HANKISS ELEMÉR

KÖTÉLTÁNC


  Ezer évvel ezelôtt nagy volt a rémület Európa-szerte. Az emberek eszkatologikus remények és félelmek közepette éltek. De aztán a második évezred hajnalán végül is semmi sem történt. Az emberek zavarba jöttek, vagy megkönnyebbültek. Óvatosan, szorongva léptek be a második évezred kapuján. De aztán lassan-lassan elfogadták az egyeseknek jó, másoknak rossz hírt, azt, hogy talán újabb ezer évet kell várniuk a világ végére.
  S íme, most itt állunk, ha nem is a világ, de legalábbis a második évezred végén. Ezúttal az emberek nyugodtan üldögélnek, tesznek-vesznek, nincsenek túlzottan meghatva a dologtól, legtöbbjük nemigen kémleli az eget, furcsa jelek után kutatva. Pánikról szó sincs. Bár reménykedésrôl se nagyon.

Válságban?

  Az emberiség történetének egyik legsikeresebb és leggyilkosabb évszázadot hagyjuk nemsokára magunk mögött. Soha még emberi civilizáció nem fejlôdött ennyit ilyen rövid idô alatt, másfelôl viszont kevés olyan évszázad volt történelmünkben, amely versenyezhetne a miénkkel kegyetlenségben, népirtásokban, emberi szenvedésben. Az elkövetkezô évtizedekben derül majd ki, hogy civilizációnk melyik oldala gyôz majd. Az emberi vagy az embertelen? Az isteni vagy a sátáni?
  Ezek persze nagy szavak, és túlontúl fellengzôsnek hatnak a visszafogottság, az óvatos eufemizmusok kijelentések posztmodern korában. Egyetlen mentségem az, hogy a problémáink is meglehetôsen nagyok. Lehetséges, hogy az európai civilizáció egyre inkább válságba kerül.
  Civilizációnk legjobb és legérzékenyebb elméi közül jó néhányan már több mint egy évszázada megsejtették, hogy válság közeledik, Kierkegaard-tól és Baudelaire-tôl Schopenhaueren és Nietzschén, Ezra Poundon és T.S. Elioton át Adornóig és Foucault-ig, illetve Jaspersig és Heideggerig. Az 1940-50-es években a második világháborúban aratott gyôzelem és az európai újjáépítés sikere megerôsítette a civilizációnk értékeibe vetett hitet, óriási lendületet adott az embereknek, nem hagyott idôt és teret a válsághangulat kibontakozására. Mégis figyelemreméltó tény, hogy a mély válságot ábrázoló erôteljes, megdöbbentô víziók egy része közvetlenül a háború után született, a 40-es évek végén és az 50-es években. Elég, ha Camus Közöny ére Beckett Godot- jára, A játszma vége címû darabjára, vagy az abszurd mûvekre gondolunk. Ezeket a víziókat a valós világ sokkhullámai kísérték illetve követték. A koreai válság, a szovjet birodalom feltartóztathatatlan terjedése, a vietnami háború, a nukleáris fenyegetés, a Római Klub drámai figyelmeztetései, az olajválság, az Észak-Dél szakadék mélyülése, és végül, de nem utolsósorban a minden képzeletet felülmúló nyomor és emberi szenvedés, amelyet a tévé képernyôje mindannyiunkhoz közel hozott.
  Kortársaink közül egyre többen érzik úgy, hogy válság közeledik, sôt talán már itt is van, s egyre nô bennük a szorongás. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban valakit, akire igazán nem jellemzô az európai dekadencia, a fin de siècle hangulat, vagy a német Weltschmerz és Kulturpessimismus . A washingtoni Georgetown egyetemen 1990 végén tartott elôadásában Zbiegniew Brzezinski „gyötrô filozófiai szorongásról" beszélt:
  „A demokrácia gyôzött. A szabad piaci rendszer gyôzött. De vajon e hatalmas ideológiai gyôzelem után miben hiszünk ma? Mi az, ami iránt a demokratikus Nyugat embere ma igazán elkötelezi magát? ... A hedonista relativizmus? ... Azt hiszem, hogy ez az üresség, ez a potenciális, ha ugyan nem tényleges üresség, igen veszélyes..."
  Az Atlanti-óceán másik partján is kongatják a vészharangokat. A Le Monde -ban nemrég megjelent cikkében Edgar Morin például „damoklészi korunk halálos veszélyeirôl" beszél, valamint „kétfajta barbárság" szövetségérôl: a „ történelmi korok mélységébôl felbukkant régi," és a „rideg, személytelen, mechanikus és kvantifikáló új barbarizmus" szövetségérôl. „Bolygónk végveszélyben van", állapítja meg végül.
  A Nyugat spirituális válságban volna? Komolyan gondolják? Egyes kortársaink puszta romantikus Schwärmerei nek tartják az efféle szövegeket, mások a „tömeghisztéria" egyik kísérôjelenségének. A kultúrantropológusok szerint a változás fausti civilizációnk fontos alkotórésze, s a „válság" az egyik állapotból a másikba való átmenet természetes velejárója. Mások azzal érvelnek, hogy a válság nem a történelmi folyamat visszatérô epizódja, hanem az emberi lét állandó, fontos eleme.
  A történészek ezzel szemben rámutatnak arra, hogy civilizációnk történetében több olyan idôszak is volt, melyeket a mély kulturális és szellemi válság korszakainak tekinthetünk. Például az i.e. 4-3. századi Görögországban, amikor és ahol a klasszikus városállamok és kultúrájuk összeomlása nyomán mély válság alakult ki. Ilyen volt a római civilizáció felbomlása a. 4. és 5. században: ilyen a középkori világkép széthullása a 15.- 16. században; ilyen az ipari forradalom kibontakozását és a francia forradalmat követô nagy érzelmi-szellemi válság (és megújulás) a romantika korában; ilyen volt a századvég dekadenciája; ilyen volt klasszikus kapitalizmus válsága és a totalitárius ideológiák elsô nagy támadása az 1930-as években.
  A mi korunk, a 20-21. század fordulója talán a soron következô. Ami azt illeti, meglepô volna, ha civilizációnk alapvetô struktúráinak és intézményeinek gyökeres átalakulását – mely ma példátlanul rohamosan és könyörtelenül megy végbe – ne kísérné kulturális és szellemi válság. Válság, amely csak akkor szûnik majd meg, amikor kiforrtak már azok az új szemléletmódok, magatartásformák, paradigmák, amelyek segítségével már kezelni tudják az új problémákat, és ki tudják aknázni az új lehetôségeket.
  Egyetértek azokkal, akik szerint semmi ok a pánikra. Az európai civilizáció már eddig is számtalan társadalmi és kulturális válságból került ki megerôsödve történelme során, és semmi okunk kételkedni abban, hogy a jelenlegit is megoldja majd. Másrészrôl viszont, ahogy nemrég épp Clinton elnök mondta, „nem közönséges korban élünk", és mindenképpen ostobaság lenne, ha nem hallgatnánk azoknak a figyelmeztetésére, akik úgy érzik és gondolják, hogy civilizációnk válságba került.
  Ebben a tanulmányban arra szándékozom rámutatni, hogy a 20. században az emberi szabadság és jólét terén történt fontos és pozitív fejlemények ellenére, illetve ezekkel párhuzamosan, civilizációnk néhány központi értéke és tartópillére alapjaiban megrendült. A kérdés az, hogy vajon vissza lehet-e állítani, újból meg lehet-e erôsíteni, vagy új struktúráknak, új értékeknek kell felváltani ôket. S ha az utóbbi válasz az igaz, vajon a nyugati civilizáció folytonossága megmarad-e vagy sem.
  Civilizációnk történetének fontos válaszútjára érkeztünk...

Az ember a világegyetemben

  Kétezer éven át civilizációnk alapvetô hittétele volt az, hogy az Ember a világegyetem középpontja, sôt célja és értelme.
  Talán több százezer évbe is beletelt, mire ez a meggyôzôdés kialakult. Mi ennek a folyamatnak csak a legutóbbi négy-ötezer évét ismerjük viszonylag jól. S a mítoszok tükrében az ember még fejlôdésének ebben a kései szakaszában is új jövevényként, kitaszított, magára hagyatott lényként jelenik meg, aki kétségbeesetten küzd a számtalan veszélyt rejtô ismeretlen világ idegen hatalmaival. A késôbbi, sokistenhitû kultúrákban az ember helyzete már jobb, bár még mindig nem egyértelmû. A klasszikus görögök például még nem érezhették úgy, hogy ôk alkotják a világegyetem középpontját, értelmét és célját. Isteneik felelôtlen, szeszélyes, bosszúálló, önzô, kiszámíthatatlan lények voltak. Egyszer védelmére keltek az embernek, máskor pusztulására törtek, és általában közönyösen szemlélték az emberiség örömeit és szenvedéseit. Az ember még mindig törékeny jószág volt, aki nem érezheti biztonságban magát ebben a világban.
  További századok, valamint a mítoszok és a vallások alapvetô megváltozása kellett ahhoz, hogy a világegyetem középpontjába kerülhessünk. Végül a nagy monoteista vallások, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám meghozta az embernek a hitet és a bizonyosságot, hogy ô a világ közepe. De legalábbis Isten szeretetének és odafigyelésének a középpontja, Isten pedig maga az univerzum valódi középpontja. Ez a hit két évezreden át az európai kultúra meghatározó alkotóeleme maradt. Bár a tudósok, és néha a filozófusok is megkérdôjelezték, ez a hiedelem az emberek szívében és lelkében mégis túlélte a ptolemaioszi kozmogónia összeomlását, Galilei, Kopernikusz és Kepler forradalmát. Sôt, túlélte a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust, darwinizmust és marxizmust is.
  Lenyûgözô végigpásztázni az emberiség küzdelmét, ahogy évszázadokon át igyekezett fenntartani ezt a hitet. A mítoszokat és a vallásokat, a néphitet és a mindennapi gyakorlatot átszövik az olyan szimbólumok és rítusok, amelyek erôsítik az ember hitét abban, hogy ô és világa a világegyetem középpontja. Az Édenkertet és Jeruzsálemet, Babilont és Mekkát a világ közepének tartották. Az „élet fája" az Édenkert közepén állott, és a bûnbeesés után átalakult Krisztus keresztjévé, amely a közhit szerint ugyanazon a helyen, a világegyetem központjában állt. A középkori katedrálisokat a Mennyei Jeruzsálem földi hasonmásainak tartották. A templomtornyok csúcsai pedig az univerzum szimbolikus középpontja felé mutattak. A perzsa és az arab kertek vagy a navaho kunyhók az univerzum leképezései voltak, lakóik úgy érezték, hogy harmóniában élnek a világgal, melynek ôk alkotják a középpontját. S még a végtelenségig lehetne sorolni a példákat.
  Mindeme szimbólumok, rítusok és technikák ellenére az utóbbi 50-100 évben egyre inkább megrendült az a hit, hogy az ember és világa a világegyetem középpontja. S ez nem is annyira a természettudományok és a modern nevelés, mint inkább a 20. század szörnyû eseményeinek és vívmányainak a következménye. Manapság egyre többen hajlanak arra, hogy elfogadják a nyomasztó felfedezést és ítéletet: az ember nem középpontja és célja a világegyetemnek, a világegyetem nem igazán otthona az embernek. Küzdenie kell a túlélésért egy veszélyekkel teli világban, amely, ha nem is ellenséges, de mindenesetre vak, és közönyös az ô vágyai és szenvedései iránt. S ez megrázó: új félelmek és hajdani, archaikus, rég elfeledett félelmek kavarodnak fel.
  Az emberek persze igyekeznek védeni magukat e sivár perspektívával szemben. Ebben segíti és szolgálja ôket egy új társadalom és egy új jövedelmezô ipar: a fogyasztói társadalom és a szórakoztató ipar. Mindkettô napi huszonnégy órán át árasztja az emberközpontú univerzum illúzióját. Gondoljunk például a misztikus és szent kék fényt sugárzó tévé-képernyôkre. Nem olyanok-e, mint valaha az oltárok és a szentségtartók voltak, a világ középpontjai, hordozói és sugárzói mindannak, ami fontos és szent? Azáltal, hogy odahozzák nekünk a szobába az egész világot – a királyokat és az elnököket, a filmsztárokat és a csillagok háborúját – nem hitetik-e el velünk, hogy a világ központjában vagyunk akkor is, ha a periférián élünk, a legtávolabbi ország isten háta mögötti falucskájában? Vagy gondoljunk a csillogó, átriumos bevásárlóközpontokra: pálmafáikkal, vízeséseikkel és üvegkupoláikkal nem valóságos univerzumok-e, zárt, teljes, biztonságos világok, melyek a szépség és az extázis szédítô, mennyei kórusainak metafizikai csillogásával töltik el az embert? És az áttetszô üvegcsarnokban méltóságteljesen egyre magasabbra emelkedô aranyozott üvegliftek talán nem a Mennybemenetel, az isteni, a transzcendens szférába való fölemelkedés nagyszerû élményét idézik? A látogató akarva-akaratlanul egy boldog világegyetem középpontjában érzi magát.
  E könnyen elérhetô, fontos illúziókon kívül két választási lehetôségünk van. Megpróbálhatjuk újjáéleszteni magunkban a hitet és a meggyôzôdést, hogy e világ borzalmainak és saját jelentéktelenségünknek dacára valahogy mégis mi vagyunk az univerzum értelme és célja. Vagy el kell fogadnunk, hogy elvesztettük az emberközpontú világ biztonságát, amelyben amúgy is csak röpke kétezer évig éltünk. S akkor egy bizonytalan világban kell megtalálnunk a helyünket és a lelki békénket. A kérdés az, hogy hogyan teremtsünk magunknak szabadságot, értelmet és méltóságot egy idegen és üres világban.
  Ez már egy más civilizáció lenne, a nyugati civilizáció új korszaka. Egy merôben új világ, mely közelebb áll Szophoklész vagy Shakespeare, Kierkegaard vagy Heidegger látásmódjához, mint Arisztotelész vagy Botticelli, Kant vagy az UNESCO elképzeléseihez.

Morális univerzum

  A világot kormányozó erkölcsi elvbe vetett hit és remény a nyugati civilizáció egy másik nélkülözhetetlen eleme volt. Az évszázadok során óriási erôfeszítések árán sikerült fenntartani ezt a hitet, meggyôzni önmagunkat és másokat arról, hogy – egy metafizikai, isteni vagy más hatalom által – a világban végül is az igazság gyôzedelmeskedik; hogy ez egy igazságos világ, amelyben láthatatlan erkölcsi rend uralkodik: a jók elnyerik jutalmukat, a bûnösök méltó büntetésüket; s amelyben még a gonosznak is helye, sôt végsô soron pozitív szerepe van. E meggyôzôdés nélkül nehezebb lett volna életben maradni a sok szenvedés, halál és igazságtalanság közepette.
  Mindannyian jól ismerjük az Isten igazságosságáról szóló értekezések, e türelmes és elkeseredett kísérletek hosszú sorát, Szent Ágostontól Szent Anzelmen és Aquinói Tamáson át Leibnizig. Jól ismerjük a kísérletek érvényességével szemben támasztott kételyeket is – Szent Ágostontól Szent Anzelmen át Camus-ig. Az eredendô bûn tana vagy mítosza által az ember még azt is elfogadta, hogy ô a felelôs a gonosz jelenlétéért a világban. Felmentette Istent a felelôsség alól, cserébe viszont biztonságot és szabadságot élvezett a tökéletesen jó és mindenható Isten által teremtett világban.
  Századunk egyik legmegrázóbb felfedezése volt az, hogy nem morális, hanem abszurd világban élünk. Egy elfogadhatatlan világban, amely ellen épp a legjobbak, mint Kafka és Sartre, Camus és Beckett, Barth és Tillich lázadni kényszerültek... A kérdés az, hogyan éljünk egy olyan világban, amelyet lehet, hogy nem egy végsô, egyetemes erkölcsi elv kormányoz, amelyben lehet, hogy az erkölcs többé nem eredeztethetô egy isteni lénybôl vagy transzcendens eszmébôl. A probléma az, hogy bár elvesztettük azt a boldog bizonyosságot, hogy egy erkölcsi princípium által vezérelt univerzumban élünk, ezután is meg kell találnunk a módját, hogy méltósággal és erkölcsi integritással viseljük sorsunkat. S ha ez sikerül, ha képesek leszünk kialakítani egy új erkölcsi paradigmát, civilizációnk már egy más civilizáció lesz.

Racionális univerzum

  Az a meggyôzôdés, hogy a világ a ráció elvére épül, s következésképpen az emberi értelem képes felfedezni, megérteni és uralma alá vonni, a görögök és a középkori skolasztikus filozófia óta az európai civilizáció központi gondolata. A felvilágosodás újabb lendületet adott ennek az eszmének, és megerôsítette a hitet abban, hogy a történelem folyamán az értelem legyôzi majd az irracionalitás, a babona és az elôítélet sötét erôit.
  E hit és meggyôzôdés a kezdetektôl fogva jelen volt az európai civilizációban, bár sokan és sokféleképpen támadták. A 19. század a tudományos gondolkodás elôretörésének százada volt, de ugyanakkor maga a tudomány is aláásta az univerzális racionalitásba vetett hitet. Hogy csak két példát említsek: Marx például, minden racionalitása ellenére kétségbe vonta a felvilágosodás elvont ész fogalmának egyetemességét, bár ô maga a helyére léptette a történeti racionalitást, amely egy új világ fölépítésére volt hivatva. Freud , feltárva a tudattalan irracionális világát, lerombolta azt az illúziót, hogy a világ a maga teljességében racionális, vagyis, hogy az emberi ráció törvényei szerint mûködik. Ô azonban még fontos szerepet szánt az analitikus értelemnek, mely segít, hogy legyôzzük ezeket az irracionális erôket, és bár boldogtalan, de az értelem által kormányzott életet éljünk. A következô lépést Nietzsche tette meg, aki történelmileg kettôjük között helyezkedik el, s aki az értelmet, a megismerést és az igazságot a hatalom akarásával helyettesítette.
  De az igazi sokk azonban a 20. században következett be: a „pusztítás és erôszak orgiájával" (Jan Patocka), a totalitarizmus és a fundamentalizmus ôrületével, atavisztikus ösztönök és indulatok feltámadásával, mely egész kontinenseket árasztott el vérrel és szenvedéssel. Hogy Carl Jungot idézzem: „Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a világ racionális rendjébe vetett hitem – a béke és a harmónia uralmának ezeréves álma – mára igencsak megfakult... Ha [a modern ember] betekint saját elméjének titkos rejtekébe, olyan káoszt és sötétséget talál, melyrôl mindenki inkább szívesen elfeledkezne."
  Ezek az események és felfedezések számtalan gondolkodót indítottak arra, hogy felülvizsgálja az értelemnek a modern európai történelemben és egyáltalán az emberi életben betöltött szerepérôl szóló hagyományos nézeteket. A „modern kor zsákutcájáról" beszélnek (Walsh), amikor „irracionális erôk törnek a felszínre" (Jaspers) – „az értelem halála" következik be, „az értelem felszámolja önmagát", „az értelem értelmetlenséggé fajul" (Horkheimer), a „modernitás" kultúrája veszélyesen kisiklott, és egyoldalú vagy egydimenziós, tisztán „utilitárius", „töredékes", „instrumentális" vagy „technikai" civilizációvá torzult, amely elpusztította a társadalmi kommunikáció hálózatait (Habermas), „szétzilálta az életet" (Masaryk), eltorzította és elszegényítette emberi lényünket (Jaspers, Tillich, Marcuse, Fromm stb.).
  A kérdés most az, hogyan alakítsunk ki valamiféle új racionalitást, mely nem csap át önnön ellentétébe, irracionalizmusba vagy totalitárius hiper-racionalizmusba fordulni; amely ellenáll a hatalmi dominanciának; amely nem torzítja és csonkítja, hanem fejleszti a személyiséget. Amely kikerüli a túlzott leegyszerûsítés és a relativizmus csapdáját, és képes megbirkózni a posztmodern világ szinte végtelen változatosságával és pluralitásával. Hogyan fejlesszünk ki egy ilyen új racionalitást, amelyik biztonságosan elirányítana bennünket egy olyan világban, melyet az emberi értelem törvényein túl talán számtalan más törvény és elv is kormányoz, melyet az emberi elme nem ismer, s talán soha nem is fog megismerni. És végül: hogyan készítsük fel magunkat arra, hogy mostantól fogva egy bizonytalan világban kell élnünk, amelyet több mint kétezer éven át legalábbis viszonylag biztonságosnak hittünk?

Autentikus lét

  Minden nagy kultúra és civilizáció elsôdleges feladatának tekintette, hogy az igazi, „autentikus" létnek valamiféle modelljét mutassa föl. A kérdés, hogy van-e egyáltalán „autentikus lét", s ha igen, mik a meghatározó jegyei. E kérdés Európában (és másutt is) minden korban foglalkoztatta a legjobb elméket: prófétákat, filozófusokat, költôket; Szókratészt és Szent Ágostont, Spinozát, Kantot és Nietzschét, Szophoklészt, Shakespeare-t és Dosztojevszkijt, és másokat. Sokféleképpen határozták meg az autentikus létezést, de mindannyiukban közös, hogy egész életükben az autenticitást keresték.
  Sokukat gyötörte az autenticitás hiánya vagy elvesztése, köztük Szókratészt és Szent Ágostont, Luthert és Pascalt, Kierkegaard-t és Nietzschét. A 20. század legjelentôsebb gondolkodói közül sokan szembesültek és küzdöttek az autenticitás elvesztésének élményével. Heidegger egyik központi gondolata, hogy a Lét kivonult az életbôl és elrejtôzött; az emberek az amnézia, az „egzisztenciális feledés" vagy a „létfeledés" állapotában élnek. Jaspers a „szubsztancia elvesztésérôl" és az isteneknek a világból való kivonulásáról ( Entgötterung der Welt ) ír. Az „autentikus lét" és elérésének nehézsége áll Sartre filozófiájának a központjában. Camus a „transzcendencia" pusztulásáról ír; Ricoeur pedig arról, hogy a modern társadalmakból eltûnt a „szent" dimenziója. Kolakowski a mítoszok és a tabuk elvesztésérôl értekezik, „melyek nélkül az emberiség nem maradhat fenn". Habermas az „életvilág" pusztulásán bánkódik, mely az autentikus emberi lét egyetlen tartománya volt. Jan Patocka „lélekkel való törôdés" ( Sorge für die Seele) , Foucault az énünkkel való törôdés ( souci de soi ) hanyatlásáról ír, mely Szókratész óta az autentikus emberi élet, az „igazi élet" legfôbb forrása volt. És így tovább.
  Új dekadencia? Divatos, intellektuális spleen ? Néhány túlérzékeny lélek problémája? Feltehetôleg nem csupán errôl van szó. Az „igazi" élet, az új, valódi, megváltott élet – a boldogság (a német Glückseligkeit vagy a francia bonheur értelmében – megvalósítása, amely intenzív és autentikus, mindig is az emberiség egyik alapvetô törekvése volt. Az évszázadok és évezredek során a mítoszok és a vallások, a mûvészetek és a mindennapi technikák különféle utakat és recepteket javasoltak az autentikus lét elérésére. Mai civilizációnkban, ahol még a különbözô kutyaeledel-márkákat is akképpen reklámozzák, hogy ez a márka „kihozza az igazi kutyát a kutyájából", a hiteles, az igazi élet fontosságába vetett hit egyszerre tetôzik és vesztette el igazi jelentôségét.
  De vajon az autentikus lét hiánya fölötti merengés nem csupán hiábavaló és veszélyes intellektuális divathóbort? Nincs-e igazuk a pragmatikus szemléletûeknek, akik szerint ahelyett, hogy efféle kérdéseken boronganánk, inkább korunk nagy kérdéseivel és feladataival kellene foglalkoznunk: hogyan fejlesszük a gazdaságot anélkül, hogy tönkretennénk a természetet, hogyan szilárdítsuk meg a nemzetközi együttmûködés és béke alapjait, hogyan csökkentsük a szegénységet, számoljuk fel a járványokat, fedezzük fel világunkat.
  Véleményem szerint nem kell választanunk e két lehetséges magatartás között. Shakespeare és Donne tragikus látásmódja történelmünknek ugyanolyan fontos részét képezi, mint az Erzsébet királynô, Drake vagy Francis Bacon nevével fémjelezhetô cselekvési, kutatási és uralkodási vágy. Akkor, illetve néhány évtizeddel késôbb a puritán prédikátorok és a barokk látnokok a hiteles emberi lét újabb formáit fedezték föl és kínálták kortársaiknak. A kérdés ma az, hogy az elkövetkezô évtizedekben hol és hogyan bukkannak majd föl a hiteles emberi lét új lehetôségei és eszméi.

Az Ember mítosza

  Manapság nagy zavar uralkodik akörül, hogy valójában mi az Ember szerepe, fontossága, értéke a világban. A 20. századot az emberi személyiség kiteljesedésének koraként szokás ünnepelni. De vajon ez a gyôzelem és kiteljesedés tény-e vagy puszta illúzió? Bármi legyen is, mindenesetre uralkodó nézet, mély meggyôzôdés és ideológia, mely döntô hatással van az emberek gondolkodására, viselkedésére és életstratégiáira, erôteljesen alakította 20. századi nyugati civilizációnkat, és lenyûgözô vívmányok forrása volt.
  Furcsa módon, kiváló gondolkodók egész sora állítja, hogy az igazság ennek épp az ellenkezôje. Szerintük az Ember gyôzelme csupán az érme egyik oldala, vagy puszta illúzió, mert a modern individualizáció folyamatában az Ember „elvesztette önmagát". Az ember mítosza egyébként már a 20. század közepe elôtt is megingott. Freud az ént „három hatalmasság gyenge rabszolgájának" ábrázolta. Bergyajev „a személyiség elvesztésérôl" ír, Goffman szerint az én megsemmisült, és csupán egy kérészéletû, a szituációból fakadó valóság marad, mely az emberek közti kommunikációs rítusokban jelenik meg. T.S. Eliot szerint „az eredendô bûn gondolatának eltûnésével, az intenzív morális küzdelem eszméjének eltûnésével, ... az emberi lények ... egyre kevésbé valóságosakká válnak." Horkheimer „az én megcsonkításáról" beszél. Walsh „az Ember lerombolásának" folyamatáról ír.
  A dolog iróniája, hogy a 20. században a modern Embert nemcsak ezek a problémák gyötrik, hanem még egy új, nyomasztó felelôsség is terheli. Arra kényszerül, hogy elfogadja: ô a jelentés és az értelem végsô letéteményese egy olyan világban, amely – „Isten halála" óta, és miután a történelem sem váltotta be világmegváltó szerepét – elveszítette a cél és a jelentés hagyományos forrásait. Ez radikálisan új helyzet. Hiszen az „élet értelme" – bármi is az – mindig a mindennapi élet és a valóság fölött állt. Ma azonban immanensé vált. Az embernek önmagában kell megtalálnia önmaga és az élet értelmét. S ez nehéz, sôt talán lehetetlen és abszurd feladat. Hogyan is találhatna meg önmagában valami olyat, ami túlmutat saját mindennapi létén, anélkül hogy Istenhez, az Ideák világához, a Társadalomhoz vagy a Történelemhez fordulna? Charles Taylor így fogalmazza meg ezt a dilemmát:
  „ Az önmegvalósításról alkotott képünk elôfeltételezi, hogy vannak énen túli fontos dolgok; hogy vannak olyan javak és célok, melyeknek az elômozdítása fontos lehet számunkra, s amelyek megadhatják azt a jelentôséget, melyre teljes élethez szükségünk van. A tökéletes, következetes szubjektivizmus az üresség felé tart: semmi sem számíthat beteljesülésnek egy olyan világban, melyben gyakorlatilag semmi más nem fontos, csak az önmegvalósítás."
  David Walsh gondolatmenete is hasonló: „...lassan kezdjük megérteni – Nietzschével és Dosztojevszkijjel együtt –, hogy az ember képtelen egy autonóm erkölcsiséget a saját akaratának érvényesítésére alapozni." „Csak olyasvalaki állíthatja azt, hogy az emberek maguk alkotják saját létük szabályait, akinek fogalma sincs civilizációnk történetérôl."
  Az emberi személyiség új szerepe, úgy látszik, egy másik fontos tapasztalattal is ellentétben áll. Hogyan lehetne az Ember minden jelentés és érték forrása egy olyan korban, amikor az a hit, hogy az ember lényegében jó és erkölcsös lény, alaposan megingott. A felvilágosodás és a felvilágosodás eszméire épült modern európai civilizáció egyik legalapvetôbb meggyôzôdése az volt, hogy az ember alapjában véve racionális és morális lény. Igaz, hogy a felvilágosodás legjobb elméi közül néhányan, Rousseau, Voltaire, Kant – és követôik – tisztában voltak az emberben lakozó sötétebb erôkkel is. De a mérleg nyelve a 19. század derekáig inkább a pozitív oldal felé billent. Az elsô valódi csapásokat Kierkegaard és Schopenhauer, Darwin, Nietzsche és Freud eszméi jelentették. Az erózió a 20. században vált erôteljessé, amikor a két világháború atrocitásai, Auschwitz és a Gulag borzalmai, Bosznia és Ruanda szörnyûségei ismét bebizonyították, hogy az emberi civilizáció racionális felszíne alatt szörnyetegek tanyáznak. Hogyan építsük reményeinket az emberre mint a jelentés és érték végsô forrására, ha ilyen fenyegetô árnyakkal van teli a lelke?
  Ezeket a kétségeket és félelmeket a mai nyugati civilizációban sokan osztják. Figyelemreméltó, bár persze korántsem bizonyító erejû jelenség az olyan könyvek, filmek és televíziós sorozatok elképesztô népszerûsége és burjánzása, melyekben emberi lények hirtelen szörnyekké változnak. Vagy az olyanoké, amelyekben valami szörnyûséges bújik elô belôlük: farkasember, idegen bolygóról jött szörnyeteg vagy maga a Sátán. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde típusú tudathasadásos történetek népszerûsége is az emberben lakozó ismeretlen, pusztító erôk iránti vonzódásra s a tôlük való rettegésre utal.

A haladás mítosza

  A történelembe és a haladásba vetett hit évszázadokon át a modern európai civilizáció egyik sarkköve volt. Más földrészeken, más civilizációkban élô emberek szemében ez volt az európai civilizáció egyik legszembeszökôbb vonása, s még ma is egyik fontos mozgatóereje világunknak.
  A haladással s még inkább annak üdvös voltával kapcsolatos elsô kételyek már a 18. században felmerültek – még az eszme hangadó képviselôinek, például Kantnak és Voltaire-nek az írásaiban is. Rousseau éles támadása haladás és civilizáció ellen – mely furcsa módon késôbb a haladás és a forradalom legszélsôségesebb elméleteihez vezetett el – szintén jól ismert. Ugyanez a kettôsség a romantikában is jelen volt, (amely azonban itt sokkal inkább az érzelmekre és a nép és nemzet eszméjére épült, mintsem a rációra és az egyénre), másrészt viszont erôs nosztalgiát érzett a múlt iránt, és félt a modernitás durva elôretörésétôl.
  A haladás eszméjével kapcsolatos kételyek és bíráló vélemények a 19. század során megsokasodtak. Kierkegaard, aki élesen támadta Hegel evolúcióba vetett hitét és optimizmusát; Schopenhauer a maga általános pesszimizmusával; Nietzsche, aki az európai civilizáció állítólagos haladását szánalmas dekadenciának bélyegezte; vagy mondjuk Max Weber, aki az iparosodás és a bürokratizálódás veszélyeire már korai írásaiban is figyelmeztetett...
  A 20. században az áramlat még inkább a haladás eszméje és mítosza ellen fordult. Spengler, Toynbee, Sorokin és mások a ciklikus visszatérés elméleteit állították szembe a haladás híveinek lineáris fejlôdéselméleteivel. Eliade a „Történelem terroráról" és az „örök visszatérés" mítoszainak a fontosságáról írt. Heidegger és Camus, Freud, Marcuse vagy Reik a modern európai történelmet sokkal inkább a sötét, veszélyes hanyatlás korszakaként, mint haladásként ábrázolták. Niebuhr és Ricoeur tiltakozott a történelem haladásként és önbeteljesítô, önmegváltó folyamatként való túlzottan optimista értelmezése ellen. Hayek és Popper élesen bírálta a 19. és 20. századi historicizmust, amely megfosztja az embert szabadságától, és bírálta a tökéletes társadalomról szóló utópiákat, melyek a 20. században totalitárius államokhoz és eszeveszett pusztításhoz vezettek. Carl Jung, a maga jóval érzelmesebb módján, egy 1928-ban írott esszében arra figyelmeztetett, hogy „a modern ember ma már kezdi látni, hogy minden lépés, melyet az anyagi 'haladás' irányába teszünk, biztosan növeli esélyeinket, hogy egy még hatalmasabb katasztrófába torkolljunk". David Walsh pedig azt kérdi:
  „Vajon szükségszerû kapcsolat áll-e fenn az egyetemes emberi haladás ígérete és az állandó emberi kudarc valósága között; a szép új világ víziója, és a vízió elképesztô emberi ára között; az emberi hatalom nagyfokú növekedése és a hatalommal való visszaélés legalább ilyen nagy mértéke között? ... Elveszítettük a hitünket a nagy újkori kísérletben s e kísérlet prométheuszi mítoszaiban." „Hogyan eredményezhet az egyetemes emberi jólét keresése ennyi emberi szenvedést?"
  Kolakowski még messzebb megy, amikor a naiv historicizmus és utópizmus elleni tiltakozásában a történelmet Phalaris bikájához hasonlítja. A mítosz szerint Phalaris türannosz ellenfeleit elevenen megsüttette egy rézbikában, amelybôl a haldokló áldozat sikolyai csodálatos dallamként szûrôdtek ki.
  Még ha ezeket az apokaliptikus víziókat nem fogadjuk is el, azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy miután két évszázadon át a történelem megadta az európai embernek a „horizontális transzcendenciába" való menekülés lehetôségét, manapság a „megváltó történelemben" való hit is egyre inkább múlóban van.
  Igaz, hogy az európai civilizáció évszázadokon át jól megélt a haladásba vetett „modern" hit nélkül. De ma, miután ez több évszázadon át alapvetô és elidegeníthetetlen hittétel volt, elvesztése súlyosan megzavarja az egész rendszert. Lehetséges, hogy az elkövetkezô évtizedekben meg kell majd tanulnunk egy olyan világban élni, amelyben a fejlôdés 19-20. századi hitét és gondolatát már valami mással kell helyettesítenünk.

A kötéltáncosok

  Itt most meg kell állnom. Szándékom nem az volt, hogy hanyatlás és pusztulás eszkatologikus vízióját fessem meg, csupán az, hogy alátámasszam azt a hipotézist, hogy a nyugati civilizáció néhány alapvetô eszméje és értéke alapjaiban megrendült. Nem lehet kizárni egy eszmei-szellemi-spirituális válság kibontakozásának lehetôségét.
  Másrészrôl viszont hangsúlyozni szeretném, hogy az európai történelem már számos mély válságon ment keresztül, s ez így lesz a jövôben is. Az európai társadalmak már jó néhány társadalmi és szellemi válságokat éltek már túl, és semmi okunk kételkedni erejükben és eltökéltségükben, hogy a továbbiakat is túlélik majd. Történelmünk válságait általában a megújulás és az újjáteremtés idôszakai követték.
  A kérdés az, hogy vajon fel vagyunk-e készülve a mi Reneszánszunkra vagy Reformációnkra; hogy vannak-e eszméink, és van-e tisztán látásunk, bátorságunk ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk problémáival. Emlékezzünk vissza, hogy az 1930-as években a problémák megoldására való képtelenség nyitott utat a félelmetes pusztításba torkolló álmegoldásoknak, melyeket a fasizmus és a bolsevizmus totalitárius ideológiái kínáltak.
  Be kell vallanunk magunknak azt, hogy nem föltétlen rendelkezünk elegendô s megfelelô eszközökkel a megújuláshoz. Liberalizmus és konzervativizmus, szociáldemokrácia és utilitárius társadalomfilozófia, egzisztencializmus vagy perszonalizmus, neokantianizmus vagy posztmodernizmus: mind-mind fontos szerepet játszhatnak civilizációnk megújításában, újradefiniálásában. De új gondolatokra, új eszmékre is nagy szükség van.
  Ám ez csak akkor sikerülhet, ha új eszközeink, új eszméink, új megérzéseink is lesznek.
  Másrészrôl azonban fontos tanulságokkal is szolgált ez az évszázad. Elôször is szerénységet és alázatot tanultunk, vagy kellett volna tanulnunk. Talán azt is megértettük, hogy még a high-tech babilóniai tornyai is összeomolhatnak. Föl kell készülnünk arra, hogy miután egy-két évszázadon át a viszonylagos biztonság illúziójában éltünk, kialakuló új civilizációnkban a bizonytalanság és a bizonytalanság élményének elviselése fontos szerepet játszik majd. S ez nem föltétlen baj. Hogy a nemrég elhunyt Karl Poppert idézzem: „Valóban szükségünk van reményre; remény nélkül cselekedni, élni meghaladja erônket. De többre nincs szükségünk, és nem is szabad, hogy többet kapjunk. Bizonyosságra nincs szükségünk."
  Egyetlen dolgot nem engedhetünk meg magunknak: azt a felelôtlenséget, hogy nem veszünk tudomást a lehetséges válság tüneteirôl. Velünk született hajlamunk van arra, hogy ne vegyünk észre olyan dolgokat, amelyek megzavarják békénket és nyugalmunkat. Ez az alvajárás manapság nem más, mint veszélyes nemtörôdömség és elfogadhatatlan luxus. A kelet-európai társadalmakat már elborította a mély gazdasági, társadalmi és szellemi válság. Nyugati szomszédaink még talpon vannak, sôt a kötéltáncos virtuóz közönyösségével – és rejtett szorongásával – táncolnak fenn a magasban. Mindannyian reméljük, hogy átkelnek a szakadékon, mielôtt lezuhannának. Ám egyre inkább úgy látszik, hogy a kötél másik végén sem a biztonság vár rájuk.
  Azok a rajzfilmek jutnak az eszembe, amelyekben Donald kacsa vagy Tom, a macska kiszáguld az ablakon túlfut egy szakadék szélén, majd egy darabig tovább szalad a levegôben, míg végül hirtelen észreveszi, hogy nincs talaj a lába alatt: és lezuhan. Ideje, hogy mi is észbe kapjunk. Lehet, hogy már a mi lábunk alatt sincs kötél...


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/