DÁVID LEGRÖVIDEBB ELBESZÉLÉSEIBÕL

Auschwitzi lelet

  Isten tudja, honnan kerítette itt azt a pléhdobozt a táborbeli vendégeskedést túl nem élô sok ezer rab egyike – Isten tudja, ki lehetett az? – amelybe minden egyes papírfecnit félretett, amire csak szert sikerült tennie. Felírogatta rá a gondolatait, melyeket egyszer talán fel akart használni a fejében hordozott könyvben.
  Amikor az egyik barakk elkorhadt padlódeszkája alatt ráakadtak az elrozsdásodott dobozra, egy papírfecnit találtak benne az alábbi feljegyzéssel:
  „Két várúr a legjobb rajnai borokat iszogatja a míves ezüst poharakból. Az egyik a szomszédos vár uráról mesél, akinek a feleségét a múlt héten mint boszorkányt máglyára küldték. Mire a másik csodálkozva megjegyzi: „Hogy ilyesmi még megtörténhet a XII században!"

A széttört játék

  A gyerek hosszasan eljátszott a játékával, majd egyszer csak haragosan a sarokba hajította. Vagy a játék romlott el, vagy egyszerûen csak ráunt.
Sokáig elnéztem a gyereket, aki eljátszott a játékával, majd egyszer csak a sarokba hajította. Az embernek különös gondolatai támadnak. Nekem akkor az jutott az eszembe, hogy a mi világunk se más, mint egy széttört játék, melyet az Isten elhajított, amikor ráunt.
  A feleségem, aki ezekrôl a dolgokról többet tud, mint én, állítja, hogy a gyerekek nagy szeretettel térnek újra vissza az öreg, régen félretett játékaikhoz. Talán mégsem annyira reménytelen minden, mint amennyire néha tûnik.

Keresés

  Egész életében kereste. Az egész élete nem volt más, csak keresés.
  Amikor megöregedett, nem a sajnálat nyomasztotta egészen a sírig, hogy nem talált rá, hanem a félelem, hogy talán találkoztak, de úgy ment el mellette, hogy fel sem ismerte.

Az égô csipkebokor

  A csipkebokrokat felgyújtó férfi neve nem maradt fenn. Talán nem is volt neve, talán milliók hordták ugyanazt a nevet. Az sem tudható pontosan, hogy mikor, hol és hogyan halt meg. Talán mindig és mindenütt az összes lehetséges módon újra és újra meghal. De az is lehet, hogy még egyáltalán nem halt meg.
  Összesen csak annyit tudunk róla, hogy valahol olvasott az égô csipkebokorból megnyilatkozó Istenrôl. Járta a világot csipkebokortól csipkebokorig, és felgyújtotta valamennyit, mert azt remélte, hogy az egyikbôl majd csak megszólítja az Isten.
  A földön már nem volt több csipkebokor, de az Isten csak hallgatott tovább.

Spekulánsok

  Volt két barátom.
  Az egyik, a tehetôs bankár, egy hirtelen tôzsdekrach során elvesztette a vagyonát. Koldusbotra jutott, s inkább a halált választotta, mintsem hogy nyomorban éljen. Halántékához szorította a gyöngyház nyelû revolvert, és meghúzta a ravaszt.
  A másik, egy professzor, hibára bukkant a hosszú évek munkájával kidolgozott filozófiai rendszerében, amely pedig, mint hitte, megfejthette volna az élet értelmét. A csalódás teljesen kiábrándította. Azonban még ekkor is logikai kategóriák vezették gondolatait, és tudta, hogy milyen konklúzió adódik abból, ha egy mennyezeti kampóra akasztott hurokba dugja a fejét, és kirúgja maga alól a széket.
  A temetô falához, egymás mellé temették ôket. Egy nap találkozott a síroknál A. bankár fia és B. professzor lánya. A temetôbôl kifelé menet, pontosabban rögtön a temetôkapu után valahogy összetalálkozott a kezük. Rövidesen bevallották, hogy szeretik egymást, összeházasodtak és máig boldogan élnek.
  Fôként azért, mert mindketten megtanulták az apjuktól, hogy hova vezet a spekuláció. De egy kicsit talán azért is, mert tudták, hogy a felhalmozott kincsek milyen törékeny biztosítékot jelentenek a boldogságra, és hogy a legtökéletesebb filozófiai rendszerben felfedezett hiba sem változtat semmit a házuk melletti kis kert szépségén, a külvárosban, ahol élnek.

A 3001-es év

  A harmadik évezred küszöbén úrrá lett az emberiségen a hit, hogy eljött a világvége.
  Azok, akik hittek a túlvilági életben és az utolsó ítéletben, szétosztogatták anyagi javaik, elhajigálták a gyûrûiket és az ékszereiket, és rongyokban, leborotvált fejjel járva várták a véget és az ítéletet a kolostori cellákban, a barlangokban és a pusztában.
  A hitetlenek épp ellenkezôleg: siettek kihasználni az utolsó alkalmat is az orgiára.
  Aztán a piacon megjelentek az ismert jeruzsálemi nyomda által a világ összes nyelvén kiadott 3001-es naptárak.
  Mindannyian siettek megvenni az új naptárat, és a világ vége el lett halasztva.

A próféta és a felesége

  Amíg tanult, csak hébe-hóba, valami apróbb jóslattal segíthetett. Elôre meg tudta mondani, mi fog történni délután. Ki indul útnak, kihez jön váratlan látogató, hogy jó vagy rossz hírrel érkezik, hogy melyik ló nyeri a fél négyes futamot.
  Az inasvizsgáját megszerezve már egy hónappal, sôt évekkel elôre látott a jövôbe. Biztonsággal meg tudta mondani, hogy a következô évben ki gazdagodik meg és ki megy tönkre, mikor bukik meg a kormány, és ki nyeri meg a választásokat.
  Amikor kitanulta a prófétaságot – addigra már élemedettebb korba jutott, és ahogy az a prófétákhoz illik, lobogó fehér szakálla és jól kifejlôdött mutatóujja volt – már háborúkról, árvizekrôl, az eljövendô évszázadok csapásairól beszélt és az Isten malmáról, amely biztosan ôröl (még ha kitért is azelôl, hogy a megôrölt liszt beadási határidejérôl említést tegyen).
  Végül már olyan messzire látott maga elé, hogy képes volt visszaemlékezni a jövôre.
  Csakhogy mindig elôkerült a próféta felesége, és megkérdezte, hogy hol talál fél sékelt, amelyen vehetne valamit, hogy ebédet fôzhessen a gyerekeknek. A próféta azonban csak a távoli jövôre vonatkozó kérdésekre volt képes válaszolni. Az asszony így eljárt a gazdagok házait takarítani, és a fizetségért tejet, olajbogyót és sajtot vásárolt. És amíg a próféta arról ábrándozott, hogy mi minden éri majd az emberiséget, ô megszerezte a napi betevô falatot.

Szép játék

  Most már mindketten, Dávid, a barátom is és én is, öregek vagyunk. Már alig-alig olvasunk újságot, minden a városban tett séta alkalmával búcsúzunk a kövektôl és a fáktól, és ha – ahogy az az utóbbi idôben túlságosan is gyakran elôfordul – felkeressük valamelyik korunkbeli ismerôsünk sírját, a temetôbôl kilépve minden alkalommal feltesszük a kérdést, nem lenne-e jobb most már ott is maradni.
  Megöregedtünk tehát, és mivel nap mint nap látjuk egymást, oly sok év után már annyira ismerjük egymást, hogy nincs szükségünk túl sok szóra. Elég, ha egyikünk idôrôl idôre egyetlen szót mond, és a másik máris tudja, az mit is jelent, még akkor is, ha talán senki más nem értené meg.
  Ott állunk, mondjuk, egy este az utcánk sarkán, a kioszk elôtt, felnézünk az égre, és Dávid egyszer csak azt mondja:
  "Na jól van. Akkor megiszunk magukkal egy csészével."
  És én már régen tudom, hogy mit jelent ez. Hogy éppen elôbújt a felhôk közül a hold, amely leginkább egy szelet citromra hasonlít, vagyis a leghalványabb kétség sem merülhet fel azt illetôen, hogy odafent teázni kezdtek. Már rendelek is két csészével, és Menachem a kioszk ablaka mögött, aki már szintén ismer minket annyira, hogy nem kell mindent a szájába rágni, két kanál cukrot szór a csészémbe, míg Dávidnak a tányérjára tesz egy kockacukrot, amit aztán a barátom majd a foga közé vesz, és azon keresztül szürcsöli a teát.
  Vagy kölcsönösen visszaemlékszünk azokra a dolgokra, amelyek egyikünknek éppen az eszébe jutottak.
  "Ott, az a lépcsô" – mondja például Dávid, és odaint fejével az utca másik, a kioszkkal szembeni oldalára.
  "Az a fal" – felelem.
  És máris mindketten azokra a teherhordókra gondolunk, akik minden nap ott ülnek a lépcsôkön, és hallgatják a legidôsebb történeteit, akit Ovadyának hívnak, és valahonnan Kurdisztánból érkezett, de eszünkbe jut a vörös hajú óriás is, Miska, aki a többiekkel ellentétben nem Irakból vagy Szalonikibôl jött, hanem Ukrajna Isten tudja mely részébôl, mindig itt áll a falnak támaszkodva, hallgat, mint egy szikla, és egész idô alatt úgy mosolyog, mint a telihold.
  Leggyakrabban azonban azt játsszuk, amit mi magunk találtunk ki, és aminek a szabályait és az értelmét csak mi ketten ismerjük.
  Valaha az egyikünk azt kérdezte – már nem tudom, hogy én voltam vagy Dávid, de ez különben sem érdekes – tehát az egyikünk azt kérdezte a másiktól, hogy mindazok után, amit átélt, és mindazok után, amit megtudott az életrôl, szeretne-e még egyszer élni. És az azonnal, különösebb gondolkozás nélkül érkezô igenlô válasz után azt is meg akarta tudni, hogy miért.
  És akkor megszületett az a játék, amit azóta gyakran játszunk. Kiderült ugyanis, hogy erre a miértre mindketten annyi „Azért, mert"-et tudtunk válaszolni, hogy igyekeztünk mind erôsebb lapokkal túllicitálni a másikat. Ebben a játékban nincs gyôztes. A vesztes pedig az lenne kettônk közül, aki már nem találna újabb és újabb indokot, amiért minden rossz ellenére is annyira jó élni. Eddig még egyikünk sem vesztett.
  "Miért?" – kezdem a játékot.
  "Mert tavasszal virágoznak a mandulafák" – feleli Dávid, és most ô kérdezi:
  "Miért?"
  "A két fekete ciprus között kivillanó kék égért, amit reggelente látok az ablakomból, amikor felébredek és kinézek az udvarra."
  "A Jeruzsálem környéki hegyek ciklámenjéért és szellôrózsájáért."
  "A fûrészek, esztergapadok, köszörûkövek és fúrógépek zsongásáért, a dalért, amely minden mûhelybôl kihallatszik, ahogy végigmegyek az utcánkon."
  És ekkor újra én kérdezek:
  "Miért?"
  "Mert a levelek lehullanak, és a fák újra kivirágoznak."
  "Mert gyerekek jönnek a világra.""Mert felnônek és aztán szerelembôl újra gyerekeket hoznak a világra."
  "A régen betemetett városok porából kisarjadó minden fûszálban megismétlôdô csodáért."
  "Azért a reményért, amelyet minden a siratófal kövei közé helyezett, már régen megsárgult papírcetlibe helyeztek."
  "És azért is, mert a sebek begyógyulnak."
  "És mert mindig újra feltesszük a kérdést, hogy miért, nem hagyjuk abba, pedig már régen tudjuk, hogy válasz nélkül maradunk."
  "Egyetlen Jeruzsálemre vetett pillantásért" – mondta a barátom, Dávid, a költô. – Hiszen a város kövei közötti rések és a háztetôk fölötti csillagok olyanok, mint a betûk, amelyek szavakká és mondatokká rendezôdnek, amelyek ugyan megfejtetlenek maradnak, de az értelmüket néha, a megszentelt pillanatokban kezdjük sejteni."
  "Egyetlen Jeruzsálemre vetett pillantás" – ismétlem aztán, majd hozzáteszem: „Ez önmagában is elegendô lenne."
  Így ér véget minden alkalommal a játékunk. Aztán sokáig ott állunk még csendben, amíg egyikünk újra meg nem szólal:
  "Az a dal" – mondja.
  Hiszen a Jaffai kapuhoz vezetô utca valamelyik házának nyitott ablakán át – ebben az álmokkal teli utcában, amelyben nincsen senki, aki néha ne váltana szót az Istennel – egy dal száll hozzánk, csendesen, lassan, távolba veszô dallam, melyet mindketten jól ismerünk. Valaki egy ahhoz hasonló fuvolán játssza ezt a dalt, amelyen még a gyerek Dávid játszott, amikor még apja juhait legeltette a hegyekben, jóval azelôtt, hogy király lett belôle.
  Nem tudjuk, hogy ki játszik, ott a magasban, és soha még csak meg sem próbáltuk megtudni. Elég, ha tudjuk, hogy a dalt emberemlékezet óta mindig játszotta valaki, és hogy még soha nem hallgatott el.

Látogatás

  Jakub Roth magányos volt. Szörnyen magányos. Özvegy volt, egyetlen fia meghalt a háborúban, más rokona pedig nem volt. Azt a néhány barátját is, akikkel korábban néhanapján összejárt, sorra kikísérte a temetôbe, és most, amikor ô maga feküdt a kórházban, nem volt senki, aki meglátogathatta volna.
  A szobában hat ágy volt, és látogatási idôben öt mellett mindig ült valaki, aki virágot, almát, édességet vagy olvasnivalót hozott, vagyis ami a legfontosabb: a világ egy részét, amit a közeledô tavasz illata hatott át, nem pedig a karbol, és ahol minden sokkal inkább a szökôkutakra emlékeztetett, nem úgy, mint itt, gyertyára, melyen a megolvadt viasz a semmibe folyt. Jakub Roth azonban egyedül maradt, az ágya melletti szék mindig üres volt, sôt néha még az is hiányzott, mert kölcsönkérte valamelyik szomszédja, akinek nem volt elég helye a látogatói számára.
  Egy délután azonban az történt, hogy amikor felpillantott az esti újságból, melyet épp akkor kért az egyik nôvértôl, az ágya mellett ott ült egy öregember, akinek kerek, mosolygós arcát fehér szakáll övezte, két kezével pedig a térdei között tartott botra támaszkodott.
  Jakub nem tudott visszaemlékezni arra, hogy látta volna már valaha a jóságos arcú férfit, így a váratlan látogatás nagyon meglepte. Egy-egy pillanatra ismerôsnek tûnt számára ez az arc, de nem tudta hova tenni.
  "Nem, ön nem ismer engem" – szólt a mosolygós férfi, amikor látta, hogy Jakub milyen erôfeszítéssel kutat az emlékei között – „de én meglátogatom azokat is, akik nem ismernek engem. Sôt, ôket keresem fel leggyakrabban."
  "Azért jött, hogy elmondjon nekem valamit?" – kérdezte egy pillanat múlva Jakub.
  "Csak azt, hogy soha senki nincs teljesen egyedül."
  Hosszú idôre újra mindketten elhallgattak, majd Jakub Roth újra feltett egy kérdést:
  "Más kórházakba is eljár?"
  "Mindegyikbe. És nemcsak a kórházakba. Mindenhová, ahol olyan emberek vannak, akik azt hiszik, hogy egyedül vannak. Teljesen egyedül. Mindegyiknek elmondom, hogy téved. Soha senki nincs egyedül."
  A legfurcsább az volt, hogy Jakub, akinek annyi oka lett volna arra, hogy ellenvetést tegyen, egy percig se tiltakozott. Attól a pillanattól fogva, hogy elôször meglátta a mosolygós férfi arcát, aki egyszer csak ott termett az ágya melletti széken, érezte, hogy valóban nincs egyedül.
  "És ezt már régóta folytatja?" – szerette volna megtudni.
  "Régóta. Már magam sem tudom, hogy milyen régóta."
  Jakub Rothnak még sok kérdése volt. Némelyiket feltette – érdekelte például, hogy erre a vég nélküli magánytól magányig vezetô útra küldte-e ôt valaki, és ha igen, akkor ki; hogy hálásak voltak-e azok, akiket meglátogatott; nem fáradt-e néha el – másokat pedig meghagyott magának. Nem kérdezte meg például azt, hogy mindezt vajon azért teszi-e, mert azt reméli, hogy amikor majd egyszer ô maga lesz beteg, akkor ôt is meglátogatja valaki. Jakub némelyik kérdésére a férfi csak vállrándítással felelt, másokon csak mosolygott.
  Jakub nem tudta, hogy mennyi ideig beszélgettek. Csak azt tudta, hogy az ismeretlennel jól érezte magát – nem kérdezte meg a nevét, az öreg meg magától nem mutatkozott be – és hogy még soha nem tapasztalt határtalan békesség áradt benne szét. Csak azt sajnálta, hogy érezte, úrrá lesz rajta a fáradtság, és az álomtól majd leragadnak a szemei.
  Csak azt kérdezte még meg: „Eljön újra?"
  A választ már félálomban hallotta: „Eljövök. Persze hogy eljövök."
  Amikor Jakub újra felébredt, a vendége már nem volt ott. Bizonyára aznap még sokakat meg akart látogatni. A széken, amelyen azelôtt ült, hogy Jakub elaludt, csak a botja maradt.
  Jakub a bot után nyúlt, és most alaposabban szemügyre vette. Minden görcsöt és minden évgyûrût újra és újra megsimított, amíg nem érezte, hogy a fa melege átáramlik a kezébe – visszaemlékezett arra, hogy fiatalkorában hogy meg tudta különböztetni a fákat, és tudta, hogy a bot kôrisfából készült – de lehet, hogy az ô kezének melege is átáramlott a mosolygós férfi által itt hagyott bot fogantyújába.
  Biztosan nem feledkezett meg róla. Talán vissza akar érte jönni. De az is lehet, hogy azt akarta, hogy legyen Jakubnak mire támaszkodnia. Így vagy úgy, Jakub tudta, hogy már soha nem lesz teljesen egyedül. Nem emlékezett, mikor érezte magát olyan erôsnek, mint ebben a percben.

Az órás

  Talán egész Jeruzsálemben nincs senki sem, akire az élettörténete ne nehezedne óriási és gyakran végleges teherként. Rengeteg efféle történetet ismerek, de alig akad köztük olyan, amely elsô hallásra jobban megrázott volna, mint az öreg órásnak, G.-nek a története, aki a Jaffai sugárúttól a rézkupolás orosz templomhoz vezetô kis utcában lakik.
  Sokszor elmentem az üzlete mellett, mire valaki elmesélte nekem azt, ami állítólag köztudott, és ami csak Isten tudja miért jutott el annyira késôn hozzám, de addig eszembe sem jutott, hogy benézzek hozzá.
  Aztán meséltek nekem a Terezínbôl a haláltáborokba küldött szerelvények egyikérôl. Az éppen Majdankba ment. Az ezer szerencsétlen deportált három negyede egyenesen a gázkamrába ment. A maradék kétszázötven az éhség, a betegségek, a verések és az embertelen körülmények közepette végzett nehéz munkától kimerülve hunyt el. Az ezerbôl mindössze egyetlen egy ember maradt életben, az órás, akit kikért az auschwitzi táborigazgatóság, hogy megjavítsa a megkínzott és elgázosított ezrek után hátramaradt órákat. A háború végéhez közeledve aztán továbbküldték az oranienburgi táborba, ahol megállás nélkül folytatta ugyanezt a munkát egészen a felszabadulásig. Állítólag még az oroszok is úgy találtak rá, amint nagyítót nyomva szemébe valami karóra fölé görnyedt, ami aztán rögvest helyet talált magának az egyik felszabadító markában.
  Mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogy miért van az, hogy az ugyanazon balesetnél megsérült két ember közül az egyik felépül, a másiknak meg kell halnia; hogy az áldozatait tízesével vagy talán százasával szedô járvány megkíméli azt, aki minden idejét a betegek között tölti; hogy az ágyúgolyó megöli az egyiket és elkerüli a másikat; hogy valaki az életre van kiválasztva és valaki a halálra. Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek, mint a nyugtalan tengeren táncoló hajó, ott hányódnak a fejemben, amióta csak az eszemet tudom. És most végre ráakadtam valakire, aki bizonyíthatóan megmenekült, aki arra lett kiválasztva, hogy életben maradjon, ezerbôl egyként, és ez az ember ugyanabban a városban élt, mint én. Meg kellett ismernem. Beszélnem kellett vele.
  Attól a perctôl fogva, hogy elmesélték nekem G. órás történetét, napról napra elmentem az üzlete felé, néha egy nap kétszer is. Minden alkalommal benéztem a kirakaton, és egyre jobban vonzott a nagyítóját a szemébe nyomva a pult fölé hajló férfi arca, az arc, amelyrôl lehetetlen volt leolvasni a korát, és amely engem egyre csak a megállt órákra emlékeztetett. Újra és újra így láttam, munkája fölé hajolva, soha nem emelte fel a fejét, újra és újra szinte már be akartam lépni, hogy beszédbe elegyedhessek vele, aztán a kilincshez érve mindig újra meginogtam, hiszen az utolsó pillanatban mindig tudatosult bennem, hogy nem tudom, hogy kezdjek hozzá a beszélgetéshez. Végül szántszándékkal túlhúztam a rugót az órámon, amely már negyed százada a legteljesebb megelégedésemre szolgált, így már kétség sem férhetett ahhoz, hogy jó okom van belépni az óráshoz, és már legalább azt a mondatot tudtam, amit elôször mondani fogok.
  Beléptem tehát, a pultra tettem az órát, és azt mondtam, ami az adott körülmények között egyedül lehetséges:
  "Megállt."
  Kortalan arcával még csak fel sem pillantott a munkájából, mindössze a fejével biccentett, és azt mondta:
  "Hát persze. Mi más is hozta volna különben ide?"
  Egy perccel késôbb, mire elég idôt adott nekem arra, hogy megértsem, hogy se tôlem, se az órámtól semmi mást nem vár, hozzá tette:
  "Mint mindig. Azok, amelyeknek járniuk kellene, nem járnak, és amelyeknek meg kellene állniuk, nem állnak meg."
  "Hogyan?" – merítettem bátorságot a kérdezéshez. Hirtelen megpillantottam a beszélgetéshez vezetô nyitott kiskaput. – „Hogy értsem ezt? Lennének olyan órák is, amelyeknek meg kell állniuk?"
  "Igen. Vannak ilyenek" – válaszolta – „Sok ilyen van, barátom, és nehéz, túlságosan is nehéz feladat megállítani ôket." Majd egy pillanat múlva hozzátette: „De végül mind megállítjuk ôket. Majd meglátja."
  Ekkor úgy tûnt, hogy hamuszürke, mozdulatlan arcában egy pillanatra valami felcsillan.
  Nem értettem a dolgot, de egyelôre fontosabb volt nekem a tény, hogy az öreg beszélni kezdett, így meg sem kíséreltem, hogy végére járjak annak, amit az imént mondott, és azon törtem a fejem, hogy hozhatnám szóba azt, aminél úgysem tudna számomra érdekesebbet mondani.
  Mielôtt feltehettem volna azt a kérdést, amely már hosszú hónapok óta foglalkoztatott, bevallottam neki, hogy ismerem a történetét, így nem volt egészen igaza, amikor beszélgetésünk kezdetén azt állította, hogy csak a tönkrement órám vitt el hozzá, hiszen meg kellett javíttatnom. Valójában, folytattam a vallomásom, már hosszú ideje akartam vele beszélni.
  "Gondolja," – szántam rá magam végül a kérdésre, amelytôl épp annyira nem tudtam megszabadulni, mint a pórul járt hal a horogtól – „gondolja, hogy az, hogy azon terezíni transzport ezer emberébôl éppen ön, és egyedül csak ön maradt életben, gondolja, hogy ez véletlen volt?"
  "Véletlen?" – felelte – „Szó sincs ilyesmirôl. Az órák nem járnak és nem állnak meg véletlenül. Ha fel vannak húzva, és a szerkezetben minden úgy van, ahogy annak lennie kell, akkor járnak. Ha viszont megpattan a rugó, vagy ütés vagy egyéb ok miatt elakad a mutató, akkor megállnak. De véletlenül soha."
  "Hát akkor mi az oka, ha nem a véletlen?" – kérdeztem tovább.
  "A küldetés" – felelt gondolkozás nélkül.
  "Küldetés?"
  "Igen, a küldetés. Csak az maradt életben, akinek küldetése volt" – erôsködött.
  "Miféle küldetése?" – szántam rá magam még egy kérdésre.
  "Ja, barátom, az egyes embereknek különbözô küldetése volt. Voltak olyanok, akiknek tanúbizonyságot kellett tenniük. Mások mindent túléltek, hogy élô emlékmûként emlékeztessenek arra, hogy mire képes a felebarátjával szemben az ember, és hogy mi mindent túl lehet élni. És voltak olyanok is, de csak kevesen, akiknek a bosszú volt a küldetésük. Minden túlélônek más volt a küldetése. Küldetés nélkül senki nem maradt életben."
  "És mi volt a maga küldetése?" – kíséreltem meg még egy lépéssel tovább jutni.
  Ezzel azonban nyilván átléptem a megengedett határt, az öreg, mintha az utolsó kérdésemet meg se hallotta volna, folytatta a munkáját, mintha ott sem lettem volna, és nem válaszolt. Nem állt szándékomban most, félúton üres kézzel elmenni. Vártam egy ideig, majd amikor feleletet nem kaptam, más oldalról próbálkoztam.
  "Kérdezhetek magától még valamit?" – szóltam és válaszra sem várva azt kérdeztem: „Amikor már hónapok és évek óta ott ült az ezernyi kivégzett órái felett, mire gondolt akkor?"
  "Mindenfélére" – válaszolta, de nem hagytam magam lerázni és tovább unszoltam:
  "Mégis leginkább mire?"
  Ekkor felemelte a fejét a munkájától, levette a szemérôl a nagyítót, amit egészen addig a jobb szemébe nyomva tartott, és rám emelte mélyen beesett, nefelejcskék, ártatlan szemeit, mintha nagyon messzirôl nézett volna. Végül azt mondta:  "Hogy leginkább mire? Arra, hogy kudarcot vallottam."
  "Miben vallott kudarcot?" – segítettem neki, és attól féltem, hogy beszélgetésünk fonala újra megszakad. De csak nézett tovább szemeinek feneketlen kútjából, és egyelôre nem tért vissza a munkájához, úgy tûnt, hogy most ô akar valamit mondani.
  Hozzákezdett:
  "Hogy miben, azt kérdezi? Hogy miben vallottam kudarcot? Meg kellett volna állítanom ugyanabban a pillanatban Németországban az összes órát. Minden ezen múlt, de nem sikerült. Képzelje csak el, kérem. A támadásnak meghatározott pillanatban kell kezdôdnie, és az egész országban senki sem tudja, hány óra van. A kivégzések hajnali négyre vannak elrendelve, de három ötvenötkor megáll az összes óra. A vonatokat nem lehet elindítani, mert óra nélkül képtelenség betartani a menetrendet, és ha a vonatok csak a nap és a csillagok járásához igazodnak, nem lehet elkerülni az összeütközéseket. Senki sem tudja, hogy mikor kivel van találkozója. A tervezés órák nélkül olyan, mint a kifordított nadrág. Csupa keveredés. Csupa összevisszaság. Ha sikerült volna megállítani az összes órát, megállt volna az a gépezet is, amely pusztulást és halált árasztott. Tudja, hogy ez mit jelentett volna? Még mindig kérdezi, hogy miben vallottam kudarcot? Ahelyett, hogy megállítottam volna minden órát, amelyek szerint szervezték a szörnyûségeiket, még ezrével meg is javítottam nekik azokat az órákat, amelyek bölcsebbnek bizonyultak nálam, és megálltak maguktól. El tud egyáltalán képzelni ennél nagyobb kudarcot?"
  Elhallgatott, hosszasan nézett rám, és nem tudtam, hogy egyenes válaszra vagy megnyugtató szavakra vár.
  Kezdett világossá válni számomra.
  "És úgy véli, hogy ez volt a maga küldetése?" – kérdeztem végül.
  "Igen" – bólintott – „és én kudarcot vallottam."
  Aztán újra szemébe tette a nagyítót, az asztal fölé hajolt, és folytatta a munkát. Ugyan még sok mindent meg szerettem volna kérdezni, de láttam, hogy az öreg, legalábbis arra a napra, befejezettnek tekinti a beszélgetésünket. Mennem kellett tehát. Már csak azt kérdeztem meg, hogy nem jegyzi-e fel a nevemet, de csak legyintett és azt mondta:
  "Minek a név? Úgyis mindannyian csak számok vagyunk. Jó a memóriám, és tudom, hogy melyik óra kié. És minden kuncsafton is van valami, amirôl meg tudom jegyezni. Némelyek nem szólalnak meg, amíg fel nem emelem a fejemet, hogy szembe tudjunk nézni egymással. Mások, ha valamire nem válaszolok, egy helyben topognak. Nem egyrôl tudom, hogy azt gondolja rólam, hogy vén hülye vagyok. Jönnek aztán olyanok is, akik szintén túlélôk. Rájuk az alkarjukon lévô szám alapján emlékszem, és próbálom megfejteni, hogy mi volt az ô küldetésük. Magára rendkívül jól fogok emlékezni, mert maga volt az elsô, aki még csak meg se kérdezte, hogy mikorra lesz az óra kész." Szája sarkából eltûnt a ravaszkás mosoly. Aztán befejezte a beszélgetést: „Hétfôn jöjjön érte."
  Amikor eljöttem, nem lettem okosabb, mint voltam. Kilencszázkilencvenkilencen meghaltak és az ezredik, akinek megadatott, hogy életben maradjon, az ez a különc, furcsa, talán némileg hibbant öregember volt. Miért? Miért éppen ô? A kilencszázkilencvenkilenc között bizonyára nem egy bölcsebb, tehetségesebb, rátermettebb, talán jobb és talán jámborabb volt. Gyerekek is voltak köztük, a bûnnek és a vétkeknek bizonyára kisebb súlyával. Talán némelyikbôl új Mozart, talán új Freud, talán új Einstein lehetett volna. Miért nem maradt közülük életben egy sem, csak egyedül éppen ez az öreg órás, a Jaffai sugárúttól a vörösrézzel fedett kupolájú orosz templomhoz vezetô mellékutcából, aki nem tudta magának megbocsátani, hogy a háború alatt nem sikerült megállítania Németország összes óráját?
  Nem hagyott nyugodni a dolog, holott jól tudtam, hogy halvány reményem sincs arra, hogy a kérdésemre valaha is választ kapok. Egyedül az a gondolatom támadt – bár tudatában voltam annak, hogy milyen gyenge alapokon áll mindez – hogy ahhoz, hogy életben maradhasson, az embernek valóban valamiért kell élnie, valami egészen határozott dologért, amit megszállottan el szeretne érni. Csakhogy ha tényleg így van, akkor éppen az öreg órás esete cáfolja a megérzésemet. Hiszen még ha igaz is lenne, hogy azért maradt életben, mert a többieknél jobban volt megszállottja a saját gondolatának – bár az a lehetô leghiábavalóbb gondolat volt – hogy maradhatott életben további harminc évet a háború után, szüntelen lelkiismeret furdalástól övezve, hogy kudarcot vallott éppen abban, aminek a megszállottja volt, és amiben a küldetését látta?
  Amikor hétfôn visszamentem, az órám az öreg ígérete szerint már kész volt. Biztos kézzel nyúlt utána, és ezúttal felegyenesedve maradt, nem fordult azonnal vissza a munkájához. Kifizettem, amivel tartoztam, de ô egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, és úgy tûnt, arra vár, hogy folytassam a múltkori beszélgetésünk.
  Éreztem, hogy tudja, mit szeretnék még kérdezni. Nem mentem hát el azután sem, hogy fizettem, és miközben felcsatoltam újra szabályosan ketyegô órámat, most már különösebb szégyenkezés nélkül azt kérdeztem:
  "Ne vegye rossz néven, de valóban érdekel. Azt mondja, hogy a küldetése az volt, hogy a háború alatt állítsa meg Németországban az összes órát. Sajnos, ahogy azt mindketten tudjuk, ez nem sikerült. Újra bocsánatot kérek, hogy megkérdezem, de mondja meg nekem, attól az idôtôl fogva küldetés nélkül él?"
  "Küldetés nélkül?" – ismételte meg, és mély szemeit teljesen megtöltötte a csodálkozás.
  „Küldetés nélkül? Hogyan is lehetne küldetés nélkül élni? Egyáltalán hogyan is élhetne valaki akár egyetlen napot is küldetés nélkül? Nem, nem" – csóválta a fejét, és egész idô alatt mozdulatlan arca hirtelen felélénkült. „Nem, barátom, az én küldetésemen vajmi kevés változott. Igaz, akkor Németországban nem sikerült. De talán már nincsenek háborúk a világon? És nem fenyeget a veszély, hogy újak törnek ki? Nem látja, hány helyen ... De már közel járok. Én mondom magának, nagyon közel. Meglátja, rájövök én erre. És aztán már nem lesz többé háború. Küldetés nélkül, azt mondja? „ Újra úgy tûnt, hogy kinevet, mint azokat a gyerekeket szokás, akik kérdeznek, pedig azt sem tudják, hogy mirôl van szó. „Megállítani az órákat, hogy ne legyen több háború, ez talán nem küldetés? És én rájövök. Meglátja, most már hamarosan rájövök."
  Bólintottam, annak jeleként, hogy megértettem, majd elbúcsúztam. Amikor kiléptem az üzletbôl, úgy tûnt, hogy talán valamivel, lehet, hogy csak egy egészen kicsivel, de mégiscsak bölcsebb lettem.

VIKTOR FISCHL -rõl:

VIKTOR FISCHL 1912-ben született Hradec Královében. Prágában tanult jogot és szociológiát. Irodalmi munkásságát 1933-ban kezdte. 1939-ben Nagy Britanniába emigrált, ahol az emigráns csehszlovák kormány külügyminisztériumának magas rangú munkatársa lett. Éveken keresztül együtt dolgozott Jan Masarykkal Londonban, majd visszatérésük után a prágai külügyminisztériumban. Az 1948 februári fordulatot és Masaryk halálát követôen Izraelben telepedett le, ahol az Avigdor Dagan héber nevet vette fel. Az izraeli diplomácia szolgálatába állt, és többek között Lengyelországban, Jugoszláviában, Japánban és Ausztriában volt nagykövet. Fischl mûvei csak az emigráns kiadóknál jelenhettek meg. Legismertebb könyve az 1952-ben írt „Beszélgetések Jan Masarykkal". Emellett több verseskötet és két regény fûzôdik a nevéhez. A Jeruzsálemi elbeszélések elôször az emigráns Index kiadónál jelent meg. A kötet összesen huszonhat elbeszélést tartalmaz.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu