AZ ELSÕ LEOSZTÁS

  Szép vagyok. Még sohasem írtam errôl, gondoltam, épp ideje, hogy megpróbáljam. A szépségem már elég régóta megvan, ám ennek nemsokára vége, hiszen amikor ezt írom, negyven éves vagyok, mire olvassák, talán már negyvenegy, és így tovább, s mint tudjuk, a végeredmény: férgek vagy por és hamu; de egyelôre azért még szép vagyok. Többé-kevésbé. Kevésbé, mint azelôtt, bár szürkülô hajamat szorgalmasan hennázom, és kenegetem a szemem alatt feketéllô karikákat. Kevésbé, mint a velem épp egyidôs Benazir Bhutto. Kevésbé, mint egyes diákjaim, de tizenegy éves lányomnál talán még szebb. Egy-két évig ("Tükröm, tükröm...").
  Okos is vagyok. Nem annyira, mint Simone Weil. Okosságom is leszálló ágban van – másképp, mint a szépségem –, és végül az is férgek vagy lángok martaléka lesz majd. Mégis. Egyelôre még elég okos vagyok.
  Nem hencegésbôl mondom, hogy szép vagyok és okos. Csupán azzal büszkélkedhetem, hogy életem során igyekeztem vigyázni a szüleim kromoszómái által történetesen belém programozott szépségre és intelligenciára. (Ôk is mindketten szépek és okosak voltak fiatal korukban; ma már sokkal kevésbé, de ez valószínûleg kevésbé érdekli magukat, mint az, amirôl tulajdonképpen beszélni szeretnék.) Hogyan is dicsekedhetne az ember olyasmivel, amirôl nem tehet?
  Születéskor kiosztják kártyáinkat, melyeket részben a gének (bôrszín, zenei hajlam, bütykök) határoznak meg, részben az adott kultúra (vallás, nyelv, nemzetiség), tehát nem mi választunk. Felnôttként aztán tudatosan úgy dönthetünk, hogy egy-két kártyát kicserélünk – például áttérünk a katolikus vallásról a zsidó hitre, vagy más országba költözünk, sôt operáció segítségével még a nemünket is megváltoztathatjuk –, ám az eredeti leosztás mindenképpen mély, kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk.
  Sohasem értem, amikor valaki a sorstól kapott kártyákkal henceg, pedig ez eléggé elterjedt jelenség. Az én származásom talán nem elég izgalmas ahhoz, hogy büszkeséggel töltsön el: Calgaryban, Albertában születtem, protestáns nevelésben részesültem, fehérbôrû vagyok és nô. Nem tehetek szépségemrôl és okosságomról se, e földön idáig eltöltött negyven évem két szembeszökô és meghatározó vonásáról – amelyekrôl egészen mostanáig sohasem mertem írni.
  Szépségem segítségével sok helyre eljutottam, ahová nagyon vágytam, valamint ahová egyáltalán nem vágytam. Az évek során számtalanszor megfigyeltem, ahogy a szépség kikezdi és szétmarja a határokat, és idegen területekre visz. E határok korcsoportok, társadalmi osztályok és egyéb hierarchikus struktúrák közötti eszmei képzôdmények, melyeket azért állítanak, hogy a társadalom a lehetô legkiszámíthatóbban és legilledelmesebben mûködjék. S e határok korántsem szilárd téglafalak. A szépségtôl például azon nyomban szétmállanak. Ez az igazság; mindannyian tapasztalhattuk már, hogy ez így mûködik, bár különbözô helyeken más- és másképpen (erre késôbb még visszatérek).
  Nem voltam valami szép kislány. Egészen tizenöt éves, elsôs gimnazista koromig (jóval azelôtt egyszer ugrottam egy osztályt, mert az okosságom korábban megnyilvánult, mint a szépségem), amikor is azon nyomban elcsábítottam a creative writing tanáromat (és/vagy ô engem). Tíz évvel idôsebb volt, mint én (bár fiatalabb, mint a mostani férjem), és mielôtt az iskolaév befejezôdött volna, szépen el is vette a bátyámmal folytatott szexuális játékokból még megmaradt kevéske szüzességemet. Ôrülten szerelmes voltam, hízelgett is a dolog, és sokáig roppant büszkeséggel töltött el – igen, büszke voltam, mert ez már rajtam múlott. Komoly szerelem lett a dologból, végül el is jegyeztük egymást, az eljegyzést aztán én tizennyolc éves koromban felbontottam, mert beleszerettem valaki másba. Csaknem három évig e körül a férfi körül forgott az életem. Szexuális zaklatásról szó sem volt.
  Na persze, de hát vajon nem élt vissza a helyzetével? Szellemi fölényével? Iránta való intellektuális rajongásommal? Dehogynem, éppúgy, ahogy én is „visszaéltem" fiatalságommal, szépségemmel, maradék ártatlanságommal. Ugyanazt akartuk: egymás szerelmét. Egyenlôek voltunk-e? Egyenlô volt-e Szókratész és azok a fiatal fiúk, akiket tanított, és akikkel aztán szexuális kapcsolatra lépett? Az amerikai társadalom valószínûleg éppúgy halálra ítélné Szókratészt, mint az athéni, bár más okból.
  Csak óvatosan. Csak finoman. Lehetnénk polémikusak, jót dühönghetnénk, méltatlankodhatnánk is jogosan, de ne tegyük. A téma igen kényes, kényes és ellentmondásos, mint a faj, amelyhez tartozunk, ne tegyünk hát úgy, mintha egyszer s mindenkorra kimondhatnánk a végsô igazságot ebben a kérdésben. Örülnék-e, ha a lányom lefeküdne az egyik tanárával? Tizenegy évesen nem. Hát akkor mikor? Ha már önálló akarata van, önálló vágyai, és kritikai megkülönböztetésre alkalmas intelligenciája. Más szóval akkor, amikor (és HA, hiszen nem minden fiatal lány hajlamos arra, hogy beleszeressen idôsebb, okos pasasokba) ô úgy akarja.
  Figyeljenek csak. Az elmúlt tavasszal egy montreali irodalmi koktélpartin a sarokban álldogáltam, és borozgattam a bátyámmal meg egy kiváló, idôsebb québeci íróval, amikor a társalgás az újságok címlapjait akkoriban betöltô botrányra terelôdött: hogy québeci katolikus iskolákban a papok fiatal fiúkat erôszakoltak meg. „Az a baj" – szólalt meg hirtelen a bátyám –, „hogy egy ekkora botrány után többé sohasem fordulhat elô igazi szerelem ilyen szituációkban." Láttam, hogy az idôsebb férfi egyszerre kapcsol, és – teljes elképedésemre – azt mondja: „Igen, igaza van. Nekem is volt egy ilyen élményem. Persze, nem tíz-tizenegy éves voltam, hanem tizenhat. De akkor is..."
  Ez a férfi már a hetvenes éveit taposta. Bizonyára évtizedek óta még csak célozni sem mert tanára iránti kamaszkori szerelmére, pedig ez az emlék még most is annyira felkavarja, hogy remegett a hangja a felindulástól. Láthatóan éppúgy szerelmes volt abba a tanárba, mint én késôbbi vôlegényembe. És mivel szerettük „csábítóinkat", rengeteget tanultunk tôlük. Táplálták szellemünket, életre keltették testünket-lelkünket. Én legalább ezer könyvet elolvastam miatta.
  Persze nem mindegy, hány éves a gyerek, és lelkileg sérülékeny-e. Eszemben sincs megkérdôjelezni azt a tényt, hogy egy tanár néha szexuálisan manipulál(hat)ja, sôt megerôszakol(hat)ja diákjait, csak azt szeretném, ha ebbôl nem jutnánk mindjárt arra a groteszk következtetésre, hogy a testiséget minden pedagógiai szituációból gyökeresen ki kell irtani. Biztos vagyok abban – bár úgy alakult, hogy sohasem flörtöltem a diákjaimmal, pláne nem bújtam velük ágyba –, hogy szépségem pozitívan befolyásolta az általam közvetített tudásanyag és eszmék elsajátítását, és határozottan agymûködés-serkentô hatással volt diákjaimra.
  Más határokat, melyek szépségem hatására szétporladtak, szívesebben fenntartottam volna. Például nem bánnám, ha kimaradt volna az életembôl az az eset, amikor elsô nôgyógyászati vizsgálatomon az ôsz doktor simogatni kezdte a combomat, vagy amikor az ifjú, szemüveges fogorvos sóvár tekintettel bámult a képembe, miközben rossz helyre nôtt bölcsességfogamat ráncigálta. A kôkorszak óta úgy vagyunk vele, hogy minden szép (és kevésbé szép) lánynak meg kell tanulnia, hogyan védje meg magát – gúny, hûvös visszautasítás vagy karatefogások segítségével – az effajta kellemetlen zaklatásoktól, amelyek mindenfelôl záporozhatnak feléjük – nemritkán még nôktôl is. Hogy zaklatásnak tekintendô-e az ilyen viselkedés vagy nem, annak egyetlen kritériuma az, hogy kellemetlen-e nekünk – vagyis: kívánjuk-e viszonozni, s van-e erre lehetôségünk.
  Húsz évesen, kiváló egyetemem támogatásával Párizsba érkeztem, hogy második egyetemi évemet külföldön töltsem, aztán a harmadikat, aztán lediplomáztam, és ma, húsz évvel és két francia gyermekkel a hátam mögött már tudom, hogy a nekem való sírfelirat: „Külhonba ment, külhonban maradt."
  Furcsa módon, a francia férfiak világszerte hangoztatott szexmániája ellenére a francia professzorokkal, munkaadókkal, nôgyógyászokkal, fogorvosokkal és pszichológusokkal való érintkezéseim viszonylag zaklatásmentesek voltak. Mivel pedig nem valószínû, hogy Párizsba költözésem napján hipp-hopp megcsúnyultam volna, egyre inkább arra kell gondolnom, hogy korábbi (határesetnek minôsíthetô) erotikus élményeimet legalábbis részben kulturális tényezôk határozták meg – hogy talán van valami kifejezetten amerikai (nem pedig „modern" vagy „nyugati") az effajta viselkedésben. Az az általános benyomásom (persze fejet hajtok minden óvás elôtt, ami egy ilyen általánosítás ellen emelhetô), hogy a franciák elfogadják, hogy testük is van. Az uralkodó társadalmi illemszabályok nem a minden vagy semmi elvén alapulnak, mint az Egyesült Államokban, ahol az alternatívák: nyílt szexuális közeledés vagy minden testi jellemzô iránti tettetett közömbösség. Franciaországban a kommunikációnak van egy közbülsô szintje, amely szemezésben, tréfálkozásban, gesztusokban jut kifejezésre. Férfiak és nôk egyaránt részt vesznek ebben a játékban. S mivel a franciák nem próbálják gyökeresen kiirtani a testiséget a társadalmi érintkezésbôl, nem is élnek olyan nyilvánvaló ellentmondások és frusztrációk közepette, mint az amerikaiak (azt hiszem, ez elsôsorban a fehérbôrû amerikaiakra vonatkozik). Egyszóval a franciák nagyra értékelik a szublimálás mûvészetét.
  Az amerikaiak nevelése során, úgy látszik – igaz, mindezek egy egykori bennfentes, mostani kívülálló szerény, talán elnagyolt megfigyelései, miután néhány kusza hónapot ismét „benn" töltött – kevesebb hangsúlyt fektetnek arra, hogy megtanulják szeretni és élvezni a testüket, mint arra, hogy vigyázzanak rá. Mintha az amerikaiak testiség-felfogása lényegében az egészség, testgyakorlás, önvédelem, autonómia, anatómia, és a szex-kézikönyvek fogalmait takarná. A szupermarketek polcai közt barangolva azon vesszük észre magunkat, hogy lényegében csak health food és junk food között választhatunk; egyszerû, közönséges, finom, agyon-feldolgozatlan, feljavítatlan, hamisítatlan ételeknek nyoma sincs. Az amerikaiak már-már fóbiásan ügyelnek arra, hogy mit raknak a testükbe – nincs még egy ország a világon, ahol annyian fogyókúráznának, s ahol annyian szenvednének étkezési zavarokban. Az erotika birodalmában az effajta szélsôségek a pornográfia és a „Hogyan élvezzük a szexet?" típusú kézikönyvek formájában jelentkeznek. Mintha az amerikaiak megkövetelnék, hogy mindazt, ami az erotika és a gasztronómia témakörébe tartozik, mennyiségileg meghatározzák, szavakba öntsék, kimerítôen feltérképezzék, megvitassák, és ízekre szedjék.
  Így aztán gyakran ôszintén (vagy ôszintétlenül?) meg vannak gyôzôdve arról, hogy testük esztétikai, interaktív dimenziója egyáltalán nem is létezik. Hiszen e dimenzió ismeretéhez hozzátartozik az elrejtés is, nemcsak a feltárás; a szégyenlôsség is, nemcsak a szemérmetlenség. Volt egyszer egy szép, fiatal, hosszú szôke hajú amerikai tanítványom, akit majdnem meglincseltek Marokkóban, mert rövidnadrágban és fürdôruha-felsôben bóklászott egy mezôn. Az arab földmûvesek vasvillával eredtek utána – ô meg nemcsak halálra rémült, de ráadásul teljesen megdöbbent, hogy ennyire agresszíven reagáltak testének látványára. Hiszen csak természetesen viselkedett! Az európai kimondatlan szabályok szerint egy szép, fiatal, szôke amerikai lány, aki egyenesen a férfi képébe bámul, nem „természetes", hanem kihívó. Az észak-afrikai kódok szerint pedig prostituált, ha nem éppen boszorkány. Nem, szó sincs arról, hogy én a lefátyolozás mellett tenném le a voksot; csupán döbbenten figyeltem meg, hogy az amerikaiak mennyire érzéketlenek azzal a ténnyel szemben, hogy más emberek, más népek esetleg valahogy reagálhatnak a testük látványára.
  A munkahelyen és egyéb helyeken történô szexuális zaklatás természetesen Franciaországban is elôfordul, de itt most nem egészen errôl beszélek. Sokkal inkább arról, hogy bizonyos mértékû erotikát a francia társadalom nemcsak tolerál, hanem normális részének tekint. Amikor elôször jöttem Párizsba, engem is borzasztóan dühített és megalázott, mint mostani amerikai diákjaimat, hogy a férfiak bámulnak, füttyögetnek, megjegyzéseket tesznek az utcán. Azirányú kísérleteim, hogy egyedül sétálgassak dél-olasz városokban, ugyancsak hisztérikus jelenetekkel és zokogással végzôdtek. Ám a helybéli nôk ezekben az országokban pontosan tudják, hogyan kell bánni férfiaikkal. S a nemi erôszakról szóló statisztikák sokkal, sokkal magasabbak az Egyesült Államokban, ahol a játékos, hallgatólagos, kimondatlan erotikus játékok egyre inkább tabunak számítanak. (Még most sem szívesen emlékszem vissza arra a francia televíziós beszélgetésre, ahol – mint kiderült – számos írónô közül én voltam az egyetlen, aki rossz néven vette a férfiak elismerésének kéretlen jeleit. A többi vendég kimondott nosztalgiával viseltetett a „régi szép idôk" iránt, amikor a férfiak még rájuk füttyentettek az utcán, bár nem volt egészen világos, hogy ezek a szép idôk azért múltak el, mert közben megöregedtek, vagy mert a feminizmus hallgatásra ítélte a férfiakat.)
  Bevallom, volt néhány esetem Franciaországban, amikor úgy éreztem, hogy szépségem hátrányos helyzetbe hoz. Egyszer vagy kétszer éppen csak megmenekültem a nemi erôszaktól; ennél jóval többször kínzott a kétség, hogy valakinek a lelkesedése könyvem vagy cikkem iránt valójában nem a két szép szememnek köszönhetô-e. Többször bizonytalanított el ez a dolog – sôt, néha még el is keserített. De nem vagyok hajlandó ezt eltúlozni. Ezek mind apró tragédiák. Szépségem sohasem nehezítette meg a sorsomat annyira, mint amilyen egy futószalagon dolgozó munkás, egy drogfüggô, vagy egy munkanélküli fekete anya élete.
  Aztán persze azt is bevallom, hogy – finoman, természetesen, hisz minden szép nô tudja, hogyan kell – „elômozdítom", hogy a szépségem kisebb kedvezményekhez, elônyökhöz juttasson: gyorsabban szolgálnak ki az étteremben, udvariasabbak velem a könyvtárban, több humorral és olcsóbban kerülök ki a rendôrökkel való találkozásokból... Számtalan ilyen esetem volt. S ezek elkerülhetetlenek – ahhoz, hogy elkerüljem ôket, csúf nônek kellett volna álcáznom magamat (mint Simone Weil tette), vastag, fekete keretes szemüveget és lampos ruhákat viselnem, vagy valamiféle „étkezési rendellenességben" szenvednem.
  Szeretném egyszer végre letenni az összes kártyámat az asztalra (megtehetem – regényíró vagyok, sehonnan se rúghatnak ki; sok lényeges szempontból nincs mit vesztenem). Ezen a földön minden ember egyszerre testbôl és lélekbôl; több vagy kevesebb, hol több, hol kevesebb okosságból és szépségbôl áll. Ám igen ritka, hogy ugyanaz az ember mindkét végletet megtapasztalja, és hol csupán testként, hol csupán lélekként bánjanak vele. Mivel én olyan erôsen eltérô foglalkozásokat ûztem életem során, mint masszírnô és feminista újságíró, meztelen modell és angoltanár, bárpincérnô és vendégelôadó tekintélyes egyetemeken, valószínûleg jobb helyzetben vagyok, mint mások, hogy tiltakozzam az Egyesült Államokban manapság uralkodó negatív tendencia ellen (hiszen valószínûtlen, hogy naivitásról lenne szó), mely szerint úgy kell tennünk, mintha lelkünk nem a testünkben élne, mintha a másik ember testétôl függetlenül reagálnánk a lelkére; amikor szeretkezünk, valójában akkor is elsôsorban a másik lelkét szeretjük; a professzorok taníthatják diákjaikat úgy, mintha a testük nem is lenne ott a teremben; fônökök, beosztottak és kollégák érintkezhetnek kizárólag szakmailag, mintha a testük ott sem lenne az irodában vagy a gyárban – s a test mégis képes csodálatos módon elôtörni, amikor privát, elsötétített hálószobákban egy, két vagy több felnôtt közös megegyezéssel hirtelen úgy dönt, hogy az összes rendszert beindítja, miután egész nap minden helyzetben állandóan csak megálljt parancsolt nekik.
  Az amerikaiak testét már leszoktatták a dohányzásról, az évôdésrôl, a szaglászásról; mindennemû szexi kétértelmûséget elfeledtettek velük, finom célzásokra való képességüknek hadat üzentek, a flörtöt betiltották, mert egyenlôtlenséget feltételez (s ez igaz is, vagy pontosabban fogalmazva a flört hangsúlyozza, és láthatóvá, így tagadhatatlanná teszi azt az egyenlôtlenséget, amely ténylegesen megvan a szépek és a kevésbé szépek, az okosak és a kevésbé okosak, a szellemesek és a kevésbé szellemesek között) – és jaj, isten ments, hogy elismerjük az effajta egyenlôtlenséget, inkább fedjük el szemünket, fogjuk be az orrunkat, dugjuk be a fülünket, a munkahely arra való, hogy a munkát elvégezzük, az iskola és az egyetem arra, hogy tanuljunk, az étterem evésre, a bár ivásra, az utca pedig arra, hogy határozott célunkat mindig szem elôtt tartva eljussunk egyik helyrôl a másikra, és ezek közül egyik hely sem alkalmas testi közeledésre, érzékiségre, oldalpillantásokra, flörtölésre, jaj jaj jaj, hiszen a flört nemi erôszakhoz vezet, a férfipillantás a nôi testen már maga a nemi erôszak miniatûr formája, a testi közeledés minden formája legyen tehát olyan kiszámítható és biztonságos és szerzôdésszerû, mint az ingatlaneladás.
  Most újból megkísérlek nyugodtan, tiszta fejjel disztingválni. Mindaz, aki jól tanul és jó dolgozatokat ír, legyen bár szép vagy csúnya, barna vagy sárga, magas vagy alacsony, kapjon jó jegyeket; mindaz, akinek jó ajánlólevelei vannak és jó munkát végez, sohase menjen bele, ha a hatalmi pozíciókban lévôk állásért vagy diplomáért vagy elôléptetésért cserébe szexuális szolgáltatásokat kívánnak tôle. A szépség – csakúgy, mint minden más kulturálisan vagy genetikailag örökölt tényezô – szerepe az olyan szituációkban, mint például törvényszéki tárgyalás, politikai választások, doktori disszertációvédés, vagy kinevezéshez szükséges meghallgatás lehetôség szerint a nullával legyen egyenlô. (Ezért tartom felháborítónak, hogy a kaliforniaiak mostanában arról vitatkoznak, milyen hosszú legyen egy bírónô szoknyája: sok országban épp azért hordanak a bírók és az ügyvédek hosszú fekete talárt, hogy testi jelenlétüket kiküszöböljék, de legalábbis amennyire lehet, semlegesítsék.)
  A közélet terén a modern demokráciák intézményeitôl tehát jogosan várják el, hogy vakon álljon a testi tulajdonságok elôtt. A spektrum másik végpontja pedig a szeretkezés, ahol a testiség az intenzitás maximumán van. Ám a kettô között ott az egész társadalmi élet – a munkahely, a lakónegyed, az iskola, a metró világa –, amely közélet és magánélet, test és szellem, közelség és távolság, konvenció és spontaneitás lenyûgözô, vibráló, állandóan változó egyvelege. Mondanivalóm lényege tulajdonképpen az, hogy ez a döntô fontosságú köztes tér (amelynek a testiség persze csupán egyik kifejezôdése) mostanában pusztulásnak indult, és helyébe lépett a nevetséges ragaszkodás a törvény betûjéhez és a mindent szavakba foglalás mániája. S hogy véleményem szerint a szexuális aberráció nemhogy ritkább, de inkább még gyakoribb lesz, ha a társadalmi életbe természetellenes módon beférkôznek az erkölcsi parancsok, a deklarációk, a számítgatások.
  Mondanivalóm tehát nem az (ismétlem, öklömmel udvariasan az asztalt verve): „Hahó, férfiak! Vadászidény indul!" A szexuális erôszaktevés minden formája visszataszító. De óvatosnak kell lennünk, különben a „megrendszabályozás" örvén elveszítjük az emberi lét egy igen kiterjedt és gazdag dimenzióját, nevezetesen a testek nyelvét, a testek száz meg száz hangtalan nyelvét, mely országról országra, társadalmi osztályról társadalmi osztályra, miliôrôl miliôre változik – igen, azokat a bonyolult, megható nyelveket, melyek segítségével férfiak és nôk szó nélkül, vég nélkül kérdezik egymást egymás felôl, és válaszolnak, mozognak, sugallnak, tétováznak, botorkálnak, vihorásznak, szemöldököt ráncolnak, cigarettára gyújtanak, súrolják egymás kezét, arcát, vállát, vagy csodálkozást, rajongást, gyengédséget, szenvedélyt, örömöt, dacot fejeznek ki... (Amerikában talán épp e nyelvek hallgatásra ítélése miatt van az, hogy a homoszexuálisok és a leszbikusok kénytelenek groteszk módon egyértelmû kódokat alkalmazni, ha azt akarják, hogy üzenetük, vágyuk célt érjen.) Na de hát mi lesz, ha a vágy agresszióvá változik? Ha manipuláció, fenyegetés, zsarolás lesz belôle? Vagy erôszakoskodás és kényszerítés, bántalmazás, pokol? Nos hát – mindezek ellen már vannak törvények. S ha mindez mégse következik be, akkor – élet lesz belôle. S az életben definíció szerint nyerni és veszteni is tudni kell. Mióta rohanunk ügyvédért vagy újságíróért, valahányszor veszteség ér bennünket?
  Még az amerikai alkotmány szerint sem a boldogsághoz, hanem a boldogság kereséséhez van jogunk, ami egészen mást jelent. Az egyenlô jogok elve sem jelenti azt, hogy egyformák lennénk, vagy úgy kellene tennünk, mintha egyformák lennénk. Ha egy pakli kártyában ötvenkét káró van, miféle szenvedélyes pókerjátszmát lehet akkor játszani?
  Úgy tûnik, a lányom is szép és okos – s ez azt jelenti, hogy azon túl, hogy ne dicsekedjen ezzel, arra is meg kell tanítanom, miféle bánásmódra számíthat a világban, ahogy a szülôk mindig is felkészítették gyermekeiket, milyen pozitív és negatív következményei vannak, ha az ember ukrán, tasmán, zsidó, katolikus, törpe, fehér, fekete, vérzékeny, vörös hajú, sovány, csámpás, és így tovább, beleértve mindeme tulajdonságok összes lehetséges kombinációját is.
  Bár földrajzi, történelmi, politikai és társadalmi kontextustól függôen más és más a súlyuk, mindezek a tényezôk részei annak az elsô leosztásnak, amit életünk kezdetén kaptunk. Nem vagyok fatalista, egyáltalán nem úgy értem, hogy miután kiosztották a kártyákat, a játék lényegében véget is ért. Csupán arról van szó, hogy mindannyian a kezünkben tartott kártyák alapján játsszuk a játékot – blöffölünk és trükköket alkalmazunk, ezt félredobjuk, másikat húzunk, igyekszünk befolyásolni a többi játékost, nyerünk és vesztünk... A haladó/liberális/forradalmi/egzisztenciál- filozófiák, amelyeket az utóbbi néhány évszázadban magunkévá tettünk, általában úgy elvakítottak bennünket, hogy értetlenül állunk egy egyszerû igazság elôtt, amelyet a regényírók és a gyermekek az egész világon ismernek: azzal kell játszani, amink van.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu