Heller Ágnessel

  Hogyan lett filozófus?

  Életem legdöntôbb élménye a holokauszt. Ez váltotta ki bennem az abszolútum igényét. Ez egy alapvetô igény, de önmagában nem elegendô ahhoz, hogy az embert filozófussá tegye. Az egyetemen Lukács Györgytôl hallgattam elôször filozófiát. Egy barátom vitt magával, és nem értettem egy szót sem abból, amit mondott. De megéreztem, hogy ez a világon a legfontosabb dolog, amit meg kell értenem. Így kapcsolódott azután össze a gyerekkori igény az abszolútumra és egy gondolatrendszer, a gondolat bizonyos muzsikája. Ezért választottam magamnak a filozófiát.
  A holokausztban, bár többször szemben álltam a halállal, mégsem a halál volt a számomra a legfontosabb élmény. Az abszolútum igénye nem a halálból, hanem az emberi gonoszság felismerésébôl eredt. Úgy éreztem, hogy itt az emberi gonoszsággal, mint olyannal állok szemben. Egy irracionális eseménysorral, a szenvedésnek egy olyan abszolút fokával, amelyet a köznapi nyelv nem tud leírni, és amelybôl semmi más nem tud kivezetni, mint az abszolút megváltás ígérete. Vallásos ígéret számomra nem létezett, így a laikus ígéretet választottam. Belekapaszkodtam a kommunizmusba, mint az abszolút megváltás politikai ígéretébe, de rövid idô alatt kiderült, hogy hazug ígéret volt. A csalódás élménye is igen sokban hozzájárult, hogy filozófus legyek, és más abszolútumok felé forduljak.
  Szintén erôs nyomot hagyott bennem a barátság élménye. Ez volt a legpozitívabb élmény, ami végigkísért egész filozófiai pályámon. Egynéhány embernek a barátsága, akikkel késôbb a Budapesti Iskolában együtt voltunk; akikkel minden kérdésünket meg tudtuk beszélni; akikkel nemcsak elmélet-, gondolat-, hanem szeretetközösség is összekapcsolt.

  Milyen hatással volt Önre 1973-as kényszerû távozásuk?

  Mielôtt elmentem innen, már megkezdôdött a Budapesti Iskolában az a folyamat, amit a marxizmus dekonstrukciójának nevezünk. Vajda Mihály barátom már korábban kimondta, hogy az egész marxizmus érvénytelen. Mindnyájan kezdtünk egészen másképpen gondolkodni, és különbözô módokon, különbözô temperamentummal lebontani azt az épületet, amelyet egy ideig fölépíteni segítettünk. Amikor elmentünk Magyarországról, ez a folyamat könnyebbé vált két ok következtében: elôször is nem kellett befogni a szánkat, kimondhattuk, amit gondoltunk. Másodsorban a környezet olyan kérdéseket vetett föl, olyan problémákkal ismertetett meg, amelyekkel a korábbiakban nem találkoztunk. Tudtam, hogy nyugati gondolkodások sokasága létezik, hiszen könyveket olvastam. De nagyon nagy különbség van a könyvek olvasása és az élettapasztalat között. Ez éppen olyan, mintha az ember szexrôl olvas egy könyvet vagy csinálja.
  Meg kellett tanulni, hogy a Nyugat nem egy Nyugat. Például nem tudok elképzelni annál különbözôbb életformákat, mint amilyen az ausztrál vagy a new yorki, melyekben késôbb éltem. Két teljesen különbözô világ.

  Mi az a tevékenység, amit ma egy filozófus folytat?

  A filozófus tevékenysége nagyon sokféle tevékenységbôl áll össze. A filozófia elsôsorban gondolkodás. Ez a gondolkodás azonban nem egy dilettáns, hanem egy diszciplinált gondolkodás. Mögöttünk van a filozófia 2500 éves története, ami számunkra alapanyagot ad. Az elsô filozófusokkal megteremtôdött az, amit Thomas Mann az elbeszélés szellemének nevezett. Az ôs-elbeszélést Platón és Arisztotelész mondta el. Ehhez késôbbi filozófusok sok újat találtak ki, de amíg filozófiát mûvelünk, valamilyen formában ezt az elbeszélést variáljuk. Még azok is benne maradnak ebben az ôs-elbeszélésben, akik tudatosan szakítani akarnak a filozófiával.
  A modern filozófia bajban van. Abban a világban kellene a gondolkodásunk számára az alaptáplálékot beszerezni, amiben élünk. Már Hegel megmondta, hogy bajban leszünk, hogy a modern filozófia voltaképpen visszaemlékezés: Minerva baglya, a bölcsesség, a sötétség beálltakor kezdi el röptét. Visszaemlékezünk arra, amit valamikor csináltunk.
  Túlreflektálunk, ahelyett, hogy naivan ránéznénk a dologra, és azon gondolkoznánk, hogy milyen maga a dolog. Ha pedig visszatérünk a naivitásra, az primitív lesz és dilettáns. Mi a megoldás? Kommentárokat fûzünk régi filozófusok, vagy költôk, mûvészek mûveihez. Voltaképpen vérátömlesztést adunk magunknak azzal a vérrel, amit régi szerzôk halott testébôl pumpálunk magunknak.
  A filozófia manapság nem áll jól. Ugyan elmondható, hogy semmi sem áll jól. A posztmodern mûvészet is fôleg idézetekbôl él. És mi más az idézet, mint vérátömlesztést adni a régiek ereibôl kipumpált vérrel?! A filozófiában ez korábban kezdôdött, és talán drámaibban történik, mint más diszciplínák esetében vagy a mûvészetekben.

  Az egyetemi filozófia mellett létezik a filozófiának egy kívülállókból álló vonulata, ahonnan új kihívások érik.

  Kafka írja le a történetet: valaki megérkezik a Törvény elé és bebocsátást kér. Ott egy ôr áll, aki azonban azt mondja neki, hogy most nem mehet be. Újra és újra próbálkozik de nem nyer bebocsátást. Miután – élete végén – feladja, a kapuôr megmondja, hogy ez a kapu neki volt fenntartva. A probléma az, hogy a filozófiában sose tudjuk, hogy melyik a mi kapunk. Ezért az igazán jelentôs filozófus megpróbál dörömbölni a kapun, hogy beengedtessék a Törvény elé; hogy föl tudjon vetni új kérdéseket. Heidegger például dörömbölt, ezen a kapun, de szerintem nem nyert bebocsáttatást. Útmutató volt, mert megmutatta, hogy legalábbis lehetséges eljutni odáig, hogy dörömböljünk ezen a kapun. Tehát megpróbáljunk naivan gondolkozni, még akkor is, ha nem tudunk. Létrehozzuk azt, amit második naivitásnak lehet nevezni. Ezt Heidegger kétségkívül megtette. De nagyon kevesen tették meg. Foucault-t említhetem még, aki nem annyira a hagyományon élt, hanem a modern társadalom bizonyos tipikus szövegeit olvasta filozófiai szempontból. Ezek nem csupán írott szövegek, hanem intézmények szövegei voltak. És amikor ezeket olvasta, egészen újat és meglepôt csinált. Ezért azt hiszem, Foucault egyike az utolsó harminc esztendô legjelentôsebb filozófusainak. Kivételes jelenség volt. Szeretek ugyan másokat is, mint pl. Derridát, de ô is visszatért a hermeneutikához, a szöveg értelmezéséhez. Amit ô ûz, a dekonstrukció, az ugyan egy radikális hermeneutika, mert olyat kérdez a szövegtôl, amire már nincs válasz, vagy ha igen, meghökkentô. De ô is írott szövegeket értelmez, s ezek többnyire filozófiai szövegek.

  Hogyan vetôdik fel a filozófiában a természettudomány fejlôdésének, például az információ gyorsaságának kérdése?

  A modern természettudomány egy nyelvjáték – hogy Wittgensteinnel szóljak. Nem is oly rég jött létre és fantasztikus eredményeket ért el – amibôl azt a következtetést vontuk le, hogy ez örökké így lesz. A tudomány fejlôdése végtelen, a jövôben mindent egyre jobban és mélyebben fogunk érteni. De mi van akkor, hogyha ez a fejlôdés megáll? Mi garantálja, hogy van ilyen végtelen progresszió? Mi garantálja, hogy ez a nyelvjáték nem fog kimerülni?
  A filozófia szempontjából az információ gyorsasága és az információs technológiának a kialakulása mint probléma létezik. De nem mint anyag. Heidegger annak idején azt mondta, hogy az írógép használata mindent megváltoztatott, mert a kézírás és az írógéppel történô írás között egy szakadék húzódik. A komputer és az információ gyorsasága mindent megváltoztat. Ahogy a helyváltoztatás tempójának gyorsulása is mindent átalakít. Megváltozik az otthon fogalma; létezik-e egyáltalán otthon? Megváltozik tér és idô viszonya. Ez a probléma a filozófia számára abba jelentkezik, hogy miként tudja spekulatívan feldolgozni, és hogy az, ami most történik, nem teszi-e tönkre a filozófia lehetôségét. Mert ahhoz, hogy tematizálni tudja, léteznie kell. Nem látható világosan, hogy a filozófia túléli-e egyáltalán ezt az átalakulást.

  Milyen kérdések vetôdnek fel ma a filozófiában?

  A praktikus filozófiában mindig vannak új kérdések. A praktikus filozófia, mint amilyen az etika vagy a politikai filozófia, nem szükségképpen kapcsolódik a spekulatív filozófiához. Ezek a kérdések nem sub specie aeternitatis, nem az örökkévalóság égisze alatt kerülnek megvitatásra vagy megválaszolásra. Ezek egy kritikai teória megfogalmazására inspirálnak: nézzük meg, hol szorít a cipô ma. És arról írunk. Lehet, hogy a cipô holnap máshol fog szorítani. Például nagy jelentôségû volt filozófiai szempontból a totális állam elméletének megalkotása. Ez hosszú évtizedeken keresztül foglalkoztatta a politikai filozófiát. Ma már errôl nem írunk; ma ez már történelem. Ma másutt szorít a cipô. Ma másról kellene beszélnünk.

  Van-e a mai filozófiában dialógus?

  Sokféle filozófia létezik ma a világban. Aki a filozófia iránt érdeklôdik, akárcsak a laikus közönség, alig ismerhet egynéhány filozófusnál többet. Lehetetlen mindet ismerni. Ebbôl azonban az következik, hogy mindenki valamilyen más filozófust ismer. Ezáltal megnehezül a dialógus. Ha egy városban mindenki ugyanabba a színházba jár, vagy mindenki a Bibliát olvassa, akkor mindenki tud beszélni a színházi elôadásról vagy a Bibliáról. Ha mindenki mást olvas és más színházba jár, más zenét hallgat, akkor mirôl tudunk beszélni? Nincs közös témánk, mert különbözô szövegeink vannak. Nehézséget jelent a filozófia szempontjából is, hogy nincs közös anyag, amit megbeszélhetnénk. Nincs közös anyag, nincs közös nyelv. Amit ma multikulturalizmusnak neveznek, az egyrészt nagyon érdekes és termékeny fejlemény, más szempontból tragikus, mert megszünteti a közös nyelvet.
  Ugyanakkor létezik egy ellentendencia, amit részben a szükség hoz létre, részben azonban a média, az egyetem és a divat. Ennek révén a sokféleségbôl mindig kiválasztásra kerül az a néhány divatos szöveg, ami a gondolkodás középpontjába kerül. Mindig van egy-két szerzô, akirôl mindenki beszél, akirôl írnak és akit mindenkinek ismernie kell. Megítélésem szerint ezek néha a legjobbak, néha pedig nem igazán a legjobbak, sokan mások is lehetnének divatos helyettük. De úgy történt, hogy az egyiknek Párizsban tetszett megszületni, a másiknak Budapesten. Ez elégséges ahhoz, hogy az egyik a középpontba kerüljön, a másikról pedig a kutya se tudjon semmit.
  Húsz esztendôvel ezelôtt mindenki Marxról és Habermasról tett föl kérdéseket, tíz esztendôvel ezelôtt Foucault-ról. Ma mindenki Derridáról és Heideggerrôl tesz fel kérdéseket; tíz év múlva pedig majd valaki másról. Részint a szükség teremti a divatot, részben pedig egy teljesen racionális kiválasztás: azok kerülnek kiválasztásra, akiket a legtöbbféleképpen lehet interpretálni.

  Van-e posztmodern a filozófiában?

  Posztmodernista filozófus nem létezik. Megszûnnek a filozófiai iskolák és megszûnnek az izmusok. A politikában sajnos vannak még -isták, de a filozófiában nincsenek. Manapság már iskolák sincsenek. Egyes személyiségek vannak; a szubjektumnak nagyobb a szerepe mint valaha. Ezért nincs iskola sem, noha a régi platonista iskolában, de még a korai Lukács-iskolában is volt egy mester. A mesternek az volt a meggyôzôdése, hogy egyetlen igazság van, és ô ennek az igazságnak birtokában van. A tanítványok azért gyülekeztek a mester körül, mert meg voltak gyôzôdve arról, hogy ezt az igazságot a mester közvetíteni tudja feléjük, és ha részesülnek ebben az igazságban, akkor majd ôk is mesterré fognak válni valamikor. Aki ma filozófus lesz, nem gondolja, hogy ilyen mestert kell keresnie. A filozófia ma egyedekre esik szét; jelentôs és kevésbé jelentôs egyedekre. De ez nem jelenti azt, hogy a posztmodern szónak a filozófiában nem lenne értelme. Nem hiszünk többé a nagy elbeszélésben. Ha ez a negatívum elégséges ahhoz, hogy minden mai filozófust posztmoderné tegyen, akkor azt mondhatom, hogy posztmodern filozófusok vagyunk. Bosznia új problémákat ad fel számunkra. A vallásos fundamentalizmus új problémákat ad fel számunkra. Ezek nem efemer jelenségek, ezek idegen testek a modernitás testében, ugyanakkor hozzátartoznak. Nem szabad azt gondolni Fukuyama nyomán, hogy ez majd el fog múlni, ha a modernitás tovább alakul. Hátha nem ideiglenesen van így, hátha számot kell vetnünk ezeknek az ún. idegen anyagoknak a modernitás testében való állandó létezésével. A posztmodern gondolkodás számotvet ezzel az utóbbi eshetôséggel.

  Kialakítanak-e ezek a feszültségek egy új etikát?

  Az etika alapkérdése: jó emberek léteznek, hogyan lehetségesek? Kétségkívül másképp lehetségesek ma, mint a premodern idôkben. Egyrészt azért, mert a modern ember kontingens, esetleges, és a születésekor nem kapja meg életének célját. Erényeinek listája nincs ráírva bölcsôjére, mint ahogy a régi világban volt. Magamagát kell tisztességes emberré alakítania. Nietzsche központi kérdéssé tette a felelôsséget. Azt mondta, hogy az a nemes ember, aki képes arra, hogy ígéretet tegyen. Ígéretet tenni annyit jelent, hogy felelôsséget vállalni. Méghozzá nem retrospektív felelôsséget azért, amit megtettünk, hanem felelôsséget másokért. Ez a jövôre mutató felelôsség. Ez a felelôsségfogalom a modern etika alapgondolata.
  Mi változik a modern világban? Például a környezetünkért való felelôsség, ami más tartalmat ad a felelôsségfogalmunknak. De nem változtatja meg magát a felelôsséget. Mi másokért vagyunk felelôsek: a gyermekeinkért és unokáinkért.
  A morál az egyed kérdése, mivel morális csak egy individuum lehet. Egy társadalom, egy politikai intézmény mint intézmény nem morális vagy amorális. Csak az emberek, akik ebben az intézményben részt vesznek, teszik azt morálissá vagy amorálissá.
  Ugyanakkor az intézményeknek, politikai egységeknek, vallásoknak lehet etikájuk, ethoszuk, közös elfogadott normáik. Ha ezek nagyon „sûrûek", akkor fundamentalizmusról beszélünk. Ha eltûnnek és a szabályozást egyedül a jognak engedik át, akkor semmiféle pozitív erkölcsi hatalom nem létezik a világban, és fennmaradása kétségessé válik.

  Milyen veszélyeket érzékel az ezredévi világban?

  Az lesz a nagy próbája a multikulturalizmusnak, hogy képesek lesznek-e a különbözô vallási, magas és mindennapi kultúrák együtt élni; hogy képesek lesznek-e konfliktusaikat békés eszközökkel megoldani. Ha ez nem történik meg, a modernitás nem fogja túlélni. A különbözô vallási és etnikai közösségek a modernitás következtében lettek egyidejûek. Azt megelôzôen teljesen különbözô történelmekben éltek. Mivel a modernitás létrehozta a világ egységességét, a világ ebben az értelemben egy, és mindenki osztozik a modernitás egyidejûségében. A világ különbözô pontjain ma az együttélés kísérletei folynak; itt Kelet-Európában, akárcsak Indiában és másutt.
  Az egyik csapdát a biopolitika jelenti: ez a lemondás arról az európai politikai formáról, mely az állampolgárok közösségében folyó gondolkodási, cselekvési és intézményi rendszer, ami nem a biológiai identitáson alapul. Ha visszatérünk a biológiai identitáshoz, akkor visszavesszük az európai kultúrát.
  A másik veszélyforrást a kultúrháború jelenti. Az etnikai és vallási konfliktusok nyomán véres lokális háborúkba fullad a modernitás.
  Közismert tény továbbá, hogy elegendô eszközünk van önmagunk, az emberiség elpusztítására. A következô veszély, hogy nem vesszük komolyan az ökológiai problémákat és folytatjuk a természet kizsákmányolását egy olyan pontig, ahonnan már nincs visszaút.
  További veszélyzónának látom az emberek tökéletesen inautentikus viszonyát az élethez. Amerikában is élek, ahol napról-napra tapasztalom az élettel, a halállal, a szerelemmel és az érzelmekkel kapcsolatos inautentikus viszonyt. A halálról nem lehet beszélni; mintha egyáltalán nem létezne. Az emberek abból indulnak ki, hogy örökké fiatalok maradnak. Szégyen megöregedni. Operáltatják magukat, az arcukat, a testüket. Szerintem a biopolitika ebbôl nô ki. Egyrészt nem akarjuk magunkat természeti lénynek tekinteni, másrészt biológiai lényünkkel azonosulunk. Csak nôk vagyunk, csak az a fontos, hogy gyereket szülünk; semmi sem köt össze a férfiakkal, más az episztemológiánk – ahogy a radikális feministák szokták volt mondani.
  Félelmetes a szellemiség elsorvadása, az érzelmi szótárnak az elszegényesedése. Félelmetes az erotikus szótár elszegényesedése is. További problémát jelent a tömegmédium befolyása. Nem a televízió puszta létére gondolok, hanem arra, amit ebben adnak: a tömegkultúrát. Továbbá azt is, hogy jobbra teremtett értelmiségiek nem veszik észre, hogy maguk alatt vágják a fát, amikor azt állítják, hogy helytelen megkülönböztetni a magaskultúrát a nem magas kultúrától. Kétfajta univerzális kultúra létezik: a magaskultúra és a tömegkultúra. Sajnos azok, amiket népi kultúrának nevezünk – beleértve a jazz-t, a népdalt és egyebeket – nem univerzális kultúrák. Ezek gyönyörû, izgalmas lokális kultúrák, melyek nem terjednek el az egész világon. Csak Shakespeare és a Dallas univerzális kultúra. Ez az, amit a világon mindenütt, Fokföldtôl Szingapúrig, Balitól Budapestig megértenek. Ha pedig nincs Shakespeare, akkor csak Dallas van. Nem jazz van, nem népdal van, hanem Dallas van. Ez az, amit az értelmiség nem ért meg ebben a pillanatban, és ebben veszélyt látok.
  Olyan világban élünk, ahol nincs nagy elbeszélés és nincsenek nagy eszmék sem. A nagy eszmék nagyon picurka eszmékké lettek szétdarabolva. Ha ez így marad, és minden nagy eszme el fog tûnni a nagy elbeszéléssel együtt, akkor egy idô múlva az emberek megint kiéheznek majd a nagy eszmékre. És egyáltalán nem bizonyos, hogy nem fogják megint kitalálni a totális társadalmat. Mert nem élhetünk eszmék nélkül, aprópénzre váltott pindurka eszmék közepette. És nincs a világon olyan Dallas, ami helyettesíti számunkra az élet értelmét.

  Hogyan látja Magyarország kilátásait?

  Szerintem a központi kérdés az oktatás kérdése. Az a reményem, hogy ezt a problémát jól fogjuk kezelni. Másutt, például Amerikában rosszul kezelik. Ti. azt hiszik, hogy az iskola arra való, hogy a gyerekek ne szenvedjenek és keveset tanuljanak. Ez egy rossz elv, mert hátrányt okoz a legszegényebbeknek. A jómódú és tanult szülô gyereke otthon is meg fogja kapni a mûveltséget, el fog járni színházba, a legjobb könyveket fogja olvasni és komputeren tanulja a matematikát. A szegény vagy tanulatlan szülô gyermeke azonban sehol sem fogja megtanulni és vesztesként fog indulni az életben. Ez történik a mai Amerikában. Ennek nem szabad Magyarországon megtörténnie. Csak akkor nem történik meg, ha a legjobb erôket összpontosítják az általános iskolában, vidéken és falvakban egyaránt. Ha komoly a tanterv és nem arra koncentrálnak, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában. Fontos persze ez is, de nem annyira, mint azt egy idôben hitték. Az a fontos, hogy megkapja a lehetôséget arra, hogy egy modern társadalomban azzá válhasson, amire tehetsége van. Az a fontos, hogy ne csak a szûk szakmát ismerje meg, hanem egyetemesen mûvelt ember legyen. Sokan hiszik azt, hogy ez egy elavult eszme. A franciák azonban például tudják, hogy nem az. Ez egy jó és követendô példa.
  Nincsen utópikus képünk; nem hisszük, hogy mindenki meg fogja találni a maga számítását, vagy ki fogja bontakoztatni legjobb képességeit, de legalább a lehetôséget meg kell kapnia. Az esélyegyenlôség nem a bölcsôben kezdôdik, de az egyenlôtlenségeket társadalmi erôfeszítéssel ki kell egyensúlyozni. Ennek minden mással szemben abszolút prioritást adnék. Itt a felelôsség kérdése merül fel; a felelôsségünk a jövô generációjáért. Ez a felelôsség a jövô iránti felelôsség egyik alapvetô kérdése.