HÁY ÁGI A MÚZEUMBAN

  Életemben egyszer voltam lóversenyen. Barátaim, akik Krassó Györgynek is barátai voltak, meggyôztek róla, hogy ezt is látni kell. A központban álló események nem voltak rám különösebb hatással: a légkörbôl rögtön éreztem, hogy itt nem lehet egyszeri vendégnek lenni, csak a teljes bennfentesség teszi lenyûgözôvé, életet betöltôvé a pár perces futamok látványát, amelybôl térben és idôben végtelen szálak vezetnek szerteszét. Csak egyetlen képet ôrzök az emlékemben errôl a kirándulásról. A tribünt a versenypályától gyepes sáv választotta el. Azon feküdt Háy Ági, a tribünnel szemben, háttal a versenynek – szép napos idô volt –, és rajzolt. Nem a közönséget vagy a nézôteret, hanem a füvet maga elôtt. Nem láttam ezeket a rajzokat, de vagy három évtizedes ismeretségünk alapján nagyjából tudom, hogy milyenek, és miért készültek. Fôleg az utóbbit: Háy Áginak az, hogy rajzolja ôket, sem többet, sem kevesebbet nem jelentett, mint a fûszálaknak az, hogy élnek és nônek.
  Ami a jelenségekben megragadja, az, hogy olyanok, amilyenek, és az, hogy bármivé átalakulhatnak És ehhez nem is kell vizuálisan megváltozniuk; ahogy nála megjelennek, mindig többértelmû emblémái is önmaguknak. Megjelennek a láttatás mindig új változataiban – anélkül, hogy a régiek elvesztenék aktualitásukat –, animációs filmeken gyurmából életre kelô és elsimuló, mindenbôl mindenné változható plasztikus formákként, színes fotókon egy teáskanna fényes gömbölyû felszínén, újságokból és reklámokból kivágott képeken egy-egy fehérrel beléjük komponált csontváz alakjában, de újra meg újra eléjük tolakszik a soha meg nem csalt legmélyebb szerelem: a vonal. Gyerekkönyvben hétfejû sárkány fejei néznek ki az Alagútból, szexszimbólumok vonalas rajzai epikává kerekednek, monumentális méretû freskók születnek színek, foltok és árnyékok nélkül, boncoló asztalokon szenvedélyesen vizsgált emberi testrészek élednek megint csak jelképekké, és ez mind a vonal varázsa. Ami Háy Ági ceruzája elé kerül – és mi ne kerülhetne? –, már ennek a ceruzának engedelmeskedik, amelynek reálist irreálissá, élettelent élôvé változtató mozgását egy ôsi gyökerû és – csak remélni tudjuk – soha felnôtté nem váló gyerekfantázia irányítja, a látszatot korántsem megvetô, de kívülrôl-belülrôl egyaránt láttatni képes kanyargásaival.
  Ha a huszadik század mûvészeti útjainak végigtekintése után még értelme volna egy mûvész besorolásának egy mûvészeti irányba, vagy egyáltalán mûfaja meghatározásának, Háy Ági ugyancsak zavarba ejtô jelenség volna. Konstruktivistáktól szélsôséges naturalistákig mindenki találna benne szeretni és kiátkozni valót. Úgy tûnik azonban, hogy ôt az elméleti viták nem érintik mélyebben, mint a lóverseny futamai. Hátat fordít nekik, és rajzol. Az utóbbi években múzeumokat is.
  A múzeum jövôje körüli vitákat nyilvánvalóan éppúgy ásítva hallgatná, mint azokat, amelyek a mûvészet elôtt álló lehetôségek létezését védik vagy tagadják. Ahogy a „Falstaff" egyik nagy jelenetében énekli egymásba feledkezve a két fiatal a „Szerelmes szánk ki nem fogy a csókból..." duót, miközben a paraván másik oldalán Falstaff marcona fegyveresek élén vonja egyre szûkebbre a kört körülöttük, ilyen jelenség Háy Ági a múzeumban. A múzeum, mióta feladta azt a célját, hogy a kozmosz tükre legyen, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaságával lenyûgözô kiállítást felváltó, történeti vezérfonalra felfûzött elrendezés csak egy mindenünnen felénk bömbölt történetet ismételte az unásig, a kivívott presztízsük és anyagi bázisaik után futó intézmények kétségbeesett erôfeszítést tesznek létezésük értelmének, sôt alapvetô fontosságának igazolására. Mind gyakrabban és egymást túllicitálva próbálják nélkülözhetetlenségüket a látogatók odaszoktatására szánt étkezôhelyek, rendezvények, vásárok sokaságával bizonyítani, – defenzív opportunizmusukban az eladott belépôjegyek számát tartva jelentôségük fô igazolójának, – vagy paralétesítményekkel helyettesíteni esetleges tudományos szerepüket. A Louvre negyedévenként kiadott nyolcvan könyvlapnyi „agenda" programján történeti zenekari felvételek lejátszásától a 250 fajta ékszert kínáló butikig minden megtalálható, a Szépmûvészeti Múzeum pedig összeomló épületének rekonstrukciója helyett rezignált önfeladással inkább a szomszédban épít nemzeti mûvészettörténeti központi könyvtárat. Ezek és a többi hasonló példa, amelyek között a lelemény kimagasló teljesítményei akadnak, a lelkük legmélyén menthetetlennek ítéltet menteni igyekvôk hôsies lelkesedését tanúsítják a haldokló életben tartására. Egyre inkább kérdéses, milyen sikerrel.
  De Háy Ági minderrôl talán semmit sem hallott. Csak esôs idôben, mikor a londoni parkban nem lehet faágakat rajzolni és mókusokkal társalkodni, vagy a Szépmûvészeti Múzeum büféjében kénytelen várni a döntést rajzainak megvételérôl, körbesétálja vagy csak körbenézi a múzeumokat, elôveszi a ceruzáját, és ismerkedik. „Hogy lehet megtanulni a görög vázafestôk stílusának megkülönböztetését?" – kérdezte Beazley, a század legnagyobb klasszika-archeológusa egy elôadásában. „A feleletet egy szóban meg lehet adni: rajzolj... Rajzolj szabadkézzel... Aki rajzol, tanul, és a kéz ugyanolyan jól emlékszik, mint a szem." Háy Ági tanulni, felfedezni vágyó ceruzája nyomán ezerszer látott múzeumhomlokzatok és múzeumbelsôk megtelnek új, eddig soha figyelemre nem méltatott látnivalók izgalmával. Ki tudta eddig, hol áll a szemétgyûjtô a Szépmûvészeti Múzeum homlokzata elôtt, vagy hol van a fogója a grafikai tárlóknak? Ki vetett egy pillantást az oldalt ülô teremôrre a British Múzeumban a Néreidák monumentális sírépületének termében? Ki vette észre az elektronikus érzékelôt a londoni Természetrajzi Múzeum kitömött madarainak tárlója mögött? De ez a felsorolás félrevezetô, szinte értelmetlen, ha azt sugallja, hogy a szem és kéz megelégszik ezeknek a rögzítésével. Felfedezô útján nem áll meg itt. A British Múzeum Keleti Régiségek termében ott látjuk a gesztust megörökítô felirat fölött a megnyitó angol anyakirálynô hatalmas karosszéket betöltô alakját, hátsó nézetben; az ión oszlopfô növénydíszei kivirágzanak; a falak és oszlopok hajlékonyakká válnak; egy egyiptomi kiállítás vitrineit benépesítô, a tárgyakat kísérô számok a mûtárgyakkal versengô látnivalókká nônek egy groteszk együttesben; lépcsôk és folyosók, padlóminták és plafondíszek fôszereplôk lesznek a köztük mindenhol elôbukkanó múzeumi objektumok mellett; se többet, se kevesebbet nem jelentenek náluk, mert ezeken a rajzokon egyenértékûen, egymásba olvadva eszközei egy új interpretációnak: maga a múzeum vált mûtárggyá, számtalan lehetséges nézetével kifogyhatatlan bámulnivalót kínálva szemnek és kéznek. Amin közönség szervezési- és propagandaosztályok százai egyelôre – legalábbis az igazi célt tekintve – kevés sikerrel fáradoztak, annak megvalósításához elég Háy Ági ceruzája: vonalai nyomán a múzeum életre kel.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu