokrata-menedzser elit azért is érdekelt
lehet az új uralmi rendszer fenntartásában, mert ez
a hatalom gyakorlásának rendkívül hatékony
formáját teremtette meg. A monetarista technokra-menedzser
hatalma ugyan nem annyira célráirányult, mint a redisztributoré
volt, de rendkívül diffúz, a monetaristák szabályozórendszerének
acélabroncsából senki sem szabadulhat.
Nyolcadik tétel: tekinthetjük-e
a menedzserizmust a kapitalizmus alternatívájának,
avagy az inkább a kapitalizmus egy másik válfaja?
E kérdést adandó válasz nyilván kapitalizmus-definíciónktól
függ. A fogalom tágabb, weberi értelemben a menedzserializmus
mivel piaci mechanizmus által integrált a kapitalizmus egy
alfajának tekintendô. A kapitalizmus egyes szûkebb,
marxi értelmezése, melya személyes magántulajdont
tekintik a tôkés termelô mód lényegének,
a posztkommunista rendszer kapitalista jellege megkérdôjelezhetô.
A legpontosabb fogalom a posztkommunista társadalmi rendszerre véleményem
szerint a menedzser-kapitalizmus, ezért ezt a fogalmat használom
ebben a dolgozatban.
3. A posztkommunista társadalmak osztályszerkezete
A társadalmi struktúra elemzéséhez használt fogalmak rendszere
Mi jellemzi a menedzser-kapitalizmus
osztályszerkezetét? Hogyan változott az osztályszerkezet
az államszocializmusból a menedzser-kapitalizmusba való
átmenet során?
A Kelet-európaiak az elmúlt
fél évszázad során a társadalmi rétegzôdés
szokatlanul gyakori és mély változásait éltek
át. Azok a szabályok, melyek meghatározzak miként
kell „navigálnunk" társadalmi létünkben, melyek
annak a kritériumai, hogy mi van fenn, illetve lent a társadalmi
hierarchiában, milyen magatartásformák vezetnek sikerhez,
vagy kudarchoz e történelmileg rövidnek nevezhetô
idôszak alatt radikálisan átalakultak.
A társadalmi térben
és a társadalmi rétegzôdés logikájában
lezajlott változásokat Pierre Bourdieu munkája nyomán
fogalmazom meg. A társadalmi szerkezet különbözô
idôpontokban megfigyelhetô jellemzôit keresve azt mérlegelem,
hogy mely „tôketípus" – gazdasági, társadalmi
vagy kulturális – milyen szerepet játszik annak a meghatározásában,
hogy e társadalomban kik tekinthetôk pozitívan illetve
negatívan privilegizáltnak.
Bourdieu például korunk
francia társadalom szerkezetét olyan társadalmi térkent
jellemzi, melyben az egyenek helyzetét elsôsorban a gazdasági
töke, azaz az anyagi javak birtoklása határozza meg.
A kulturális töke – melyet, valamelyes leegyszerûsítéssel,
az iskolázottság színvonalával mérhetünk
– és a társadalmi töke – melyet általában
a társadalmi kapcsolatok ürüsége ír le –
a gazdasági tökéhez képest másodlagos,
de azért a társadalom szerkezetét lényegesen
befolyásoló szerepet játszanak. A lehetô legegyszerûbben
fogalmazva: a kulturális és társadalmi töke birtoklása
tovább tagolja a gazdasági töke által meghatározott
osztályokat. Így a ritka és a munkapiacon keresett
képesítéssel rendelkezô diplomás értelmiségiek
– akiknek ugyan lehet valamennyi gazdasági tökéjük
is, de akiknek a kiváltságai fôként iskolai
végzettségükbôl, diplomájuktól függ
– a mai Franciaországban a domináns osztály alávetett
frakcióját (angolul: dominated fraction of the dominant class)
képezik.
Ez ésszerû – szinte
már triviálisnak nevezhetô – álláspont,
amennyiben feladatunk a modern tôkés társadalom szerkezetének
a vizsgálata. . Bourdieu fogalomrendszere több meglepetést
és érdekesebb eredményeket kínál, ha
társadalmak történeti-összehasonlító
vizsgálatára használjuk azt.
Az 1.. és a 2. ábrában a Kelet-európai társadalmi rendszert két idôpontban írom le: 1. ábra a reform-szocializmus, a 2. ábra a posztkommunizmus szerkezetét mutatja be. Mindkét struktúra lényeges vonatkozásokban különbözik Bourdieu-nek a francia osztályviszonyokkal foglalkozó sémájától. Dolgozatom célja, hogy a 2. ábrát értelmezzem, de annak érdekében, hogy struktúraelemzésem kellôképpen dinamikus legyen szükségesnek gondolom, hogy bemutassam az 1. Ábrát, vagyis leírjam azt, mi volt a jelenlegi osztályszerkezet elôzménye.
A reformszocializmus osztályszerkezete
A klasszikus – vagyis sztálini
– államszocializmus idején a hatalom és a kiváltságok
fô forrása a politikai töke birtoklása volt. A
politikai tôkébôl származó privilégiumokat
a kulturális töke tulajdonlása egészítette
ki. A társadalmi hierarchia csúcsára csak az tudott
eljutni, aki belépett a pártba és minduntalan jelét
adta a politikai vezetôk iránti lojalitásának.
Az államszocializmus azonban egyidejûleg „meritokratikus",
vagyis privilégiumokat elvileg a teljesítmény s különösképpen
az intellektuális teljesítmény alapján juttató
társadalom is volt. Mint ismeretes e rendszer fontos önigazoló
elve volt: „mindenkinek teljesítménye szerint" (szemben a
jövôbeni kommunizmus: „mindenkinek szükségletei
szerinti" elvével). Továbbá, mivel a lojalitás
nehezen mérhetô, már a sztálini korszakban fontos
volt az iskolai végzettséget bizonyító „papiros",
a „diploma" (credential), bár az hivatali elôrejutásban
és privilégiumok elnyerésében a párttagsághoz
viszonyítva ez azért a másodhegedûs szerepére
volt kárhoztatva. A politikai lojalitásuk alapján
hatalmi pozícióba került munkásszármazású
káderektôl elvártak, hogy idôvel megszerezzék
a megfelelô iskolai végzettséget bizonyító
papírt, az államszocializmus korai idôszakában
ezt gyorstalpaló tanfolyamokkal vagy fôként, esetleg
kizárólag ideológiai nevelést nyújtó
intézményekben, Marxizmus-Leninizmus esti egyetemeken lehetett
megszerezni. A jól képzett értelmiség pusztán
iskolai végzettsége révén útban volt
eleve hatalom felé vezetô úton, ha azonban valóban
magas pozícióba akart kerülni, akkor általában
elvárták tôle, hogy lépjen be a pártba,
és így is bizonyítsa lojalitásának a
komolyságát.
Az 1. ábra azt igyekszik
bemutatni, hogy milyen messzemenô változások mentek
végbe azokban az államszocialista társadalmakban,
melyek a reformok utjára léptek (ennek legnyilvánvalóbb
példája az 1960-as évek utáni Magyarország
és Lengyelország, valamint az 1977 utáni Kína).
A sztálinista hatalom hanyatlásával a szocialista
uralkodó réteg két különbözô,
egymást kiegészítô kompromisszumot kínált
a társadalom különbözô rétegeinek. Az
egyik ilyen kompromisszum az értelmiség felé nyitott:
a poszt-sztálini korszakban a kommunista vezetés hangsúlyozta,
hogy nagyobb jelentôséget tulajdonit a korábbinál
az iskolai végzettségnek, racionalizálni szeretné
a társadalmi és gazdasági rendszert s hajlamos megosztani
a hatalmat a szakértelmiséggel. A mások kompromisszum
lényege az volt, hogy nagyobb rugalmasságit mutattak magángazdálkodással
kapcsolatban, megengedték a munkásoknak és mezôgazdasági
dolgozóknak, hogy a második gazdaságban jobb jövedelmet
szerezzenek. A nyolcvanas évek közepétôl már
fôfoglalkozású magántevékenység
is legálissá vált – ezt is elsôsorban munkások
és parasztok vették igénybe. A reformszocializmus
korszakában tehát ugyan a politikai töke megtartotta
elsôdleges fontosságát, de a kulturális töke
a korábbi korszakhoz képest felértékelôdött.
Három évtized után a gazdasági töke ismét
megjelent, mint a társadalmi kiváltságok egyik forrása.
Ennek eredményeképp az értelmiség és
a nomenklatúra közötti távolság csökkent,
és egyben megjelent egy új osztály, a „szocialista
vállalkozók osztálya". A „szocialista vállalkozók"
felismerték, hogy lehet valaki sikeres társadalmilag nemcsak
úgy, hogy a hivatali ranglétrán igyekszik felfelé
kapaszkodni, hogy belép a pártba, a piac is lehet a siker
forrása.
A menedzser-kapitalizmus tézise
korábbi munkásságom „dinamikus szintézisébôl"
született. 1970-es években úgy gondoltam, hogy nem elképzelhetetlen
a nomenklatúra és az értelmiség szövetsége,
akár még egy új domináns osztállyá
is szervezôdhetnek. A hatvanas évek során úgy
tûnt, hogy a sztálinista bürokrácia belátta,
a hatalom megtartására csak akkor lesz módja, ha azt
megosztja az értelmiséggel, egyszerre racionalizálja
és humanizálja a szocialista társadalmi-gazdasági
intézményeket. A hatvanas évek legvégén
és a hetvenes évek elején úgy láttam
az értelmiség jó része számára
a nomenklatúrának ez az értelmiség felé
történô nyitása szimpatikus volt. A magyar, lengyel,
orosz, vagy csehszlovák értelmiség mintha kész
lett volna arra, hogy a hatalmat megossza az államszocializmus uralkodó
rendjével. Értelmiségi barátaim és kollegáim
között nem kevesen voltak akik éppenséggel lelkesedtek
azért, hogy a szocializmusnak egy szakszerû és emberarcú
változatának a kiépítésén dolgozhatnak.
A nomenklatúra, az uralkodó államszocialista rend
azonban elszabotálta a reformokat. Ahelyett, hogy hatalmat megosztotta
volna az értelmiséggel, a bürokrácia inkább
a második gazdaság fellazításával próbálta
a társadalmi feszültségeket levezetni. Korábbi
elképzeléseimmel ellentétben értelmiségi
osztály nem szervezôdött, de – inkább spontán
módon mintsem tervezetten – nôtt a a „szocialista vállalkozók"
jelentôsége. A nyolcvanas évek végére
a szocialista reform-társadalmakban nem az értelmiség
jutott osztályhatalomhoz, de lezajlott egy kispolgárosodási
folyamat. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy nyertese ez az új
kispolgárság, a „szocialista vállalkozók" voltak.
Az 1. ábra fô mondandója:
a reformszocializmus idején egy összetett rétegzôdési
rendszer alakult ki. A bürokratikus uralkodó rend és
az értelmiség közötti társadalmi-gazdasági
távolság annak arányában csökkent, ahogyan
a kulturális töke újraértékelôdött
és politikai töke veszített a jelentôségébôl.
A nomenklatúra és az értelmiség azonban nem
olvadt össze új domináns osztállyá, ehelyett
a gazdasági töke vált a társadalmi elôrehaladás
új alternatív, bár továbbra is csak másodlagos,
nem meghatározó, forrásává. A gazdasági
töke felértékelôdésének kezdeti
kedvezményezettjei fôként a második gazdaságba
bekapcsolódó mezôgazdasági munkások és
az ipari munkások voltak.
Bürokratikus uralkodó rend
1. ábra
Társadalmi terek a reformszocializmusban.
Politikai töke
+++
Kulturális tõke
+++
Értelmiség Szocialista vállalkozók
Gazdasági tõke
Gazdasági tõke
+++ _ _ _
Tisztviselôk
Ipari munkások
Paraszt- munkás
Politikai töke Kulturális töke
_ _ _ _ _ _
A posztkommunista társadalom osztályszerkezete.
A 2. ábra az 1989 utáni
társadalmi változásokat mutatja be. Fô tézisem,
hogy a posztkommunista társadalom olyan társadalmi rendszerként
irható le, melyben a hatalom és kiváltság legfôbb
forrása a kulturális töke birtoklása, bár
ezúttal hatalomhoz és magas jövedelemhez hozzá
lehet jutni társadalmi, vagy gazdasági töke révén
is. Amikor e vonatkozásban társadalmi tôkérôl
írok, akkor nem az államszocializmusból ismert politikai
tökére gondolok: a posztkommunizmusban a pártagsággal
mérhetô politikai töke akár még hátrányt
is jelenthet, hacsak az nem de-institucionalizálódott személyes
kapcsolatok (social networks) rendszerévé. Gyorsan nô
a gazdasági töke jelentôsége is, bár egyelôre
még nem vetekedhet a kulturális töke fontosságával.
E tanulmány talán
legprovokatívabb megállapítása, hogy a posztkommunista
menedzser-kapitalizmusban egy új társadalmi osztály
van születôben, mely elsôsorban kulturális töke
birtoklásából meríti hatalmát és
privilégiumait. Ennek az osztálynak a magvát két
csoport alkotja: a techokrácia/menedzseri réteg és
a politokráciai. Bourdieu fogalomrendszerével élve
ôk alkotják „a domináns osztály domináns
frakcióját".
E két csoport hasonlít
egymáshoz relatív hatalmának mértékét
illetôen. Az új politokracia talán nagyobb arányban
rendelkezik a poszt-kommunizmus fô tôkéjével:
a kulturális tökével. A posztkommunista politika egyik
sajátossága éppen az, hogy a politikai elit történelmileg
mindeddig páratlan mértekben verbuválódik a
legmagasabban képzett értelmiség körébôl,
s nemcsak olyan szakértelmiségiek kerülnek politikai
hatalomba, mint jogászok, közgazdászok és mérnökök
– a politikai és államigazgatási hivatalokat más
demokratikus országokban is gyakran betöltô szakemberek
– hanem humánértelmiségiek is bekerülnek a parlamentbe
s kapnak miniszteriális állásokat. Történészek,
szociológusok, filozófusok és drámaírók
több szerepet kapnak a politika színpadán, mint bármilyen
más demokratikus rendszerben.
Az új domináns osztály
legerôsebb rétege azonban a technokratikus és menedzser-elit.
A menedzserek egyrészt kulturális töke birtokosai, de
ezt túlmenôen a posztkommunista kulturális töke
legértékesebb elemét, a monetáris tudást
birtokolják kizárólagos joggal. A menedzser-elit ezen
túlmenôen több lábon is áll, mint a politokracia.
Bár hatalmának nem ez a fô forrása, mégsem
lebecsülendô, hogy számottevô gazdasági
vagyonnal is rendelkezik. A technokrata és menedzser réteg
továbbá általában sikerrel alakította
át egykori politikai tökéjét társadalmi
tökévé, ezzel olyan kapcsolathálózatot
tudott kialakítani, mely a posztkommunizmus körülményei
között rendkívül fontos ahhoz, hogy valaki dolgait
hatékonyan intézni tudja. A technokrácia úgy
élvezi a posztkommunizmust, mint hal a vizet – ez a társadalom
az övé: ez menedzser-kapitalizmus. A politokracia bár
a társadalmi-gazdasági változás irányának
és dinamikájának kijelölésében
kulcsszerepet játszott, mégis bizonytalanul, sôt: kényelmetlenül
érzi magát új helyzetében. A politokracia tagjai
még mindig töprengened: valóban politikával akarnak-e
foglalkozni, vagy jobban éreznék magukat, ha visszatérnének
igazi foglalkozásukhoz, s mint egyetemi oktatok, írók
vagy kutatók ismét „igazi értelmiségiek" lehetnének...
A technokrácia és
a politokrácia közötti viszonyt inkább békés
együttélés, a hatalommegosztás s nem a versengés,
vagy rivalizálás jellemzi. A gyôztes technokrácia
átengedi a politikai hatalmat a politokracianak, míg az új
politikai elit nem képes vagy nem is akar versenyezni a menedzserek
gazdasági hatalmával.
Szalai Erzsébet volt az elsô
társadalomkutató, aki a kései reformszocializmus szocio-politikai
dinamikáját a régi elit – melyen ô az általam
nomenklatúrának, vagy uralkodó rendnek nevezett csoportot
értette – és az új elit – ez az én terminológiámban
technokrata-menedzser réteg – közötti harcként
írta le. Szalai szerint az új elitnek viszonylag késön
sikerült gyôzelmet aratnia a régi fölött. Magyarországon
ez 1989 februárja körül következett be. Szalai egyébként
úgy képzelte, hogy ez a gyôzelem tiszavirág
életû volt: az új elit ahelyett, hogy konszolidálhatta
volna a hatalmát már 1990-ben vereséget szenvedett
egy új politikai osztálytól. Szalai elemzését
nagyon meggyôzônek találtam s találom ma is.
Csupán annyit tennék hozzá elméletéhez,
hogy az új politokrácia – bár valóbán
kísérletet tett arra, hogy háttérbe szorítsa
az új technokráciát s helyébe saját
klienseit ültesse – végsô soron vereséget szenvedett.
Az új politokrácia – lett légyen az akar baloldali-liberális,
akár jobboldali, hazafias-keresztény orientációjú
– és a menedzser-technokrácia közötti viszony nem
volt mentes a kölcsönös gyanakvásoktól. Ez
annál is érthetôbb, hiszen az 1990 körül
hatalomra került politika elit nagy része kommunista-ellenes
egyénekbôl állt, akik a technokratákat és
a menedzsereket kommunistáknak, vagy legjobb esetben is a kommunista
rezsim társutasainak vagy kollaboránsainak láttak.
A politokraciának azonban hamarosan meg kellett tanulnia, hogyan
kell és lehet együtt élni ezzel a réteggel A
magyar jobboldali hazafias-keresztény kormány a lengyel és
a cseh posztkommunista rezsimnél is inkább törekedett
arra, hogy elmozdítsa a helyébôl a korábbi gazdasági
elitet és saját klienseit helyezze gazdasági vezetô
pozíciókba. Magyarországon tehát 1993-ban az
1988-as gazdasági csúcsvezetôknek már mintegy
a fele nyugdíjállományban volt – a nyugdíjaztatás
mértéke Csehországban, vagy Lengyelországban
lényegesen kisebb mérvû volt. Az MDF kormány
1994-ben megalázó választási vereséget
szenvedett, nem kis részt azért, mert a választópolgárok
a kormányzatot inkompetensek, pökhendinek vélte s jobbnak
látták, ha korábbi, kommunista „szakértôket"
hozzák vissza a kormányba...
A menedzser-elit uralmának
a legitimálásához azonban az, hogy sikerült végre
jó viszonyt kialakítania a politokráciával
még nem elegendô. További szövetségesekre
van szüksége. Ismét Bourdieu terminológiáját
használva: az új domináns osztály csak akkor
képes uralmát megszilárdítani, ha kiépít
egy magának alárendelt franciót osztályán
(ismét angolul fogalmazva: dominated fraction within the dominant
class) belül, ha sikerül megnyernie az egyetemi oktatókat,
társadalomtudósokat, mûvészeket és –
talán legfontosabbként – a mediakraciat, vagyis a tömeghírközlés
hercegeit és báróit.
A humánértelmiségnek
az új hatalmi szerkezetbe való beilleszkedését
egy a poszt-kommunizmusra olyannyira jellemzô intézménytípus
szolgálja: nevezetesen az alapítványok. Az alapítványok
gomba szaporodtak az államszocializmus felbomlását
követôen. Az alapítványok egy fontos funkciója
az volt, hogy a redisztributiv rendszer4 széthullásakor az
állami költségvetésbôl korábban
oktatási, tudományos kutatási és kulturális
célokra költött összegeket „kimentsék" olyan
kvázi magán-alapokba, melyeket nem érinthetnek a költségvetési
megszorítások. A közpénzekbôl így
létrehozott alapítványok kuratóriumi tagságát
– s vele a felsôoktatás, tudományos kutatás,
média, kultúra ügyei feletti döntési jogokat
– a mindenkori kormányzat értelmiségi klienseinek
juttatták. Így történhetett, hogy az új
domináns osztály – miközben szavakban el volt kötelezve
a pénzügyi restrikció politikája iránt
– vizet prédikált, miközben továbbra is bort
ivott. Nyirbálta a költségvetési kiadásokat,
de önmagát és klienseit továbbra busásan
ellátta magán-köz alapítványaikból.
A politikus-filozófus Tamás Gáspár Miklós
szellemesen írta valahol: míg nyugaton az alapítványok
célja az, hogy nagylelkû magánosok vagyonukat közcélokra
használják fel, a posztkommunizmusban a cél az, hogy
alapítványok létrehozásával önzô
egyének a közvagyont magáncélokra használják.
Hiba lenne ez esetben is, ha túlhangsúlyoznánk a korrupció
jelentôségét. Bár nem nehéz példát
találni arra, hogy egy alapítvány kuratóriuma
mértéktelen anyagi javakkal jutalmazza meg önmagát
vagy klienseit, ebben is inkább a kiscsirkefogók aránylag
nem különösebben káros zsiványságát
látnám csak. Az alapítványok létrehozásának,
a bennünk való tevékenységnek a valódi
tétje a hatalom. A posztkommunista kultúrát, tudományt,
felsôoktatást egyfajta „alapítványokrácia"
uralja. A tudományos és kulturális hatalmat az alapítványok
kuratóriumát alkotó elit-értelmiségiek
sajátították ki. Míg Nyugaton az az alapítványok
kuratóriumi tagjai leginkább üzletemberekbôl,
közéleti személyiségekbôl kerülnek
ki addig a posztkommunista alapítványok kuratóriumába
egyetemi oktatókat, regényírókat, filmrendezôket
és zongoramûvészeket nevez ki a kormányzat aki
az alapítványok mûködési költségeinek
jó részét egyébként is olyan vagy olyan
módon fedezi... A kulturfinanszirozás vezetô pozícióiban
egy szûk körhöz tartozó értelmiségiek
nevét találjuk újra és újra. Nyugaton
az igazgatósági tagságoknak az ilyen összefonódása,
az „interlocking directoratres" rendszere nem ismeretlen, de ott a szereplôk
üzletemberek és vagyonos polgárok. A kormányszervek
által létrehozott közalapítványok mellett
meglepôen nagy szerepet játszanak a posztkommunista országokban
a pénzintézetek által létrehozott alapítványok
is. Úgy tûnik, a bankok és a pénzügyi menedzserek
az adóprés réseit keresve hozzák létre
a kultúrát s nem ritkán a médiát támogató
alapítványaikat. Nehéz nem élni azzal a gyanúval,
hogy e mögött létezik egy átfogóbb terv,
melynek célja az ideológiateremtô értelmiség
és mindenek elôtt a média cárjainak a megnyerése.
A humánértelmiség
elit minden jel jól érzi magát a menedzser-kapitalizmus
rendszerében. Marcuse úgy vélte, hogy a kései
kapitalizmusban elvész az emberi gondolkodás kritikai dimenziója.
A frankfurti iskola gondolkodói úgy vélték,
hogy a társadalmi gondolkodás „két-dimenziós",
egyik dimenziója „pozitív", „igenlô", azt érti
meg, hogy miért kell a világnak olyannak lennie, mint amilyen,
másik dimenziója viszont „kritikai", arról szóló
reflekció, hogy miként lehetne világunk más,
mint amilyen. Marcuse – egyébként Lukácsot és
a lukácsi marxizmus hagyományait követve – úgy
képzelte, hogy a tömegfogyasztói társadalomban
gondolkodásunknak már csak a „pozitív" komponense
marad fenn. Marcuse elemzésének van igazság magva,
de sokszorosan igaznak tûnik diagnózisa a posztkommunizmus
körülményeire. A posztkommunista átalakulás
legelkedvetlenítôbb következménye a kritikai gondolkodás
leépülése, amit azzal magyaráznék, hogy
az új domináns osztály könnyedén kooptálta
a posztkommunista ethosba az elitértelmiséget.
Alvin Gouldner úgy vélte
az értelmiségbôl egy Új Osztály szervezôdik,
mert a „kritikai gondolkodás diskurzusával" a modern értelmiség
sikeresen aláássa a tekintély minden más formáját,
így a magántulajdonon alapuló uralmat is. A posztkommunista
fejlôdés paradoxonja, ha itt az értelmiség hatalmi
pozícióba került, akkor hatalmáért éppenséggel
a „kritikai beszéd nyelvének" a feladásával
kellett fizetnie.
Amennyiben a poszt-kommunizmus a
szocializmusból a kapitalizmusba vezetô átmenetet jelenti,
akkor az ily módon jelenleg születô rendszer egy igen
különös alfaja a kapitalizmusnak. Amint a 2. ábra
mutatja, a menedzser- kapitalizmusban a vagyon nem elég ahhoz, hogy
valaki a társadalmi hierarchia csúcsára jusson. Van
ugyan egy kialakulóban levô tulajdonos polgárság,
de ennek tagjai egyelôre a társadalmi tér középmezején
helyezkednek el A most formálódó tulajdonos osztály
inkább nevezhetô polgári középosztálynak,
vagy kispolgárságnak, mint mint nagyburzsoáziának.
Eric Hanley mutatta ki, hogy a posztkommunista
átalakulás során két különbözô
társadalmi osztály szervezôdik: az egyik a nagyvállalati
vezetôkbôl kerül ki, a másik pedig a kisvállalkozókból.
Hanley kimutatta, hogy e két osztály kialakulását
egészen eltérô szociológiai törvények
szabályozzák. A nagyvállalkozói világ
kulcsfigurái általában már az államszocializmus
idején hatalmi helyzetben voltak. Jórészük felsôfokú
iskolai végzettséggel rendelkezik s 1989 elôtt párttag
volt. Jórészük munkás- vagy parasztcsaládból
származó elsôgenerációs mûszaki
értelmiségi. A kisvállalkozók körébôl
nehéz átkerülni a nagyvállalkozók osztályába.
Még olyan országokban is, mint Magyarország, vagy
Lengyelország, ahol tehát nagymérvû volt 1989
elôtt is a magánvállalkozás az 1993-as legnagyobb
vállalatok vezetôinek kevesebb, mint 2 százaléka
volt már magánvállalkozó 1988-ban.
Ebben a két országban
egyébként az egykori párttagság negatívan
befolyásolja a kisvállalkozóvá válás
esélyeit. Ellentétben a nagyvállalkozói rekrutáció
szabályaival a kisvállalkozóvá válás
legfontosabb kritériuma éppenséggel az, hogy a vállalkozó
már 1989 elôtt részt vett a második gazdaságban.
Ezek a kisvállalkozások egyébként valóban
nagyon kicsik. Csehországban, Lengyelországban és
Magyarországon 1993-ban a felnôtt lakosságnak alig
több mint tíz százaléka volt magánvállalkozó.
Körülbelül ezek a fele alkalmazott munkásokat, de
az alkalmazottak száma általában szerény, Magyarországon
és Lengyelországban átlagosan két, Csehországban
átlagosan négy fô dolgozott a magánvállalkozók
alkalmazottaiként.
A kisvállalkozások
egyre inkább sokrétû jelenséggé válnak.
A reform-szocializmusban meg a legkisebb, részmunkaidôben
mûködô magánvállalkozás is tisztes
jövedelmet biztosított. A menedzser-kapitalizmusban a kisvállalkozásoknak
valós versenytársaik vannak és valódi piaci
viselkedésmódokat kell elsajátítaniuk. Sok
olyan vállalkozó, aki a reformszocializmus alatt jól
boldogult, ma komoly nehézségekkel néz szembe. Ez
a mezôgazdaságban a legnyilvánvalóbb. Ott a
piacgazdaságra való áttérés nyomán
a mezôgazdasági termelôknek meg kellett tanulniuk, hogy
többé nem a hiánygazdaság körülményei
között dolgoznak, hanem éppenséggel egy túltermeléssel
küszködô piac feltételei között kell boldogulniuk.
Ilyen körülmények között csak a nagy és
hatékony mezôgazdasági vállalkozásoknak
van esélyük a túlélésre. A kis magánparcellákon
nem kifizetôdô piacra termelni. Az 1. és 2.ábrában
megpróbáltam érzékeltetni a mezôgazdasági
dolgozók és parasztok helyzetének változásait
1989 után. A hetvenes és kora nyolcvanas évek konjunktúrája
elmúltával, a posztkommunizmus idején a mezôgazdasági
munkások a társadalmi hierarchia alja felé csúsznak.
Magyarországon, és kisebb mértékben Lengyelországban
vannak jelek arra, hogy a kisvállalkozók egy része
nagyon szerény jövedelemre tesz szert. Más piacgazdaságokhoz
hasonlóan a menedzser-kapitalizmusban is az apró családi
üzemek már csak „túlélési stratégiát"
jelentenek, a munkanélküliség elöl menekülnek
sokan ebbe a szektorba s akár szegényebbek is mint a legszegényebbek.
Van a kisvállalkozóknak
egy rétege – különösen a tercier szektorban – amely
sikeresen mûködik, növekszik és magas jövedelemre
tesz szert... Az 1. és 2. ábra legváratlanabb hipotézise,
a rendszerváltás igazi nagy nyertese a menedzser-réteg,
míg azok a vállalkozok, akik már 1989 elôtt
indultak kevés kivételtôl eltekintve éppen csak
hogy boldogulnak és örülhetnek ha sikerült felverekedniük
magukat a társadalmi rétegzôdési rendszer középmezônyébe.
A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején
hihetônek tûnt, hogy az értelmiség az osztályhatalom
felé vezetô úton halad. A nyolcvanas évek során
újra kellet ezt az elméletemet gondolnom s akkor arra a következtetésre
jutottam, hogy az értelmiséget legyôzte a nomenklatúra.
Azt a hipotézist fogalmaztam ez idô tájt, hogy a meglehetôsen
váratlanul színre lépett a szocialista vállalkozok
új osztálya vált minden jel szerint a piaci reformok
fô haszonélvezôjévé. 1989 azonban ismét
változást hozott e két csoport egymáshoz viszonyított
helyzetében. A posztkommunizmus megrengette a talajt a szocialista
vállalkozók lába alatt: csak kis részük
volt képes élni az újonnan nyílt lehetôségekkel.
Az igazi nagy nyertesek ma az egykori szocialista menedzserek, s nem a
szocialista vállalkozók.
Összefoglalásként
hadd ismételjem meg: a poszt-kommunizmus társadalma menedzsertársadalom,
menedzser-kapitalizmus. A rendszerváltást követôen
megindult és a kapitalizmus felé mutató átmenet
pályája különbözik attól, amit a nyugati
világból ismerünk. Az államszocializmus összeomlása
után nem törvényszerû, hogy kisvállalkozások
nagy-vállalatokká alakuljanak át. Megtörténhet,
hogy a kisvállalkozások kicsik maradnak, míg a nagyvállalkozói
szféra gazdasági hatalmát a menedzser-réteg
szilárdan s nem elképzelhetetlen, hogy tartósan a
kezében tartja.
2. Ábra
Társadalmi terek a posztkommunizmusban.
Kulturális töke
Társadalmi töke +++
+++
Politokrácia
Értelmiség
Menedzser
Kis vállalkozók
Gazdasági tõke Gazdasági
tõke
+++ _ _ _
Tisztviselôk
Ipari munkások
Paraszt
Kulturális töke – - – Társadalmi
töke – - -
Befejezés.
Új osztály: negyedszer?
Az „új osztálynak"
az elmúlt évszázad során nem egyszer nevetség
tárgyává tett eszméje 1871 óta, amióta
a fogalmat Bakunin elôször használta makacsul vissza-vissza
tér. Az „új osztály" elméletének már
legalább három hulláma volt. Legelsô hullámában
az anarchisták vádoltak meg Marxot, hogy egy olyan társadalom
tervét szorgalmazza, melyben a „szocialista tudósok" kerülnének
uralkodó osztályként hatalomra. Ezeket az anarchista
elméleteket a két háború közötti
években a techno-bürokratikus osztályra vonatkozó
elképzelések követték, végül pedig
a késô hatvanas, kora hetvenes évek tudás-osztály
elméletei következtek. Egy korábbi dolgozatomban felvetettem
azt a gondolatot, hogy ezek az elméletek nem feltétlenül
„tévesek", a társadalomtudósok szamárságai.
Lehet az új osztály elméletek makacs visszatérésérôl
úgy is gondolkodni, hogy azok az értelmiség különbözô
csoportjainak újra és újra jelentkezô hatalmi
törekvéseinek kritikai, vagy esetenként apologetikus
általánosításai Nem kizárható
annak a lehetôsége, hogy értelmiségiek valóban
három alkalommal próbáltak osztályhatalomra
szert tenni: elôször a Marxizmus forradalmi retorikáját
használva a múlt század végén s ennek
a századnak az elején, másodszor a két világháború
között, a technokrata szerepében, majd harmadszor a „hatvanas
években", ez alkalommal a „teleologikus tudás" nevében.
Lehetséges, hogy most, a kommunizmus összeomlásával
a modern történelem negyedik ilyen próbálkozásának
vagyunk tanúi. Ez alkalommal az új domináns osztály
élcsapata a a menedzserréteg és ideológiája
a monetarizmus.
Berle es Means, Burnham és
Galbraith valószínûleg nem tévedett amikor azt
gondolták, hogy a menedzserek, vagy technokraták hatalomra
törekszenek. Lehetséges, hogy csak abban hibáztak, hogy
a diagnózisukat elsiették s az új osztály kialakulását
a világnak egy olyan részén – a fejlett Nyugati világban
várták, ahol arra a magántôkés osztály
ereje miatt nem kerülhetett sor. Lehetséges, hogy a menedzser-technokrácia
csak az 1990-es években vált nagykorúvá, és
nem azokon a színhelyeken alapozta meg társadalmi uralmát,
ahol azt a korábbi teoretikusok vártak. Nem a fejlett kapitalizmus
„Új Osztálya" lett belôlük, hanem a posztkommunizmus
kínálta lehetôségeket használták
ki.
Nincs kizárva: három
elvetélt kísérlet után esetleg mégis
hatalomhoz juthat az Új Osztály. Gondoljunk 1968-ra: vajon
nem volt-e akkor az európai értelmiség csupán
karnyújtásnyira a hatalomtól? Ez a mostani, negyedik
próbálkozás minden jel és minden rendelkezésre
álló bizonyíték szerint még közelebb
áll a sikerhez, mint az elôzô kísérletek.
Ezúttal senkit sem kell legyôzni vagy megdönteni: a posztkommunizmus
alatt egyszerûen nincs a menedzserek uralmának alternatívája.
Az Új Osztálynak ezúttal nem kell harcolnia a hatalomért,
hiszen azt ezüsttálcán kínáljak neki.
Tartós lesz-e a menedzser-uralom?
Nem sokat tudunk a posztkommunizmusról.
Nem tudjuk, valami ismert végcél felé mutató
átmenetrôl van-e szó, vagy inkább átalakulásról,
a meglévô elemek új formába, új Gestalttá
való átrendezôdésérôl? Mozgó
célpontra próbálunk lôni, holott a társadalomtudósok
még álló célpont esetében sem nevezhetôk
mesterlövészeknek. Mit tudunk a jövôrôl, vagy
akárcsak a lehetséges jövôkrôl? Szinte semmit.
Már az is merész hipotézis,
ha feltételezzük menedzser-kapitalizmus nem csupán múló
korszak a magántulajdonon alapuló kapitalizmus felé
vezetô úton. Fogadjuk meg David Stark tanácsát
és ne tételezzük föl, hogy tudjuk, mi a végcél
– nevezetesen a magántulajdonra épülô piaci kapitalizmus
– és ne várjuk, hogy ezután már csak e cél
fokozatos eljövetelének jeleit kelljen figyelnünk.
A menedzser-kapitalizmus a hazai
és nemzetközi fiskális és banki intézetekben
erôs intézményi hátteret tudhat maga mögött,
a monetarizmusban pedig a marxizmushoz hasonló holisztikus és
tudomány-szerû ideológiára talált. Az
elfoglalandó helyek készen állnak, megfelelô
ideológia elô van készítve, a szereplôk
kényelmesen érzik magukat új szerepükben és
mély elkötelezettséget éreznek a domináns
ideológia iránt. A posztkommunista társadalmakban
nehéz a menedzseri kapitalizmus alternatíváját
megtalálni. A tulajdon államosítása messze
ható következményekkel járó folyamat volt,
mely bizonyos tekintetben visszafordíthatatlannak bizonyulhat. Ahogy
a régi vicc mondja: azt meg csak tudjuk, hogy lehet egy akváriumnyi
halból halászlét csinálni, de arról
fogalmunk sincs, hogy egy tál halászlébôl hogy
tölthetünk meg élôhallal egy akváriumot...?
A Kelet-európai társadalomtudósok 1989 elôtt
elôszeretettel idézgették ezt a viccet, azután
azonban sebesen elfelejtették és hinni kezdték, hogy
ez a fordított folyamat is lehetséges, sôt szinte azonnal
megvalósítható.
Menedzser-kapitalizmus a poszt-kommunizmuson túl
Az elmúlt néhány
évben gyakran kérdeztük: mi is Kelet-Európa jövôje?
Latin-Amerika? Esetleg Kelet-Ázsia? Avagy éppen fordítva:
nem tart-e Kína is Oroszország felé? Most azt kérdezzük:
lehetséges, hogy Kelet-Európa lenne a Nyugat jövôje?
Valóban annyira különbözik a nyugati kapitalizmus
mai mûködése a Kelet-európai menedzser-kapitalizmustól?
Mint már jeleztük, a jövôre vonatkozó efféle
kérdések csalókák és általában
igen gyatrán szoktuk megválaszolni ôket. Talán
érdemesebb lenne a kérdést így megfogalmazni:
ha a menedzser-kapitalizmus kialakulása már a két
háború közötti években is napirenden volt,
de végül kudarcba fulladt, akkor mik voltak ennek a kudarcnak
az okai? Ha így közelítjük meg a kérdést,
valószínûleg kétségeink támadnak
majd a menedzser-kapitalizmus világszerte való elterjedésének
esélyeit illetôen.
Amennyiben Zeitlin, Domhoff és
a menedzserizmus elméletének más kritikusai helyesen
látják a helyzetet, akkor a menedzsergazdaság Egyesült
Államok-béli és Nyugat-európai kialakulása
azért nem következett be, mert erôs tulajdonos polgársággal
volt kénytelen szembenézni. Hajlunk rá, hogy ezt ésszerû
gondolatnak tartsuk. A gazdasági vagyon koncentrációja
mintha még folytatódna világszerte, az elmúlt
két évtized során egyre kevesebb ember kezében
egyre több termelôeszköz koncentrálódott.
Korábban rámutattunk:
a posztkommunista rendszerben a menedzserkapitalizmus sikere abból
eredt, hogy nem kellett ellenfeleket legyôznie. Képes lehet
arra is, hogy reprodukálja önmagát, hiszen semmilyen
kihívással nem kell szembenéznie. Ha ez így
van, akkor viszont a fejlett kapitalizmusban a menedzser-kapitalizmus jövôje
éppoly kilátástalan, mint eddig volt.
1/
E tanulmány fô gondolatait
Gil Eyal-lal együtt dolgoztam ki. A korábbi változatokhoz
fûzött kritikai megjegyzéseikért köszönet
illeti David Grusky-t, Hankiss Elemért és Szelényi
Szonját.
2/
David Stark, „Path Dependence
and Privatization Strategies in East Central Europe." East European Politics
and Societies, 1992, Vol. 6., 17-51
3/
Victor Nee, „A Theory of Market
Transition." American Sociological Review, 1989, Vol. 56, 663-681
4/
Andrew Walder, „Career Mobility
and the Commun ist Political Order." American Sociological Review, 1995
5/
Yanjie Bian és John Logan,
„Income Inequality in Tiangin: 1978 to 1993." Americal Sociological Review,
1996 (sajto alatt)
6/
Rona-Tas Akos, „The First Shall
be Last? Entrepreneurship and the Communist Cadres in the Transition from
Socialism." American Journal of Sociology, 1994, Vol. 1OO: 4O-69
7/
Elemer Hankiss: East European
Alternatives. Oxford: Clarendon Press, 199O
8/
Jadwiga Staniszkis: The Dynamics
of Breakthrough. Berkeley: University of California Press.
9/
Szelényi Iván és
Szelényi Szonja, „Az elit cirkulacioja?", Kritika, 199O, No. 9:
8-lO.
10/
David Stark, „Recombinant Property
in East European Capitalism." American Journal of Sociology, 1996, (sajtó
alatt)
11/
Michael Burawoy és Pavel
Krotov, „The Soviet Transition from Socialism to Capitalism." American
Sociological Review , 1992, Vol. 57: 16-38
12/
Ezzel a szóhasználat
nem tartalmaz értékítéltet. A Kelet-német
átalakulás több vonatkozásban sikeres volt: A
volt NDK ma Európa leggyorsabban fejlôdô régiója,
bár ezt a fejlôdést nyilvánvalóan csak
a Nyugat-német töke beáramlása tehette lehetôvé
s ára Kelet-németország messzemenô de-indusztrializációja,
termelô kapacitásainak a széthullása volt...
13/
1993-ban, vagy 1984-ben meginterjúvoltam
Tardos Mártont. Azt kérdeztem tôle, hogy az általa
elôterjesztett reform-forgatókönyv – nevezetesen egy
olyan tulajdonreform, mely az állami vállalatok tulajdonjogát
számos egymással versengô, de állami tulajdonlású
befektetési bank (holding) kezébe adná át –
nem a kapitalizmus „restaurációját" jelentené-e.
Ô akkor nemmel válaszolt. Válaszára jól
emlékszem, szinte szó szerint tudom idézni. Tardos
ekkor még úgy vélte, hogy az egyszer már végrehajtott
államosítás visszafordíthatatlan: a köztulajdontól
nincs visszatérés a magántulajdonhoz. Bár Tardos
késôbb a privatizáció egyik legelkötelezettebb
támogatóivá vált, lehet, hogy akkori álláspontja
volt ami a valóságnak leginkább megfelelt. Mind a
magyarországi, mind a lengyelországi tulajdonreform meglehetôsen
közel áll Tardos 1980-es évek elején elôterjesztett
reformelképzeléseihez: a tulajdon olyan bankok kezébe
került, amelyek maguk köztulajdonban vannak vagy legalábbis
részben állami ellenôrzés alatt állnak.
Mintha az út köztulajdontól magántulajdonig valóban
rögös lenne.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu