A DEMOKRÁCIA PARADOXONJAI

IRENA GRUDZINSKA GROSS
Shlomo Avinieri
Jonathan Schell
Adam Michnik

MIK A DEMOKRÁCIA FELTÉTELEI?


  Shlomo Avinieri: Történelmi szempontból a demokrácia legfontosabb feltétele talán a civiltársadalom megléte, abban az értelemben, hogy egy adott társadalomban létezzenek önkéntes szervezetek, hogy az állampolgárok között hagyománya legyen az önkéntes fellépésnek, a toleranciának és a pluralizmusnak, és hogy hajlandóság mutatkozzék az államtól és a központi irányítástól független tevékenység vállalására. Az olyan országokban, ahol ezek az elemek nem lelhetôk föl, nehéz demokráciát létrehozni. Ha az ember áttekinti a demokrácia kialakulását a Nyugat-Európai társadalmakban, azt találja, hogy ahol a civiltársadalom, a pluralizmus, a tolerancia és a polgároknak a közügyekben való önkéntes részvételre való hajlandósága fennáll, ott a demokrácia intézményei is mûködôképesek. Ellenkezô esetben viszont elvontak és üresek maradnak.

  Jonathan Schell: Egyetértek azzal, hogy ezek a feltételek nagyon lényegesek, mondhatnám pre-demokratikus elôfeltételek. De ami engem mindig lenyûgöz, az a tevékenységben magában rejlô erô arra, hogy demokratikus formákat segítsen a világra. Ha például megnézzük a lengyelországi szolidaritás-mozgalmat, kiderül, hogy van valami a tömegmegmozdulások egy bizonyos fajtájában, ami önmagában is demokratikus formák létrejöttét segíti elô. Az a mondás illik erre – azt hiszem, Rosa Luxembourgtól származik –, hogy a szervezôdés nem megelôzi a tevékenységet, hanem fordítva: a tevékenység elôzi meg a szervezôdést.

  Adam Michnik: Véleményem szerint a demokrácia három nélkülözhetetlen elemre bontható. Az elsô az a szabály, hogy a kormány a többséget képviselje. A második az a szabály, hogy a kisebbségek tiszteletben tartassanak. És a harmadik a kompromisszum elve. A demokráciát épp a pluralizmus és a kompromisszumkészség teszi egyedülállóvá. És épp ebbôl a szempontból látom veszélyeztetve a demokratikus rendet és efelôl próbálom megérteni, miért olyan gyenge manapság a demokrácia. Miért van az, hogy az Egyesült Államokban az embereket elkábítja a fundamentalista republikánus propaganda? Miért omlott össze az olasz politikai rendszer? Miért, hogy akárhány európai fôvárosban beszélek az emberekkel, mindenütt ugyanaz a probléma áll a középpontban: a korrupció?

  Avinieri: Amit Adam a kompromisszumról mondott, az valóban rendkívül lényeges. A demokráciára való oroszországi áttérésnek épp az az egyik leggyengébb pontja, hogy a mai orosz demokrácia-felfogás többségi elvû: akié a többség, az azt teszi, amit jónak lát. Az orosz politikai kultúrán belül nagyon nehéz kompromisszumokon alapuló koalíciókat, szövetségeket létrehozni. És ugyanez történik ma az Egyesült Államokban is. Az amerikai politika régebben megegyezésen alapuló politika volt. Mindig bôven volt körülötte vita és felhajtás, de azzal együtt is kompromisszumos politika volt. Az új republikánus jobboldal viszont az kiegyezésen alapuló összefogás és a kompromisszum ellensége. Tulajdonképpen egy egyszerû többségi-alapú nézetet képviselnek: most mi vagyunk többségben, és a saját kedvünk szerint fogunk cselekedni, nem pedig együttmûködéses alapon. Természetesen mindig fennáll az a veszély, hogy a megegyezésen alapuló szövetségért túl magas árat kell fizetni, és hogy ez korrupcióhoz vezet: ez a helyzet alakult ki Olaszországban. Hadd hozakodjam elô az izraeli példával: az izraeli demokrácia történelmi gyökerei a zsidó közösségek fôként Közép- és Kelet-Európai hagyományaiba nyúlnak vissza. Ezek önkéntes tömörüléseken alapultak és így rá voltak utalva a kompromisszumra. Nem állt mögöttük semmiféle államgépezet, nem létezett a hierarchikus katolikus egyházhoz hasonlítható zsidó egyház, és ahhoz, hogy Oroszországban, Lengyelországban vagy Csehországban zsidó közösségi életet lehessen élni, különbözô nézeteket valló emberek kénytelenek voltak együtt cselekedni. Ha a zsidók zsinagógát akartak maguknak, el kellett dönteniük, hogy zsinagógát akarnak, meg kellett szavazniuk az önkéntes adózást, meg kellett egyezniük, kit választanak rabbivá, és ha nem értettek egyet, akkor az egyik csoport sarkon fordulhatott és az utca túlsó felén építhetett zsinagógát. Ez a Kelet- és Közép-Európai zsidó közösségi hagyomány azután átkerült Palesztinába és az izraeli valóság részévé vált. Az izraeli demokrácia így hagyományokon alapul, de nem azoknak az országoknak a hagyományain, ahonnan ezek az emberek elszármaztak, nem a cári Oroszország hagyományain, hanem a cári Oroszországban zajló zsidó élet körülményein, így nem többségi uralmon, hanem kompromisszumon és a közös tevékenység szükségességének felismerésén.

  Michnik: Ez az oka, hogy Izraelben soha nem került veszélybe a demokratikus rend, annak ellenére, hogy az ország hadat visel és a hadsereg rendkívül fontos szerepet tölt be?

  Avinieri: Izraelben elvben zsarnokságnak, önkénynek és katonai diktatúrának kellene uralkodnia. De megvannak a történelmi okok, amelyek miatt ez nem következett be. Amikor a múlt század végén az elsô telepesek megérkeztek Palesztina földjére, ôk egy bizonyos életforma mellett tettek hitet. Egyrészt hagyományt folytattak, másrészt – amint már utaltam is rá – nem volt államuk, így az életet önkéntes alapon kellett megszervezniük. Egy zsidó viccel tudnám ezt legjobban megvilágítani. Volt egyszer egy zsidó Robinson Crusoe. Sok év eltelte után végül rátaláltak. A hajóskapitány csodálattal látta, hogy ez a zsidó annyi éven át életben maradt a lakatlan szigeten, akárcsak a másik Robinson. Körülnézett a szigeten és egyszer csak meglátott egy különös épületet. Megkérdezte a zsidótól: – mi ez? A zsidó azt felelte: – ez az én zsinagógám. A kapitány még jobban elcsodálkozott. Egy idô múltán újabb épületet látott meg. – És ez mi? – kérdezte. – Ez egy másik zsinagóga – hangzott a válasz. – De hát hogy lehet az – kérdezte a kapitány –, hiszen a sziget nem nagy és egyedül laksz rajta, hát minek neked két zsinagóga? A zsidó azt felelte: – Az ott az a zsinagóga, amelyikbe járok, ez a másik meg az, amelyikbe nem járok.

  Most egy olyan kérdést szeretnék feltenni, amely az etnikai homogenitásra vonatkozik. Három eltérô eset áll elôttünk, három olyan ország, melyek mindegyikében teljesen eltérô helyzet áll fönn. Lengyelország egy egynemzetiségû ország, Izrael kétnemzetiségû, míg az Egyesült Államok egyre inkább többnemzetiségûvé válik. Kérdésem az, hogyan viszonyul egymáshoz a nemzeti és etnikai megoszlás és a demokrácia.

  Avinieri: Mindhárom országban a demokratikus berendezkedés valamely formája áll fönn, ami azt jelzi, hogy ez mindhárom helyzettel összeegyeztethetô. De vannak nehézségek is. Izraelben esetében – eltekintve a megszállt területektôl, melyek kívül esnek az izraeli rendszeren (bár árthatnak ennek a rendszernek, de nem részei) –, a népesség tizenhét százaléka arab. Ôk Izrael állam létrejötte óta olyan országban élnek, mely hadat visel a környezô arab világ ellen. Ahogy egy izraeli arab író fogalmazott a Jom Kippur háború idején: „az országom háborúzik a népemmel". Ez komoly nyomást jelent mind a többség, mind kisebbség a számára. Vannak országok, amelyek képesek együtt élni az ilyenfajta feszültséggel, másoknak ez nehezebb. Izraelnek négyes osztályzatot adnék, ötöst ugyan nem, de a négyest megadnám. Mert nem könnyû Izraelben arabnak lenni. De az arabok sok mértéktartást és önmegtartóztatást mutattak. Izraelben soha nem volt földalatti arab mozgalom, nem intéztek fegyveres támadást Izrael ellen. Az izraeli arab közösségekben számos politikai párt mûködik és sok izraeli arab dolgozik a demokratikus rendszeren belül. Tény, hogy nem könnyû megtanulni ennek a rendszernek a használatát. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy háborús helyzetben, és egy nagy etnikai kisebbség fennállása esetén is mûködhet demokratikus rendszer. Itt ismét a hagyományokra kell utalnom. A zsidók hagyományosan kisebbségben éltek, és a legtöbb izraeli megérti azokat az ambivalenciákat és nehézségeket, amivel egy izraeli arab helyzete jár. Ez egyfajta különös tükröt tart az emlékezetük elé.

  Schell: Az Egyesült Államokban mostanában zajló folyamatok közül talán a legijesztôbb, hogy úgy tûnik, egy új kisebbség van kialakulóban. A történelem során a szegények legtöbbször a többséget jelentették. Most azonban úgy tûnik, az a helyzet alakul ki, hogy a tisztes jómódban élô emberek adják a többséget és a szegények szorulnak kisebbségbe. A mai Egyesült Államokban a népesség nagyobb százaléka ül börtönben, mint a világ bármely országában, Oroszországot kivéve. A legutóbbi választások sarkalatos kérdése a halálbüntetés volt: hatalmas tömegek szavaztak mellette. Ugyancsak óriási támogatottságot élvezett a szociális kiadások radikális csökkentésének terve. Ha ezeket az elemeket egymás mellé rakjuk, a szegények elleni háború képe bontakozik ki. Húsz éve még „Hatsörös Joe"-ról beszéltek. Ez a figura munkásember volt, szakszervezeti tag, valamiképp a többség képviselôje. Az ô szavazatáért folytak a politikai küzdelmek. Gyakran demokratának ábrázolták. Azután elkezdett a republikánusokra szavazni, majd – és ez a leglényegesebb – lassan egészen eltûnt. Ez része volt annak a folyamatnak, mely az ipari termelô gazdaságból a szolgáltatásokra épülô gazdaságba vezet. Aki pedig átvette a Hatsörös Joe helyét, az a Yuppie. Most tehát úgy néz ki a helyzet, hogy van egy meglehetôsen tehetôs többség, amely ugyanakkor úgy érzi, hogy szeretne még gazdagabb lenni, és egyféle vagyoni kiszolgáltatottság vagy visszaélés áldozatának hiszi magát, és felbôszíti, hogy az adóba befizetett pénze a szegényekhez kerüljön. A szegények ugyanakkor túlnyomó többségben feketék, vagy más faji és nemzetiségi csoportokhoz tartoznak. Ez a két tényezô aztán összekeveredik és egymást gerjeszti. A szegények hibáztatásával vélik megoldani a valódi problémát. Úgy tûnik, hogy a demokrácia – fôként napjainkban – nem hajlandó szembenézni a valódi gondokkal, ezért bûnbakokat és képzelt megoldásokat kell keresnie. És ez sok baj forrása.

  Michnik: Lengyelország gyakorlatilag egynemzetiségû ország, de ez nem akadályozta meg, hogy a közelmúltban konfliktusokba keveredjünk litvánokkal, ukránokkal, németekkel, beloruszokkal, nem akadályozott meg egy cigányellenes pogromot Mlavaban, sem pedig az antiszemita érvek felhasználását a politikai kampányok során. Ezek nem lényegi vonások és a lengyeleknek jó okuk van, hogy megpróbálják elbagatellizálni ôket. Sokan azzal érvelnek, hogy a világban mindenütt léteznek szélsôséges csoportok. De én nagyon komolyan veszem ezeket a szélsôségeket, mert, bár nem képesek hatalomra kerülni, mélységesen destabilizáló hatást gyakorolnak a demokratikus rendre.

  Avinieri: Hadd tegyek föl Adamnak egy kérdést: ha Lengyelországban ma ugyanazok az etnikai arányok állnának fönn, mint a két világháború között, tehát ha a népesség harminc százalékát németek, zsidók, ukránok és beloruszok tennék ki, nem rontaná ez jelentôsen a demokrácia esélyeit?

  Michnik: De, kétségtelenül. Azt is mondhatnám, hogy a magamfajta beállítottságú emberek számára ez a legnagyobb tragédia. Mi egy soknemzetiségû Lengyelország eszméjét támogattunk, és elleneztük azt a nacionalista (endek) irányzatot, mely az egyvallású és egynemzetiségû Lengyelország megvalósítására törekedett. Ma be kell látnom, hogy a valóság az endekeket igazolta. Mit értek ezalatt? Természetesen nem volt igazuk, amikor azt mondták, hogy a zsidók kiûzése után jobb dolga lesz Lengyelországnak. De a történelem megmutatta, hogy ebben a régión belül a többnemzetiségû országokban nagyon nehéz demokráciát megvalósítani. Szinte az összes többnemzetiségû ország vagy felbomlott vagy súlyos válságon esik át. Gondoljunk Jugoszláviára, Csehszlovákiára... Lengyelországban – paradox módon – a demokratikus hagyomány azt jelenti, hogy egy soknemzetiségû Lengyelország hagyományát gyakoroljuk a jelenlegi egynemzetiségû keretek között. Ezért tulajdonítok én olyan fontosságot a kisebbségek védelmének.

  Valóban, a két háború közötti Lengyelország nem volt teljesen demokratikus, és az is igaz, hogy nagy létszámú kisebbségek éltek a területén. De ez a korszak Európában sehol sem kedveztek a demokráciának. Más országok – etnikai viszonyaiktól függetlenül – ugyanolyan antidemokratikus mozgalmak tevékenységét szenvedték el, mint Lengyelország. Vajon nem felszínes megítélés-e azt mondani, hogy a lengyel demokráciának a kisebbségek álltak az útjába? Nem mondhatjuk-e inkább azt, hogy a kisebbségek – akár etnikai akár más természetûek – inkább a demokrácia feltételét képezik?

  Avinieri: Lengyelország a két háború között is megpróbálta fenntartani a demokráciát. De a húszas évek parlamentarizmusát Lengyelországban megnehezítette az, hogy az ukránok, zsidók és németek egy tömbben, egységesen szavaztak. Így nehéz volt akár egy jobbos kormányt, akár egy balos kormányt létrehozni, sôt még az elsô lengyel államelnököt, Narutowiczot megválasztani is. Ôt késôbb merényletben ölték meg, mert nem fért össze a honor polski val, hogy olyan elnökük legyen, aki zsidó szavazatok segítségével jutott hatalomra. Nem azt állítom, hogy nyugaton nagyon más lett volna a helyzet, csak azt, hogy ezek a kisebbségek Lengyelországban nehezebbé tették egy politikai kiegyezés létrejöttét. Ezt nem proskriptív vagy normatív megállapításnak szánom, hanem analitikus ítéletnek.

  Az intézményes egyház és különösen a vallásos szenvedély értelmében vett vallás megkönnyíti vagy megnehezíti a demokrácia mûködését?

  Avinieri: Önmagában tekintve a vallás semleges. Vannak esetek, amelyekben a vallás nagy segítséget jelent a civiltársadalom és a pluralizmus kialakulásában, így például a kommunista rezsim utolsó éveiben az egyház kétségtelenül teremtô erôt jelentett Lengyelországban. De az ecclesia militant nem ugyanaz mint az ecclesia triumphant . Azután létezik az olyan államegyház esete – mint például Angliában –, amely nem sok vizet zavar. A kérdést igazából nem az intézmény hanem az ideológia dönti el: az, hogy a szóban forgó egyház milyen eszmei tartalmat hordoz. Ha egy egyház fundamentalista, idegengyûlölô és kirekesztô jellegû, ez megnehezíti a demokrácia dolgát. Hogyha viszont befogadó, toleráns, és hajlandó együtt élni bizonyos ambivalenciákkal, így a más vallások képviselte ambivalenciákkal és azzal is, mely a szekularizált és ateista emberekkel való párbeszédbôl következik, akkor ez az egyház komoly erôt jelenthet a demokrácia és a pluralizmus oldalán. Azt gondolom, az Egyesült Államokban mind a kettôre lehet példát találni: egyrészt létezik egy olyan vallási hagyomány, mely mindig is pluralisztikus volt és másrészrôl vannak fundamentalista egyházak, amelyek visszautasítják a kultúra pluralizmusát.

  Michnik: A lengyel demokrácia számára nagyon kedvezô volt, amikor számos egyház élt együtt az országban. A rendi demokrácia összeomlása egybeesett az ellenreformációval. Késôbb nagyon szerencsétlen módon úgy alakult, hogy a nemzeti azonosságtudat összekapcsolódott egy vallási identitással. A katolikus egyház a nemzeti integráció egyik eleme volt, de ez elvezetett „a lengyel nemzet katolikus állama" víziójához. Ez egyrészt erôsíti a nemzeti azonosságtudatot, és ennyiben elônyös, másrészt viszont nagy veszélyeket rejt magában a demokráciára nézve. A vallás könnyen eszközzé válhat az antidemokratikus erôk kezében. Konfliktusokba sodort bennünket azokkal a nemzeti kisebbségekkel, akik saját vallással rendelkeztek: az ukránok görög-katolikusok voltak, a beloruszok ortodox keresztények, a zsidóknak is megvolt a saját vallásuk míg a németek közül egy jelentôs hányad volt protestáns. Ez erôs érvet adott az egyház kezébe, hiszen az egyház így képes volt embereket kirekeszteni a nemzetbôl. De ha elfogadjuk, hogy lengyelnek lenni annyit jelent mint katolikusnak lenni, akkor ezzel a felvilágosodás egész hagyományát kérdôjelezzük meg. A vallási pluralizmus magában nem elegendô feltétel, de a vallásháborúktól való félelem kétségkívül a demokrácia létrejöttének egyik fontos eleme volt. A vallási toleranciáért folyó küzdelem az embereknek az önmaguk számára megkövetelt vallási türelemért folytatott küzdelmébôl nôtt ki.

  Schell: Az Egyesült Államok egészében ma nem folyik semmilyen vallási reformáció vagy újjáéledés. De egy fölöttébb jelentôs kisebbség körében igenis megindult egy ilyen újjáéledési folyamat. Egy fundamentalista prédikátor beszédében egyszer azt hallottam: „Barátaim, egy szennyvízcsatorna tört föl a nappali szobátokban: a televíziótok". Ezek az emberek eltökélten és erôteljesen lázadnak a mai kultúra ellen – valójában a modern világrend ellen lázadnak – és mozgalmuk mára már igen jelentôs erôvé duzzadt. Nemrég hallottam, hogy valaki azon töprengett, vajon lesz-e Amerikában egy harmadik párt is, és nem vette észre, hogy már van ilyen: a keresztény fundamentalisták. Bizonyos mértékig szimpatizálni tudok ugyan a modern világrend elleni lázadásukkal, de mégis úgy gondolom, hogy számos vezetôjük egyszerûen ôrült. A legfôbb vezérük, Pat Robertson – a Keresztény Koalíció vezetôje – kijelentette, hogy a világ egy rettenetes összeesküvés elôtt áll, melynek szervezôi az ENSZ és a Szabadkômûvesek. Ennyire eltávolodott a valóságtól. A Keresztény Koalíció mára már hatalmas erôt képvisel a Republikánus Párton belül. A legutóbbi választásokon, melyet sokan földrengésként emlegetnek és más efféle szavakkal jellemeznek, mindössze a népesség harminchét százaléka szavazott. Ebbôl látható, hogy egy fanatikus és erôteljes kisebbség hatalmas befolyást tud gyakorolni az ilyen demoralizált és közönyös politikai légkörben – hiszen éppen ez történt. Ennek ugyanakkor semmi köze nincs az ország egészében zajló vallási újjáéledéshez, mely épp az ellenkezô irányban halad, mégpedig hatalmas lendülettel.

  Melyek a demokrácia fô problémái?

  Avinieri: A demokrácia egyik fô paradoxonja – és ebben a tekintetben minden más politikai rendszertôl eltér – az, hogy eleve bele van építve két elv ellentmondása. A demokrácia többségi alapú berendezkedés, mely ugyanakkor a kisebbségek állampolgári jogainak védelmén alapul. A felvilágosodás szekularizált eszméire épül, mégis az egyház és a vallásos hit különbözô formái iránti toleranciára szólít fel. Hisz a gazdasági siker szabadságában, ugyanakkor a társadalmi igazságosság erôsen egalitárianus eszméje hatja át. Mindezek a tényezôk feszültségekhez vezetnek. Vannak más politikai rendszerek – autokrata vagy katonai diktatúrák – amelyeknek nem kell ilyen belsô feszültségekkel szembenézniük...

  Schell: Szeretnék eggyel bôvíteni az említett feszültségek sorát: mégpedig azzal a feszültséggel, mely a nyilvánosság kívánságainak és elvárásainak való megfelelés és a valóság között húzódik, és amely mindig és minden politikai irányultságú kormány számára komoly kihívást jelent. Én úgy találom, hogy ma számos erô mûködik, amely meggyengíti a demokrácia képességét arra, hogy a szélesebb nyilvánosságot rábírja a valósággal való szembenézésre.

  Michnik: A posztkommunista országok demokráciáinak a gyengesége abból adódik, hogy maguk a politikai struktúrák és politikai pártok nem elég erôsek. A pártok valójában igen gyengék és ez folytonos feszültségekhez vezet egy karizmatikus vezetô személyiség és az állam egészséges mûködése között. Az államelnök, a kormány és a parlament közötti feszültség bele van kódolva az átalakulás folyamatába. És lehet, hogy itt rejtôzik a demokráciát fenyegetô csapda, mert bár ezekben az országokban – különösen Lengyelországban – jelenleg nincs meg a diktatúra alapja, de egy erôs demokrácia alapja ugyanúgy hiányzik.

  Schell: Lengyelország és a posztkommunista országok egy olyan pillanatban érkeztek el a demokrácia állapotába, amikor nyugaton, és különösen az Egyesült Államokban a pártok folyamatosan gyengülnek és erodálódnak. Régebben egy széles köztes mezô húzódott az állampolgár és a kormányzat között, melyet pártok, szakszervezetek és egyesületek foglaltak el. Az Egyesült Államokban különféle szervezetek mûködtek, melyek alkalmasak voltak az egyes pártoknak jelölteket gyûjteni. Mára ennek már nyoma sincs, a helyét átvette a televízió, a mûholdak, a közvélemény-kutatások. Ez az óriási erôvel mûködô új gépezet elszigeteli az állampolgárt az aktív részvétel lehetôségétôl. És kétségeim vannak azt illetôen, hogy Lengyelország nagyobb sikerrel tudná felkelteni ezt az aktív részvételt, mint mi, Amerikában, a jelen korszakban. Kitenyészettünk egyfajta gyenge demokráciát, és a világban ma már csak ez a gyenge demokrácia ál rendelkezésre.

  Michnik: Akkor hát elmondhatjuk, hogy elérkezett a demokrácia korának vége, vagy csak válságról van szó?

  Schell: Azt hiszem, nagyon komoly válságról. A politikusok és a kormányzatok általában hajlamosak rá, hogy elveszítsék a kapcsolatot a valósággal, mer túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy újraválasztassák magukat és ezért azt ismételgessék a nyilvánosságnak, amit ôk már tudnak, vagy amit hallani akarnak. Nincs bevett módja annak, hogy a nyilvánosságot súlyos tényekkel és problémákkal szembesítsük. Ez a demokrácia egyik klasszikus problémája. Az antikvitás korában a demokráciát csak egynek tekintették a lehetséges kormányzati formák közül, melynek hátrányai ugyanúgy vannak, mint erényei. Mai eszmerendszerünkben ez az egyetlen elfogadható forma, és megfeledkezünk azokról a jellegzetes problémákról, melyek egyike, hogy politikusok, demagógok keresik a tömegek kedvét. Ez azért épp most okoz válságot, mert mostanra szisztematizáltuk ezt a jelenséget a televízió és a közvélemény-kutatások révén. A demagógok mûholdakon át szólnak hozzánk.

  Új ideológiai helyzetben vagyunk: nem rendelkezünk semmiféle jövô vezérlô látomásával. A kommunista ideológia egy bizonyos jövô képzetén alapult. Most azonban a szomszédainkat figyeljük, azt, hogy ôk hogyan fejlôdtek. Nem elôre, hanem oldalra tekintünk. Ráadásul mindhárom országban fellelhetô a múlthoz való visszatérés motívuma. A posztkommunista országokban folyó rendszerváltás a normalitáshoz és Európához való visszatérés jelszavával zajlik. A legutóbbi amerikai választások a hatvanas évek elôtti idôszakhoz jelentettek visszatérést. Izrael államnak pedig már a léte is egyfajta „visszatérés". Mit jelent ez a menekülés a jövôtôl? Merre tartunk?

  Avinieri: ebben a helyzetben paradoxont látok, hiszen számos ideológia jövôképe – így a felvilágosodásé is – egy idealizált múlt feltámasztására tett kísérletet jelentett. A múlt ilyen eszméje mindig mesterséges konstrukció volt, azaz valójában egy jövôeszme, mely azonban történelmi alapra támaszkodott. A kérdés az, mely történelmi elemeket használjuk föl ehhez. Ez egyben a hagyomány paradoxonja is. A hagyomány nem azt jelenti, hogy azt tesszük, amit nagyszüleink tettek, hanem azt, hogy a múlthoz kapcsolódó elemek egész széles választékából kiválasztjuk vagy megteremtjük azt, amelyet mi kívánatosnak és követendônek tartunk. Nekünk, mint politikai közösségnek kell eldöntenünk, a történelmi múltnak mely elemeit építjük be ebbe a – nevezzük így – normatív múltba. Így a múltról folytatott minden vita valójában a jövôrôl folytatott vitát jelent.

  Michnik: Ezzel a meglátással teljesen egyetértek. Csak hozzá szeretném fûzni, hogy a múltról folyó minden vita egyben az azonosságról szóló vita is. Amikor az ember a múltat tanulmányozza, mindig felteszi a kérdést: ki vagyok én? Ebbôl a szempontból, azt hiszem, különös jelentôségû a lengyel példa, hiszen a kommunizmus alatt mesterségesen meghamisították az erre a kérdésre adott választ. És valójában még nem szabadultunk meg ettôl a hazugságtól. Az anti-kommunizmus gyôzelme után a múltnak a kommunisták által mesterségesen kialakított képét átvette az anti-kommunizmus teremtette sematikus kép. Így valójában ma sem tudjuk még, kik is vagyunk voltaképpen.

  Avinieri: Heinének van egy gyönyörû verse, az a címe: Edomhoz. Edom Ézsauval, Jákob testvérével azonos. A zsidó ikonográfiában Edom a nem-zsidó. Jákob, a zsidó így szól Ézsauhoz: nemzedékek óta az életemre törsz, meg akarsz ölni engem, de nem jártál sikerrel és nem is fogsz. De engem mégis fenyeget az a veszély, hogy ha továbbra is ellenállok neked és harcolok ellened, akkor hozzád hasonlatossá válok.

  Schell: Sheldon Hackney, az Országos Társadalomtudományi Alap vezetôje elindított egy vitát az Egyesült Államokban az amerikai identitásról. Ezt a kísérletet rengeteg támadás érte: az emberek nem akarják tudni, mi az amerikai identitás, mert amint kialakítunk valamilyen azonosság-képet, menthetetlenül lesznek, akik ezen belül érzik magukat és lesznek olyanok, akik kívül esnek rajta. Amerikainak lenni egyszerûen annyi, hogy állampolgárok vagyunk, akik megesküdtünk az alkotmányra.

  Michnik: Ez Jürgen Habermas álma. Lehet, hogy ez megvalósítható az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Ausztráliában, de Lengyelországban, Izraelben vagy Németországban aligha.

  Schell: Én mégis azt hiszem, hogy el lehet választani a nemzetiséget és a nemzeti azonosságot az állampolgárságtól, különösen az olyan országokban, mint Írország vagy Jugoszlávia. Erre vonatkozóan az egyik legmeghatóbb kijelentés Slavenka Drakulictól származik, aki azt mondta: „Jugoszláviában nô voltam, értelmiségi, író és horvát, most viszont csak horvát vagyok". Rettenetes, mikor egyfajta identitás átveszi a meghatározó szerepet az összes többi fölött. Nem lehetséges, hogy az ember állampolgárként egy adott államhoz tartozzék, és mégis rendelkezzen bizonyos jogokkal melyek egy nemzethez kapcsolták ôt, úgy, hogy ez a kettô területileg nem azonos? Valamiféle egymást részben átfedô kettôs azonosságra gondolok.

  Avinieri: Igen, az állampolgárságnak általánosnak és diszkriminációtól mentesnek kellene lennie, míg a kulturális azonosság kívül esik az állampolgárságon. De ez nagyon nehéz dolog. Itt visszautalhatunk Adam kérdésére: azt hiszem, a demokrácia most válságban van és ez a válság változást, átalakulást takar. A demokrácia természeténél fogva dinamikus. Staikusak voltak a kommunizmus bizonyos formái, és egy autokrata rendszer akár hatvan évig is fennállhat változatlanul, példája ennek Paraguay. De a demokrácia – éppen belsô ellentmondásai miatt – állandóan fejlôdik, alakul. És azt hiszem, a válság végén rendelkezni fogunk két olyan elemmel, amely ma még hiányzik. Az egyik egy jövôkép, mely mostanra már eltûnt, a másik pedig egy vezetés, mely képes közvetíteni ezt a jövôképet, képes a nyilvánosság nevelôjévé válni, és nem csupán a közvélemény-kutatásokra reagál. Ez a kettô – a vezetés és a jövôkép – szorosan összetartozik. És talán a vezetésre is áll, ami a jó irodalomra, hogy válságból születik.

  Köszönöm .

FRANK ORSOLYA fordítása

Észrevételeit. megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/