A
SZÖVEG FONÁKJA
AVAGY
FAUST
MINT MÛFORDÍTÓ
Hölgyeim és uraim,
a fordítás, a mûfordítást
mint folyamatot és mint eredményt egyaránt jelölô
magyar szó (ellentétben német megfelelôjével
– Übersetzen –, amely az átkelés, átmentés
képzetét kelti) azt a szemléletet sugallja, mintha
a lefordítandó szöveg csupán a felszíne
volna valami nagyobb egésznek (mondjuk: a mûvön belüli
vonatkoztatási rendszerek egészének), sôt ennek
a felszínnek is csak egyik oldala. Mert vannak ám másmilyen
oldalak is, és az eredeti szöveg oldalát ezekre a másmilyen
oldalakra tetszôlegesen le lehet fordítani. Vagy ha túlságosan
bonyolultnak és valószínûtlennek érezzük
ezt a képzetet, akkor a fordítás nyomán elgondolhatunk
egy papírlapot is, amelynek rektóján van az igazi,
az eredeti szöveg, amelynek eredete a szerzôi fantázia;
és ha ezt a papírlapot lefordítjuk (amely mozdulat
másfelôl felfordítást, mi több, felfordulást
is jelent), akkor a verzón megpillantjuk a lefordított szöveget,
a fordítást, amely persze nyelvrôl nyelvre és
egy nyelven belül korszakról korszakra nem folyamatosan, hanem
ugrásszerûen változik: folyamatok helyett ugrásokat
figyelhetünk meg a mindenkori lefordítandó szöveg
fonákján, ahol ráadásul az eredeti szöveg
szavai is fölsejlenek, méghozzá homályosan, tükörfordítottan
és (ellentétben az ugrásszerû lefordított
szöveggel) a lehetô legfolyamatosabban.
Ebbôl a szempontból
sem mindegy persze, hogy egy mûvet milyen gyakran és milyen
színvonalon fordítanak le egy másik nyelvre. Nos,
Goethe Faustja (amelynek kapcsán egy konkrét mûfordítói
problémára szeretném felhívni a figyelmet,
majd ennek alapján és ürügyén ki szeretnék
térni a mûfordítás két általános
jellegzetességére is), Goethe Faustja kétségkívül
azon mûvek közé tartozik, amelyet igen sokszor lefordítottak
minden jelentôsebb mûfordítás-kultúrával
rendelkezô nyelvre, így magyarra is.
Csakhogy hetven éve, Kozma
Andor tiszteletreméltó vállalkozása óta
tudomásom szerint nem volt példa rá, hogy a Faust
elsô és második részét ugyanaz a mûfordító
ültette volna át magyarra. Az így keletkezô nyelvi
és szemléleti divergencia valószínûleg
közrejátszott a magyar kultúrán belül annak
a kérdésnek az alakulásában, hogy vajon Faust
I és II egy mûnek tekintendô-e, amelyen belül persze
törések és cerúzák vannak (ezek persze
az elsô részen belül is akadnak, és annak egységét
nem szokás megkérdôjelezni), vagy inkább Goethe
két különálló mûve, amelyeket összeköt
a keletkezéstörténet, a motívumok és a
szereplôk folytonossága, ezenkívül könyvkötészetileg
is össze vannak legtöbbször kötve; ám a két
mûben annyira eltér a gondolkodói problémakezelés,
a kompozícióbeli és a poétikai különbségek
oly nagyok, hogy a második rész ugyan képes abszorbeálni
az elsôt, ám az elsô rész felôl nézve
a második rész hatalmas szövegtömbje éppen
csak a láthatár peremén észlelhetô. A
mindenkori fordítók lustasága, bátortalansága,
felkészületlensége vagy éppen sajnálatos
meggyilkoltatása (Sárközi Györgyre gondolok) így
válik színtiszta értelmezôi kérdéssé,
egyszersmind e kérdés eldöntésévé.
E sorok írója mûfordítóként éppúgy
nem lépi át az elsô és a második rész
határát, ahogy elôtte nem lépte át Jékely
Zoltán, Franyó Zoltán vagy Sárközi György.
Jóval konkrétabb,
ugyanakkor messzebbre vezetô értelmezôi problémával
találkozunk az elsô Dolgozószoba-jelenetben, ahol Faust
maga is mûfordítóként lép fel; mint ismeretes,
a János-evangélium fordításának gyürkôzik
neki. Ám goethei (szerintem nagyrészt fiktív) színpadon
Faust nem szöveget fordít, még csak nem is mondatot,
hanem egyetlen szót; azt a szót (logos), amely magát
a szót (Wort) jelenti, feltéve, hogy nem értelem (Sinn),
erô (Kraft) vagy éppenséggel tett (Tat) jelentést
tulajdonít neki a fordító. Azáltal, hogy Faust
a „logos" kifejezést értelmezi, valójában szerepet
játszik? eljátssza a mûfordító szerepét
(anélkül, hogy egy összefüggô szöveget
ténylegesen lefordítana); vagyis, ahelyett, hogy „megvalósulna"
benne a mûfordító szerepe, saját magát
teszi irreálissá a mûfordító szerepében,
s ezáltal lehetôvé teszi az ördögnek, hogy
az eddiginél „valóságosabb" testi jelenlétre
tegyen szert, vagyis a toposz-jellegû kutyaszerepbôl a kevésbé
topikus vándordiák-szerepbe lépjen át. Goethe,
miközben a mûfordító szerepét játszatja
hôsével, valójában rímpárokba
foglalja, vagyis nyíltan provokálja a fordításként
számításba vehetô szavakat (Wort, Sinn, Kraft,
Tat/. A hívórímek által keltett szemantikai
várakozás pillanatnyi felfokozása, majd a válaszrímek
által okozott szemantikai beszûkülés a felismerést,
majd a nyomában járó csalódást imitálja,
anélkül, hogy kézzelfoghatóan megjelenítené.
Ugyanakkor Goethe a mûfordítót
is arra kényszeríti, hogy a tényleges fordítói
teljesítmény mellett egyszersmind eljátssza saját
szerepét; miközben németrôl magyarra fordít,
úgy tegyen, mintha a tragédia hôsével együtt
görögbôl fordítana németre, valamint úgy
tegyen, mintha a magyar szótári egységek, a Szó,
az Értelem, az Erô és a Tett ugyanúgy volnának
rímek által provokálhatók, mint német
megfelelôik. Faust nekigyürkôzik, és így
szól: Geschrieben steht: Im Anfang war das WORT! – Hier stock´
ich schon!" És vele együtt mindjárt a mûfordító
is megtorpan. Sôt, csak a mûfordító torpan meg,
mert Faust valójában zavartalanul halad tovább a jelenetben,
amelynek tétje egyáltalán nem az evangélium-fordítás,
hanem az ördöggel kötendô szövetség, a
Teufelspakt elôkészítése. „Im Anfand war das
Wort" – hangzik Faus elsô mûfordítói javaslata
az „en arkhé én ho logos" mondatra. Látszólag
mi sem egyszerûbb, mint ez a (német) szófüzért
lefordítani: kezdetben volt a Szó. Csakhogy azok az „igazi"
fordítók, akik a Bibliát annak idején „a valóságban"
magyarra fordították, a logost az „ige" szóval adták
vissza, nyilván azért, mert érezték az igézettel
és az ígérettel való etimológiai összefüggést.
Ha viszont az igében benne van az igézet és az ígéret,
akkor nem hiányzik belôle sem az erô, sem az értelem,
sem a tett; ellenben ha a mai nyelvérzék már nem hallja
bele ezeket az aspektusokat, akkor az ige nem több, mint egy elvont
nyelvtani kategória. „Szó" szavunk viszont eredetileg a hangzást,
a megszólalást jelentette, és nemigen van bibliai
kontextusa. Miközben tehát a fordító megteszi
a Worttól a szóig, illetve igéig vezetô utat,
valójában mind a jelentés, mind a jelenet egységét
megsemmisíti.
A mûfordító
persze nem gondolhatja komolyan, hogy a fordítás mint végtermék
azonos az eredeti mûvel, a papírlap másik oldalával,
csak éppen egy másik nyelven szólal meg. Hogy tartalom
és forma kapcsolata mennyire bonyolult kérdés, azt
éppen a mûfordítás folyamata mutatja meg, valamint
az a módszertani probléma, hogy mit szokás az eredeti
mûbôl átmentendônek tekinteni, vagyis mit szokás
észrevenni belôle. Nemcsak a szerzôi gondolatmenet reprodukálhatóságáról
van szó, hanem arról is, hogy a költôi mûvek
legszembeötlôbb formai elemei, valamint a mellékjelentések
közvetlenül a nyelvhez kapcsolódnak, a szavak szemantikai
tágasságához, különféle nyelvi elemekhez
és a mögöttük meghúzódó általános
nyelvi szemlélethez. Nemcsak arról van szó tehát,
hogy tartalom és forma nem választható el egymástól
(ez közhely), valamint, hogy az értelmezés jóval
többrétû, jóval bonyolultabb és kevésbé
lezárható folyamat, mint azt gondolni szokás, hanem
elsôsorban arról, hogy a mûfordítás mint
vállalkozás az értelmezési folyamat összes
mozzanatát egyszerre teszi problematikussá. A fordítónak
szét kell szálaznia mindazt, ami eredetileg összetartozott
(a megszólalások hangnemét, a cselekményt,
a jelképet, a szerzô nyilvánvaló és rejtett
mûvészi szándékait és a mû utóéletét),
szét kell rombolnia, ízekre kell szednie egy-egy nagy mû
univerzumokat álmodó, bonyolult építményét,
hogy aztán egy másik, a mû felôl nézve
hangsúlyozottan idegen nyelvi közegben próbálja
rekonstruálni, lehetôleg csorbítatlanul, vagy legalábbis
átmenteni a mû egész minél több rétegét,
minél kevésbé megtépázva. Amit a hízelgô
szellemek mondanak Faustnak a második dolgozószoba-jelenetben:
hogy a rombolni tudó félisten keblében építse
újjá a szétvert világot, méghozzá
pompásabban az eredetinél /1607. sköv. sorok), és
akkor ez a világ újra dalolni fog: ez akár a mûfordító
programja is lehetne.
Csakhogy a szellemek hazudnak.
És mert a szellemek hazudnak,
a mûfordító egy percig sem ringatózhat abban
a hitben, hogy a szétrombolt világot akár megközelítôleg
is felépítheti. Minél inkább mûfordító
valaki, annál kevésbé tolmács. Minél
inkább pontosságra törekszik egy mûfordító,
annál határozottabban meg kell kérdôjeleznie
a szövegéhez fûzôdô közkeletû
elképzeléseket. Így aztán, aki a Faustot magyarul
olvassa (például az éjszakai nagymonológot
a mû elején), az nem arról fog tudomást szerezni,
hogy ki volt Faust és hogyan gondolkodott, még csak arról
sem, hogy Goethe mit gondolt a fausti személyiségrôl
és észjárásról; hanem azt fogja megtudni,
hogy a fordító mit gondolt arról, amit Goethe gondolhatott
arról, amit Faust (szerinte) gondolhatott arról, amit a mû
körbejár vagy magába foglal.
A fordítás nemcsak
folyamatként, hanem produkcióként is inkább
mûelemzés, mint mûalkotás. Önmaga által
szemléltetett, megvalósított mûelemzést
tart kezében az olvasó. (És persze véletlenek
sorozatát is, ami az egyes megoldásokat illeti; errôl
csak zárójelben essék szó. Véletlen,
hogy a fordítónak mindig eszébe jut-e a saját
normáihoz mérten legszerencsésebb megoldás.
Hogy miféle tudós szöveg magyarázatok kerülnek
a kezébe, s ezek közül melyik segíti és
melyik vezeti félre. Olyan egészen prózai dolgokról
már végképp nem beszélve, hogy egy-egy fontos
verssor megformálása közben nem csendül-e meg a
telefon.)
A fordító, ha tudatában
van feladatának, az értelmezés belsô kényszere
mellett az értelmezés hiú voltát is érzi.
Ezért szokás (nem tudom, hogy kell-e, mindenesetre szokás)
a modern kultúrákban a világirodalom jelentôsebb
alkotásait idônként újrafordítani. Azt
hiszem, elsôsorban az értelmezés hiúsága
rejlik a fordítások nyelvi elavulása mögött;
a nyelvállapot tényleges változását
jóval kevésbé lehet ezért felelôssé
tenni. Az eredeti szövegek, bármilyen régiek legyenek
is (sôt, minél régebbiek, annál inkább)
ezer szállal szövôdnek egy-egy nemzeti kultúra
kontextusába, és abból nem hagyják magukat
nyelvi beavatkozások által (sem) kiszakítani. Csokonai
kétszáz vagy Balassi négyszáz évvel
ezelôtt írt költeményei nem szorulnak nyelvi felújításra,
legfeljebb szómagyarázatokra; míg egy százéves
mûfordítás (például Dóczy Lajos
Faust-átültetése) mai szemmel nézve már
szinte semmit nem közvetít Goethe költészetébôl,
annál inkább közvetíti a fordító
tehetségének korlátait és akkori költôi
köznyelv (tehát nem Vajda János vagy Komjáthy
Jenô költôi nyelvének, hanem az Endrôdi Sándor
vagy Ábrahányi Emil által normává tett
versbeszédnek) sekélyességét és erôtlenségét.
Errôl pedig nem Dóczy Lajos tehet (ellenkezôleg, övé
az úttörés érdeme, s ez kirívó
melléfogásait is némileg megbocsáthatóvá
teszi): a fordító keblében újjáépített
világot a korízlés, a közgondolkodás minden
jelentôsebb változása óhatatlanul ismét
szilánkokra zúzza. Vagy pedig, ha nem zúzza is össze,
a képmások egyikévé teszi az árny- és
tükörképek sokasága közepette.
Ez indokolja a Faust I. újrafordítását,
annak ellenére, hogy (ha úgy tetszik, éppen azért
mert) a legutóbbi hasonló vállalkozás, Jékely
Zoltán munkája az elmúlt három és fél
évtized alatt nem veszítette el sem nyelvi érvényességét,
sem költôi szépségét. Hogy milyen felkészült
fordító volt Jékely, s mennyire végiggondolta
megoldásait, azt bárki megítélheti, ha összehasonlítja
munkáját a német eredetivel; e sorok írója
fordítás közben nemcsak Goethével került
közeli, ha nem is bensôséges kapcsolatba, de Jékely
észjárását is megismerhette. Jékely,
a nyugatos fordítói hagyományhoz kapcsolódva
arra törekedett, hogy a mû (általa észlelt és
értelmezett) szintaktikai teljességét és poétikai
jellegzetességeit sorról sorra a legnagyobb pontossággal
egyeztesse össze: ennek eredményeképpen egy költôileg
emelkedett, nagyjából azonos beszédszinten mozgó,
helyenként túlsûrített versszöveg jött
létre. Jékely nagyszabású lírai látomásként
értelmezte a mûvet; én részben gnómák
füzérének, részben drámai (ha nem is feltétlenül
színpadi) szövegnek tartom. Ennek megfelelôen igyekeztem
a mondatok logikáját rekonstruálni: hol a szentenciózus
kihegyezettséget, hol pedig a megszólalás élôbeszédet
idézô impulzusait éreztem fontosnak. És mert
– Jékelyvel ellentétben – nem vagyok a stílusok elválasztásának
híve, igyekeztem a mûvön belüli, helyenként
igen drasztikus stíluskülönbségeket is érzékeltetni
a magyar szövegben; a Fausttal kapcsolatos elôítéletek
nagy része (miszerint a Faust nehézkes és unalmas)
a mûvön belüli nyelvi-stilisztikai távlatok figyelmen
kívül hagyásából származik. A fordító
buzgalma fausti jellegû; ugyanaz a hév hajtja ôt is,
mint ami Faustot odaültette a bibliához, és töprengésre
késztette a Logosz értelme felôl. Ô az, akinek
mindig az kellene, amit nem tud /1066. sor), és amit tud, azzal
képtelen bármit kezdeni. Ám éppen ezért
a fordító nehezen tudja elkerülni, hogy a tagadás
szellemévé váljék; az olvasó, ha jól
belegondol, nem is igen láthatja másnak a fordítót,
mint Mephistophelesnek. A fordító az, aki eltakarja az olvasó
elôl az eredeti szöveget. Ô hozza létre az eredeti
szöveg hûlt helyén a Mephistopheles-féle káprázatokat
/1853. sor). És ezt az alapjában véve szomorú
tényt a legjámborabb szándék is csak leplezni
tudja. Végül, Johann Wolfgang Goethe szemszögébôl
nézve a fordító se nem Faust, se nem Mephistopheles,
hanem csak Wagner. A famulusok egyike. (Errôl tanúskodik az
a vállveregetés, amelyben a Faust elsô francia fordítója,
Nerval részesült az agg mestertôl.) Persze, senki sem
akar Wagner lenni, Wagner korlátoltsága visszataszító
(s még visszataszítóbbá teszi, hogy hasznos
is); mi nem tartjuk magunkat korlátoltnak, mi csak-azért-sem
vagyunk Wagnerek. Madártávlatból nézzük
(le) a famulust, az akadékoskodó strébert, és
nyomaszt bennünket az a monumentális gipszmaszk, amelyet Goethétôl
és életmûvébôl csináltak a XIX
század famulusai. (Mellesleg, engem legalább ennyire nyomaszt
e gipszmaszk folyamatos, agresszív rombolása is, akár
Arno Schmidt-féle kiváló szellemek, akár az
újbarbárság átlagfamulusai mûvelik.)
Igen ám, de a mûfordítás mint eredmény,
mint megvalósított mûelemzés a Homonkulusszal
azonos, és azt mégiscsak Wagner fogja létrehozni a
tragédia második részében; s vajon a fordítónak
nem arra kell-e törekednie, hogy a lombikból kiugorva megszólaljon
szellemi gyártmánya, míg a mû kigondolója
Hellászt álmodva mélyen alszik?
Könnyû volna röviden
és laposan igent mondani, s ezzel befejezni az eszmefuttatást.
Kérdés azonban: azáltal, hogy a mûfordító
megvalósít egy mûelemzést (vagy lemond a fantáziának
arról az öntörvényûségérôl,
amely az eredeti mû létrejöttének feltétele),
vajon „valóságosabb" szöveget hoz-e létre, mint
az eredeti mû alkotója? A kérdés természetesen
szónoki jellegû; s hogy mi az én álláspontom,
az a fönt elmondottak alapján legalábbis gyanítható.
A mûfordítás éppúgy viszonyrendszereket
ábrázol (illetve igyekszik érzékeltetni), mint
az eredeti mû; éppúgy létrehozza a maga szemantikai
térségeit, miközben ezek határait folyton áttöri,
mint az eredeti mû; éppúgy szelektálja az eredeti
mûbôl nyerhetô információkat, ahogy az
eredeti mû az úgynevezett „valóságból"
nyerhetô információkat szelektálja és
csoportosítja; éppúgy kiragadja az eredeti kontextusból
a nyelvi tényeket és éppúgy új kontextust
hoz létre belôlük, mint az eredeti mû.
A költôi alkotás
a valóságot írja szét (bármi legyen
is az, amit valóságnak nevezünk), a mûfordítás
pedig az eredeti mûvet. A mûfordításból
közvetlenül semmiféle valóságba nem lehet
átlépni; a mûfordításhoz képest
az eredeti mû a legszigorúbb értelemben vett valóság.
Ha az eredet mû a valóság fikciójának
jelzése, akkor a mûfordítás a fikciójelzés
fikciójának jelzése; de még így sem
lehet átlépni belôle az eredeti mûbe, pedig a
mûfordítás szövege felôl nézve az
eredeti mû – némi jóindulatú fáradozással
– csakugyan valóságnak észlelhetô. Ahogyan Faust
a Városkapu-jelenetben az alkonyati fény ösztönzésére
olyan világot pillant meg és ír le részletesen,
ahová szárnyak híján nem juthat el, s ha eljutna
is, ebbôl a perspektívából biztosan nem láthatná,
ugyanígy a mûfordítónak is olyan világok
között kell ide-oda járnia, amelyek között valójában
nincs átjárás.
A késôbbiek folyamán
Faustnak megadatik, hogy bejárja, vagy inkább végigsöpörje
az egész világot, és madártávlatból
szemlélhesse a föld felszínét. Ekkor azonban
már nincsen szó mûfordításról;
a történetnek ez a része már az eredeti mû
létrehozásával állítható párhuzamba.
„Az álom és a varázslat szférájába,
úgy látszik, behatoltunk" – énekli tercettben Faust,
Mephistopheles és a Lidérc; ez a kirándulás
biztosan nem a bibliafordításba fog torkollani.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu