AMIT A LENGYELEK ÉS A ZSIDÓK SZÍVESEN ELFELEJTENÉNEK
„Nincs közvetlen összefüggés
a Lengyelországban élô antiszemitizmus és a
között, hogy Hitler é ppen itt épített
koncentrációs táborokat. Ennyi történt:
a lengyelek egy része segített a zsidóknak, mások
följelentették ôket a hitleristáknál, a
többiek féltek, vagy más dolguk volt a konspirációban.
Ez természetes. Én lennék az utolsó, aki kárhoztatná
azokat, akik féltek" – hangsúlyozta Wladyslaw Bartoszewski
a „Lengyel emlékezet – zsidó emlékezet" címû
konferencián, amit június 10-11-én rendezett Krakkóban
a Francia Intézet. Az ülésszakon jelen volt rajta kívül
Gershon Zohar, Izrael nagykövete, Marek Edelman, Jerzy Turowicz, Stefan
Wilkanowicz, Alain Finkielkraut és Simone Veil, Franciaország
volt egészségügyi minisztere, aki megjárta Auschwitzot
és aki a konferencián hangsúlyozta, hogy az antiszemitizmus
nem azonos a Holocausttal, és egyetlen gondolkodó ember sem
hiheti, hogy a zsidók pusztulása a lengyelek bûne.
Ellentétes véleményét fejtette ki éles
hangon Jean Kahn, a Zsidók Európai Kongresszusának
elnöke, aki azzal vádolta a lengyel egyházat, hogy tolerálta,
sôt támogatta az antiszemitizmust. Pedig Lengyelország
fogadta be elsôként azokat a zsidókat, akiket az Inkvizíció
elüldözött Spanyolországból, nyugodtan élhettek
hosszú éveken át, aztán – Kahn szavaival –
Lengyelországot túszul ejtette az egyház, amely a
nacionalizmust tûzte zászlajára. Hozzátette,
hogy Lengyelország az egyetlen hely a világon, ahol a háború
után pogromok során gyilkolták a zsidókat,
akiknek sikerült túlélniük a Holocaustot.
Nézeteit sokan vitatták
az ülésszakon, többek között Adam Michnik is.
Itt közöljük a „Gazeta Wyborcza" fôszerkesztôje
és Marek Edelman hozzászólását. Mindkét
nyilatkozat szövegét a krakkói Francia Intézet
szíves hozzájárulásával közöljük.
A zsidó emlékezetnek
egy baja van Lengyelországgal: az antiszemitizmus. A lengyel emlékezetet
viszont az zavarja, hogy a zsidók gyakran idegenkednek a lengyelektôl.
GYÖKEREIM
Az én nézôpontom egészen sajátos, ezért nem szívesen beszélek errôl. Mindig úgy érzem, hogy az én helyzetem nem teljesen tiszta. Ez a zsidó származású lengyel, nem pedig a lengyel zsidó helyzete. De olyan lengyelé, aki az antiszemiták szemében nagyon zsidó akar lenni, és aki mindig a szemükbe is mondja: „zsidó vagyok". Ez a lengyeleknek egy sajátos típusa. Nem félek nevén nevezni a lengyelországi antiszemitizmust – éppen azért, mert lengyel vagyok. Ez nemzeti büszkeségem és kulturális azonosságom. Ha tettem valami jót, azt a lengyel kultúrán belül tettem, és ha rosszat tettem, azt is a lengyel kultúrában tettem. Mégis érzem – elnézést a személyeskedésért –, hogy a nagyszüleim a Holocaust alatt pusztultak el. Senki sem kérdezte tôlük, lengyelek-e, zsidók vagy ukránok. A hátuk mögött döntötték el, hogy zsidók, és ezért meg kell halniuk. Ezért kötelességem, hogy újra és újra elismételjem: „zsidó vagyok", különben legyilkolt családom sírjára köpnék. Ezért vagyok ilyen furcsa lengyel, aki azonosul Lengyelországgal, nincs más kulturális, morális vagy ideológiai identitása, de aki abban a pillanatban, hogy megüti a fülét egy antiszemita szólam, azt mondja: „zsidó vagyok". Remélem, hogy eléggé determinálva vagyok arra, hogy így viselkedjem életem végéig.
AMIRE ZSIDÓ BARÁTAINK NEM EMLÉKEZNEK
Már sokadszor gondoltam végig,
honnan származik ez a drámai feszültség a lengyel-zsidó
viszonyban, amikor észrevettem, hogy a zsidó publicisták
egyetlen más nemzetrôl sem írnak ilyen hévvel,
csak a lengyelekrôl. Sem a németekrôl, sem az oroszokról,
sem az ukránokról. Miért? Honnan ered ez? Azt hiszem,
ugyanúgy mûködik, mint a viszonzatlan szerelem. Ha a
Lengyelországban élô zsidók dokumentumait –
leveleket, emlékiratokat – kutatjuk, észrevehetjük bennük
a lengyel éthosz, kultúra, a lengyel értékrend
iránt érzett szerelmet. Ez a szerelem viszonzatlan maradt.
Ha megengedik, megkockáztatom a kijelentést: a zsidó
fél részérôl a feszültség, a dráma,
a szenvedés pontosan a viszonzatlan szerelem következménye.
Senki sem gyûlöl egy férfit úgy, mint az elhagyott
asszony vagy az eltaszított szeretô. Azt hiszem a lengyelek
számára éppen ezért maradt ez tabutéma.
Stanislaw Krajewski azt írta
egyszer, hogy nagyon nehezen tud két nemzet együtt élni,
ha mindketten kiválasztottnak tartják magukat. Nekünk
is volt messianizmusunk és a zsidóknak is.
Az egyesült államokbeli
Klenicki rabbi mondta egyszer bölcsen, hogy a lengyel-zsidó
dialógusban lengyel oldalról sok hiba és igazságtalanság
történt, a zsidók részérôl viszont
van valami, amit „a fájdalom diadalának" lehetne nevezni:
hogy csak nekünk, zsidóknak van jogunk a fájdalomra,
csak nekünk, szenvedôknek jár együttérzés.
Ezt a fölfogást soha nem fogadják el a lengyelek. Nekik
is volt Auschwitzuk, véráldozatuk, mártírológiájuk.
Ha valaki azt várja, hogy a lengyelek egyszer csak megfeledkeznek
errôl, az nem érti a lengyel nemzet szellemét.
Szeretnék még reagálni
az elôttem szóló Jean Kahn néhány észrevételére.
Én nem látok abban semmi kivetnivalót, hogy egy katolikus
püspök a szentmisén az Úr kínszenvedésérôl
szól, hogy a püspök minden beszédében említi
Jézus Krisztust, hiszen ezen alapul a katolikus vallás lényege.
És abban sem találok semmi különöset, hogy
a lengyel püspökök nem akarnak a német püspökökkel
közös dokumentumban szólni a zsidók szenvedéséért
érzett felelôsségrôl. Hiszen bármit mondanánk,
és nem keveset kellene beszélni a lengyelországi antiszemitizmusról
a lengyel katolicizmuson belül is, a lengyel püspök felelôsségét
a lengyel katolikusok antiszemitizmusáért nem szabad összevetni
a német püspökök felelôsségével,
ami a német katolikusokat terheli a Holocaustban való részvételéért.
Egészen más jelenségek.
És még egy észrevétel
Jean Kahn kapcsán. Ha ilyen kép alakul ki az állítólag
egyetlen országról, ahol a háború alatt koncentrációs
táborok voltak, a háború után pedig pogromok,
akkor pillanatok alatt összeáll a kép: a lengyel egy
olyan különleges nemzet, amelynek az az álma, hogy végez
a zsidókkal. És ha ezt hallom, akkor ettôl száz
okból félek, de a száz közül három
a legfontosabb. Az elsô: ez hazugság. A második: rossz
hazugságban élni. A harmadik: dolgoztam ezen a témán
a Balkánon, és hallottam, mit mondanak Horvátországban
a szerbekrôl és Szerbiában a horvátokról.
Szóval mindez egyszerûen nem igaz.
AZ EGYHÁZ HALLGATÁSA ÉS EGYFAJTA ÉRZÉKENYSÉG
Nincs szándékomban
megkímélni zsidó barátainkat a kellemetlen
igazságoktól. De a másik félre is gondolni
kell, és ebben is nagyon ôszinte akarok lenni. Amikor tehát
az a kérdés, honnan származnak Lengyelországban
az antiszemita jelszavak, a válasz részben magától
értetôdô. A Tygodnik Powszechnyt, Jerzy Turowiczot és
Tischner professzort leszámítva a lengyel egyház nem
ismerte be, hogy bûnös lenne a lengyel antiszemitizmusban. Az
az egyetlen pásztorlevél, amirôl ma már egy
szó sem esik, nem elég. És határozottan ki
kell jelenteni, hogy egy intézmény létezik Lengyelországban,
egyetlenegy: a katolikus egyház, ami kimondhatná és
ki is kellene mondania egyértelmûen, hogy az antiszemitizmus
bûn, amit meg kell gyónni, és aki bedôl az antiszemita
propagandának – vétkezik. Abban, aki azt kiabálja:
„Gázkamrába a zsidókkal!", tudatosítani kell,
hogy vétkezett a Szentlélek ellen. Nem szabad hallgatni az
antiszemita szólamokra. A bagatellizáló hallgatás
a beleegyezés jele.
Röviden szólnék
még a lengyel-zsidó viszony egy sajátos aspektusáról,
ami szerintem zsidó testvéreink számára nem
teljesen érthetô. Romain Rolland a Jean-Christophe-ban és
Maria Dabrowska Naplójában elgondolkodik egy jelenségen:
hogy lehet az, hogy a zsidók Franciaországban jobb francia
hazafiak akarnak lenni, mint a franciák, Lengyelországban
pedig jobb lengyel költôk, mint a lengyelek. Ezek a kérdések
bûzlenek az antiszemitizmustól és elsô pillantásra
valóban elfogadhatatlanok.
Most barátunkhoz, Gershon
Zohar úrhoz, Izrael nagykövetéhez fordulok: hogyan reagálna
az izraeli elit, ha hirtelen kiderülne, hogy az izraeli héber
irodalomba csodálatos palesztin költôplejád tört
be, akik héberül írnak és jobban, mint az összes
izraeli költô? Nem okozna zavart az izraeli közvéleményben?
Itt egyfajta érzékenységre
próbálok hivatkozni. Tudom, hogy nem könnyû. Ami
új és váratlan, az sokszor megdöbbentô.
Miért akar valaki, akinek mások a gyökerei, más
a származása, hirtelen a lengyel irodalom csillaga lenni?
Miért ô, aki a gettóból jött és
miért nem én, aki nemesi udvarházból származom?
Ez a két háború közötti idôszakra,
a húszas évekre jellemzô. Nem keresek mentséget
erre, csak azt próbálom megmagyarázni, hogy ez a valós
probléma, amellyel valamennyien szembesülünk.
GONDOLKODJUNK, MIELÔTT VÁDASKODNI KEZDÜNK
A lengyel szellemi életben
a zsidóság vagy az antiszemitizmus alapjában véve
mind a mai napig tabutéma. Természetesen nem a lengyel antiszemiták
szemében, akik állandóan azt hajtogatják, hogy
mindenben a zsidók a hibásak. Az elôtt számít
tabutémának, ami jó és nemes a lengyel irodalomban.
A lengyel kultúra nem boldogul ezzel, mert nem tud mit kezdeni azzal
a jelenséggel, amit elôször Jan Blonski professzor írt
le kitûnôen, és amit én a saját ügyetlen
szavaimmal el nem követett bûnnek nevezek. Hiszen nem a lengyelek
bûne, hogy lengyel földön volt a Holocaust. Az persze a
lengyelek bûne, hogy volt itt antiszemitizmus, voltak pogromok, volt
diszkrimináció. De az nem, hogy Hitler itt épített
koncentrációs táborokat, ahol az egész zsidó
nemzetet kiirtotta. Ez a lengyelek szeme elôtt történt.
És ezt egy normális, vagy egy zsidó származású
lengyel nem tudja földolgozni. Hogyan is tehetné? Persze hálát
adunk Istennek, hogy megteremtette Wladek Bartoszewskit, de így
tényleg mindannyian normálisan éltünk és
gyorsan behunytuk a szemünket, mert olyan helyzettel kellett szembenéznünk,
amit nem tudtunk megoldani.
Én magam sem tudnám
megoldani ezt a helyzetet. Ha hirtelen be kellene engednem a lakásomba
két embert, akik rosszul beszélnek lengyelül, akiket
nem ismerek, akik mindenkitôl különböznek, akiket
a szomszédaim valószínûleg percek alatt fölismernek
és ezért megölik a feleségemet és a hétéves
fiamat. Tehát nem tudok szembesülni ezzel, és köszönöm
Istennek, hogy nem kellett ilyen helyzetben döntenem.
Egyet viszont tudok, és itt
aláírom, amit Bartoszewski miniszter úr mondott: nem
szabad olyan embereket vádolni, akik félnek ettôl.
Marek Edelmannak természetesen igaza van abban, hogy a nemtörôdömség
szélsôséges helyzetekben bûn. De ezt csak Marek
Edelman mondhatja. Ô átélte a gettó poklát.
Közülünk viszont senkinek sincs joga ezt mondani, hiszen
mi nem éltük át. És aki ezt mondja, aljas célokért
mûködô politikai manipulációk játékszerévé
válik.
A LENGYEL SZTEREOTÍPIA ÉS JALTA
Gyakran gondolkodom azon, miért
nem terjedt el a földön az a sztereotípia, hogy az oroszok
antiszemiták. Nincs ilyen sztereotípia. Vagy miért
mondják manapság Izraelben, hogy a Holocaust a nácik
mûve, nem pedig a németeké?
Nem arról van szó,
hogy a lengyelek között nem voltak fasiszták. Voltak.
Minden nemzetben vannak. És azt sem tartom a lengyelek érdemének,
hogy Hitler nem talált köztünk egy Quislinget, sem egy
Lavalt – ha akart volna, biztosan talál. De van egy másik
dolog – a lengyeleket az egész világon antiszemitának
tartják, pedig nem volt köztük sem Laval, sem Brasillach,
nem úgy, mint a franciáknál, akiknek mégsincs
ilyen hírük. Miért? Azért, mert meg kellett találni
a módját, mivel igazolhatják Jaltát: hogy a
nyugat azt mondhatta magában: „Volt egy olyan nemzet, amelyik valóban,
a háború elsô napjától kezdve harcban
állt Hitlerrel, de aljas, intoleráns nemzet volt és
sok csúnya dolgot mûvelt a zsidókkal". Ezt a nemzetet
Jaltában eladták Sztálin elvtársnak, és
az eljárást igazolniuk kellett maguk elôtt.
Könnyû volt akkor azt
mondani: a lengyelek olyan rettenetesen antiszemiták, hogy ha szabadságot
adnának nekik, pogromokat rendeznének. Oroszország
viszont túlságosan erôs volt ahhoz, hogy ezzel vádolják.
Itt sértették meg a lengyeleket és én magaménak
érzem ezt a sérelmet. Olyan lengyel publicista vagyok, aki
a leglesújtóbb dolgokat mondja saját nemzetérôl.
Ez talán följogosít arra, hogy elmondhassam, mit gondolok
arról a gazságról, ami Lengyelországgal történik
és történt éveken át. Nagyon kevés
az olyan ember mint Alain Finkielkraut. Ô megengedhette magának,
hogy abban a pillanatban, amikor Lanzmann antiszemitizmussal vádolta
meg Andrzej Wajdát a Korczakról szóló film
miatt, azt írja: ha Wajda antiszemita, akkor ô, Finkielkraut
is antiszemita. Nem sok ilyen ember van, mint Alain Finkielkraut. Szeretném
ezt most megköszönni neki.
NEM VOLT SZAVAZATI JOGUNK
Azt hiszem, soha nincs annyi idô,
amennyi elég lenne arra, hogy kifejezzük tiszteletünket
azoknak, akik a megszállás alatt segítettek a halálra
ítélt zsidóknak. Soha. Arról pedig nincs értelme
vitatkozni, hogy sokan voltak vagy kevesen – akárhányan voltak,
létezésük empirikus bizonyíték Isten létezésére.
Mert azokban az idôkben csak az abszolút különleges
lények szánták rá magukat ilyen hôsiességre.
Csak hódolatunkat fejezhetjük ki elôttük és
hálát adhatunk Istennek, hogy létrehozta ôket.
De hozzá kell tennem még valamit. Nemrég kiadtak lengyelül
egy antológiát, ami a konspirációs sajtóban
megjelent, zsidósággal és a gettófölkeléssel
kapcsolatos szövegeket tartalmazza. Határozottan ki kell jelenteni:
igen, nálunk, a lengyel konspirációban, a lengyel
ellenállási mozgalomban voltak, akik hôsiesen viselkedtek,
a sajtó is tanúsítja. De az aljas, antiszemita magatartás
sem volt ritka vagy marginális. És erkölcsi felelôsséget
kell éreznünk azért, ami ma történik, mert
nem tudtunk elszámolni hagyományunknak ezzel a részével.
Ilyen szövegek is vannak.
Egyetértek azzal, amit Alain
Finkielkraut mondott: hogy ez családi titok, a te családodé,
az én családomé, minden családé a földön,
legyen az lengyel, zsidó vagy ukrán. És tulajdonképpen
nagyon nehéz normális életet élni annak tudatában,
amit a szüleink és a testvéreink átéltek.
Ennek a családi titoknak fontos eleme, amit Simone Veil asszony
mondott a kommunisták durva manipulációjáról,
akik úgy hatolta be a titokba, mint kés a vajba, és
azt már nagyon nehéz volt revideálni egy olyan országban,
ahol cenzúra és diktatúra uralkodott.
Azt is hallani néha, hogy
ilyen volt a lengyelek hangulata. Lehet. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy
a lengyeleket nem kérdezte senki. A lengyeleknek akkor nem adtak
lehetôséget arra, hogy demokratikusan döntsenek az antiszemitizmus
mellett. Mindenkinek be volt tömve a szája. És amikor
kinyithatták – különbözô irányokban
indultak el. Egyesek fölfelé, mások lefelé. Az
sem igaz, hogy bár a téma nehéz, fájdalmas,
de ma már a többség elvetné, kiirtaná
az antiszemitizmust – ezt nem mondanám. Ahhoz túl sok antiszemita
szólamot hallok. Másrészt viszont a parlamenti választásokon
hány mandátumot szereztek azok a politikai pártok,
amelyek antiszemita jelszavakat hangoztattak. Hányat? Egyet sem.
Egyetlen mandátumot sem kaptak. Egyetlen mandátumot sem,
ebben az állítólag iszonyatosan antiszemita országban.
Egyetlen mandátumot sem, ebben a választási rendszerben,
amikor minden idióta bejuthatott a Szejmbe, ha elég hangosan
kiabált.
A POLITIKA ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS LENGYELORSZÁGBAN
Tényleg én vagyok az
utolsó, aki le akarna tagadni valamit. Más idôk járnak,
szabadok vagyunk és szuverének. Tehát: voltak fejvadászok?
Igen, mondjuk ki nyíltan – voltak. De nem volna illendô, ha
nem szólnánk arról, hogy a föld alatti bíróságok
ítéleteket hoztak a fejvadászok ellen, és végre
is hajtották ezeket. Ítéletek születtek, a fejvadászokat
megbélyegezték a bûneikkel együtt.
Mennyiben érzem magam felelôsnek
a fejvadászokért? Én, aki Lengyelországgal,
a lengyel kultúrával azonosulok? Annyiban, amennyiben felelôsnek
kell éreznem azért, hogy Lengyelországban vannak emberek,
akik naponta gyilkolnak vagy erôszakoskodnak. Ezért nem érezhetem
magam felelôsnek a fejvadászokért, akiknek világéletemben
ellensége voltam. Szívesen vállalom minden bûnömet,
a lengyel kommunistákét viszont nem, akik börtönbe
zártak azért, mert nem akartam magamra vállalni a
bûneiket. És ezt a distinkciót kötelességünk
kierôszakolni. Lengyelország láncra vert, leigázott
nemzet volt és nem lehet egy kalap alá venni a háború
elôtti lengyel antiszemitizmust, ami aljas volt és undorító,
de az igazi Lengyelországhoz tartozott és az 1968-as vértelen
pogromot. Mert a 68-as vértelen pogrom valójában a
lengyel demokratikus értelmiség ellen irányuló,
antiszemita jelszavakkal végrehajtott pogrom volt. Akkor kezdôdött
egy különös antiszemitizmus jelenség egy zsidó
nélküli országban, olyan antiszemitizmus, ami alapjában
véve nem a zsidó társadalom ellen irányult,
hanem a lengyel demokratikus és szabadságtörekvések
ellen. Ha szarkasztikusan fogalmazok: egy normális, egészséges
antiszemita azt mondja: „Adam Michnik zsidó, tehát gazember".
A lengyel antiszemita viszont, aki rafináltabb, azt mondja: „Adam
Michnik gazember, tehát valószínûleg zsidó".
Állítom, hogy Lengyelországban
az a zsidó, akit annak neveznek. Bár én rászolgáltam
erre a csúfnévre, amivel nem fukarkodik az antiszemita sajtó.
De mit követett el például Hanna Suchocka, hogy belôle
is zsidó lett? Miért? Olyan jó volt mindenkihez, olyan
visszafogott. De elég, ha valaki jól ismeri az ábécét
és a sajtót, a zsidó Gutenberg ocsmány találmányát,
és a politika porondján máris zsidó lesz.
Sokat fogunk még beszélni
ezekrôl a dolgokról. Az viszont örvendetes, hogy bár
most Krakkóban nagyon éles vitákat folytatunk, azzal
a meggyôzôdéssel beszélünk a fájdalmas
dolgokról, hogy ellenfeleinkben szintén megvan a jó
szándék, hogy eljussanak az igazsághoz.