A SZOCIALISTA KORSZAK VÉGE?

  A szocialista idôszak a végét járja. Az ellenzék így titulálja a korszakot: „a felipizmus vége". Akárhogy is, a négy törvényhozási ciklus (háromban abszolút többséggel rendelkeztek) befejezése kissé patetikusra sikeredett: államtitkárok börtönben, miniszterek lehetséges beperelése, ítéletek olyan államellenes terrorista cselekmények ügyében, amiket nyolc-tíz éve követtek el és összefüggésben állnak bizonyos illetôk meggazdagodásával...
  Joggal gondolja sok szocialista, hogy a „szocializmust" meg kell szabadítani ezektôl a terhektôl, és egy eljövendô katarzis során tisztázni kell Felipe felelôsségét amiatt, hogy egyedül, egy személyben kormányozza az országot és a pártot. Egyelôre teljesen ellenôrzése alatt tartja a végrehajtást, és megfosztotta a PSOÉ-t a nagyformátumú személyiségektôl és a választási lehetôségtôl, úgyhogy a kormányelnök Felipe González sorsa ma teljességgel meghatározza a párt sorsát. Amikor kimondjuk a végítéletet a négy törvényhozási ciklusról, ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy az utóbbi két évben felszínre került nyomorúságok özöne – amiket azelôtt az abszolút többség elrejtett – esetleg eláraszthatják az egész tíz év kormányzását. A korruptak kisebbségben vannak – hangoztatják egyre a szocialista médiák –, és az elkövetett hibák nem akadályozhatják meg a pozitív eredmények elismerését, amelyek között nem egy történelmi jelentôségû akad.
  Felipe González attól fél, hogy esetleg ilyen körülmények között kell elhagynia a Moncloa-palotát: „Összeesküdtek ellenünk, hogy kétségbe vonják az elmúlt tizenkét évben végzett egész munkánkat", mondta a helyhatósági választások elôestéjén.
  A kormányra és a PSOÉ-ra nehezedô társadalmi nyomás lassacskán oda vezet, hogy a szocialista vezetôk elveszítik legfôbb erényüket: azt a képességüket, hogy a társadalommal párbeszédet folytatnak, és azt az objektivitást, amellyel megközelítették a problémákat. Ez a kollektív félelem azonban katalizátorként is mûködik, és felszínre hozta azokat a vitákat, amik megzavarták a párt mûködését, és szembeállította az ún. „megújítókat" és a „guerristákat". Ma már világosan látni, hogy voltaképpen párton belüli és hatalmi feszültségekrôl volt szó, amiket ideológiai érvelések lepleztek el. A két irányzat különbözôsége a társadalomban elfoglalt különbözô helyükbôl fakadt: az egyik a pártapparátus körül, a másik a helyi kormányokban; míg az elôbbiek szociáldemokrata jellegüket hangsúlyozták, az utóbbiak újliberális kártyákkal játszottak; emezek belsô nyelvezetet használtak, amazok „világiasabb" kifejezésekkel éltek.
  Most mind mélyen hallgatnak a különbözôségükrôl, és mintha mind hajlanának arra, hogy elfogadják az összeesküvésrôl szóló téziseket. Bizonyos, hogy vannak olyan csoportfeszültségek, amik a végsôkig kiélezôdhetnek, mert a következô választások esetleges elvesztésétôl való félelem köré kirajzolódik a párt ellenôrzéséért folyó – kemény – küzdelem.
  A kérdést némelyek így teszik fel: továbbra is korlátlan ellenôrzést gyakoroljon-e González a párt fölött, akkor is, ha eközben az elveszíti gyakorlatilag az összes tartományi fôvárost és a tizenkét autonóm közösség kormányait?
  Ebben a kilátástalan helyzetben csak kivételesen hangoznak el olyan kijelentések, mint amilyeneket Fernando Mora, a volt külügyminiszter, Peses Barba professzor, a parlament volt elnöke, valamint a Szocialista Bal irányzat vezetôje, Santesmases tettek... Mindhárman elôrehozott választásokat sürgettek, valamint azt, hogy González engedjen utat másnak. Így próbálnák megállítani a hanyatlást, meggátolni a társadalom és a választók támogatásának fokozatos elvesztését, hogy még menteni lehessen, ami menthetô. De, hangsúlyozom, egy-két kivételes esetrôl van mindössze szó, a Végrehajtó Bizottság ugyanis Gonzálezre van szabva, aki pedig fokozatosan lehetetlenné tette, hogy kiemelkedjenek más személyiségek.
  A szocialista párt elkeseredettsége és magányosság-érzete magyarázhatja csak, hogy egy olyan, leginkább hidegfejû politikus, mint Ramón Obiols, a katalán szocialisták vezetôje, ugyancsak az „összeesküvés" tételeihez folyamodjék; nála azonban a demokrácia ellen folyik. Szerinte a cselszövést a Partido Popular irányítja, és bizonyos sajtókörök támogatják, és arra irányul, hogy Gonzálezt valamiféle Berlusconira cseréljék le. A politikai hírmagyarázók hasztalan hívták fel a figyelmét elemzésének képtelen voltára: mi okból szône összesküvést – kérdezik – az a Partido Popular, amelyik a felmérések szerint abszolút többséget élvez?
  Néhány nappal azután, hogy az említett kijelentése elhangzott, Obiolt nevetségessé tette az ETA. Az ETA merénylete Aznart – a kétes demokratát – a demokrácia mártírjává avatta, a népszerûségi lista élére állította, és annyira összezavarta González elnököt, hogy egészen másnapig semmiféle közleményt nem adott ki, és nem látogatta meg Aznart a klinikán. Azt mondják, a „szerepléstôl való irtózás", amely a hatalmában tartja, gátolja meg abban, hogy nyilvános helyen megjelenjen, feltéve persze, hogy nincsen szigorú ellenôrzés és felügyelet alatt. Úgy tûnik, rossz emléket hagyott benne az a bizonyos eset, amikor 93-ban a Madridi Autonóm Egyetemen kifütyülték a diákok, és kénytelen volt megígérni, hogy vállalja a felelôsséget a FILESA (a párt szabálytalan finanszírozása) esetért.
  Az irracionális magyarázatok, mint amilyen az összesküvés feltételezése, a kommunikációs eszközöket a kormány lejáratásának szócsöveiként szokták emlegetni. „Nem rendelkezünk saját sajtóval, hogy ellensúlyozzuk az ellenünk irányuló kampányokat" – mondja González. Ez a kijelentése nyilvánvalóan nem állja meg a helyét, hiszen a felületes elemzés is ezzel ellenkezô következtetést enged levonni: a kormány azon kívül, hogy rendelkezik az állami médiákkal, olyan fontos kommunikációs csoportok támogatását és rokonszenvét is élvezi , mint a PRISA (El País, SER – a legtekintélyesebb rádiócsatorna, a Canal Plus televízió), a ZETA ("El Periódico de Catalunya" c. napilap, Antena Tres televízió) , és legalábbis a semlegességét a Grupo Correo csoportnak, amely a legtekintélyesebb képújság-csatorna.
  A szocialista párt lelkiállapotát talán az mutatja a legjobban, hogy tagjai szégyellik a nyilvánosság elôtt a saját pártállásukat. A közmûvekért felelôs miniszter, José Borell nemrégen kritikával illette mallorcai kollégáit, mert sokan közülük szégyenletes módon leplezik szocialista voltukat, nem használják a párt betûjelét és szimbólumait a helyi önkormányzati választási kampányban. Az El País interjújában maga Jordi Pujol, a katalóniai autonóm kormány elnöke leplezte le, hogy Barcelona fôpolgármestere, Pascual Maragall hajlamos véka alá rejteni szocialista voltát, és szinte független személyiségként tünteti fel magát.
  Ki gondolta volna néhány évvel ezelôtt, hogy az ököl és a rózsa valaha hátráltató tényezô lesz egy választáson?
  Pedig ma, `95-ben ez a helyzet: saját magát zárja ki az a párt, amelyik azelôtt „bent volt" a társadalomban.
  Mindezek miatt azt mondhatjuk, hogy a közvélemény-kutatás kimutatta választói népszerûség-csökkenés (folyamatos esés; most 27 százaléknál tart) nem felel meg az elszigeteltségnek és a botrányok tömegének. Legalábbis nincs arányban azok nagy számával és jelentôségével. Ez egyrészt próbára teszi annak a választói támogatásnak az erejét és hûségét, amellyel azelôtt rendelkezett, és ma is rendelkezik a szocialista párt; másrészt azt bizonyítja, hogy a szocialista pártnak szilárd szerkezetet sikerült kialakítania, vagy legalábbis egy olyan erôs védekezô mechanizmust, amely lehetôvé teszi, hogy együtt maradjon és ellenálljon. Igaz, hogy ez alkalmi megközelítés, mert még mûködik a hatalom kulcsa: csakis és kizárólag az ellenzékiség pusztasága szolgáltathatna módot rá, hogy megtudjuk: a különbözô szocialista frakciók feszültségei mennyire voltak jelentôsek, és milyen mértékben végzett romboló munkát az ideológiai ûr.
  Mi történt, hogy bekövetkezett ez a presztízsvesztés, és ilyen mértékben csökkent a választók támogatása?
  A szocialisták elveszítették az abszolút többséget, amit tíz éven át drasztikus módon, szinte könyörtelenül érvényesítettek mind a többi párttal, mind a társadalommal szemben. Ezért felszínre került minden információ olyan tényekrôl, amelyekrôl azt hitték, hogy mindenféle nyomozás elôtt rejtve maradhatnak. Azokat a botrányokat, amik már az elôzô törvényhozási ciklus idején kirobbantak, elhomályosította a 93 júniusi választásokat követô botrányok súlyossága. Valóban, a FILESA-eset (a párt szabálytalan finanszírozása) és az Ibercorp-eset (amelybe belekeveredett a Banco de Espana, a Spanyol Nemzeti Bank kormánybiztosa) szinte ártalmatlannak bizonyult, ahhoz képest, hogy leleplezôdött a Csendôrség, a Guardia Civil fôigazgatójának és általában a Belügyminisztériumnak a korrupt volta – utóbbi a terrorizmus és a kémkedés elleni pénzeket osztotta szét saját alkalmazottai között. A botrány minden képzeletet felülmúl, amikor kiderül, hogy a bizonyos személyek meggazdagodása és az államterrorizmus között összefüggés van, amit a GAL-lal, a terroristaellenes felszabadítási csoportokkal kapcsolatos legújabb nyomozások bizonyítanak.
  Abban a parlamentileg gyenge helyzetben, amibe a szocialista párt a 93-as választások után került, González (több hibát is elkövetett) háromfajta hibát követett el: az egyiket a baloldali választókkal kapcsolatban, akik megmentették – minden elôrejelzés ellenére – (körülbelül egymillió szavazatot kapott tôlük); egy másikat a saját pártjával kapcsolatban, és végül egy harmadikat azzal a szereppel kapcsolatban, amit a PSOE az állam gerincalkotó állampártjaként játszott.
  Az általános választások estéjén González kilépett a Palace Szálló erkélyére, és kimondta azt a bizonyos mondatot: „Megértettelek benneteket". Másnap újra leszögezte és megerôsítette azt a gazdaság- és társadalompolitikát, amit addig csinált.
  Mivel tudatában volt az érdek-összefonódások és visszaélések zûrzavarának, megtisztítást és „demokratikus impulzust" ígért. Ezzel lejáratott jó néhány demokrata bírót. González azt akarta, hogy a bírák egyenesen a végrehajtó hatalomnál kezdve valósítsák meg „a tiszta kéz" politikáját.
  Ez a képtelen „találmány" a katasztrófák lavináját indította el, hiszen összeütközések sorozatát idézte elô a Belügyminisztériumnak, a korrupció központjának magas rangú tisztviselôi között. A Guardia Civil fôigazgatójának szökése – aki ellen korrupció miatt indítottak nyomozást – kiváltja a belügyminiszter lemondását, helyét az igazságügy miniszter foglalja el, aki pedig leváltja Garzón bírót – ô González nagy politikai „szerzeménye" volt. Garzón bíró hátat fordít a politikának, és megkezdi a tiszta kéz mûveletet, de már a Nemzeti Bíróság bírájaként. Ha folytatnánk, valóságos bûnügyi regény kerekedne a történetbôl... Elég, ha rámutatunk arra, micsoda megalkuvással vegyes merészség kell ahhoz, hogy, feltételezzék: egy kormányelnök és a kormány egy része feláldozhatják a kollégáikat, magas beosztású személyiségeket, anélkül, hogy büntetôjogilag vagy politikailag ne kompromittálnák ôket.
  Az ellenôrzött és irányított megtisztításnak nemcsak ezek a kockázatai vannak, hanem összeütközést feltételez a végrehajtás és a bírói hatalom között. Ebben az értelemben a „demokratikus impulzus" számos esetben olyan intézmények ellenôrzésévé változott át, mint a Bírói Hatalom Tanácsa.
  A Jobboldali Államot ért sérülések, amik ezt a „jó szándékú" politikát feltételezték, mindazonáltal jóvátehetôk. Nem szerkezetiek. A szerkezetet és magát az államot is érinti viszont az a politika, amely a nacionalizmusoknak tesz engedményeket, cserébe, ha Gonzálezt támogatják a parlamentben.
  De elemezzük csak nagyon röviden az általunk említett harmadik hibát.
  Az abszolút többség elvesztése arra vezette a kormányt, hogy megpróbálja beléptetni a központi kormányba a két nacionalista pártot, a baszkot és a katalánt; e kísérletek fellengzôsnek bizonyultak, mivel elutasították ôket. Ellenben a CiU-val kötött parlamenti paktum, amely biztosította a törvényhozási többséget a PSOÉ-nak, megadott az így létrejött formációnak minden hatalmat – viszont egyáltalán nem jelentett több felelôsséget. Ily módon a CiU (Convergencia i Unio, nagy katalán polgári párt) a társadalom-, a gazdaság-, sôt a kultúrpolitika meghatározó tényezôjévé vált.
  A központi kormányzat és annak katalán tagja között létrejött kapcsolat, valamint mûködési formája nemcsak hogy nem tett lehetôvé ideológiai és kulturális elôrelépést a nacionalizmusok szerepének megközelítésében, a nemzeti együttélés fogalmának tisztázásában és egyáltalán, Spanyolország definiálásában, hanem olyan gyakorlati hatásai vannak, amelyek érintik a törvényhozás egységességét, a köztisztviselôk státuszát, a nyelvtanítást, az autonóm közösségek statútumaiban (alaptörvényeiben) nem érintett hatáskörök átlépését... Mondjuk úgy, hogy ami a „kormányozhatóság" egyfajta módjának látszott, a társadalom jó részének szemében fokozatosan átváltozott egy olyan államfelfogássá, aminek alapja az egyenlôtlenség vagy egy feszült viszony az államon belül, a központi és az autonóm hatalmak között.
  De Gonzálezt talán az Európa-gondolattal kapcsolatos presztízsvesztés érinti leginkább. A spanyol gazdaság nyilvánvalóan törékeny ahhoz, hogy arra pályázzon, hogy az európai élvonal egyik országa legyen – amit váltig ígérgetett González –, a pezetát sújtó szankciók, Európának valami klubként való felfogása, ahová Spanyolország elkésve és bizonytalanul lépett be, az Egyesült Európába vetett feltétlen hit, a néppel való mindenféle konzultáció nélkül, ahogy az más országban történt – ugyanis mindenfajta bizonytalanságot úgy fogadott a szocialista párt, mint Spanyolország egyik nagy történelmi hódításáról való lemondást – mindezekbôl azt a következtetést lehet levonni, hogy Maastricht inkább Felipe González szlogenje volt, valami személyes vágyálom, mintsem megalapozott és termékeny valóság... A halászhajókat sújtó szankciók, amikben Spanyolország nem talált megfelelô segítségre az Európai Unió részérôl, a gyümölcsszállító kamionok elleni bojkott Franciaországban, a bortermeléssel kapcsolatos fenyegetések... ezt mind ezzel a negatív Európa-képpel magyarázták. És mindezt azután, hogy a gazdaság stratégiailag legfontosabb szektorait már átengedték a külföldi csoportosulásoknak, meg azután, hogy lemondtak arról, hogy Spanyolország a külföldi ipar platformja és turistaország legyen.
  Mi az, ami még mindig az elfogadható 27-30 százalékon tartja a PSOÉt? A spanyol társadalom egy részének félelme a jobboldaltól, a múlt rossz tapasztalatai miatt beléjük ivódott félelem, ami annak ellenére munkál, hogy a PP (Partido Popular) vezetôinek semmi köze a frankóizmusnak elkötelezett jobboldalhoz.
  Másrészt, néhány millió állampolgárban még ma is megingathatatlan bizalmat ébresztenek a szocialista vezetôk személyes történetei, nyelvezetük és stílusuk, annak a nemzedéknek a létformája, akik a diktatúra végén huszonöt-negyven évesek voltak. Ez még mindig érték, és még ma is az ellenpólusa azoknak a félelmeknek, amiket a klasszikus jobboldal ébreszt. Ha nem így volna, ha a spanyol jobboldal nem volna hírhedt a kemény megoldásokra való történelmi hajlamairól és a kultúrával szembeni gorombaságáról... a szocialista párt teljesen összeomlana. Nem tudná megtartani a szavazatoknak még azt a huszonöt százalékát sem, amit a legutóbbi közvélemény-kutatások adnak neki. De még ezt a helyzetet sem garantálja senki, és az elôrejelzések egyre romló tendenciát mutatnak.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu