MÁRTON LÁSZLÓ

A SZÖVEG FONÁKJA
AVAGY
FAUST MINT MÛFORDÍTÓ


  Hölgyeim és uraim,

  a fordítás, a mûfordítást mint folyamatot és mint eredményt egyaránt jelölô magyar szó (ellentétben német megfelelôjével – Übersetzen –, amely az átkelés, átmentés képzetét kelti) azt a szemléletet sugallja, mintha a lefordítandó szöveg csupán a felszíne volna valami nagyobb egésznek (mondjuk: a mûvön belüli vonatkoztatási rendszerek egészének), sôt ennek a felszínnek is csak egyik oldala. Mert vannak ám másmilyen oldalak is, és az eredeti szöveg oldalát ezekre a másmilyen oldalakra tetszôlegesen le lehet fordítani. Vagy ha túlságosan bonyolultnak és valószínûtlennek érezzük ezt a képzetet, akkor a fordítás nyomán elgondolhatunk egy papírlapot is, amelynek rektóján van az igazi, az eredeti szöveg, amelynek eredete a szerzôi fantázia; és ha ezt a papírlapot lefordítjuk (amely mozdulat másfelôl felfordítást, mi több, felfordulást is jelent), akkor a verzón megpillantjuk a lefordított szöveget, a fordítást, amely persze nyelvrôl nyelvre és egy nyelven belül korszakról korszakra nem folyamatosan, hanem ugrásszerûen változik: folyamatok helyett ugrásokat figyelhetünk meg a mindenkori lefordítandó szöveg fonákján, ahol ráadásul az eredeti szöveg szavai is fölsejlenek, méghozzá homályosan, tükörfordítottan és (ellentétben az ugrásszerû lefordított szöveggel) a lehetô legfolyamatosabban.
  Ebbôl a szempontból sem mindegy persze, hogy egy mûvet milyen gyakran és milyen színvonalon fordítanak le egy másik nyelvre. Nos, Goethe Faustja (amelynek kapcsán egy konkrét mûfordítói problémára szeretném felhívni a figyelmet, majd ennek alapján és ürügyén ki szeretnék térni a mûfordítás két általános jellegzetességére is), Goethe Faustja kétségkívül azon mûvek közé tartozik, amelyet igen sokszor lefordítottak minden jelentôsebb mûfordítás-kultúrával rendelkezô nyelvre, így magyarra is.
  Csakhogy hetven éve, Kozma Andor tiszteletreméltó vállalkozása óta tudomásom szerint nem volt példa rá, hogy a Faust elsô és második részét ugyanaz a mûfordító ültette volna át magyarra. Az így keletkezô nyelvi és szemléleti divergencia valószínûleg közrejátszott a magyar kultúrán belül annak a kérdésnek az alakulásában, hogy vajon Faust I és II egy mûnek tekintendô-e, amelyen belül persze törések és cerúzák vannak (ezek persze az elsô részen belül is akadnak, és annak egységét nem szokás megkérdôjelezni), vagy inkább Goethe két különálló mûve, amelyeket összeköt a keletkezéstörténet, a motívumok és a szereplôk folytonossága, ezenkívül könyvkötészetileg is össze vannak legtöbbször kötve; ám a két mûben annyira eltér a gondolkodói problémakezelés, a kompozícióbeli és a poétikai különbségek oly nagyok, hogy a második rész ugyan képes abszorbeálni az elsôt, ám az elsô rész felôl nézve a második rész hatalmas szövegtömbje éppen csak a láthatár peremén észlelhetô. A mindenkori fordítók lustasága, bátortalansága, felkészületlensége vagy éppen sajnálatos meggyilkoltatása (Sárközi Györgyre gondolok) így válik színtiszta értelmezôi kérdéssé, egyszersmind e kérdés eldöntésévé. E sorok írója mûfordítóként éppúgy nem lépi át az elsô és a második rész határát, ahogy elôtte nem lépte át Jékely Zoltán, Franyó Zoltán vagy Sárközi György.
  Jóval konkrétabb, ugyanakkor messzebbre vezetô értelmezôi problémával találkozunk az elsô Dolgozószoba-jelenetben, ahol Faust maga is mûfordítóként lép fel; mint ismeretes, a János-evangélium fordításának gyürkôzik neki. Ám goethei (szerintem nagyrészt fiktív) színpadon Faust nem szöveget fordít, még csak nem is mondatot, hanem egyetlen szót; azt a szót (logos), amely magát a szót (Wort) jelenti, feltéve, hogy nem értelem (Sinn), erô (Kraft) vagy éppenséggel tett (Tat) jelentést tulajdonít neki a fordító. Azáltal, hogy Faust a „logos" kifejezést értelmezi, valójában szerepet játszik? eljátssza a mûfordító szerepét (anélkül, hogy egy összefüggô szöveget ténylegesen lefordítana); vagyis, ahelyett, hogy „megvalósulna" benne a mûfordító szerepe, saját magát teszi irreálissá a mûfordító szerepében, s ezáltal lehetôvé teszi az ördögnek, hogy az eddiginél „valóságosabb" testi jelenlétre tegyen szert, vagyis a toposz-jellegû kutyaszerepbôl a kevésbé topikus vándordiák-szerepbe lépjen át. Goethe, miközben a mûfordító szerepét játszatja hôsével, valójában rímpárokba foglalja, vagyis nyíltan provokálja a fordításként számításba vehetô szavakat (Wort, Sinn, Kraft, Tat/. A hívórímek által keltett szemantikai várakozás pillanatnyi felfokozása, majd a válaszrímek által okozott szemantikai beszûkülés a felismerést, majd a nyomában járó csalódást imitálja, anélkül, hogy kézzelfoghatóan megjelenítené.
  Ugyanakkor Goethe a mûfordítót is arra kényszeríti, hogy a tényleges fordítói teljesítmény mellett egyszersmind eljátssza saját szerepét; miközben németrôl magyarra fordít, úgy tegyen, mintha a tragédia hôsével együtt görögbôl fordítana németre, valamint úgy tegyen, mintha a magyar szótári egységek, a Szó, az Értelem, az Erô és a Tett ugyanúgy volnának rímek által provokálhatók, mint német megfelelôik. Faust nekigyürkôzik, és így szól: Geschrieben steht: Im Anfang war das WORT! – Hier stock´ ich schon!" És vele együtt mindjárt a mûfordító is megtorpan. Sôt, csak a mûfordító torpan meg, mert Faust valójában zavartalanul halad tovább a jelenetben, amelynek tétje egyáltalán nem az evangélium-fordítás, hanem az ördöggel kötendô szövetség, a Teufelspakt elôkészítése. „Im Anfand war das Wort" – hangzik Faus elsô mûfordítói javaslata az „en arkhé én ho logos" mondatra. Látszólag mi sem egyszerûbb, mint ez a (német) szófüzért lefordítani: kezdetben volt a Szó. Csakhogy azok az „igazi" fordítók, akik a Bibliát annak idején „a valóságban" magyarra fordították, a logost az „ige" szóval adták vissza, nyilván azért, mert érezték az igézettel és az ígérettel való etimológiai összefüggést. Ha viszont az igében benne van az igézet és az ígéret, akkor nem hiányzik belôle sem az erô, sem az értelem, sem a tett; ellenben ha a mai nyelvérzék már nem hallja bele ezeket az aspektusokat, akkor az ige nem több, mint egy elvont nyelvtani kategória. „Szó" szavunk viszont eredetileg a hangzást, a megszólalást jelentette, és nemigen van bibliai kontextusa. Miközben tehát a fordító megteszi a Worttól a szóig, illetve igéig vezetô utat, valójában mind a jelentés, mind a jelenet egységét megsemmisíti.
  A mûfordító persze nem gondolhatja komolyan, hogy a fordítás mint végtermék azonos az eredeti mûvel, a papírlap másik oldalával, csak éppen egy másik nyelven szólal meg. Hogy tartalom és forma kapcsolata mennyire bonyolult kérdés, azt éppen a mûfordítás folyamata mutatja meg, valamint az a módszertani probléma, hogy mit szokás az eredeti mûbôl átmentendônek tekinteni, vagyis mit szokás észrevenni belôle. Nemcsak a szerzôi gondolatmenet reprodukálhatóságáról van szó, hanem arról is, hogy a költôi mûvek legszembeötlôbb formai elemei, valamint a mellékjelentések közvetlenül a nyelvhez kapcsolódnak, a szavak szemantikai tágasságához, különféle nyelvi elemekhez és a mögöttük meghúzódó általános nyelvi szemlélethez. Nemcsak arról van szó tehát, hogy tartalom és forma nem választható el egymástól (ez közhely), valamint, hogy az értelmezés jóval többrétû, jóval bonyolultabb és kevésbé lezárható folyamat, mint azt gondolni szokás, hanem elsôsorban arról, hogy a mûfordítás mint vállalkozás az értelmezési folyamat összes mozzanatát egyszerre teszi problematikussá. A fordítónak szét kell szálaznia mindazt, ami eredetileg összetartozott (a megszólalások hangnemét, a cselekményt, a jelképet, a szerzô nyilvánvaló és rejtett mûvészi szándékait és a mû utóéletét), szét kell rombolnia, ízekre kell szednie egy-egy nagy mû univerzumokat álmodó, bonyolult építményét, hogy aztán egy másik, a mû felôl nézve hangsúlyozottan idegen nyelvi közegben próbálja rekonstruálni, lehetôleg csorbítatlanul, vagy legalábbis átmenteni a mû egész minél több rétegét, minél kevésbé megtépázva. Amit a hízelgô szellemek mondanak Faustnak a második dolgozószoba-jelenetben: hogy a rombolni tudó félisten keblében építse újjá a szétvert világot, méghozzá pompásabban az eredetinél /1607. sköv. sorok), és akkor ez a világ újra dalolni fog: ez akár a mûfordító programja is lehetne.

Csakhogy a szellemek hazudnak.

  És mert a szellemek hazudnak, a mûfordító egy percig sem ringatózhat abban a hitben, hogy a szétrombolt világot akár megközelítôleg is felépítheti. Minél inkább mûfordító valaki, annál kevésbé tolmács. Minél inkább pontosságra törekszik egy mûfordító, annál határozottabban meg kell kérdôjeleznie a szövegéhez fûzôdô közkeletû elképzeléseket. Így aztán, aki a Faustot magyarul olvassa (például az éjszakai nagymonológot a mû elején), az nem arról fog tudomást szerezni, hogy ki volt Faust és hogyan gondolkodott, még csak arról sem, hogy Goethe mit gondolt a fausti személyiségrôl és észjárásról; hanem azt fogja megtudni, hogy a fordító mit gondolt arról, amit Goethe gondolhatott arról, amit Faust (szerinte) gondolhatott arról, amit a mû körbejár vagy magába foglal.
  A fordítás nemcsak folyamatként, hanem produkcióként is inkább mûelemzés, mint mûalkotás. Önmaga által szemléltetett, megvalósított mûelemzést tart kezében az olvasó. (És persze véletlenek sorozatát is, ami az egyes megoldásokat illeti; errôl csak zárójelben essék szó. Véletlen, hogy a fordítónak mindig eszébe jut-e a saját normáihoz mérten legszerencsésebb megoldás. Hogy miféle tudós szöveg magyarázatok kerülnek a kezébe, s ezek közül melyik segíti és melyik vezeti félre. Olyan egészen prózai dolgokról már végképp nem beszélve, hogy egy-egy fontos verssor megformálása közben nem csendül-e meg a telefon.)
  A fordító, ha tudatában van feladatának, az értelmezés belsô kényszere mellett az értelmezés hiú voltát is érzi. Ezért szokás (nem tudom, hogy kell-e, mindenesetre szokás) a modern kultúrákban a világirodalom jelentôsebb alkotásait idônként újrafordítani. Azt hiszem, elsôsorban az értelmezés hiúsága rejlik a fordítások nyelvi elavulása mögött; a nyelvállapot tényleges változását jóval kevésbé lehet ezért felelôssé tenni. Az eredeti szövegek, bármilyen régiek legyenek is (sôt, minél régebbiek, annál inkább) ezer szállal szövôdnek egy-egy nemzeti kultúra kontextusába, és abból nem hagyják magukat nyelvi beavatkozások által (sem) kiszakítani. Csokonai kétszáz vagy Balassi négyszáz évvel ezelôtt írt költeményei nem szorulnak nyelvi felújításra, legfeljebb szómagyarázatokra; míg egy százéves mûfordítás (például Dóczy Lajos Faust-átültetése) mai szemmel nézve már szinte semmit nem közvetít Goethe költészetébôl, annál inkább közvetíti a fordító tehetségének korlátait és akkori költôi köznyelv (tehát nem Vajda János vagy Komjáthy Jenô költôi nyelvének, hanem az Endrôdi Sándor vagy Ábrahányi Emil által normává tett versbeszédnek) sekélyességét és erôtlenségét. Errôl pedig nem Dóczy Lajos tehet (ellenkezôleg, övé az úttörés érdeme, s ez kirívó melléfogásait is némileg megbocsáthatóvá teszi): a fordító keblében újjáépített világot a korízlés, a közgondolkodás minden jelentôsebb változása óhatatlanul ismét szilánkokra zúzza. Vagy pedig, ha nem zúzza is össze, a képmások egyikévé teszi az árny- és tükörképek sokasága közepette.
  Ez indokolja a Faust I. újrafordítását, annak ellenére, hogy (ha úgy tetszik, éppen azért mert) a legutóbbi hasonló vállalkozás, Jékely Zoltán munkája az elmúlt három és fél évtized alatt nem veszítette el sem nyelvi érvényességét, sem költôi szépségét. Hogy milyen felkészült fordító volt Jékely, s mennyire végiggondolta megoldásait, azt bárki megítélheti, ha összehasonlítja munkáját a német eredetivel; e sorok írója fordítás közben nemcsak Goethével került közeli, ha nem is bensôséges kapcsolatba, de Jékely észjárását is megismerhette. Jékely, a nyugatos fordítói hagyományhoz kapcsolódva arra törekedett, hogy a mû (általa észlelt és értelmezett) szintaktikai teljességét és poétikai jellegzetességeit sorról sorra a legnagyobb pontossággal egyeztesse össze: ennek eredményeképpen egy költôileg emelkedett, nagyjából azonos beszédszinten mozgó, helyenként túlsûrített versszöveg jött létre. Jékely nagyszabású lírai látomásként értelmezte a mûvet; én részben gnómák füzérének, részben drámai (ha nem is feltétlenül színpadi) szövegnek tartom. Ennek megfelelôen igyekeztem a mondatok logikáját rekonstruálni: hol a szentenciózus kihegyezettséget, hol pedig a megszólalás élôbeszédet idézô impulzusait éreztem fontosnak. És mert – Jékelyvel ellentétben – nem vagyok a stílusok elválasztásának híve, igyekeztem a mûvön belüli, helyenként igen drasztikus stíluskülönbségeket is érzékeltetni a magyar szövegben; a Fausttal kapcsolatos elôítéletek nagy része (miszerint a Faust nehézkes és unalmas) a mûvön belüli nyelvi-stilisztikai távlatok figyelmen kívül hagyásából származik. A fordító buzgalma fausti jellegû; ugyanaz a hév hajtja ôt is, mint ami Faustot odaültette a bibliához, és töprengésre késztette a Logosz értelme felôl. Ô az, akinek mindig az kellene, amit nem tud /1066. sor), és amit tud, azzal képtelen bármit kezdeni. Ám éppen ezért a fordító nehezen tudja elkerülni, hogy a tagadás szellemévé váljék; az olvasó, ha jól belegondol, nem is igen láthatja másnak a fordítót, mint Mephistophelesnek. A fordító az, aki eltakarja az olvasó elôl az eredeti szöveget. Ô hozza létre az eredeti szöveg hûlt helyén a Mephistopheles-féle káprázatokat /1853. sor). És ezt az alapjában véve szomorú tényt a legjámborabb szándék is csak leplezni tudja. Végül, Johann Wolfgang Goethe szemszögébôl nézve a fordító se nem Faust, se nem Mephistopheles, hanem csak Wagner. A famulusok egyike. (Errôl tanúskodik az a vállveregetés, amelyben a Faust elsô francia fordítója, Nerval részesült az agg mestertôl.) Persze, senki sem akar Wagner lenni, Wagner korlátoltsága visszataszító (s még visszataszítóbbá teszi, hogy hasznos is); mi nem tartjuk magunkat korlátoltnak, mi csak-azért-sem vagyunk Wagnerek. Madártávlatból nézzük (le) a famulust, az akadékoskodó strébert, és nyomaszt bennünket az a monumentális gipszmaszk, amelyet Goethétôl és életmûvébôl csináltak a XIX század famulusai. (Mellesleg, engem legalább ennyire nyomaszt e gipszmaszk folyamatos, agresszív rombolása is, akár Arno Schmidt-féle kiváló szellemek, akár az újbarbárság átlagfamulusai mûvelik.) Igen ám, de a mûfordítás mint eredmény, mint megvalósított mûelemzés a Homonkulusszal azonos, és azt mégiscsak Wagner fogja létrehozni a tragédia második részében; s vajon a fordítónak nem arra kell-e törekednie, hogy a lombikból kiugorva megszólaljon szellemi gyártmánya, míg a mû kigondolója Hellászt álmodva mélyen alszik?
  Könnyû volna röviden és laposan igent mondani, s ezzel befejezni az eszmefuttatást. Kérdés azonban: azáltal, hogy a mûfordító megvalósít egy mûelemzést (vagy lemond a fantáziának arról az öntörvényûségérôl, amely az eredeti mû létrejöttének feltétele), vajon „valóságosabb" szöveget hoz-e létre, mint az eredeti mû alkotója? A kérdés természetesen szónoki jellegû; s hogy mi az én álláspontom, az a fönt elmondottak alapján legalábbis gyanítható. A mûfordítás éppúgy viszonyrendszereket ábrázol (illetve igyekszik érzékeltetni), mint az eredeti mû; éppúgy létrehozza a maga szemantikai térségeit, miközben ezek határait folyton áttöri, mint az eredeti mû; éppúgy szelektálja az eredeti mûbôl nyerhetô információkat, ahogy az eredeti mû az úgynevezett „valóságból" nyerhetô információkat szelektálja és csoportosítja; éppúgy kiragadja az eredeti kontextusból a nyelvi tényeket és éppúgy új kontextust hoz létre belôlük, mint az eredeti mû.
  A költôi alkotás a valóságot írja szét (bármi legyen is az, amit valóságnak nevezünk), a mûfordítás pedig az eredeti mûvet. A mûfordításból közvetlenül semmiféle valóságba nem lehet átlépni; a mûfordításhoz képest az eredeti mû a legszigorúbb értelemben vett valóság. Ha az eredet mû a valóság fikciójának jelzése, akkor a mûfordítás a fikciójelzés fikciójának jelzése; de még így sem lehet átlépni belôle az eredeti mûbe, pedig a mûfordítás szövege felôl nézve az eredeti mû – némi jóindulatú fáradozással – csakugyan valóságnak észlelhetô. Ahogyan Faust a Városkapu-jelenetben az alkonyati fény ösztönzésére olyan világot pillant meg és ír le részletesen, ahová szárnyak híján nem juthat el, s ha eljutna is, ebbôl a perspektívából biztosan nem láthatná, ugyanígy a mûfordítónak is olyan világok között kell ide-oda járnia, amelyek között valójában nincs átjárás.
  A késôbbiek folyamán Faustnak megadatik, hogy bejárja, vagy inkább végigsöpörje az egész világot, és madártávlatból szemlélhesse a föld felszínét. Ekkor azonban már nincsen szó mûfordításról; a történetnek ez a része már az eredeti mû létrehozásával állítható párhuzamba. „Az álom és a varázslat szférájába, úgy látszik, behatoltunk" – énekli tercettben Faust, Mephistopheles és a Lidérc; ez a kirándulás biztosan nem a bibliafordításba fog torkollani.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/