MEGJEGYZÉSEK A MÛFORDÍTÁSRÓL

  A német Über setzen , azaz „átültetni", „fordítani", ahogy a nyelvfilozófus Fritz Mauthner mondaná, akár metafora, is lehetne, mely az Über setzen szóra vezethetô vissza, vagyis arra, hogy „átkelni", „átvinni" : valamit átviszek a folyón. Eszerint a fordító, az Über setzer voltaképp egy Über setzer , révész. Persze nem Kharón, bár éppen megérdemelné, hogy az idegen nyelvek szempontjából „halott könyv"-höz, melyet életre szeretne kelteni, mellékeljék számára az obulust.
  Akkor már inkább Orpheusz, aki leszáll az alvilágba, egy nyelv alvilágába, hogy rábírja muzsikájával annak isteneit, engedjék vissza a földre a halott Eurüdikét. Tudjuk jól, mi történt a mítosz énekesével, Kalliopé múzsa és Oiagrosz folyamisten fiával. Mint mûfordítók, alkalmasint rokonságot is érezhetünk Orpheusszal, az énekessel, engedetlenségével azonban nem. Mert más leszállni a holtak birodalmába, s megint más visszapillantani az onnét kimenekítettre.
  Ez azt jelentené, hogy a mûfordító nem nézhet vissza az eredeti teremtményre, amelyet megmentett a nyelvi izolációtól? Sem szeretettel, sem haraggal? Szabad-e egyáltalán saját mûvének tekintenie az átültetést? Hasonlíthatja-e magát Pygmalionhoz? Valóban életet lehel a már meglévô mûbe? Aphrodité közremûködése nélkül? Pusztán alkotói, nyelvi kompetenciájával? Nyelvteremtô hát a fordító, avagy nyelvi epigon? Ez itt a kérdés, amely körül megoszlanak a vélemények. S bár egyáltalán nem mindegy, hogy próza- vagy versfordításról beszélek-e, mivel ezek határai elmosódtak, inkább csak általánosságban szeretnék a mûfordításról elmélkedni.
  Noha a filológiai hûség semmiképpen sem elhanyagolható erény, az alapanyag mégiscsak gyurma, amelyet meg kell formálni. Fontosabbak a stilisztikai, tartalmi és gondolati mozzanatok, amelyeket a célnyelv eszközeivel kell megmutatni és felfoghatóvá tenni, a mûvészi normák megengedett vagy még éppenhogy elfogadott keretei között.
  Hieronymus Vulgata-ja kiszorította az emberek tudatából az eredeti héber és görög szöveget. Luther bibliafordítása, mely a szász kancellária nyelvébôl merít, és áthidalja a felnémet és alnémet közötti különbségeket, az élôbeszédnek köszönheti szemléletességét. A Luther-biblia nyelve vált ama irodalmi nyelv forrásává, melyet minden német tartományban megértettek. Luther legyôzte a filiszteusok akadékoskodását. A fordítás az eredeti mû helyébe lépett és túlszárnyalta azt. S e tényen mit sem változtat, hogy a fordításban, filológiai szempontból csak úgy hemzsegnek a hibák. Hallottam egyszer, hogy ahol Luther az ellenség szereteté - rôl beszél, ott az eredeti szerint valójában az idegenek tiszteleté - rôl van szó. Nos, ha így áll a dolog, akkor ez már-már felháborító fordítási hiba. Mégsem késztet éles bírálatra, legfeljebb filológiai érdeklôdést vált ki belôlem.
  Mert hát mirôl is szól a mûfordítás? Milyen szerepet játszik az irodalom életében? Harenberg Világirodalmi lexikonában azt olvashatjuk, hogy a „Mûfordítás: szövegek közvetítésének egy fajtája egy másik nyelvre való átültetés segítségével. – A különbözô nyelvû népek közötti verbális-kulturális kapcsolat legrégebbi és legfontosabb közegeként a mûfordítás lehetôvé teszi mind a nemzetek közötti kapcsolatok, mind a világirodalom létrejöttét Goethe szellemében, aki szerint a költészet az egész emberiség közös tulajdona."
  Ebben az értelemben a mûfordító a kultúra követe lenne, aki egy másik szellemi világot képvisel, tár fel és közvetít. A közvetítés fogalma jelzi, hogy a mûfordító személyében olyan valakirôl van szó, aki a két tábor, az írók és idegen nyelvû olvasóik között áll; a mûfordítónak kompromisszumot kell kötnie, s azon igyekeznie, hogy két urat szolgálva folyton mindkét félnek igazságot szolgáltasson. Ez azonban, mint tudjuk, roppant nehéz vállalkozás. Christian Morgenstern errôl így nyilatkozik:

A középszerû mûfordító önigazol

Bárha savanyú is
képed itt vagy ott
Egy urat szolgálhatsz úgyis, vagy a mûvet, vagy a dallamot.
"Emeld hát másik régióba" -
Hol hasonlít a régi jóra.
Hagyjunk az öntömjént tehát.
Igaz ember így szól:
Tény, hogy rosszul ültetjük át
vagy kevésbé rosszul.

  A mûvészet viszont az életnek fontos tartománya, és ebbéli minôségében legjobb alkotásaival képes feloldani az emberek közötti határokat. A mûfordítás egy mûvészeti alkotást teremt újjá, tehát ennek a mércéjével kell ezt is mérnünk. Az irodalom berkeiben azonban csak kivételesen ismerik el ennek jogosultságát. Holott a mûfordító tevékenysége a szólóhegedûs mûvészi munkájához hasonlítható, aki lefordítja a zeneszerzô partitúráját, mely az átlagember számára néma marad. A hegedûs mûvész-létéhez nem fér kétség.
  A mûfordító és a muzsikus között talán az az egyetlen különbség, hogy az utóbbi által használt univerzális nyelvnek sokkal nagyobb esélye van a megértésre az egész világon, míg a fordítás hatásköre mindig egy többé-kevésbé behatárolt nyelvközösségre korlátozódik. A közvetítôi minta azonban meglepôen hasonló az érthetetlen jelek kiemelkednek a némaságból, megfejtetik a szerzô kódolt világa, és új formában kel életre. Nem akarom persze elhallgatni a különbségeket sem, míg a zenész néma kottafejeket alakít át hanghullámokká, addig a mûfordító néma jeleket fordít át néma jelekké, amelyek, ha úgy kívánjuk, a kiinduló és a célnyelvben egyaránt hallhatóvá tehetôk.
  Ha tehát elfogadjuk, hogy a mûfordító nélkül az idegen nyelvû irodalom éppúgy megközelíthetetlen marad, mint a zeneszerzô mûve az énekes illetve a zenész közremûködése nélkül, akkor elfogadhatatlan, hogy a mûfordító elismertsége messze a szólistáé mögött maradjon. S bizony, kulturális életünkben makacsul tartja magát az a nézet, hogy a mûfordító nem mûvész, nem auktor .
  A mûfordítás nem mechanikus tevékenység! A mûfordítás mûvészet, azaz a betûpartitúra alkotó megjelenítése. Az ám, de ki a karmester ebben a felállásban, kérdezhetné valaki gúnyosan? Nos a szerkesztô, aki úgy dirigál a mûfordítónak, ahogyan a szólistát irányítja a karmester. Panaszkodhatnék is, de himnuszokat is zenghetnék a lektorokról. Ama kritikusokról pedig, akik nyelvi hozzáértésük vagy hozzá nem értésük birtokában, szándékkal vagy szándéktalanul, filológusi szárazsággal nyilatkoztatják ki véleményüket a mûfordításról, ahelyett, hogy azt vizsgálnák, keletkezett-e a célnyelvben olyan új mû, melyet a szerzô, ha bírná eme nyelvet, így és csak így írhatott volna meg, – nos, ezekrôl a kritikusokról inkább diszkréten hallgassunk.
  Sajnos, tisztelet a kivételnek, Németországban sem elfogadható recepciója, sem kritikája nincs a mûfordításnak. Egy gyenge, netán középszerû író még mindig sokkal elismertebb, mint egy jó mûfordító. Pedig hát a mûfordítás éppolyan mûvészet, mint a szépírás, a komponálás vagy a zenélés. Csakhogy a mozgástere összehasonlíthatatlanul szûkebb, hiszen az alkotói szabadságot erôsen korlátozza az eredeti szöveg, a lelket viszont nem a szótár gépies, computer-szerû alkalmazása, hanem mégiscsak a mûfordító leheli az idegen nyelvû változatba.
  A fordítói munka jellegérôl alkotott elképzelések nagyon eltérnek egymástól. Tulajdonképpen senki sem tudja igazán, mit is jelent a mûfordítás. Elôfordul, hogy még az íróknak sincs halvány fogalmuk sem róla, nem is beszélve a kritikusokról. Állítólag van olyan irodalmár, aki szentül hiszi, hogy a fordításhoz elegendô az adott idegen nyelv ismerete, horribile dictu az is mindegy, hogy az anyanyelvünkre avagy idegen nyelvre fordítunk-e. Igaz, a világirodalomban számtalan példa akad arra, hogy valaki, bár nem anyanyelvét használta, irodalmi téren jelentôs eredményeket ért el, ez azonban mûfordítókról – néhány különleges esetet leszámítva – aligha mondható el. Ennek meglehetôsen egyszerû és világos magyarázata van. Ha idegen nyelven írok, akkor azokkal a nyelvi szerkezetekkel, azzal a szókinccsel operálok, amim van, amit valóban elsajátítottam. A mûfordításnál viszont adott a partitúra, és vagy képes vagyok teljes gazdagságát technikailag és mûvészileg megszólaltatni, vagy nem. Harmadik lehetôség nincs.
  Színész a mûfordító, aki idegen szerepbe bújik, felveszi másvalaki személyiségét, maszkot ölt. Ha ez nem sikerül, akkor nem teljesítette feladatát, amely abban áll, hogy a drámaíró által felvázolt jellemeket lefordítsa a színpad nyelvére, közvetítse a nézônek. Ily módon a színész a színpadi szerzô tolmácsa. Nélküle a szöveg csupán anyag, nyomdafesték, a benne rejlô expresszivitás tán sohasem tör elô, a szellem a palackban marad. Mûfordító nélkül az idegen nyelvû szerzô absztrakció csupán, fikció, aki maszk-teremtôre vár, ki a holt szellemet életre kelti. Persze mindketten maszk-teremtôk a maguk módján, nemcsak a fordító, az író is. Egy nem elhanyagolható különbséggel. Míg a szerzô saját környezetébôl merített tapasztalatai alapján alkotja meg maszkját a fordító az elôtte lévô idegen nyelvû anyag alapján teszi ezt. A mûfordítás legfôbb parancsolata mégis az, hogy a „maszkokat" az anyanyelvû olvasó számára felfoghatóvá, mi több érzékletessé tegye, vagyis úgy és annyira „hamisítsa" meg a szerzôt, hogy az olvasás végeztével a befogadó meg legyen gyôzôdve arról, hogy ha a szerzô német nyelven dolgozna, akkor így és csak így írta volna meg regényét. Mûfordítani tehát ideális esetben annyit jelent: írni. Beckett, aki maga ültette át drámáit franciából angolba, valójában nem egyszerûen lefordította önmagát, hanem átírva-újraalkotva hozta létre angol szövegváltozatait.
  A „szerkesztôi munka" önmagában még nem garanciája jó mûfordításnak. Ez pusztán a kézmûves, de nem a mûvészi része a munkának, viszont elôfeltétele és alapja az alkotói tevékenységnek. Amikor 1985-ben elkészültem Konrád György Kerti mulatság ának elsô kötetével (Németországban két könyvben jelent meg a mû: Geisterfest és Melinda und Dragoman), még nem sejtettem semmi rosszat, elvégeztem a munkát, mint mindig, legjobb tudásom szerint. S úgy dermedtem meg, mint a magárahagyott, kígyó bûvölte nyúl, amikor a kiadó elégedetlenségét jelezte: A könyv nyelvezete, természetesen németül, nem eléggé tömör, nem eléggé érzékeny. Ekkor, langyos megelégedettségembôl, amely teljesítményem tudatában töltött el, mintha dobpergés riasztott volna fel. Kezdeti berzenkedésem után – hiszen ki örül, ha fejére olvassák, hogy rosszul dolgozott? – rádöbbentem, hogy helytálló az összes megsemmisítô érv. Hogy mi történt? Elsô regényei, A látogató, A városalapító és A cinkos óta Konrád nyelvezete, hangvétele alapvetôen megváltozott. Az expresszív tónust felváltották a lírai, finoman érzékeny elemek. Nekem pedig elsô nekifutásra nem sikerült ezt a másságot visszaadnom. Fordítói hegedûmön Bartók szólalt meg Schubert helyett.
  Mi hát akkor a mûfordító valójában? Netán Kharón, az alvilág révésze? Orpheusz, kinek a türelmetlenség okozta végzetét? Esetleg Pygmalion, ki szerelmes lett a saját teremtményébe? Luther? Rigorózus filológus? Epigon? Nyelvteremtô? Szólóhegedûs? Komponista? Színész? Maszk-faragó? Mûvész? A kultúra nagykövete? Vagy éppenséggel író? Mindegyikbôl hordoz magában egy keveset. De Kharónból, az alvilági révészbôl, nos, belôle talán jobb, ha semmit!

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu