SZELÉNYI IVÁN

MENEDZSER-KAPITALIZMUS:
a gazdasági intézményrendszer s a társadalmi struktúra változásai a poszt-kommunista átalakulás során 1


Jegyzetek
 
 

  E tanulmányban megkísérlem megfogalmazni, vannak-e és ha igen, mivel írhatók le az 1989 utáni Kelet-Európában kialakuló posztkommunista rendszerek megkülönböztetô sajátosságai. A tanulmány célja kettôs: egyrészt a poszt-kommunizmus politikai gazdaságával kapcsolatban fogalmazok néhány hipotézist, másrészt kísérletet teszek a posztkommunista társadalmak osztályszerkezetének leírására.

Fô hipotéziseim a következôk:

  A poszt-kommunizmus politikai gazdaságtanát talán a legpontosabban menedzser-kapitalizmusnak nevezhetnénk. Ez a rendszer különbözik, mind a szocialista redisztributiv gazdaságától, mind a piaci kapitalizmus Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert formáitól. A szocialista redisztributiv gazdaságokban a többlettermék kisajátítását a központi tervezôk teleologikus tudásukra hivatkozva igyekeztek igazolni, míg a piaci kapitalizmusban a kisajátítást a töke személyes magántulajdona legitimálja. A menedzser-kapitalizmus olyan rendszer, melyben a termelés kulcstényezôvel való rendelkezés jogát – személyes magántulajdonosok híján – a menedzserek a technikai know-howjukra hivatkozva igénylik a maguk számára.
  Az osztályszerkezettel kapcsolatos fô hipotézisem, hogy a poszt-kommunizmusban a kulturális töke vált a hatalom és a kiváltságok fô forrásává, a gazdasági töke ehhez viszonyítva csak másodlagos, kiegészítô szerepet játszik. A poszt-kommunizmus osztályszerkezete ilyen értelemben a modern kapitalizmus osztályszerkezetének mintegy a tükörképe. A poszt-kommunizmus domináns osztálya a tág értelemben vett értelmiség, pontosabban az értelmiség három egymáshoz szorosan kapcsolódó elitje. A legnagyobb hatalommal az új politokraciával szoros kapcsolatot kiépített menedzser-elit rendelkezik. Az új domináns osztály részét alkotja, még ha másodhegedûsként is, tehát valamelyest alárendelt szerepben, a humánértelmiség elit: a tudományos és mûvész értelmiség sztárjai és a média vezet egyéniségei. A tulajdonos polgárságnak egyelôre meg kell elégednie a középosztályi pozícióval.

1. Kiindulópont:
miért folyik a küzdelem – a tulajdonért vagy a rendelkezési jogért?
  Kiindulópontom David Starknak „az átmenet elmelét" bíráló kiváló tanulmánya (2) . Stark szerint már maga az „átmenet" kifejezés is teleologikus. Ez a fogalom elôfeltevésként elfogadja azt, ami a társadalomtudománynak kutatás tárgyává kellene tennie, nevezetesen azt a kérdést, hogy a posztkommunista társadalmak mely cél-állapot felé tartanak. A „tranzitologia" paradigmáján belül dolgozó tudósok kimondva vagy kimondatlanul feltételezik, hogy az állam szocializmus összeomlása után a társadalmak szükségszerûen a piaci kapitalizmus és a demokrácia Nyugat-Európából és Észak-Amerikából ismert típusa felé haladnak. Stark szerint helyesebb, ha a Kelet-európai társadalmi-gazdasági változást út-függô átalakulásként értelmezzük. E társadalmak nem „a szocializmus romjain építik" külföldrôl ismert mintákat „megvalósítva" a kapitalizmust, pontosabb ha azt mondjuk, hogy „a szocializmus romjaiból" igyekeznek egy újfajta, mûködôképes gazdasági rendszert kiépíteni.
  Nincs persze kizárva, hogy az egykori államszocialista országok között lesznek olyanok, melyeknek sikerül közel kerülniük a Nyugat-európai modellhez. Ezt társadalmi célnak tekinti nem csak az 1989 után hatalomra került politikai osztály, hanem a lakosság jó része is. A mi feladatunk azonban nem annak a mérlegelése, hogy mi a kívánatos jövô, dolgunk inkább a már létezô és mûködô intézmények, a társadalmon belüli tényleges osztály- és érdekviszonyoknak a lehetô legpontosabb empirikus leírása.
  Az „átmenet" teleologikus szemlélete viszont könnyen arra vezethet bennünket, hogy rossz kérdéseket tegyünk fel (s egy rossz kérdés, még egy téves válasznál is kártékonyabb lehet). Dolgozatom fontos tézise, hogy a poszt-kommunizmus elemzôi gyakran – s ez alól jómagam sem vagyok kivétel – gyakran ha nem is irreleváns, de mégsem a legfontosabb kérdéseket teszik fel.
  Azt fontolgatom: az a kérdés, mely annyiunkat foglalkoztatott az elmúlt évek során, nevezetesen, hogy kikbôl alakul ki a jövendô tulajdonos osztály illetve nagypolgárság, az egykori nomenklatúra tagjaiból, avagy esetleg másokból, nem volt-e félrevezetô, nem terelte-e el figyelmünket a fontosabb problémáktól. Szelényi Szonjával és Donald Treimannal az elmúlt évek során egy kutatás-sorozatot irányítottam. E kutatás-sorozat célja az volt, hogy feltérképezzük mi lett a régi elit tagjaival, honnan verbuválódtak az új elit tagjai. Munkánk egyik fô kérdése az volt: konvertálható-e politikai töke gazdasági tôketulajdonra, lesz a nagyburzsuázia az egykori nomenklatúra tagjaiból. Önkritikusra fordítva a szót: biztos-e, hogy ezt a kérdést állítva kutatásunk középpontjába a legfontosabb társadalmi küzdelmeket ismertük meg?
  A politikai tõke gazdasági tulajdonlásra való átválthatósága egyébként kulcskérdése az úgynevezett „piaci átalakulás elmélete" (market transition theory) körül zajlott vitának is. Victor Nee egy 1989-ben, az American Sociological Review-ban megjelent kulcsfontosságú tanulmányban (3) azt állította, hogy a piaci átalakulás fô haszonélvezôi a „közvetlen termelôk", belôlük válnak új vállalkozók. Elméletét egyaránt támadták Kína-szakértôk – például Andrew Walder (4) , Yangie Bian és John Logan (5) és Kelet-Európa-kutatók. A Kelet-Európa szakértôk Nee kritikáját a legelegánsabban Rona-Tas Ákos fogalmazta meg (6) . A piaci átalakulás elméletének a kritikusai mind azt hangsúlyozzák, hogy az egykori kommunista nomenklatúra az átalakulás folyamatát arra használta fel, hogy önmaga váljon az új tulajdonos osztállyá.
  A Kelet-európai társadalomkutatásban egyébként megfogalmazódott e kérdéskörrel kapcsolatban egy igen nagy hatású elmélet, nevezetesen a „hatalomátmentés" vagy a „politikai kapitalizmus" tézise. Eszerint az egykori kommunista hatalmi pozíciók birtokosaiból jön létre az új nagypolgárság. Ezt a hipotézist kitûnô analitikus érzékkel Hankiss Elemér (7) és Jadwiga Staniszkis (8) már 1988 közepén megfogalmazták. Ezt a megközelítést neveztem egyes korábbi publikációmban az elit-reprodukció elméletének (9) . Ez az elmélet feltételezi, hogy a politikai elitek lényegesebb korlátok nélkül tudják politikai apparátusban, vagy a redisztributiv gazdaságban elfoglalt vezetô pozíciójukból eredô kiváltságaikat gazdasági magánvagyonná átalakítani. Van aki ezt a folyamatot primitív tôkefelhalmozásnak nevezte. Gyakran vontak párhuzamot a posztkommunista átalakulás és a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, a Kelet-európai privatizáció és a kora újkori angliai úgynevezett „bekerítési mozgalmak" között. .
  Ezek érdekes és tanulságos analógiák. E tanulmányban viszont szeretném megfordítani, radikálisan újragondolni kérdésfeltevésünket. Nem elképzelhetô-e, hogy a posztkommunizmus társadalmi küzdelmeinek az igazi tétje nem is a vagyon, hanem a rendelkezési jog? Nem követünk-e el hibát akkor, ha kizárólag, vagy akárcsak elsôsorban is a tulajdon kérdését állítjuk elemzésünk középpontjába. Ha ez hiba, akkor éppenséggel azért követjük el, mert az átmenet paradigmájának a teleológiájától vezérelve mindenütt, legalább csirájukban azokat az intézményeket véljük felfedezni, amelyeket a Nyugati társadalmakból ismerünk. Tudjuk a legtöbb társadalomkutató úgy véli még a mai kapitalizmus feltételei között is Nyugaton a tôketulajdonlás meglehetôsen koncentrált, személyes, tehát azonosítható az egyének, vagy családok egy viszonylag szûk köre, a nagypolgárság, mely az amerikai, vagy nyugat-európai termelôvagyon jelentôs részének tulajdonosa s ennek alapján rendelkezik azzal s ily módon messzemenôen befolyásolni képes, ha éppenséggel erre támad kedve a legfontosabb nemzetgazdasági folyamatokat. Nem essünk-e a teleologikus gondolkodás csapdájába ha mindenképpen azt firtatjuk: mely mértékben alakult ki már ez az osztály a poszt-kommunista Kelet-Európában, kikbôl is verbuválódnak tagjai? Mi lenne ha megkísérelnénk errôl a problémakörrôl legalábbis gondolati kísérletként radikálisan másként töprengeni? Miért is ne tételezhetnénk fel ily módon, hogy a poszt-kommunista átalakulás során esetleg nem is az a lényeges kérdés, hogy ki minek a tulajdonosa, hanem, hogy kinek sikerült megszereznie a termelés döntô tényezôivel való rendelkezés jogát? Nem elképzelhetô-e, hogy nincs számottevô nagypolgárság kialakulóban, a poszt-kommunista Kelet-Európa menedzser-kapitalizmusában? A társadalom csúcsán tehát nem nagytulajdonosok, hanem menedzserek találhatók? Ha túl makacsul mindenképpen ott is magántulajdonosokat keresünk, ahol talán nincsenek is, elôfordulhat, hogy kicsinyes korrupciók részleteit kutatva nem látjuk meg a mélyebb s nagyobb mérvû társadalmi konfliktusokat. Tudjuk, vannak példák arra, hogy X-nek, vagy Y-nak sikerült egy pár millió dollárnyi közvagyont magántulajdonává átvarázsolnia. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet fogalmaival élve: találunk könnyen példákat olyan csibészekre, akik „közföldeket bekerítettek" s azokat saját „vadaskertjeikké" alakították át. Legyünk azonban elôvigyázatosak s éljünk a gyanúval, hátha a kiscsirkefogók korrupciói elterelik figyelmünket az átalakulás nagyobb társadalmi problémáiról. Nem elképzelhetô-e például, hogy a poszt-kommunista társadalom menedzsereinek a hatalma jóval nagyobb, mint a magánvagyonuk? Nem elképzelhetô-e az, hogy a menedzsereknek igazi érdeke, legalábbis a jelen történeti helyzetben nem is magánvagyonuk pillanatnyilag nagy kockázattal járó gyarapítása, ehelyett inkább hatalmukat igyekeznek maximalizálni?
  Öt ország – Bulgária, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Oroszország – 3000 legnagyobb vállalatának vezérigazgatóink egy reprezentatív mintáján országonként 600 igazgatóval folytattuk személyes interjút élettörténetükrôl. Valamennyi országban 1993-ban e gazdasági csúcsvezetôk nagy része – csaknem kilencven százalékuk – már 1988-ban is menedzseri pozícióban volt, illetve olyan szakértelmiségiként dolgozott, aki okkal számíthatott arra, hogy rövidesen menedzseri állásba kerül. Tény ugyanakkor az is, hogy a mai gazdasági csúcsvezetôk nagyobb része nem az 1988-as csúcsvezetôk körébôl került ki. A legtöbb általunk vizsgált országban, s Magyarországon kitüntetett mértékben, a gazdasági vezetés csúcsain nagymérvû változások történtek a poszt-kommunizmus elsô éveiben. A korábbi szocialista mamutvállalatok egykori vezéreinek egy jelentôs része ma már – az esetek egy részében korengedményes – nyugdíjban van, de helyükre tipikusan olyanok léptek, akik már az államszocializmus kései korában is döntéshozatali pozícióban voltak. 1989 sok szocialista gazdasági vezetô számára gyorsliftnek bizonyult, egy-két emeletet kihagyva a vártnál gyorsabban került most vállalatának az élére. Provokatívan fogalmazva: 1989 a menedzser-elit sikeres forradalma volt, mely során e réteg, s általában a kései államszocializmus új technokráciája gyôzelmet aratott régi ellensége, a redisztributorok, az államszocializmus uralkodó bürokratikus rendje felett. Kétségtelen, hogy a legfelsôbb gazdasági vezetôk jelentôs hányada rendelkezik – a vékonypénzû társadalomkutató értelmiség szemében irigylésre méltóan busásnak tûnô – magántulajdonnal. De minden jel arra mutat, hogy ennek a magántulajdonnak a volumene ha nem a havi fizetésébôl megélni próbáló értelmiség, hanem egy valóságos tulajdonos polgárság eszével gondolkodunk róla inkább szerénynek mondható. Az általunk vizsgált országok átlagában a menedzserek többségének semmi tulajdona nincs abban a vállalatban, melynek menedzsere s ha van is ilyen tulajdona az az összvállalati tökének csak egy töredékét képezi.
  Próbáljuk kutatásunk kérdéseit tehát új módon megfogalmazni. Elképzelhetônek tartom, hogy a poszt-kommunista társadalmi átalakulás lényege nem az, hogy az egykori kommunista nomenklatúrából új nagyburzsoázia lett, hanem hogy a kései államszocializmus technokrata menedzserei e folyamat során legyôzték ugyan az államszocializmus redisztributorait, annak az uralkodó rendjét, de mind ez ideig sikerült megakadályozniuk azt, hogy helyettük a nyakukra most egy új tôketulajdonos osztály üljön.

2./ A menedzser-kapitalizmus politikai gazdaságtana

  Célom, hogy egy olyan pozitív elmélet körvonalait kezdjem el felvázolni, mely képes leírni a posztkommunista rendszer gazdasági intézményeinek fô jellemzôit, mûködési elveit. A posztkommunista átalakulás elméletének megalkotására tett – egyébként is csak kisszámú – eddigi kísérletek általában negatívak, többnyire azt írják le: mi az aminek a poszt-kommunizmus NEM tekinthetô (maga a poszt-kommunizmus kifejezés is így írja le a jelenséget – ennek az új társadalomnak a lényege, hogy valamikor kommunizmus volt, de ma már NEM az), illetve azt fejtik ki, hogy ez a rendszer miért életképtelen, miért nem valószínû, hogy önmaga újratermelésére képes lenne. Ezt illusztrálandó az általam legtöbbre kecsült két elméletalkotási kísérlet ilyen értelemben vett hiányosságairól szeretnék néhány megjegyzést tenni...
  David Stark a „vegyitett-tulajdonlási" (recombinant property) rendszerrel foglalkozó kiváló tanulmányában (10) nem kevesebbet állit, minthogy a posztkommunista rendszerben a vagyon sem magántulajdonban, sem köztulajdonban nincs, a tényleges posztkommunista tulajdonviszonyok e két tulajdonforma valamely keverékeként jellemezhetôk. Stark szerint a poszt-kommunizmus nem vegyesgazdaság, abban az értelemben, hogy egyes vállalatok magán-, mások cégek viszont köztulajdon vannak. Itt olyan vegyesgazdaságról van szó, melyben a gazdasági egységeken belül vegyülnek a magán és köztulajdonlás elemei. De miféle keverékrôl van itt szó? Mennyi benne a magántulajdon s mennyi a köztulajdon? Hol látható az egyik, vagy a másik tulajdonforma? Állíthatjuk-e, hogy a „vegyítés" eredményekét egy új „vegyület", egy a történelembôl idáig még nem ismert új tulajdonforma alakult ki? Mennyiben tekinthetô a „vegyitett-tulajdonlás" önreprodukcióra alkalmas rendszernek, avagy mennyiben csak átmenet az államszocializmus és a kapitalizmus között? Stark adós marad a válasszal mindezekre a kérdésekre, elmélete nem fejti ki mi is jellemzi a poszt-kommunista tulajdonviszonyokat, nem mond többet annál, mint ez a tulajdon se nem magán, se nem állami, vagy közösségi.
  Michael Burawoy „kereskedelmi kapitalizmus" elmélete jobban közelíti azt, amit én „pozitív elméletnek" nevezek ebben a dolgozatban (11) . Burawoy a poszt-kommunista gazdaság kereskedelmi kapitalizmusként történô jellemzésével kísérletet tesz arra, hogy leírja e rendszer új mûködési logikáját. A poszt-kommunista kapitalizmust élôsködô, pazarló, felhalmozásra képtelen szisztémának tartja. Ha ez azonban igaz a poszt-kommunizmus nem fogja magát újratermelni, össze kell omolnia s vagy visszatér valamiféle szocialista modellhez, vagy át kell alakulnia tôkés gazdasággá, vagyis visszaérkeztünk a „piacgazdasági átmenet" teleologikus elméletéhez.
  E tanulmányban mint jeleztem a poszt-kommunizmus pozitív elméletét keresem: tudunk-e azonosítani olyan sajátos intézményeket a jelenlegi poszt-kommunista rendszerben, melyek mûködôképesnek látszanak s mik ezeknek az intézményeknek megkülönböztetô jellemzôi. Ezt az elméletet egyelôre csak keresem, ezért ebben a dolgozatban egyelôre többre vállalkozni nem tudok, minthogy megfogalmazzak egymással lazán összefüggô, de elméleti rendszert még nem alkotó téziseknek egy sorát. A legfôbb téziseket, a menedzser-kapitalizmusnak a magántulajdonon alapuló kapitalizmussal, illetve a szocialista redisztributiv gazdasággal való összehasonlítását az 1. táblázat tartalmazza.

1. táblázat)

A menedzser-kapitalizmus jellemzôi

  Társadalmi formáció Gazdasági koordinációs mechanizmus Tulajdonviszonyok Államszocializmus Redisztribució Állami tulajdon, döntéshozatali hatalmat a teleologikus tudásukra hivatkozó redisztributorok gyakorolják Menedzser-kapitalizmus Piac Diffúz tulajdonlás, nincsenek személyes tulajdonosok, a döntéshozatali hatalmat technikai know-how-jára hivatkozó menedzserek gyakorolják Magántulajdonon alapuló kapitalista gazdaság Piac Személyükben azonosítható magántulajdonosok vannak, akik döntéshozatali jogukat vagy maguk, vagy alkalmazásukban álló menedzsereken keresztül gyakorolják
  A menedzser-kapitalizmus elvileg önmaga újratermelésére akár alkalmasnak is bizonyuló új intézményrendszerére a részletesebb tételeim a következôk:
  Elsô tétel: a posztkommunista gazdaságot diffúz tulajdonviszonyok jellemzik. Egyelôre legalábbis nem tudjuk megnevezni azokat az egyéneket, családokat, illetve az egyéneknek, vagy családoknak azt a csoportját akik elegendô tôketulajdonnal rendelkeznének ahhoz, hogy a gazdasági újratermelést tulajdonosi minôségükben számottevô módon befolyásolni tudnák. E sajátos, diffúz tulajdonviszonyok az egyes posztkommunista országokban különbözô módon jöttek létre de jellegüket és társadalmi-gazdasági következményeiket tekintve meglepôen hasonlóak egymáshoz. Különösen figyelemre méltónak tartom azt a tényt, hogy tulajdon személytelensége és diffúzitása – Kelet-Németország kivételével, melyet a nyugatnémet töke sikerrel „kolonializált" (12) – minden egykori szocialista országban megfigyelhetô.
  Csehországban például a diffúz tulajdonviszonyokat a privatizációs utalványokkal végrehajtott magánosítás hozta létre. E privatizációs utalványokkal üzletelô befektetési alapok a nagyobbrészt még valamiképpen mindig állami tulajdonban lévô bankokkal összekapcsolódva töltik be a „tulajdonos" szerepét. Magyarországon és Lengyelországban a magánositás radikálisan más módszerét használták, ennek fô formája az úgynevezett spontán privatizáció volt, mely azonban semmivel nem került közelebb a személyes magántulajdonlás rendszeréhez, mint a cseh szisztéma: itt a legjellemzôbb az úgynevezett „kereszttulajdonlás": a vállalatok tulajdonosai bankok, vagy más vállalatok, de esetenként a vállalatok is részvényesei a bankoknak, melyek nagyobb része viszont még mindig az államé. A kereszttulajdonlás rendszerének kialakításának és újratermelésében kulcs-szerepet játszik végül az állami privatizációs ügynökség, mely részben tulajdonosi részben rendelkezési jogokkal bír a gazdaság jó része felett. Függetlenül azonban attól, hogy milyen módszerrel jött létre a menedzser-kapitalizmusra oly jellemzô személytelen, diffúz tulajdonlás valamennyi országban a tulajdonnak ez a formája képezi a menedzseri rendelkezési hatalom anyagi bázisát, ez biztosítja ugyanis, hogy nincs egyetlen intézmény, jogi vagy természetes személy, aki a menedzserekkel szemben mint tulajdonos felléphetne, ôket gazdálkodásuk természetét, hatékonyságát illetôen számon kérhetné.
  Második tétel: történelmi irónia, hogy e diffúz tulajdonviszonyok éppenséggel privatizációnak, vagy magánosításnak nevezett politika eredményeként jöttek létre. A magánositás politikáját az az ideológia igazolta, hogy a gazdaság hatékony mûködéséhez személyes, azonosítható tulajdonosokat kell találni. A magánositás ezzel szemben ha ez egyáltalán lehetséges még a korábbinál is áttekinthetetlenebb tulajdonviszonyokat hozott létre. A privatizáció lényege, hogy ennek során nem a tulajdonosi jogosítványok kerültek újraelosztásra, hanem a rendelkezési jog került új társadalmi aktorok kezébe. A magánosításként ismert politika nem a tulajdont, hanem a rendelkezési jogot strukturálta újra. A menedzser réteg a privatizáció segítségével fosztotta meg a redisztributorokat hatalmunktól de ezt sikerül olymódon elérnie, hogy a redisztributorok helyébe nem léptek személyes tulajdonosok. A privatizáció egy „misnomer" , vagyis pontatlan, e fogalommal jelölt gyakorlat tartalmának egyáltalán nem megfelelô kifejezés. Az úgynevezett „magánositás" következtében az esetek jó részében szó sincs arról, hogy magánszemélyek (természetesek, vagy jogiak) kezébe került volna a köztulajdon. Nem oldódott meg az államszocializmus tulajdonlási vákuuma, az államszocializmus áttekinthetetlen tulajdonviszonyai a menedzser-kapitalizmusban – legalábbis a nagyvállalati szféra jó részében – még átláthatatlanabbá váltak. Nem hiszem, hogy ez valamiféle „összeesküvés" következménye lett volna. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az a terv, hogy köztulajdont egy nagy akció során magántulajdonná változtassák egyszerûen megoldhatatlan feladat volt. A szocialista reformok még késôi fázisában is, mondjuk a nyolcvanas évek elején-közepén, számos – vagy talán a legtöbb – közgazdász úgy képzelte, hogy az államosítás visszafordíthatatlan folyamat (13) , a legoptimálisabb esetben az államszocialista reidsztributiv gazdaság egy olyan piaci mechanizmusok által integrált rendszerré válik majd át, melyben a meglévô s a piac hatása alatt hatékonyabbá váló vállalatokat igazi új – külföldi tôkebefektetésekbôl, vagy belsô magánfelhalmozásból finanszírozott – magánvállalatok egészítik ki. Bár ugyanezek a közgazdászok szinte kivétel nélkül a nyolcvanas évek végére megváltoztattak a véleményüket, az állami szektor racionalizálása és új magánberuházások serkentése, vegyesgazdasági stratégia helyett most már a közvagyon magánosítását jelölték meg a gazdaságpolitika céljaként lehet, hogy a történelem a néhány évvel korábbi álláspontjukat igazolta. Hátha valóban a kör négyzetesítéséhez hasonlóan megoldhatatlan feladat az államosított gazdaság magánosítás. A némethez hasonló hatalmas mérvû külföldi tôkebeáramlás nélkül a privatizáció meghirdetése eltudja pusztítatni a korábbi állami szektort – ennek empirikus bizonyítéka a poszt-kommunista átalakulási válság a gazdaságtörténelemben szinte precedens deindusztrializációja – de abból nem hoz létre személyes magántulajdonban nagyvállalatokat.
  Harmadik tétel: a nyugati, magántulajdonon alapuló kapitalista piacgazdaságokban is megfigyelhetô egy olyan tendencia, melynek során nô azoknak a személyeknek a száma, illetve a lakosságon belül azoknak a részaránya, akik valamennyi tôketulajdonnal rendelkeznek. A tulajdon ilyen szétterülésének a tulajdonos nagypolgársággal rendelkezô tôkés társadalmakban szigorú korlátai vannak, a menedzser-kapitalizmusban viszont ezek a korlátok nem léteznek. A menedzserializmus gondolatát Berle és Means már az 1930-as évek legelején kifejtették s ôket követôen mintegy három évtizeden keresztül sok szociológus és közgazdász vélte úgy, hogy a modern kapitalizmusban a személyes tulajdonlás jelentôsége megszûnik s a valóságos gazdasági hatalom a menedzserek kezébe kerül át. Különösen az 1960-as évek közepétôl azonban egyre többen kezdték kifejezni kétségeiket a menedzserizmus tézisével kapcsolatban. A tulajdon „szétterülése" az elmélet racionális magvát képezte, de a menedzserializmus elméletének kritikusai rámutattak arra, hogy ez a szociológiai iskola alábecsüli a személyes tulajdon változatlan jelentôségét, azt a tényt, hogy a „szétterülés" folyamatával egyidejûleg a tulajdon koncentrációja is folyt, vagyis bár nôtt a tôketulajdonnal rendelkezôk száma és részaránya ezzel egyidejûleg az össztársadalmi termelôtöké egyre nagyobb hányada egyre kisebb számú tulajdonos kezében összpontosult. A menedzserizmus elméletének legfôbb szociológiai gyengéje, hogy alábecsüli a tulajdonos nagypolgárság erejét és befolyását. Nem arról van szó, mintha az Észak-Amerikában, vagy Nyugat-Európában a menedzserek ne törekedtek volna hogy a hatalmat a tulajdonosoktól elragadják, ott e hatalmi törekvésük – feltevésem szerint a tulajdonos polgárság rendkívüli ereje miatt – meghiúsult. A posztkommunista Kelet-Európában viszont számottevô ellenfél nélkül a menedzserek, ha sikerül tartós szövetséget kialakítaniuk az értelmiség más fontos elitjeivel, hatalmi törekvéseiket megvalósíthatják.
  Negyedik tétel: Feltételezem továbbá, hogy a posztkommunista gazdaságokban a menedzsereknek nem feltétlenül érdekük, hogy személyes magántulajdonosokká váljanak. Kelet-Európa gazdaságaiban túlságosan nagyok a vállalkozók kockázatai ahhoz, hogy ésszerû legyen termelô töke tulajdon szerezni. A nagy fokú bizonytalanság miatt ésszerûnek tûnik, hogy a vállalkozói kockázata nagyszámú tulajdonos között oszljon meg, s különösen fontos, hogy e tulajdonosok között legyenek olyan állami tulajdonban levô, vagy legalábbis valami módon az állami költségvetési forrásokhoz valami módön hozzáférni tudó intézmények, melyek kudarc eseten képesek arra, hogy kihúzzák a bajból az érintett gazdasági szervezeteket. David Stark szellemesen azt állítja, hogy a posztkommunista privatizáció során a terheket (adósságokat) és erôforrásokat elválasztják egymástól. Az adósságokat a bankok s végsô soron az állami költségvetés, vagyis az adófizetôk nyakába varrják, míg az erôforrásokat magánkézbe adják. A menedzserekbôl csak az esetek kisebb részében lett annak a cégnek, melynek a menedzsere a részleges, vagy különösképpen többségi magántulajdonosa. Ennek egyik oka, hogy nem rendelkeztek elegendô tökével, hogy a vállalatot megvásárolják, de ennél talán még fontosabb ok, hogy szívesebben hagyjak az általuk vezetett cégek tulajdonjogát bankok, más cégek és az alkalmazottak kezében, míg magukat tulajdonosi részesedés helyett inkább magas fizetésekkel jutalmazzák.
  Ötödik tétel: Tekintettel a nagyfokú gazdasági bizonytalanságra ésszerûnek tûnik, hogy a menedzserek megpróbálnak „több lábon állni". A privatizáció során a sok menedzser – Magyarországon éppenséggel a nagyvállalati menedzserek többsége, mintegy kétharmada – szerzett valamilyen magánvagyont. Minden rendelkezésünkre álló tény szerint azonban e vezetôk magán-vagyona szerény mérvû s nagyon kevesen vannak, akik az általuk vezetett vállalatban elegendô tulajdonosi részesedéssel rendelkeznének ahhoz, hogy ezt a vállalatot tulajdonos-menedzserként tudják irányítani. A nyolcvanas évek közepe, vége óta inkább jellemzô, hogy vállalatvezetôk saját nevük, feleségük, vagy más családtagjuk neve alatt alvállalkozást hoznak létre. Ezek többnyire apró cégek, kevés alkalmazottal és nem jelentôs tôkebefektetéssel, de hatalmas haszonnal dolgoznak. E nagy haszon forrása, hogy a vállalatvezetés a vállalat legprofitábilisabb tevékenységeit, rizikó mentesen, saját alvállalkozásainak juttatja. Az azonban, hogy egy vállalatvezetô feladja menedzseri pozícióját s fôfoglalkozásként saját mini-vállalatát igazgassa a kivételes esetnek látszik. Miért is tenné? Miért adná fel nagy hatalommal járó, jó jövedelmet biztosító, rizikóvállalást tôle nem kívánó nagyvállalati menedzseri pozícióját, hogy egy „kóceráj" tulajdonos-igazgatója legyen nem is beszélve arról, hogy ezután honnan kapná a jól jövedelmezô alvállalkozói megrendeléseket?) Miért is akarna valaki, akinek sikerült már az új „uralkodó osztály" tagjává válni „kispolgárrá" felcserélnie ezt a pozícióját? A két szerep szimultán játszása mindenképpen elônyös. Alvállalkozóként hasznot lát a nagyvállalatból, melynek menedzsere, de menedzserként is haszna van abból, hogy van magánvállalati érdekeltsége. A menedzser-kapitalizmus sajátossága, hogy e rendszerben a gazdasági vezetôi elit szorosan összefonódik a politikai elittel, a gazdasági technokrácia jobban függ a politikai vezetéstôl, mint a magántudajdonon alapuló kapitalista piacgazdaságokban. A posztkommunista társadalmakban az államapparátusnak gyakran továbbra is hatalmában áll vállalatvezetôket kinevezni vagy leváltani, hiszen ma már többnyire indirekten, mint direkten, de továbbra is megmaradt ezeknek a vállalatoknak a tulajdonosa. A vállalatvezetôk és a politikai elit között különös, bizonyos értelemben kettôs patrónus-kliens viszony, kölcsönös függôség áll fönn. A menedzserek állasukat veszíthetik, ha összekapnak a politokráciával, a politikai elit viszont a választásokat veszítheti el, ha úgy tûnik fel a választópolgárok szemében, hogy a politikusok nem tudnak kijönni a szakértô közgazdászokkal, a technokráciával (amint ez Magyarországon 1994-ben meg is történt). Okos hát az a menedzser aki kiépíti a saját tulajdonában lévô magánvállalkozások hálóját, így növeli autonómiáját a politokráciával szemben s javítja saját tárgyalási pozícióit is, ha netán vitába keveredne a politikai elittel. Nagyvállalati menedzserek, akik kis, saját tulajdonban levô alvállalkozásokkal törekszenek magasabb jövedelmekre és nagyobb autonómiára a poszt-kommunista menedzser-kapitalizmus talán legsajátosabb tulajdonsága. Aligha jutni egy amerikai nagyvállalat vezetôjének az eszébe, hogy feleségének a neve alatt fél tucat embert foglalkoztató alvállalkozásokkal bajlódjon.
  Hatodik tétel: A menedzser-kapitalizmus uralkodó ideológiája a monetarizmus. Az új menedzserréteg kulcsfigurája, legtipikusabb képviselôje nem az ipari vállalatvezetô, hanem a pénzügyi menedzser, a banktisztviselô, a beruházási alapok szakemberei, a nemzetközi pénzügyi szervezetek tanácsadói. A posztkommunista korszak fô sikertörténete a bankárok jövedelmének és befolyásának rendkívül gyors emelkedése. . Bankvezetôk, befektetési alapok vezetôi, pénzügyminisztériumi szakértôk, az IMF és a Világbank tanácsadói, külföldi és nemzetközi pénzügyi cégek alkalmazottai a posztkommunista világ vezéregyéniségei, az elit elitje. Szalai Erzsébet nemrég több mint féltucat legnagyobb magyar bank vezetô munkatársaival folytatott interjúkat, s éves jövedelmüket 20 és 60 millió forint körüli összegben becsülte meg. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mondjuk az amerikai bankokkal összehasonlítva ezek milyen kis cégek s azoknál mennyivel szakszerûtlenebbül mûködnek akkor elmondhatjuk, hogy vezetôik igazán nem panaszkodhatnak arról, hogy nem fizetik meg ôket rendesen. A pénzügyi menedzserek hatalmának forrása „kulturális tökéjük" s nem az általuk vezetett bankokban levô tulajdonosi hányaduk. Ezek a pénzügyi tanácsadók jó része az államszocialista korszakban gyengécske egyetemi tanszékeken oktatott, tudományos tevékenységükkel nem sok nemzetközi babért aratott kutatóintézetekben vagy hatékonyságukról nem különösebben ismert kormányhivatalokban dolgozott – mégis belôlük lettek a posztkommunizmus fôpapjai, „minden titkok tudói". Sikerült meggyôzniük nemcsak a politokráciát, hanem a korábban magát kritikainak vélô, vagy máskéntgondolkodónak nevezô értelmiséget is, hogy – kétes értékû egyetemi végzettségük, mérsékelt, a nemzetközi mércékkel ritkán, vagy soha meg nem mért tudományos teljesítményeik ellenére – ôk valami olyan sajátos, mások számára hozzá nem férhetô tudás monopolisztikus birtokosai. E tudásmonopólium alapján joggal tartanak igényt arra, hogy ne politikai vitákban megmérettetve, hanem szakértelmük alapján ôk döntsenek arról miként kell/lehet menedzselni a költségvetési hiányt, csak ôk nyilatkozhassanak autentikusan arról, hogy lehet-e tárgyalni a nemzetközi kölcsönökrôl. Csak ôk tudják, hogy miként, milyen szinten kell meghatározni a valutaárfolyamokat és a forgalomban levô pénz mennyiséget így végsô soron ôk döntenek politikai kontrol nélkül arról, hogy hol mekkora mérvû lesz a munkanélküliség, mennyire s hol nyirbálják vissza a jóléti szolgáltatásokat, milyen mértékben csökken a lakosság életszínvonala, vagy várható élettartama. Ennek az új teológiának a neve a monetarizmus. Az új menedzserréteg számára a monetarizmusnak az a funkciója, mint amit a szocialista uralkodó elit esetében a marxizmus-leninizmusé volt . Vannak analógiák a monetarizmus és a marxizmus szerkezete között is. A marxizmushoz hasonlóan a monetarizmus is holisztikus világképet nyújt, nincs az életnek olyan szférája, amelyet ne befolyásolna, és amelyet eszközeivel ne tudna szabályozni. A forradalmi marxizmushoz hasonlóan egyszerû és gyors megoldásokat kínál. A megoldások „ötszáz napon" belül várhatók, a kommunisták forradalmának ma a monetaristák sokkterápiája felel meg. Egyszerû eszközökkel (költségvetési hiány csökkentése, az inflációs ráta, valutaárfolyam és kamatlábak megfelelô szinten való tartása) felhasználásával – rövid, csak „átmeneti" szenvedés után – az egész gazdaság, sôt az egész társadalom mindjárt talpra is áll. Ilyesmi volt a marxisták forradalomvárása is: néhány hét, vagy hónap proletárdiktatúra után hamarosan jön a demokrácia, a gazdasági fellendülés, megoldódnak a nemek és etnikai csoportok közötti egyenlôtlenségek és konfliktusok... A monetarizmus továbbá a marxizmushoz hasonlóan univerzalisztikus. A megváltás, az emancipáció nemcsak hogy hamarosan elérkezik, de mindenkit egyformán élvezi majd áldásos gyümölcseit. A pénzügyi fegyelembôl származó gazdasági növekedés eredményei mindenkihez leszivárognak majd (trickle-down... így nevezik ezt az idáig még soha be nem következett álmot az amerikai reaganista neo-liberálisok). Kezdetben ugyan lesznek nagy nyertesek és nagy vesztesek, hosszú távon azonban mindenki nyertes. Ahogy a gazdagok gazdagabbak lesznek foglalkoztatják majd egyre magasabb bérekért a szegényeket, akik így megszûnnek szegénynek lenni, s ha marad közöttük szegény azokról majd a jó szívükrôl ismert gazdagok nagylelkû adományaikkal segítenek. A monetarizmus - megint csak a marxizmus-leninizmushoz hasonlóan – nemcsak az igazság egyetlen tudója. Aki tételeit kétségbe vonja az nem csak téved, hanem egyben immorális is. A monetaristák nemcsak okosabban ellenfeleiknél, hanem morális fölényben is vannak velük szemben. Érdekes e vonatkozásban a régi jó Új Baloldal és az Új (neo-liberális) Jobboldal, más szóval a régi Új Osztály és az új Új Osztály közötti analógia. A mentalistás, habitus hasonló, nem meglepô tehát, ha a személyek között is van átfedés. Végül, s ismét a marxizmushoz hasonlóan: a monetarizmus nemzetközi ideológia. Ha valaki kinyitja a csapot Chicagóban, onnan ugyanaz a víz folyik, mint Budapesten, vagy Varsóban. A gondolkodásmód internacionális hegemóniája különösen szilárd ás széles alapot teremt a menedzserek hatalmának.
  Hetedik tétel: fennmaradhat-e a menedzser-kapitalizmus, vagy átmeneti jelenségnek kell tekintenünk? Erre a kérdésre persze a választ nem tudom, de azt a feltevést mégis meg merném kockáztatni, hogy elvileg legalábbis ez egy önreprodukcióra képes rendszer mely akár fenn is maradhat. Az emellett szóló legfontosabb érv, hogy a menedzsereknek, a velük szövetségben álló politokráciának és elit értelmiségnek érdekében áll status quo fenntartása, annak rendszerré szilárdítása, hiszen hatalmukat és privilégiumaikat így tudják maximalizálni. Az alternatíva az lenne, hogy váljanak tulajdonos nagyburzsoáziává. Ez azonban nem olyan egyszerû. Ehhez nincs elég tökéjük, túl gyorsan meggazdagodni nem pridens dolog egy demokratikus társadalomban s ezen túl a tulajdonosi egzisztencia még több kockázattal is jár. A tachnikrata-politokrata-elit értelmiségi új uralkodó osztálynak egyébként sincs erôs vetélytársa. Az egykori redisztributorok, az államszocializmus uralkodó rendje diszkreditálódott, és – legalábbis egyelôre – említésre méltó befolyással rendelkezô tulajdonos polgárság nem jött még létre. A technokrata-menedzser elit azért is érdekelt lehet az új uralmi rendszer fenntartásában, mert ez a hatalom gyakorlásának rendkívül hatékony formáját teremtette meg. A monetarista technokra-menedzser hatalma ugyan nem annyira célráirányult, mint a redisztributoré volt, de rendkívül diffúz, a monetaristák szabályozórendszerének acélabroncsából senki sem szabadulhat.
  Nyolcadik tétel: tekinthetjük-e a menedzserizmust a kapitalizmus alternatívájának, avagy az inkább a kapitalizmus egy másik válfaja? E kérdést adandó válasz nyilván kapitalizmus-definíciónktól függ. A fogalom tágabb, weberi értelemben a menedzserializmus mivel piaci mechanizmus által integrált a kapitalizmus egy alfajának tekintendô. A kapitalizmus egyes szûkebb, marxi értelmezése, melya személyes magántulajdont tekintik a tôkés termelô mód lényegének, a posztkommunista rendszer kapitalista jellege megkérdôjelezhetô. A legpontosabb fogalom a posztkommunista társadalmi rendszerre véleményem szerint a menedzser-kapitalizmus, ezért ezt a fogalmat használom ebben a dolgozatban.

3. A posztkommunista társadalmak osztályszerkezete

A társadalmi struktúra elemzéséhez használt fogalmak rendszere

  Mi jellemzi a menedzser-kapitalizmus osztályszerkezetét? Hogyan változott az osztályszerkezet az államszocializmusból a menedzser-kapitalizmusba való átmenet során?
  A Kelet-európaiak az elmúlt fél évszázad során a társadalmi rétegzôdés szokatlanul gyakori és mély változásait éltek át. Azok a szabályok, melyek meghatározzak miként kell „navigálnunk" társadalmi létünkben, melyek annak a kritériumai, hogy mi van fenn, illetve lent a társadalmi hierarchiában, milyen magatartásformák vezetnek sikerhez, vagy kudarchoz e történelmileg rövidnek nevezhetô idôszak alatt radikálisan átalakultak.
  A társadalmi térben és a társadalmi rétegzôdés logikájában lezajlott változásokat Pierre Bourdieu munkája nyomán fogalmazom meg. A társadalmi szerkezet különbözô idôpontokban megfigyelhetô jellemzôit keresve azt mérlegelem, hogy mely „tôketípus" – gazdasági, társadalmi vagy kulturális – milyen szerepet játszik annak a meghatározásában, hogy e társadalomban kik tekinthetôk pozitívan illetve negatívan privilegizáltnak.
  Bourdieu például korunk francia társadalom szerkezetét olyan társadalmi térkent jellemzi, melyben az egyenek helyzetét elsôsorban a gazdasági töke, azaz az anyagi javak birtoklása határozza meg. A kulturális töke – melyet, valamelyes leegyszerûsítéssel, az iskolázottság színvonalával mérhetünk – és a társadalmi töke – melyet általában a társadalmi kapcsolatok ürüsége ír le – a gazdasági tökéhez képest másodlagos, de azért a társadalom szerkezetét lényegesen befolyásoló szerepet játszanak. A lehetô legegyszerûbben fogalmazva: a kulturális és társadalmi töke birtoklása tovább tagolja a gazdasági töke által meghatározott osztályokat. Így a ritka és a munkapiacon keresett képesítéssel rendelkezô diplomás értelmiségiek – akiknek ugyan lehet valamennyi gazdasági tökéjük is, de akiknek a kiváltságai fôként iskolai végzettségükbôl, diplomájuktól függ – a mai Franciaországban a domináns osztály alávetett frakcióját (angolul: dominated fraction of the dominant class) képezik.
  Ez ésszerû – szinte már triviálisnak nevezhetô – álláspont, amennyiben feladatunk a modern tôkés társadalom szerkezetének a vizsgálata. . Bourdieu fogalomrendszere több meglepetést és érdekesebb eredményeket kínál, ha társadalmak történeti-összehasonlító vizsgálatára használjuk azt.

Az 1.. és a 2. ábrában a Kelet-európai társadalmi rendszert két idôpontban írom le: 1. ábra a reform-szocializmus, a 2. ábra a posztkommunizmus szerkezetét mutatja be. Mindkét struktúra lényeges vonatkozásokban különbözik Bourdieu-nek a francia osztályviszonyokkal foglalkozó sémájától. Dolgozatom célja, hogy a 2. ábrát értelmezzem, de annak érdekében, hogy struktúraelemzésem kellôképpen dinamikus legyen szükségesnek gondolom, hogy bemutassam az 1. Ábrát, vagyis leírjam azt, mi volt a jelenlegi osztályszerkezet elôzménye.

A reformszocializmus osztályszerkezete

  A klasszikus – vagyis sztálini – államszocializmus idején a hatalom és a kiváltságok fô forrása a politikai töke birtoklása volt. A politikai tôkébôl származó privilégiumokat a kulturális töke tulajdonlása egészítette ki. A társadalmi hierarchia csúcsára csak az tudott eljutni, aki belépett a pártba és minduntalan jelét adta a politikai vezetôk iránti lojalitásának. Az államszocializmus azonban egyidejûleg „meritokratikus", vagyis privilégiumokat elvileg a teljesítmény s különösképpen az intellektuális teljesítmény alapján juttató társadalom is volt. Mint ismeretes e rendszer fontos önigazoló elve volt: „mindenkinek teljesítménye szerint" (szemben a jövôbeni kommunizmus: „mindenkinek szükségletei szerinti" elvével). Továbbá, mivel a lojalitás nehezen mérhetô, már a sztálini korszakban fontos volt az iskolai végzettséget bizonyító „papiros", a „diploma" (credential), bár az hivatali elôrejutásban és privilégiumok elnyerésében a párttagsághoz viszonyítva ez azért a másodhegedûs szerepére volt kárhoztatva. A politikai lojalitásuk alapján hatalmi pozícióba került munkásszármazású káderektôl elvártak, hogy idôvel megszerezzék a megfelelô iskolai végzettséget bizonyító papírt, az államszocializmus korai idôszakában ezt gyorstalpaló tanfolyamokkal vagy fôként, esetleg kizárólag ideológiai nevelést nyújtó intézményekben, Marxizmus-Leninizmus esti egyetemeken lehetett megszerezni. A jól képzett értelmiség pusztán iskolai végzettsége révén útban volt eleve hatalom felé vezetô úton, ha azonban valóban magas pozícióba akart kerülni, akkor általában elvárták tôle, hogy lépjen be a pártba, és így is bizonyítsa lojalitásának a komolyságát.
  Az 1. ábra azt igyekszik bemutatni, hogy milyen messzemenô változások mentek végbe azokban az államszocialista társadalmakban, melyek a reformok utjára léptek (ennek legnyilvánvalóbb példája az 1960-as évek utáni Magyarország és Lengyelország, valamint az 1977 utáni Kína). A sztálinista hatalom hanyatlásával a szocialista uralkodó réteg két különbözô, egymást kiegészítô kompromisszumot kínált a társadalom különbözô rétegeinek. Az egyik ilyen kompromisszum az értelmiség felé nyitott: a poszt-sztálini korszakban a kommunista vezetés hangsúlyozta, hogy nagyobb jelentôséget tulajdonit a korábbinál az iskolai végzettségnek, racionalizálni szeretné a társadalmi és gazdasági rendszert s hajlamos megosztani a hatalmat a szakértelmiséggel. A mások kompromisszum lényege az volt, hogy nagyobb rugalmasságit mutattak magángazdálkodással kapcsolatban, megengedték a munkásoknak és mezôgazdasági dolgozóknak, hogy a második gazdaságban jobb jövedelmet szerezzenek. A nyolcvanas évek közepétôl már fôfoglalkozású magántevékenység is legálissá vált – ezt is elsôsorban munkások és parasztok vették igénybe. A reformszocializmus korszakában tehát ugyan a politikai töke megtartotta elsôdleges fontosságát, de a kulturális töke a korábbi korszakhoz képest felértékelôdött. Három évtized után a gazdasági töke ismét megjelent, mint a társadalmi kiváltságok egyik forrása. Ennek eredményeképp az értelmiség és a nomenklatúra közötti távolság csökkent, és egyben megjelent egy új osztály, a „szocialista vállalkozók osztálya". A „szocialista vállalkozók" felismerték, hogy lehet valaki sikeres társadalmilag nemcsak úgy, hogy a hivatali ranglétrán igyekszik felfelé kapaszkodni, hogy belép a pártba, a piac is lehet a siker forrása.
  A menedzser-kapitalizmus tézise korábbi munkásságom „dinamikus szintézisébôl" született. 1970-es években úgy gondoltam, hogy nem elképzelhetetlen a nomenklatúra és az értelmiség szövetsége, akár még egy új domináns osztállyá is szervezôdhetnek. A hatvanas évek során úgy tûnt, hogy a sztálinista bürokrácia belátta, a hatalom megtartására csak akkor lesz módja, ha azt megosztja az értelmiséggel, egyszerre racionalizálja és humanizálja a szocialista társadalmi-gazdasági intézményeket. A hatvanas évek legvégén és a hetvenes évek elején úgy láttam az értelmiség jó része számára a nomenklatúrának ez az értelmiség felé történô nyitása szimpatikus volt. A magyar, lengyel, orosz, vagy csehszlovák értelmiség mintha kész lett volna arra, hogy a hatalmat megossza az államszocializmus uralkodó rendjével. Értelmiségi barátaim és kollegáim között nem kevesen voltak akik éppenséggel lelkesedtek azért, hogy a szocializmusnak egy szakszerû és emberarcú változatának a kiépítésén dolgozhatnak. A nomenklatúra, az uralkodó államszocialista rend azonban elszabotálta a reformokat. Ahelyett, hogy hatalmat megosztotta volna az értelmiséggel, a bürokrácia inkább a második gazdaság fellazításával próbálta a társadalmi feszültségeket levezetni. Korábbi elképzeléseimmel ellentétben értelmiségi osztály nem szervezôdött, de – inkább spontán módon mintsem tervezetten – nôtt a a „szocialista vállalkozók" jelentôsége. A nyolcvanas évek végére a szocialista reform-társadalmakban nem az értelmiség jutott osztályhatalomhoz, de lezajlott egy kispolgárosodási folyamat. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy nyertese ez az új kispolgárság, a „szocialista vállalkozók" voltak.
  Az 1. ábra fô mondandója: a reformszocializmus idején egy összetett rétegzôdési rendszer alakult ki. A bürokratikus uralkodó rend és az értelmiség közötti társadalmi-gazdasági távolság annak arányában csökkent, ahogyan a kulturális töke újraértékelôdött és politikai töke veszített a jelentôségébôl. A nomenklatúra és az értelmiség azonban nem olvadt össze új domináns osztállyá, ehelyett a gazdasági töke vált a társadalmi elôrehaladás új alternatív, bár továbbra is csak másodlagos, nem meghatározó, forrásává. A gazdasági töke felértékelôdésének kezdeti kedvezményezettjei fôként a második gazdaságba bekapcsolódó mezôgazdasági munkások és az ipari munkások voltak.

Bürokratikus uralkodó rend
1. ábra

Társadalmi terek a reformszocializmusban.

Politikai töke
+++
Kulturális tõke
+++
Értelmiség Szocialista vállalkozók
Gazdasági tõke
Gazdasági tõke
+++ _ _ _

Tisztviselôk
Ipari munkások
Paraszt- munkás

Politikai töke Kulturális töke
_ _ _ _ _ _

A posztkommunista társadalom osztályszerkezete.

  A 2. ábra az 1989 utáni társadalmi változásokat mutatja be. Fô tézisem, hogy a posztkommunista társadalom olyan társadalmi rendszerként irható le, melyben a hatalom és kiváltság legfôbb forrása a kulturális töke birtoklása, bár ezúttal hatalomhoz és magas jövedelemhez hozzá lehet jutni társadalmi, vagy gazdasági töke révén is. Amikor e vonatkozásban társadalmi tôkérôl írok, akkor nem az államszocializmusból ismert politikai tökére gondolok: a posztkommunizmusban a pártagsággal mérhetô politikai töke akár még hátrányt is jelenthet, hacsak az nem de-institucionalizálódott személyes kapcsolatok (social networks) rendszerévé. Gyorsan nô a gazdasági töke jelentôsége is, bár egyelôre még nem vetekedhet a kulturális töke fontosságával.
  E tanulmány talán legprovokatívabb megállapítása, hogy a posztkommunista menedzser-kapitalizmusban egy új társadalmi osztály van születôben, mely elsôsorban kulturális töke birtoklásából meríti hatalmát és privilégiumait. Ennek az osztálynak a magvát két csoport alkotja: a techokrácia/menedzseri réteg és a politokráciai. Bourdieu fogalomrendszerével élve ôk alkotják „a domináns osztály domináns frakcióját".
  E két csoport hasonlít egymáshoz relatív hatalmának mértékét illetôen. Az új politokracia talán nagyobb arányban rendelkezik a poszt-kommunizmus fô tôkéjével: a kulturális tökével. A posztkommunista politika egyik sajátossága éppen az, hogy a politikai elit történelmileg mindeddig páratlan mértekben verbuválódik a legmagasabban képzett értelmiség körébôl, s nemcsak olyan szakértelmiségiek kerülnek politikai hatalomba, mint jogászok, közgazdászok és mérnökök – a politikai és államigazgatási hivatalokat más demokratikus országokban is gyakran betöltô szakemberek – hanem humánértelmiségiek is bekerülnek a parlamentbe s kapnak miniszteriális állásokat. Történészek, szociológusok, filozófusok és drámaírók több szerepet kapnak a politika színpadán, mint bármilyen más demokratikus rendszerben.
  Az új domináns osztály legerôsebb rétege azonban a technokratikus és menedzser-elit. A menedzserek egyrészt kulturális töke birtokosai, de ezt túlmenôen a posztkommunista kulturális töke legértékesebb elemét, a monetáris tudást birtokolják kizárólagos joggal. A menedzser-elit ezen túlmenôen több lábon is áll, mint a politokracia. Bár hatalmának nem ez a fô forrása, mégsem lebecsülendô, hogy számottevô gazdasági vagyonnal is rendelkezik. A technokrata és menedzser réteg továbbá általában sikerrel alakította át egykori politikai tökéjét társadalmi tökévé, ezzel olyan kapcsolathálózatot tudott kialakítani, mely a posztkommunizmus körülményei között rendkívül fontos ahhoz, hogy valaki dolgait hatékonyan intézni tudja. A technokrácia úgy élvezi a posztkommunizmust, mint hal a vizet – ez a társadalom az övé: ez menedzser-kapitalizmus. A politokracia bár a társadalmi-gazdasági változás irányának és dinamikájának kijelölésében kulcsszerepet játszott, mégis bizonytalanul, sôt: kényelmetlenül érzi magát új helyzetében. A politokracia tagjai még mindig töprengened: valóban politikával akarnak-e foglalkozni, vagy jobban éreznék magukat, ha visszatérnének igazi foglalkozásukhoz, s mint egyetemi oktatok, írók vagy kutatók ismét „igazi értelmiségiek" lehetnének...
  A technokrácia és a politokrácia közötti viszonyt inkább békés együttélés, a hatalommegosztás s nem a versengés, vagy rivalizálás jellemzi. A gyôztes technokrácia átengedi a politikai hatalmat a politokracianak, míg az új politikai elit nem képes vagy nem is akar versenyezni a menedzserek gazdasági hatalmával.
  Szalai Erzsébet volt az elsô társadalomkutató, aki a kései reformszocializmus szocio-politikai dinamikáját a régi elit – melyen ô az általam nomenklatúrának, vagy uralkodó rendnek nevezett csoportot értette – és az új elit – ez az én terminológiámban technokrata-menedzser réteg – közötti harcként írta le. Szalai szerint az új elitnek viszonylag késön sikerült gyôzelmet aratnia a régi fölött. Magyarországon ez 1989 februárja körül következett be. Szalai egyébként úgy képzelte, hogy ez a gyôzelem tiszavirág életû volt: az új elit ahelyett, hogy konszolidálhatta volna a hatalmát már 1990-ben vereséget szenvedett egy új politikai osztálytól. Szalai elemzését nagyon meggyôzônek találtam s találom ma is. Csupán annyit tennék hozzá elméletéhez, hogy az új politokrácia – bár valóbán kísérletet tett arra, hogy háttérbe szorítsa az új technokráciát s helyébe saját klienseit ültesse – végsô soron vereséget szenvedett. Az új politokrácia – lett légyen az akar baloldali-liberális, akár jobboldali, hazafias-keresztény orientációjú – és a menedzser-technokrácia közötti viszony nem volt mentes a kölcsönös gyanakvásoktól. Ez annál is érthetôbb, hiszen az 1990 körül hatalomra került politika elit nagy része kommunista-ellenes egyénekbôl állt, akik a technokratákat és a menedzsereket kommunistáknak, vagy legjobb esetben is a kommunista rezsim társutasainak vagy kollaboránsainak láttak. A politokraciának azonban hamarosan meg kellett tanulnia, hogyan kell és lehet együtt élni ezzel a réteggel A magyar jobboldali hazafias-keresztény kormány a lengyel és a cseh posztkommunista rezsimnél is inkább törekedett arra, hogy elmozdítsa a helyébôl a korábbi gazdasági elitet és saját klienseit helyezze gazdasági vezetô pozíciókba. Magyarországon tehát 1993-ban az 1988-as gazdasági csúcsvezetôknek már mintegy a fele nyugdíjállományban volt – a nyugdíjaztatás mértéke Csehországban, vagy Lengyelországban lényegesen kisebb mérvû volt. Az MDF kormány 1994-ben megalázó választási vereséget szenvedett, nem kis részt azért, mert a választópolgárok a kormányzatot inkompetensek, pökhendinek vélte s jobbnak látták, ha korábbi, kommunista „szakértôket" hozzák vissza a kormányba...
  A menedzser-elit uralmának a legitimálásához azonban az, hogy sikerült végre jó viszonyt kialakítania a politokráciával még nem elegendô. További szövetségesekre van szüksége. Ismét Bourdieu terminológiáját használva: az új domináns osztály csak akkor képes uralmát megszilárdítani, ha kiépít egy magának alárendelt franciót osztályán (ismét angolul fogalmazva: dominated fraction within the dominant class) belül, ha sikerül megnyernie az egyetemi oktatókat, társadalomtudósokat, mûvészeket és – talán legfontosabbként – a mediakraciat, vagyis a tömeghírközlés hercegeit és báróit.
  A humánértelmiségnek az új hatalmi szerkezetbe való beilleszkedését egy a poszt-kommunizmusra olyannyira jellemzô intézménytípus szolgálja: nevezetesen az alapítványok. Az alapítványok gomba szaporodtak az államszocializmus felbomlását követôen. Az alapítványok egy fontos funkciója az volt, hogy a redisztributiv rendszer4 széthullásakor az állami költségvetésbôl korábban oktatási, tudományos kutatási és kulturális célokra költött összegeket „kimentsék" olyan kvázi magán-alapokba, melyeket nem érinthetnek a költségvetési megszorítások. A közpénzekbôl így létrehozott alapítványok kuratóriumi tagságát – s vele a felsôoktatás, tudományos kutatás, média, kultúra ügyei feletti döntési jogokat – a mindenkori kormányzat értelmiségi klienseinek juttatták. Így történhetett, hogy az új domináns osztály – miközben szavakban el volt kötelezve a pénzügyi restrikció politikája iránt – vizet prédikált, miközben továbbra is bort ivott. Nyirbálta a költségvetési kiadásokat, de önmagát és klienseit továbbra busásan ellátta magán-köz alapítványaikból. A politikus-filozófus Tamás Gáspár Miklós szellemesen írta valahol: míg nyugaton az alapítványok célja az, hogy nagylelkû magánosok vagyonukat közcélokra használják fel, a posztkommunizmusban a cél az, hogy alapítványok létrehozásával önzô egyének a közvagyont magáncélokra használják. Hiba lenne ez esetben is, ha túlhangsúlyoznánk a korrupció jelentôségét. Bár nem nehéz példát találni arra, hogy egy alapítvány kuratóriuma mértéktelen anyagi javakkal jutalmazza meg önmagát vagy klienseit, ebben is inkább a kiscsirkefogók aránylag nem különösebben káros zsiványságát látnám csak. Az alapítványok létrehozásának, a bennünk való tevékenységnek a valódi tétje a hatalom. A posztkommunista kultúrát, tudományt, felsôoktatást egyfajta „alapítványokrácia" uralja. A tudományos és kulturális hatalmat az alapítványok kuratóriumát alkotó elit-értelmiségiek sajátították ki. Míg Nyugaton az az alapítványok kuratóriumi tagjai leginkább üzletemberekbôl, közéleti személyiségekbôl kerülnek ki addig a posztkommunista alapítványok kuratóriumába egyetemi oktatókat, regényírókat, filmrendezôket és zongoramûvészeket nevez ki a kormányzat aki az alapítványok mûködési költségeinek jó részét egyébként is olyan vagy olyan módon fedezi... A kulturfinanszirozás vezetô pozícióiban egy szûk körhöz tartozó értelmiségiek nevét találjuk újra és újra. Nyugaton az igazgatósági tagságoknak az ilyen összefonódása, az „interlocking directoratres" rendszere nem ismeretlen, de ott a szereplôk üzletemberek és vagyonos polgárok. A kormányszervek által létrehozott közalapítványok mellett meglepôen nagy szerepet játszanak a posztkommunista országokban a pénzintézetek által létrehozott alapítványok is. Úgy tûnik, a bankok és a pénzügyi menedzserek az adóprés réseit keresve hozzák létre a kultúrát s nem ritkán a médiát támogató alapítványaikat. Nehéz nem élni azzal a gyanúval, hogy e mögött létezik egy átfogóbb terv, melynek célja az ideológiateremtô értelmiség és mindenek elôtt a média cárjainak a megnyerése.
  A humánértelmiség elit minden jel jól érzi magát a menedzser-kapitalizmus rendszerében. Marcuse úgy vélte, hogy a kései kapitalizmusban elvész az emberi gondolkodás kritikai dimenziója. A frankfurti iskola gondolkodói úgy vélték, hogy a társadalmi gondolkodás „két-dimenziós", egyik dimenziója „pozitív", „igenlô", azt érti meg, hogy miért kell a világnak olyannak lennie, mint amilyen, másik dimenziója viszont „kritikai", arról szóló reflekció, hogy miként lehetne világunk más, mint amilyen. Marcuse – egyébként Lukácsot és a lukácsi marxizmus hagyományait követve – úgy képzelte, hogy a tömegfogyasztói társadalomban gondolkodásunknak már csak a „pozitív" komponense marad fenn. Marcuse elemzésének van igazság magva, de sokszorosan igaznak tûnik diagnózisa a posztkommunizmus körülményeire. A posztkommunista átalakulás legelkedvetlenítôbb következménye a kritikai gondolkodás leépülése, amit azzal magyaráznék, hogy az új domináns osztály könnyedén kooptálta a posztkommunista ethosba az elitértelmiséget.
  Alvin Gouldner úgy vélte az értelmiségbôl egy Új Osztály szervezôdik, mert a „kritikai gondolkodás diskurzusával" a modern értelmiség sikeresen aláássa a tekintély minden más formáját, így a magántulajdonon alapuló uralmat is. A posztkommunista fejlôdés paradoxonja, ha itt az értelmiség hatalmi pozícióba került, akkor hatalmáért éppenséggel a „kritikai beszéd nyelvének" a feladásával kellett fizetnie.
  Amennyiben a poszt-kommunizmus a szocializmusból a kapitalizmusba vezetô átmenetet jelenti, akkor az ily módon jelenleg születô rendszer egy igen különös alfaja a kapitalizmusnak. Amint a 2. ábra mutatja, a menedzser- kapitalizmusban a vagyon nem elég ahhoz, hogy valaki a társadalmi hierarchia csúcsára jusson. Van ugyan egy kialakulóban levô tulajdonos polgárság, de ennek tagjai egyelôre a társadalmi tér középmezején helyezkednek el A most formálódó tulajdonos osztály inkább nevezhetô polgári középosztálynak, vagy kispolgárságnak, mint mint nagyburzsoáziának.
  Eric Hanley mutatta ki, hogy a posztkommunista átalakulás során két különbözô társadalmi osztály szervezôdik: az egyik a nagyvállalati vezetôkbôl kerül ki, a másik pedig a kisvállalkozókból. Hanley kimutatta, hogy e két osztály kialakulását egészen eltérô szociológiai törvények szabályozzák. A nagyvállalkozói világ kulcsfigurái általában már az államszocializmus idején hatalmi helyzetben voltak. Jórészük felsôfokú iskolai végzettséggel rendelkezik s 1989 elôtt párttag volt. Jórészük munkás- vagy parasztcsaládból származó elsôgenerációs mûszaki értelmiségi. A kisvállalkozók körébôl nehéz átkerülni a nagyvállalkozók osztályába. Még olyan országokban is, mint Magyarország, vagy Lengyelország, ahol tehát nagymérvû volt 1989 elôtt is a magánvállalkozás az 1993-as legnagyobb vállalatok vezetôinek kevesebb, mint 2 százaléka volt már magánvállalkozó 1988-ban.
  Ebben a két országban egyébként az egykori párttagság negatívan befolyásolja a kisvállalkozóvá válás esélyeit. Ellentétben a nagyvállalkozói rekrutáció szabályaival a kisvállalkozóvá válás legfontosabb kritériuma éppenséggel az, hogy a vállalkozó már 1989 elôtt részt vett a második gazdaságban. Ezek a kisvállalkozások egyébként valóban nagyon kicsik. Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon 1993-ban a felnôtt lakosságnak alig több mint tíz százaléka volt magánvállalkozó. Körülbelül ezek a fele alkalmazott munkásokat, de az alkalmazottak száma általában szerény, Magyarországon és Lengyelországban átlagosan két, Csehországban átlagosan négy fô dolgozott a magánvállalkozók alkalmazottaiként.
  A kisvállalkozások egyre inkább sokrétû jelenséggé válnak. A reform-szocializmusban meg a legkisebb, részmunkaidôben mûködô magánvállalkozás is tisztes jövedelmet biztosított. A menedzser-kapitalizmusban a kisvállalkozásoknak valós versenytársaik vannak és valódi piaci viselkedésmódokat kell elsajátítaniuk. Sok olyan vállalkozó, aki a reformszocializmus alatt jól boldogult, ma komoly nehézségekkel néz szembe. Ez a mezôgazdaságban a legnyilvánvalóbb. Ott a piacgazdaságra való áttérés nyomán a mezôgazdasági termelôknek meg kellett tanulniuk, hogy többé nem a hiánygazdaság körülményei között dolgoznak, hanem éppenséggel egy túltermeléssel küszködô piac feltételei között kell boldogulniuk. Ilyen körülmények között csak a nagy és hatékony mezôgazdasági vállalkozásoknak van esélyük a túlélésre. A kis magánparcellákon nem kifizetôdô piacra termelni. Az 1. és 2.ábrában megpróbáltam érzékeltetni a mezôgazdasági dolgozók és parasztok helyzetének változásait 1989 után. A hetvenes és kora nyolcvanas évek konjunktúrája elmúltával, a posztkommunizmus idején a mezôgazdasági munkások a társadalmi hierarchia alja felé csúsznak. Magyarországon, és kisebb mértékben Lengyelországban vannak jelek arra, hogy a kisvállalkozók egy része nagyon szerény jövedelemre tesz szert. Más piacgazdaságokhoz hasonlóan a menedzser-kapitalizmusban is az apró családi üzemek már csak „túlélési stratégiát" jelentenek, a munkanélküliség elöl menekülnek sokan ebbe a szektorba s akár szegényebbek is mint a legszegényebbek.
  Van a kisvállalkozóknak egy rétege – különösen a tercier szektorban – amely sikeresen mûködik, növekszik és magas jövedelemre tesz szert... Az 1. és 2. ábra legváratlanabb hipotézise, a rendszerváltás igazi nagy nyertese a menedzser-réteg, míg azok a vállalkozok, akik már 1989 elôtt indultak kevés kivételtôl eltekintve éppen csak hogy boldogulnak és örülhetnek ha sikerült felverekedniük magukat a társadalmi rétegzôdési rendszer középmezônyébe. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején hihetônek tûnt, hogy az értelmiség az osztályhatalom felé vezetô úton halad. A nyolcvanas évek során újra kellet ezt az elméletemet gondolnom s akkor arra a következtetésre jutottam, hogy az értelmiséget legyôzte a nomenklatúra. Azt a hipotézist fogalmaztam ez idô tájt, hogy a meglehetôsen váratlanul színre lépett a szocialista vállalkozok új osztálya vált minden jel szerint a piaci reformok fô haszonélvezôjévé. 1989 azonban ismét változást hozott e két csoport egymáshoz viszonyított helyzetében. A posztkommunizmus megrengette a talajt a szocialista vállalkozók lába alatt: csak kis részük volt képes élni az újonnan nyílt lehetôségekkel. Az igazi nagy nyertesek ma az egykori szocialista menedzserek, s nem a szocialista vállalkozók.
  Összefoglalásként hadd ismételjem meg: a poszt-kommunizmus társadalma menedzsertársadalom, menedzser-kapitalizmus. A rendszerváltást követôen megindult és a kapitalizmus felé mutató átmenet pályája különbözik attól, amit a nyugati világból ismerünk. Az államszocializmus összeomlása után nem törvényszerû, hogy kisvállalkozások nagy-vállalatokká alakuljanak át. Megtörténhet, hogy a kisvállalkozások kicsik maradnak, míg a nagyvállalkozói szféra gazdasági hatalmát a menedzser-réteg szilárdan s nem elképzelhetetlen, hogy tartósan a kezében tartja.

2. Ábra
Társadalmi terek a posztkommunizmusban.

Kulturális töke
Társadalmi töke +++
+++
Politokrácia
Értelmiség
Menedzser
Kis vállalkozók
Gazdasági tõke Gazdasági tõke
+++ _ _ _

Tisztviselôk
Ipari munkások
Paraszt
Kulturális töke – - – Társadalmi töke – - -

Befejezés.

Új osztály: negyedszer?

  Az „új osztálynak" az elmúlt évszázad során nem egyszer nevetség tárgyává tett eszméje 1871 óta, amióta a fogalmat Bakunin elôször használta makacsul vissza-vissza tér. Az „új osztály" elméletének már legalább három hulláma volt. Legelsô hullámában az anarchisták vádoltak meg Marxot, hogy egy olyan társadalom tervét szorgalmazza, melyben a „szocialista tudósok" kerülnének uralkodó osztályként hatalomra. Ezeket az anarchista elméleteket a két háború közötti években a techno-bürokratikus osztályra vonatkozó elképzelések követték, végül pedig a késô hatvanas, kora hetvenes évek tudás-osztály elméletei következtek. Egy korábbi dolgozatomban felvetettem azt a gondolatot, hogy ezek az elméletek nem feltétlenül „tévesek", a társadalomtudósok szamárságai. Lehet az új osztály elméletek makacs visszatérésérôl úgy is gondolkodni, hogy azok az értelmiség különbözô csoportjainak újra és újra jelentkezô hatalmi törekvéseinek kritikai, vagy esetenként apologetikus általánosításai Nem kizárható annak a lehetôsége, hogy értelmiségiek valóban három alkalommal próbáltak osztályhatalomra szert tenni: elôször a Marxizmus forradalmi retorikáját használva a múlt század végén s ennek a századnak az elején, másodszor a két világháború között, a technokrata szerepében, majd harmadszor a „hatvanas években", ez alkalommal a „teleologikus tudás" nevében. Lehetséges, hogy most, a kommunizmus összeomlásával a modern történelem negyedik ilyen próbálkozásának vagyunk tanúi. Ez alkalommal az új domináns osztály élcsapata a a menedzserréteg és ideológiája a monetarizmus.
  Berle es Means, Burnham és Galbraith valószínûleg nem tévedett amikor azt gondolták, hogy a menedzserek, vagy technokraták hatalomra törekszenek. Lehetséges, hogy csak abban hibáztak, hogy a diagnózisukat elsiették s az új osztály kialakulását a világnak egy olyan részén – a fejlett Nyugati világban várták, ahol arra a magántôkés osztály ereje miatt nem kerülhetett sor. Lehetséges, hogy a menedzser-technokrácia csak az 1990-es években vált nagykorúvá, és nem azokon a színhelyeken alapozta meg társadalmi uralmát, ahol azt a korábbi teoretikusok vártak. Nem a fejlett kapitalizmus „Új Osztálya" lett belôlük, hanem a posztkommunizmus kínálta lehetôségeket használták ki.
  Nincs kizárva: három elvetélt kísérlet után esetleg mégis hatalomhoz juthat az Új Osztály. Gondoljunk 1968-ra: vajon nem volt-e akkor az európai értelmiség csupán karnyújtásnyira a hatalomtól? Ez a mostani, negyedik próbálkozás minden jel és minden rendelkezésre álló bizonyíték szerint még közelebb áll a sikerhez, mint az elôzô kísérletek. Ezúttal senkit sem kell legyôzni vagy megdönteni: a posztkommunizmus alatt egyszerûen nincs a menedzserek uralmának alternatívája. Az Új Osztálynak ezúttal nem kell harcolnia a hatalomért, hiszen azt ezüsttálcán kínáljak neki.

Tartós lesz-e a menedzser-uralom?

  Nem sokat tudunk a posztkommunizmusról. Nem tudjuk, valami ismert végcél felé mutató átmenetrôl van-e szó, vagy inkább átalakulásról, a meglévô elemek új formába, új Gestalttá való átrendezôdésérôl? Mozgó célpontra próbálunk lôni, holott a társadalomtudósok még álló célpont esetében sem nevezhetôk mesterlövészeknek. Mit tudunk a jövôrôl, vagy akárcsak a lehetséges jövôkrôl? Szinte semmit.
  Már az is merész hipotézis, ha feltételezzük menedzser-kapitalizmus nem csupán múló korszak a magántulajdonon alapuló kapitalizmus felé vezetô úton. Fogadjuk meg David Stark tanácsát és ne tételezzük föl, hogy tudjuk, mi a végcél – nevezetesen a magántulajdonra épülô piaci kapitalizmus – és ne várjuk, hogy ezután már csak e cél fokozatos eljövetelének jeleit kelljen figyelnünk.
  A menedzser-kapitalizmus a hazai és nemzetközi fiskális és banki intézetekben erôs intézményi hátteret tudhat maga mögött, a monetarizmusban pedig a marxizmushoz hasonló holisztikus és tudomány-szerû ideológiára talált. Az elfoglalandó helyek készen állnak, megfelelô ideológia elô van készítve, a szereplôk kényelmesen érzik magukat új szerepükben és mély elkötelezettséget éreznek a domináns ideológia iránt. A posztkommunista társadalmakban nehéz a menedzseri kapitalizmus alternatíváját megtalálni. A tulajdon államosítása messze ható következményekkel járó folyamat volt, mely bizonyos tekintetben visszafordíthatatlannak bizonyulhat. Ahogy a régi vicc mondja: azt meg csak tudjuk, hogy lehet egy akváriumnyi halból halászlét csinálni, de arról fogalmunk sincs, hogy egy tál halászlébôl hogy tölthetünk meg élôhallal egy akváriumot...? A Kelet-európai társadalomtudósok 1989 elôtt elôszeretettel idézgették ezt a viccet, azután azonban sebesen elfelejtették és hinni kezdték, hogy ez a fordított folyamat is lehetséges, sôt szinte azonnal megvalósítható.

Menedzser-kapitalizmus a poszt-kommunizmuson túl

  Az elmúlt néhány évben gyakran kérdeztük: mi is Kelet-Európa jövôje? Latin-Amerika? Esetleg Kelet-Ázsia? Avagy éppen fordítva: nem tart-e Kína is Oroszország felé? Most azt kérdezzük: lehetséges, hogy Kelet-Európa lenne a Nyugat jövôje? Valóban annyira különbözik a nyugati kapitalizmus mai mûködése a Kelet-európai menedzser-kapitalizmustól? Mint már jeleztük, a jövôre vonatkozó efféle kérdések csalókák és általában igen gyatrán szoktuk megválaszolni ôket. Talán érdemesebb lenne a kérdést így megfogalmazni: ha a menedzser-kapitalizmus kialakulása már a két háború közötti években is napirenden volt, de végül kudarcba fulladt, akkor mik voltak ennek a kudarcnak az okai? Ha így közelítjük meg a kérdést, valószínûleg kétségeink támadnak majd a menedzser-kapitalizmus világszerte való elterjedésének esélyeit illetôen.
  Amennyiben Zeitlin, Domhoff és a menedzserizmus elméletének más kritikusai helyesen látják a helyzetet, akkor a menedzsergazdaság Egyesült Államok-béli és Nyugat-európai kialakulása azért nem következett be, mert erôs tulajdonos polgársággal volt kénytelen szembenézni. Hajlunk rá, hogy ezt ésszerû gondolatnak tartsuk. A gazdasági vagyon koncentrációja mintha még folytatódna világszerte, az elmúlt két évtized során egyre kevesebb ember kezében egyre több termelôeszköz koncentrálódott.
  Korábban rámutattunk: a posztkommunista rendszerben a menedzserkapitalizmus sikere abból eredt, hogy nem kellett ellenfeleket legyôznie. Képes lehet arra is, hogy reprodukálja önmagát, hiszen semmilyen kihívással nem kell szembenéznie. Ha ez így van, akkor viszont a fejlett kapitalizmusban a menedzser-kapitalizmus jövôje éppoly kilátástalan, mint eddig volt.

Jegyzetek:

1/ E tanulmány fô gondolatait Gil Eyal-lal együtt dolgoztam ki. A korábbi változatokhoz fûzött kritikai megjegyzéseikért köszönet illeti David Grusky-t, Hankiss Elemért és Szelényi Szonját.
2/ David Stark, „Path Dependence and Privatization Strategies in East Central Europe." East European Politics and Societies, 1992, Vol. 6., 17-51
3/ Victor Nee, „A Theory of Market Transition." American Sociological Review, 1989, Vol. 56, 663-681
4/ Andrew Walder, „Career Mobility and the Commun ist Political Order." American Sociological Review, 1995
5/ Yanjie Bian és John Logan, „Income Inequality in Tiangin: 1978 to 1993." Americal Sociological Review, 1996 (sajto alatt)
6/ Rona-Tas Akos, „The First Shall be Last? Entrepreneurship and the Communist Cadres in the Transition from Socialism." American Journal of Sociology, 1994, Vol. 1OO: 4O-69
7/ Elemer Hankiss: East European Alternatives. Oxford: Clarendon Press, 199O
8/ Jadwiga Staniszkis: The Dynamics of Breakthrough. Berkeley: University of California Press.
9/ Szelényi Iván és Szelényi Szonja, „Az elit cirkulacioja?", Kritika, 199O, No. 9: 8-lO.
10/ David Stark, „Recombinant Property in East European Capitalism." American Journal of Sociology, 1996, (sajtó alatt)
11/ Michael Burawoy és Pavel Krotov, „The Soviet Transition from Socialism to Capitalism." American Sociological Review , 1992, Vol. 57: 16-38
12/ Ezzel a szóhasználat nem tartalmaz értékítéltet. A Kelet-német átalakulás több vonatkozásban sikeres volt: A volt NDK ma Európa leggyorsabban fejlôdô régiója, bár ezt a fejlôdést nyilvánvalóan csak a Nyugat-német töke beáramlása tehette lehetôvé s ára Kelet-németország messzemenô de-indusztrializációja, termelô kapacitásainak a széthullása volt...
13/ 1993-ban, vagy 1984-ben meginterjúvoltam Tardos Mártont. Azt kérdeztem tôle, hogy az általa elôterjesztett reform-forgatókönyv – nevezetesen egy olyan tulajdonreform, mely az állami vállalatok tulajdonjogát számos egymással versengô, de állami tulajdonlású befektetési bank (holding) kezébe adná át – nem a kapitalizmus „restaurációját" jelentené-e. Ô akkor nemmel válaszolt. Válaszára jól emlékszem, szinte szó szerint tudom idézni. Tardos ekkor még úgy vélte, hogy az egyszer már végrehajtott államosítás visszafordíthatatlan: a köztulajdontól nincs visszatérés a magántulajdonhoz. Bár Tardos késôbb a privatizáció egyik legelkötelezettebb támogatóivá vált, lehet, hogy akkori álláspontja volt ami a valóságnak leginkább megfelelt. Mind a magyarországi, mind a lengyelországi tulajdonreform meglehetôsen közel áll Tardos 1980-es évek elején elôterjesztett reformelképzeléseihez: a tulajdon olyan bankok kezébe került, amelyek maguk köztulajdonban vannak vagy legalábbis részben állami ellenôrzés alatt állnak. Mintha az út köztulajdontól magántulajdonig valóban rögös lenne.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/