CHARLES
SIMIC
MAGUNKFAJTA
TOLVAJOK
(VITTORIO
DE SICA: BICIKLITOLVAJOK)
„Bad luck is the only luck
we ever had."
(egy régi blues szövege)
Kezdve a címmel, mely elôre
elárulja, hogy el fognak lopni egy biciklit, ebben a filmben minden
elkerülhetetlen. „Elég volt a szegénységbôl",
mondja az ember, aki két évnyi várakozás után
végre állást kap. Ô az, akinek ellopják
a biciklijét, s ezt megkeresni annyi, mint tût a szénakazalban.
„Vagy megtaláljuk, vagy nem lesz mit ennünk" – mondja az ember
a fiának, – és ezzel kezdetét is veszi a cselekmény
a görög tragédiák kikerülhetetlen sodrásával.
Ez a pasas a viseltes öltönyével,
a római belváros utcái és házai, minden
olyan ismerôsnek tûnt. A nagy európai városok
bizonyos részei majdnem teljesen egyformák. Gyermekkorom
helyszíne is ilyen volt múltszázadvégi lakó-
és irodaházak tövében Belgrádban. A háború
után ezek a házak szürkék voltak, lepusztultak,
pergett róluk a vakolat. Ott láttam a „Biciklitolvajokat"
a 40-es évek végén.
Jobbára csak amerikai filmek
érdekeltek, fôleg a westernfilmek, de ilyeneket csak ritkán
hoztak be a sztálinizmus fénykorában. Leginkább
szovjet filmeket láttunk, és néhány úgynevezett
haladó filmet Franciaországból és Olaszországból.
Az a szomorú helyzet a szocreál mûvészettel,
hogy idealizált hôseit és tanulságait még
egy tízéves gyerek is reménytelenül unalmasnak
találja. Emlékszem eleve milyen kétkedve mentem el
megnézni a De Sica-filmet, és nagyon meglepett, hogy ennyire
hatott rám.
Akárcsak a filmbeli, olyan
volt a legtöbb család, amit ismertem, szegény és
munkanélküli, és nem volt mit enniük. Lopott mindenki,
fiatalok, öregek egyaránt. Egyszer bemenetem egy pékségbe,
elvettem egy darab kenyeret a pultról és kirohantam, a vevôk
meg utánam. Vannak nagymamák a szomszédságban,
akik negyven év múltán még mindig felhánytorgatják,
hogy ekkor meg akkor elemeltem egy öntözôcsövet, egy
fejszét és egy babakocsit, meg vannak róla gyôzôdve
és dühösek rám, hogy még mindig tagadom.
Egy film a biciklilopásról olyasmi volt, amit kis koromban
is nagyon jól megértettem.
Nem sok maradt meg abból,
amikor elôször láttam ezt a filmet, csak néhány
jelenet, ami viszont élénken bevésôdött
az emlékezetembe.
Apa és fia az ellopott kerékpár
egész napos keresése után elhatározzák,
hogy kirúgnak a hámból, és beülnek enni
egy trattoriába. A szomszéd asztalnál egy gazdag gyerek
eszik gondosan késsel-villával a családja társaságában.
Állandóan hátrafordul és azt bámulja,
hogyan nyeli Bruno az ételt. Olyan ruha van rajta, amilyet a hasonló
társadalmi réteghez tartozó fiúk a háború
utáni kommunista Belgrádban is viseltek. Láttunk idônként
egy-egy ilyen matrózruhást az utcán kézen fogva
a mamájával. Mindig a mamájukkal voltak, különben
jól meg lettek volna ruházva.
Emlékszem a lepedôkre
is, amiket a Riccik zálogba tesznek, hogy a biciklit kiválthassák.
Ott a sok polc polc hátán, tele használt ágynemûvel.
Egy emberke mászik föl a polcokon mint egy majom, hogy fölrakja
az újabb csomagot. Lepedôk ezrei, amiken emberek aludtak és
szerettek. Több lepedô, mint amennyit ember valaha látott.
Ettôl a jelenettôl mindig elakadt a lélegzetem valahányszor
néztem a filmet. Az évek során még láttam
néhányszor, és mindannyiszor ugyanarra gondoltam:
ez az én gyerekkorom durvaszemcsés fekete-fehér képe.
Például a villamos vasárnap korán reggel, a
szemetesek nyomában. Vagy a tolvajok piaca az esôben. Vagy
a ló leszegett feje, amikor a trattoria nyitott ajtajában
állnak. A zenészek odabenn az olasz hadifoglyokra emlékeztetnek,
akik a mi ajtónknál koldultak élelemért. Az
egész filmben ott van a gyerek látószöge. A neorealizmus
az, ahogy az utcagyerek a világot látja.
Nem kellenek ahhoz Hamletek, Lear
királyok és meggyilkolt államelnökök, hogy
megérezzük, mi a tragédia. Ebben a napcserzette paraszti
ábrázatú Antonióban egy görög dráma
uralkodójáéval felérô elôkelô
lélek, jóság és komikusan mélységes
igazságérzet lakozik. És a családja ugyanilyen.
A fia nyílt eszû, szenzibilis gyerek. Ô az apja lelkiismerete,
mondják, de a miénk is. És ilyen az anya is a szomorú
tekintetével. Ô is ért mindent. De Sica nem szentimentális
ezekkel az emberekkel. Egyáltalán nem angyalok. Éppen
abban áll a mûvészete, hogy a számtalan szemléletes
részletben világosan feltárja, milyenek.
Ami az emlékeket és
a mûvészetet maradandóvá teszi, az a sok részlet
– vagy inkább azt kéne mondanom, hogy a részletek
költészete. Antonio és Maria, akik mint egy szerelmes
ifjú pár, úgy térnek meg alkonyatkor a biciklivel
a zálogházból. A harmonikán játszó
kisgyerek és kolduló társa, amíg Antonio fölragasztja
a Rita Hayword plakátot. A pederaszta, aki Brunónak egy csöngôt
akar venni a biciklipiacon. Az esô elôl Antonióval és
Brunóval együtt behúzódó be nem álló
szájú német szeminaristák. A szegénykonyha,
ahol a gazdagok elôbb megtisztítják a bûntôl
a szegények lelkét, mielôtt osztani kezdenék
nekik a krumplit és a tésztát. Az apa, aki kiszámoltatja
a fiával egy papírfecnin egy ceruzacsonkkal, hogy mennyit
keresne azzal a munkával, amit most éppen elveszít.
Minden egyes jelenetben van valami
bölcsesség a vizuális érdekességen túl.
Mint a fazekak a tolvaj konyhájában a tûzhelyen, mely
körül az anya olyan nagyon sürög-forog – gyorsan rá
lehet jönni, hogy ezek az emberek még szegényebbek,
mint az áldozataik. És mégsincs benne semmi szándékoltság,
semmi „üzenet". Belegondolni is rémes, hogyan csináltuk
volna meg ezt a filmet mi, amerikaiak. De Sica tudja, hogy a szegények
tolvajnépség, de azt is tudja, hogy tolvaj és tolvaj
között óriási tud lenni a különbség.
„Ez a fiú a légynek se tudna ártani", mondja valaki
a tolvajról, és a közönség nevet.
Amikor Antonio elhatározza,
hogy lopni fog egy biciklit, megértjük a szempontjait. Kell
nekem egy bicikli, hogy eltarthassam a családomat, és itt
annyi a bicikli a futballstadionnál, ahol éppen most lesz
vége egy meccsnek. Egy nagy beállítás a sarokkövön
ülô apáról és fiáról, a csapat
gyôzelmén ujjongó arcok tömege. Tudjuk, hogy Antoniónak
nem fog sikerülni, és tényleg. Túl sokan vannak
ott. Az elsô „Tolvaj!" kiáltásra leszedik a lopott
biciklirôl. „Ez aztán jóra neveli a gyerekét!",
mondja valaki a tömegbôl. De hogy mire is tanítja fiát
ez a tapasztalat? De Sica kerül minden egyértelmû összegzést.
A film végén apa és fia könnyes szemmel lépked
kézen fogva egymás mellett. Megvan az egymás iránti
szeretetük, de ezen kívül nincs jóformán
semmijük. De micsoda szeretet ez!
Biztos vagyok benne, hogy a nézôtéren
egy sereg Maria annak tulajdonította a tragédiát,
hogy az asszony nem fizetett a jósnônek, aki megmondta, hogy
az ura álláshoz jut. Antonióban is erre gyanakszik,
ezért megy el újra a nôhöz a túlzsúfolt
hálószobába, ahol mindenki tanúja a másik
nyomorúságának, hogy az ellopott biciklirôl
kérdezze. Megfizeti a nôt, de most már késô.
A jósnô csak annyit mond és azt ismételgeti,
hogy „ Vagy megtalálod most, vagy soha.". És megértjük,
hogy nemcsak a biciklire gondol, miközben kinéz az ablakon,
amely mögött ott fekszik Róma és az egész
világ.
KARÁDI ÉVA fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/