CHARLES SIMIC

MAGUNKFAJTA TOLVAJOK

(VITTORIO DE SICA: BICIKLITOLVAJOK)  


„Bad luck is the only luck we ever had."
(egy régi blues szövege)

 Kezdve a címmel, mely elôre elárulja, hogy el fognak lopni egy biciklit, ebben a filmben minden elkerülhetetlen. „Elég volt a szegénységbôl", mondja az ember, aki két évnyi várakozás után végre állást kap. Ô az, akinek ellopják a biciklijét, s ezt megkeresni annyi, mint tût a szénakazalban. „Vagy megtaláljuk, vagy nem lesz mit ennünk" – mondja az ember a fiának, – és ezzel kezdetét is veszi a cselekmény a görög tragédiák kikerülhetetlen sodrásával.
  Ez a pasas a viseltes öltönyével, a római belváros utcái és házai, minden olyan ismerôsnek tûnt. A nagy európai városok bizonyos részei majdnem teljesen egyformák. Gyermekkorom helyszíne is ilyen volt múltszázadvégi lakó- és irodaházak tövében Belgrádban. A háború után ezek a házak szürkék voltak, lepusztultak, pergett róluk a vakolat. Ott láttam a „Biciklitolvajokat" a 40-es évek végén.
  Jobbára csak amerikai filmek érdekeltek, fôleg a westernfilmek, de ilyeneket csak ritkán hoztak be a sztálinizmus fénykorában. Leginkább szovjet filmeket láttunk, és néhány úgynevezett haladó filmet Franciaországból és Olaszországból. Az a szomorú helyzet a szocreál mûvészettel, hogy idealizált hôseit és tanulságait még egy tízéves gyerek is reménytelenül unalmasnak találja. Emlékszem eleve milyen kétkedve mentem el megnézni a De Sica-filmet, és nagyon meglepett, hogy ennyire hatott rám.
  Akárcsak a filmbeli, olyan volt a legtöbb család, amit ismertem, szegény és munkanélküli, és nem volt mit enniük. Lopott mindenki, fiatalok, öregek egyaránt. Egyszer bemenetem egy pékségbe, elvettem egy darab kenyeret a pultról és kirohantam, a vevôk meg utánam. Vannak nagymamák a szomszédságban, akik negyven év múltán még mindig felhánytorgatják, hogy ekkor meg akkor elemeltem egy öntözôcsövet, egy fejszét és egy babakocsit, meg vannak róla gyôzôdve és dühösek rám, hogy még mindig tagadom. Egy film a biciklilopásról olyasmi volt, amit kis koromban is nagyon jól megértettem.
  Nem sok maradt meg abból, amikor elôször láttam ezt a filmet, csak néhány jelenet, ami viszont élénken bevésôdött az emlékezetembe.
  Apa és fia az ellopott kerékpár egész napos keresése után elhatározzák, hogy kirúgnak a hámból, és beülnek enni egy trattoriába. A szomszéd asztalnál egy gazdag gyerek eszik gondosan késsel-villával a családja társaságában. Állandóan hátrafordul és azt bámulja, hogyan nyeli Bruno az ételt. Olyan ruha van rajta, amilyet a hasonló társadalmi réteghez tartozó fiúk a háború utáni kommunista Belgrádban is viseltek. Láttunk idônként egy-egy ilyen matrózruhást az utcán kézen fogva a mamájával. Mindig a mamájukkal voltak, különben jól meg lettek volna ruházva.
  Emlékszem a lepedôkre is, amiket a Riccik zálogba tesznek, hogy a biciklit kiválthassák. Ott a sok polc polc hátán, tele használt ágynemûvel. Egy emberke mászik föl a polcokon mint egy majom, hogy fölrakja az újabb csomagot. Lepedôk ezrei, amiken emberek aludtak és szerettek. Több lepedô, mint amennyit ember valaha látott. Ettôl a jelenettôl mindig elakadt a lélegzetem valahányszor néztem a filmet. Az évek során még láttam néhányszor, és mindannyiszor ugyanarra gondoltam: ez az én gyerekkorom durvaszemcsés fekete-fehér képe. Például a villamos vasárnap korán reggel, a szemetesek nyomában. Vagy a tolvajok piaca az esôben. Vagy a ló leszegett feje, amikor a trattoria nyitott ajtajában állnak. A zenészek odabenn az olasz hadifoglyokra emlékeztetnek, akik a mi ajtónknál koldultak élelemért. Az egész filmben ott van a gyerek látószöge. A neorealizmus az, ahogy az utcagyerek a világot látja.
  Nem kellenek ahhoz Hamletek, Lear királyok és meggyilkolt államelnökök, hogy megérezzük, mi a tragédia. Ebben a napcserzette paraszti ábrázatú Antonióban egy görög dráma uralkodójáéval felérô elôkelô lélek, jóság és komikusan mélységes igazságérzet lakozik. És a családja ugyanilyen. A fia nyílt eszû, szenzibilis gyerek. Ô az apja lelkiismerete, mondják, de a miénk is. És ilyen az anya is a szomorú tekintetével. Ô is ért mindent. De Sica nem szentimentális ezekkel az emberekkel. Egyáltalán nem angyalok. Éppen abban áll a mûvészete, hogy a számtalan szemléletes részletben világosan feltárja, milyenek.
  Ami az emlékeket és a mûvészetet maradandóvá teszi, az a sok részlet – vagy inkább azt kéne mondanom, hogy a részletek költészete. Antonio és Maria, akik mint egy szerelmes ifjú pár, úgy térnek meg alkonyatkor a biciklivel a zálogházból. A harmonikán játszó kisgyerek és kolduló társa, amíg Antonio fölragasztja a Rita Hayword plakátot. A pederaszta, aki Brunónak egy csöngôt akar venni a biciklipiacon. Az esô elôl Antonióval és Brunóval együtt behúzódó be nem álló szájú német szeminaristák. A szegénykonyha, ahol a gazdagok elôbb megtisztítják a bûntôl a szegények lelkét, mielôtt osztani kezdenék nekik a krumplit és a tésztát. Az apa, aki kiszámoltatja a fiával egy papírfecnin egy ceruzacsonkkal, hogy mennyit keresne azzal a munkával, amit most éppen elveszít.
  Minden egyes jelenetben van valami bölcsesség a vizuális érdekességen túl. Mint a fazekak a tolvaj konyhájában a tûzhelyen, mely körül az anya olyan nagyon sürög-forog – gyorsan rá lehet jönni, hogy ezek az emberek még szegényebbek, mint az áldozataik. És mégsincs benne semmi szándékoltság, semmi „üzenet". Belegondolni is rémes, hogyan csináltuk volna meg ezt a filmet mi, amerikaiak. De Sica tudja, hogy a szegények tolvajnépség, de azt is tudja, hogy tolvaj és tolvaj között óriási tud lenni a különbség. „Ez a fiú a légynek se tudna ártani", mondja valaki a tolvajról, és a közönség nevet.
  Amikor Antonio elhatározza, hogy lopni fog egy biciklit, megértjük a szempontjait. Kell nekem egy bicikli, hogy eltarthassam a családomat, és itt annyi a bicikli a futballstadionnál, ahol éppen most lesz vége egy meccsnek. Egy nagy beállítás a sarokkövön ülô apáról és fiáról, a csapat gyôzelmén ujjongó arcok tömege. Tudjuk, hogy Antoniónak nem fog sikerülni, és tényleg. Túl sokan vannak ott. Az elsô „Tolvaj!" kiáltásra leszedik a lopott biciklirôl. „Ez aztán jóra neveli a gyerekét!", mondja valaki a tömegbôl. De hogy mire is tanítja fiát ez a tapasztalat? De Sica kerül minden egyértelmû összegzést. A film végén apa és fia könnyes szemmel lépked kézen fogva egymás mellett. Megvan az egymás iránti szeretetük, de ezen kívül nincs jóformán semmijük. De micsoda szeretet ez!
  Biztos vagyok benne, hogy a nézôtéren egy sereg Maria annak tulajdonította a tragédiát, hogy az asszony nem fizetett a jósnônek, aki megmondta, hogy az ura álláshoz jut. Antonióban is erre gyanakszik, ezért megy el újra a nôhöz a túlzsúfolt hálószobába, ahol mindenki tanúja a másik nyomorúságának, hogy az ellopott biciklirôl kérdezze. Megfizeti a nôt, de most már késô. A jósnô csak annyit mond és azt ismételgeti, hogy „ Vagy megtalálod most, vagy soha.". És megértjük, hogy nemcsak a biciklire gondol, miközben kinéz az ablakon, amely mögött ott fekszik Róma és az egész világ.
KARÁDI ÉVA fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/