HADIZSÁKMÁNY

  Kezdetben volt a corned beef húskonzerv. Pontosabban mondva, kezdetben volt egy háború, a második világháború, szülôvárosom, Leningrád ostroma, a nagy éhínség, amelyik több áldozatot szedett mint az összes bomba, gránát és lövedék együttvéve. És az ostrom végeztével volt corned beef konzerv Amerikából. „Swift", azt hiszem ez volt a márkanév, de lehet hogy tévedek: mindössze négyéves voltam, amikor elôször megkóstoltam.
  Minden bizonnyal ez volt az elsô hús, amit hosszú idô óta ettünk. Az íze mégis kevésbé emlékezetes mint a konzervdobozok maguk. A hosszúkás, szögletes doboz az oldalára erôsített nyitóval egy másfajta mûszaki gondolkodásról, egészében véve egy másfajta érzékenységrôl adott hírt. A nyitó, amelyet kis fémcsíkra kellett illeszteni, egy orosz gyerek számára maga volt a kinyilatkoztatás: mi csak a kést ismertük. Az ország még mindig csak szögbôl, kalapácsból, szegecsbôl és csavarból állt, ez tartotta össze, és ez életünk nagy részében így is kellett hogy maradjon. Ezért nem tudta nekem ott és akkor senki megmagyarázni azt a lezárási eljárást, amelyet ezeknek a konzervdobozoknak a készítôi alkalmaztak. Mindmáig nem értem egészen. Ott és akkor boldog izgalommal figyeltem anyámat, amint levette a nyitót, felhajtotta a kis hajtókát, beillesztette a nyitó résébe, és a nyitót újra meg újra megforgatta a tengelye körül.
  Még sokkal azután, hogy a tartalmuk megemésztôdött, megvoltak ezek a magas, a sarkoknál (a mozivászonhoz hasonlóan) kissé áramvonalas sötétvörös vagy barna dobozok az idegen betûs feliratokkal sok család polcain és ablakpárkányain részben mint esztétikus tárgyak, részben mint jó ceruza-, csavarhúzó-, filmspulni-, szögtartók, stb. Sokszor használták virágcserépnek is.
  Soha többé nem találkoztunk – sem zselészerû tartalmukkal sem a formájukkal. Az évek során egyre értékesebbé váltak, legalábbis egyre keresettebbé az iskolás fiúk csereakcióiban. Egy ilyen konzervdobozért akár egy német bajonettet, egy tengerész övcsatot vagy egy nagyítólencsét is lehetett kapni. Éles széleivel nemegyszer megvágtuk az ujjunkat.
  Ha volt valaki, aki hasznot húzott a háborúból, akkor mi voltunk azok: a háborús gyerekek. Eltekintve attól, hogy egyáltalán túléltük, rengeteg anyagot nyújtott a romantikus átszínezésre, a fantáziajátékokra. A gyerekek által szokásosan fogyasztott Dumas és Verne mellé ott voltak nekünk a fiúk körében mindig kedvelt katonai felszerelési tárgyak. A mi körünkben különösen kedveltek voltak, mert a mi hazánk volt az, amelyik megnyerte a háborút.

A rádiócsövek labirintusában

  Sajátos módon azonban az ellenséges hadifelszerelés gyakorolta ránk a legnagyobb vonzerôt, nem a saját gyôzedelmes Vörös Hadseregünké. Állandóan a német repülôgépmárka nevekkel dobálóztunk: junker, stuka, messerschmitt, focke-wulf. Az automata géppuskák, tigris-páncélosok, tartaléklövegek, ágyúk mind Krupp-gyártmányok voltak, a bombák az I. G. Farben szíves engedelmével érkeztek. A gyerekfül mindenre odafigyel egy idegen, szokatlan háborúban. Azt hiszem inkább valami akusztikus lenyûgözôerô volt az, semmint a valódi veszély érzete, ami ezeket a szavakat nyelvileg és hangulatilag annyira vonzóvá tette számunkra. Bár minden okunk megvolt arra, hogy gyûlöljük a németeket – és bár a hivatalos állami propaganda állandóan bíztatott is erre – rendszerint mégis „fritzeknek" hívtuk ôket, nem pedig „fasisztáknak" vagy „hitleri németeknek". Feltehetôleg azért, mert szerencsére sosem találkoztunk velük másként, mint hadifogoly-minôségükben.
  Hozzájött még ehhez, hogy a negyvenes évek végén gomba módra szaporodó háborús múzeumokban elég sok német hadifelszerelést láttunk. Ez volt a legjobb szórakozásunk – sokkal jobb mint a cirkusz vagy a mozi, különösen, ha leszerelt apáink vittek el oda minket (már akiknek volt apja). Különös módon ellenükre volt valamelyest, mégis megválaszolták részletekbe menô kérdéseinket egy-egy német gépfegyver horderejével vagy egy-egy bomba robbanóanyagával kapcsolatban. Ellenérzésük nem abból a vágyukból fakadt, hogy megóvják zsenge képzeletünket a háború rémségeitôl, vagy önmagukat a meghalt társakra való emlékezéstôl és a bûntudattól, amiért túlélték. Nem, simán átlátták és megvetették kegyetlen kíváncsiságunkat.
  Mindegyik – az életben maradt apák mindegyike – ôrzött persze néhány emléktárgyat a háborúból. Ez lehetett egy látcsô (Zeiss gyártmány!) vagy egy német tengeralattjáró tiszti sapkája a hozzá tartozó rangjelzéssel vagy egy gyöngyház berakásos tangóharmonika vagy egy ezüstözött cigarettatárca vagy egy gramofon vagy egy fényképezôgép. Amikor tizenkét éves lettem, apám nagy elragadtatásomra egyszerre csak egy rövidhullámú rádióval állt elô. Philips volt ráírva, és a világ minden részérôl tudott adásokat venni Koppenhágától Surabajáig. Legalábbis ezt sugallták a nevek a sárga mutatóskálán.
  Ez a rádió – legalábbis korabeli mértékkel mérve – valamelyest hordozható alkalmatosság volt barna bakeltbôl, tízszer tizennégy hüvelyk hosszú, az említett sárga mutatóskálával és egy macskaszerû, rettentôen lenyûgözô zöld szemmel, amely a vétel minôségét jelezte. Ha jól emlékszem, csak hat csôbôl állt, és két lábnyi egyszerû drót megtette antennának. De éppen ez volt a bökkenô. Kilógatni egy antennát az ablakból, ez csak egyet jelenthetett a rendôrség számára. Ahhoz, hogy rácsatlakoztathasd a rádiódat az épület központi antennájára, ehhez rá voltál utalva egy profi segítségére, ez a profi pedig a maga részérôl túl nagy érdeklôdést tanúsítana a rádiód iránt. Az embernek ne legyen külföldi rádiója és kész. A megoldás egy pókhálószerû alkotmány volt a mennyezet alatt, ezzel segítettem magamon. Ily módon ugyan nem tudtam fogni se a pozsonyi se a delhi rádió adását, de hát nem is tudtam se csehül se hindiül. És a mi a BBC, az Amerika Hangja és a Szabad Európa orosznyelvû adásait a illeti, azokat így is úgy is zavarták. Mégis lehetett angol, német, lengyel, magyar, francia és svéd nyelvû mûsorokat fogni. Bár e nyelvek egyikét sem beszéltem, mégis ott volt például az Amerika Hangján a „Time for Jazz" a világ leggazdagabb hangzású basszbaritonja, Willis Conover discjockey mûsora.
  Ennek a régi cipô fényével ragyogó barna Philips-rádiónak köszönhetem az elsô angol szövegmorzsákat és bevezettetésemet a dzsessz panteonjába. Tizenkét éves koromban a német neveket kezdték nálam egyre inkább kiszorítani az olyan nevek mint Luis Armstrong, Duke Ellington, Ella Fitzgerald, Clifford Brown, Sidney Bechet, Django Reinhardt és Charlie Parker. Lassanként még a bandánkkal is történt valami: teljesen merev orosz csontvázunk izületei elkezdtek rámozdulni a szvingre. Nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen a nemzedékembôl, aki képes volt jól fölhasználni két lábnyi egyszerû drótot.
  A hátlapján volt hat szimmetrikus lyuk, és a rádiócsövek tompa fényében és villanásaiban, az érintkezések, ellenállások és katódok labirintusában, amelyek éppoly érthetetlenek voltak számomra, mint a nyelvek, amelyeket megszólaltattak, Európát véltem látni. A belseje mindig úgy hatott, mint egy nagyváros az éjszakában szétszórt neonfényeivel. És amikor harminckét évesen ténylegesen Bécsbe érkeztem, rögtön úgy éreztem, mintha valamelyest már kiismerném magam. Hogy csak annyit mondjak, az elsô bécsi éjszakák során kimondottan olyan érzéssel aludtam el, mintha egy láthatatlan kéz kapcsolna ki a távoli Oroszországban.
  Robosztus készülék volt ez. Amikor egy nap az apám dührohamot kapván attól, hogy össze-vissza tekergetem a különbözô állomásokat, hirtelen földhözvágta, a doboza megrepedt ugyan, de a vétel zavartalanul folyt tovább, mint azelôtt. Mivel nem mertem elvinni profi rádiószerelôhöz, magam próbáltam meg amennyire lehetett helyrehozni az Odera-Neisse-jellegû repedést bevetve mindenféle ragasztóanyagot és tapaszt.
Attól kezdve két lazán összefüggô formátlan darabból állt. Végleg kimúlt, amikor a csövek fölmondták a szolgálatot, bár még egy-kétszer sikerült szereznem helyettük másikat barátok és ismerôsök titkos segítsége révén. De amikor már csak egy szótlan kasztni volt, akkor is megmaradt a családban – mindaddig, amíg a család maga megmaradt. A hatvanas évek végén mindenki lett gyártmányú Spidola rádiót vásárolt magának kihúzható antennával és a belsejében különféle tranzisztorokkal. Meg kell hagyni, hogy jobb volt vele a vétel és hordozhatóbb is volt. Mégis, láttam egyszer egy javítómûhelyben levett hátlappal. Arról, hogy milyen volt belül, legjobb esetben azt mondhatom, hogy valamiféle térképre hasonlított (utakkal, vasúttal, folyókkal, mellékfolyókkal). Semmi határozott dologra nem hasonlított , még Rigára sem.
  A legfôbb hadizsákmány persze mégiscsak a filmek voltak! Volt belôlük egy csomó, jórészt háború elôtti hollywoodi produkciók (ahogy két évtizeddel késôbb sikerült rájönnünk) Errol Flynn-nel, Olivia de Havillanddal Tyrone Powerrel, Johnny Weissmullerrel és másokkal. Többnyire kalózokról szóltak, I. Erzsébetrôl, Richelieu bíborosról, stb. -- véletlenül sem a valóságról. A mi korunkhoz még a „Waterloo Bridge" került a legközelebb Robert Taylorral és Vivien Leigh- vel.

Tarzan és a desztalinizálás

  Mivel a mi kormányzatunknak nem állt szándékában fizetni a forgalmazási jogokért, egyáltalán nem tüntették fel a filmek származási helyét, és rendszerint a szereplôk és alakítóik nevét sem. Az elôadás általában a következôképpen kezdôdött: Lassan kialudtak a fények és a vásznon megjelent fekete alapon fehér betûkkel a közlemény: „ Ezt a filmet a Nagy Honvédô Háború idején foglaltuk le hazánk számára hadizsákmányként." Még villódzott ott vagy egy percig, aztán kezdetét vette a film. Egy gyertyát tartó kéz meggyújtott egy darab pergament, amelyen cirill betûkkel ez állt: „A király kalózai" vagy „A szenvedés szigete" vagy „Robin Hood". Erre következett esetleg egy magyarázó megjegyzés a cselekmény helyére és idejére vonatkozóan megintcsak cirill betûkkel, amely sokszor a gót betûket imitálta. Ez persze lopás volt, ami bennünket a közönség soraiban édeskeveset zavart. Annál jobban el voltunk foglalva azzal, hogy a feliratokat olvassuk és kövessük a cselekményt.
  De talán mégis. A fôcím hiánya a folklór anonimitását és az általánosérvényûség auráját kölcsönözte ezeknek a filmeknek. Sokkal jobban megrendítettek és lenyûgöztek minket mint a neorealisták és a francia új hullám késôbbi produkciói. A keletkezési adatok hiányától nyíltan archetipikussá váltak annak idején – az ötvenes évek végén, a sztálini uralom utolsó éveiben. Maga a Tarzan-sorozat, merem állítani, jobban hozzájárult a desztalinizációhoz, mint Hruscsov összes beszéde a XX kongresszuson meg azután.
  Tekintetbe kell venni a mi szélességi fokunkat, begombolt, szigorú, merev, téli napsütéshez igazodó normáinkat a nyilvános és a privát viselkedés terén, hogy fel tudjuk mérni, milyen drasztikus hatással lehetett ránk egy hosszú hajú meztelen magányos hôs, aki egy csimpánz Sancho Pansával és liánokat használva közlekedési eszközül ered egy szôke nô nyomába a trópusi ôserdô sûrûjében. Ha még hozzáveszünk egy pillantást New Yorkra (a sorozat Oroszországban bemutatott utolsó részében) a Brooklyn Bridge-rôl leugró Tarzannal, megérthetjük, miért próbált egy egész nemzedék outsiderré válni.
  Az elsô dolog amit átvettünk, persze a hajviselet volt. Egy csapásra valamennyien hosszú hajúak lettünk. Rögtön ezután jött a csônadrág. Jaj, mennyi kínlódásba, szemrehányásba, fáradságba került meggyôzni anyáinkat, nôvéreinket, nénikéinket, hogy egyformán felfújt fekete háború utáni nadrágjainkat a még ismeretlen Levi's egyenes szárú elôfutáraivá alakítsák! De mi tántoríthatatlanok voltunk – és azok voltak az üldözôink is: a tanárok, rendôrök, rokonok és szomszédok, akik kidobattak minket az iskolából, elfogtak az utcán, kinevettek és szidalmaztak minket. Ezért van az, hogy ha ma egy az ötvenes és hatvanas években felnôtt férfi nadrágot akar venni, kétségbeesik a sok nevetséges, anyagpazarló bôszárú kacat láttán.
  Persze volt még valami fontosabb is ezekben a trófeaként megszerzett filmekben, az „egy mindenki ellen" szellem, ami teljességgel idegen volt annak a társadalomnak a kollektívára beállított, közösségi szenzibilitásától, amelyben mi felnôttünk. Hogy ezek a tengeri sólymok és Zorrók annyira távol álltak a mi valóságunktól, ez lehetett éppen az alapja annak, hogy eredeti rendeltetésükön messze túlmenô hatással voltak ránk. Szórakoztató mesének voltak szánva, mégis inkább az individualizmus paraboláiként fogadtuk ôket. Ami egy normális szemlélô számára kosztümös film néhány reneszánsz rekvizitummal, a mi szemünkben történelmi bizonyság volt az individualizmus elôbbre valóságáról.
  Ha egy film természeti háttér elôtt mutat embereket, mindig van dokumentatív értéke is. Egy fekete-fehér filmnek még inkább, amennyiben egy nyomtatott oldalra emlékeztet. A mi nem nyitott – inkább nagyon is erôsen elzárt – társadalmunkat tekintve ezek a filmek sokkal inkább informáltak mintsem szórakoztattak minket. Micsoda buzgalommal figyeltük a tornyokat és erôdítményeket, boltozatokat és sírokat, rácsokat és fülkéket, amelyeket a vásznon láttunk! Mert életünkben elôször láttuk ôket. Így hát minden papírmaséból és kartonból készült hollywoodi kulisszát valódinak hittünk, és Európa, a Nyugat, a történelem iránti érzéseink nagyon sokat köszönhetnek ezeknek a képeknek. Olyannyira, hogy akik közülünk kénytelenek voltak büntetés-végrehajtó intézeteink barakkjaiban landolni, sokszor a kosztjuk feljavítását érték el, ha el tudták mesélni ezeknek a filmeknek a történetét, ha vissza tudtak emlékezni a western részleteire az ôrök és fogolytársak számára egyaránt, akik sosem látták ezeket a trófea-filmeket.
  E trófeák sorában olykor igazi mestermûre is lehetett akadni. Emlékszem például, hogy láttam a „That Hamilton Women"-t Vivien Leigh-gel és Lawrence Olivier-val. Emlékezni vélek a „Gázláng"-ra is az akkor még egészen fiatal Ingrid Bergmannal. Az alvilági ipar nagyon élénk volt, pillanatok alatt lehetett egy nyilvános vécében vagy a parkban egy gyanús alaktól színészképeket kapni képeslapméretû reprodukción. Errol Flynn „Sea Hawk" öltözetben volt a legféltettebb kincsem, és évekig próbáltam utánozni, ahogy elôretolja az állát és külön fölhúzza a bal szemöldökét. Az utóbbival nem volt sikerem.
  És mielôtt elhallgatna ennek az árulkodó feljegyzésnek az érdes hangja, hadd említsek meg még valamit – amivel Adolf Hitlerrel osztoztam – ifjúkorom nagy szerelmét, akinek Zarah Leander volt a neve. Csak egyszer láttam, mégpedig egy olyan mûben, amelynek akkor és ott „ùt a vérpadra" volt a címe, s amely Stuart Mária történetérôl szólt. Már nem emlékszem a filmbôl csak egy jelenetre, amelyben ifjú apródja az elítélt királynô csodálatos ölébe hajtja a fejét. Számomra ô volt a legszebb nô, aki valaha a filmvásznon megjelent, és késôbbi vonzalmaim és választásaim mind alatta maradtak ennek a mércének. Ezt tartom a legmegnyugtatóbb magyarázatnak egy elrontott vagy tönkrement romantikus pályafutásra.
  Röviddel a halála elôtt megjelent egy hanglemeze több slágerrel, köztük volt egy dal „Novgorod rózsája" címmel. Zeneszerzôként a Rota név volt megadva, és ez nem lehetett más, mint maga Nino Rota. A melódia messze elhomályosítja a Lara-témát a Doktor Zsivagóból, a szöveg – nos az németül van, úgyhogy nem zavar. A hang mint a Marlene Dietriché, de lágyabb, és az énektechnikája sokkal jobb. Leander valóban énekel, nem deklamál. Sokszor megfordult a fejemben, hogy a németeknek, ha ezt a dallamot hallják, nem lett volna kedvük keletre masírozni. Valamennyiünknek több okunk van arra, hogy maradjunk, mintsem masírozzunk. Mi értelme a masírozásnak, ha egy nagyon szomorú dallamhoz kell a lépést igazítani?
  Gondolom, az én nemzedékem volt az álomgyárak háború elôtti és utáni produkcióinak leghálásabb közönsége. Néhányan közülünk egy idôre lelkes filmszakértôk lettek, de bizonyára más okokból is, mint nyugati megfelelôink. Számunkra a filmek kínálták az egyetlen lehetôséget arra, hogy a Nyugatot lássuk. Sokszor a cselekményt szem elôl tévesztve figyeltük az utcai jövés-menést, a lakást, a hôz autójának mûszerfalát, a hôsnôk ruhatárát, a térkihasználást, a színhely elrendezését, ahol szerepeltek. Némelyikünk kifejezetten specialista lett egy film forgatási helyének felismerésében, néha pontosan meg tudtuk különböztetni Genuát Nápolytól, de legalábbis Párizst Rómától, már két-három építészeti együttes alapján. Sokszor várostérképekkel felfegyverkezve vitatkoztunk órákig azon, melyik házban lakott Jeanne Moreau az egyik, és Jean Marais a másik filmben.
  De mindez, mint mondtam, sokkal késôbb történt, a hatvanas évek végén. És még késôbb aztán fokozatosan elhalványult a filmek iránti érdeklôdésünk, amint észrevettük, hogy a filmrendezôk egyre inkább korunkbeliek, és egyre kevésbé van mit mondaniuk a számunkra. Addigra már avatott könyvolvasók voltunk, az „Inosztrannaja Lityeratura" elôfizetôi, mind kevesebb buzgalommal jártunk moziba, mivel beláttuk, hogy nincs értelme ismerni egy olyan helyet, ahol úgyse fogunk lakni. De ez, ismétlem, sokkal késôbb történt, mikor már a harmincas éveinkben jártunk.
  Amikor tizenöt vagy tizenhat éves voltam, ültem egy nap egy hatalmas háztömb udvarán és szögeket vertem egy a (szovjet) Távol-Keletre szánt, különféle geológiai eszközökkel telerakott láda fedelébe – én magam késôbb akartam a küldeményt követni, csatlakozni a társaimhoz. Május eleje volt, de nagy volt a hôség, halálra untam magam és izzadtam erôsen. Egyszer csak a legfölsô emeleti nyitott ablakból fölhangzott „A-tisket, a-tisket", Ella Fitzgerald hangján. Mégiscsak 1955 vagy 1956 volt, mégpedig Leningrád egy koszos ipari külvárosában. Még emlékszem, hogy azt gondoltam: Te jó isten, hány lemezt kellett ezeknek legyártaniuk ahhoz, hogy egy még ide is eljusson, ebbe a téglából és betonból álló abszolút nihilbe, matracok és lila alsónemûk közé, amelyek nem annyira száradtak, mint inkább megszívták magukat korommal a balkonokon. Ez a kapitalizmus lényege, mondtam magamnak: a túltermeléssel nyer, a túlkínálattal. Nem a központi tervgazdálkodással, hanem a bombaözönnel.
  Ismertem a dallamot részben a rádiómból, részben, mert mint minden városi gyereknek az ötvenes években, megvolt a magam ú.n. „csontváz-zene" gyûjteménye. A „csontváz-zene" egy röntgenfelvétel volt, amelyre házilagosan rákopíroztak egy dzsessz-számot. A kopírozási eljárás technikája meghaladta a felfogóképességemet, de biztos vagyok benne, hogy viszonylag egyszerû lehetett, mert az utánpótlás rendszeres volt és az ár elfogadható.
  Ehhez a valamelyest morbid kinézetû alkalmatossághoz (és még beszéljen valaki atomkorról) ugyanolyan módon lehetett hozzájutni, mint a nyugati mozisztárok szépiaképeihez: parkokban, nyilvános vécékben, bolhapiacokon, az akkoriban híres „koktél-csarnokokban", ahol az ember egy magas széken ülve, turmixot iszogatva azt képzelhette, hogy nyugaton van.
  És minél inkább belegondolok, annál inkább arra a meggyôzôdésre jutok, hogy tényleg ez volt a Nyugat. Mert az igazság mérlegében a képzelôerô intenzitása nyom annyit mint a valóság, olykor még többet is. Ezzel a mércével mérve, és az utólagos visszatekintés elônyös pozíciójából nézve is merem állítani, hogy mi voltunk az igazi nyugatiak: talán az egyetlenek. Az individualizmus iránti ösztönös érzékünkkel, melyet minden alkalommal csak táplált kollektivista társadalmunk, a valahova tartozás minden formája iránti gyûlöletünkkel, legyen ez párt, lakószövetség, vagy akkoriban éppenséggel akár egy család is, amerikaibbak voltunk az amerikaiaknál. És ha Amerika itt a Nyugat legszélsô határa, az a hely, ahol a Nyugat véget ér, akkor mi, ezt meg kell mondani, néhány ezer mérfölddel még kijjebb voltunk, a Csendes-óceán közepén.
  Valamikor a hatvanas évek elején, amikor a harisnyakötôkbôl áradó vonzerô megkezdte lassú kivonulását a világból, amikor egyre inkább a harisnyanadrágok vagy-vagy-ára voltunk kénytelenek szorítkozni, amikor a külföldiek lassan már egész repülôgép-rakományra való mennyiségben kezdtek fölbukkanni Oroszországban, engedve a rabszolgaság olcsó, mégis nagyon átható illatú csábításának, és egy barátom ajkán enyhén megvetô mosollyal megjegyezte, talán csak a történelem képes a geográfiát kompromittálni, akkor egy kislány, akinek akkoriban udvaroltam, születésnapomra megajándékozott egy harmonikaszerû képeslapsorozattal Velencérôl.
  A nagymamájáé volt eredetileg, aki röviddel az elsô világháború elôtt utazott Velencébe, hogy ott töltse a mézesheteit. Tizenkét képeslap volt, szépia, olcsó papíron. Hogy nekem ajándékozta, ennek az volt az oka, hogy akkoriban el voltam telve Henri de Régnier két könyvével, melyet éppen kiolvastam: mindkettô a téli Velencében játszódott. Ezért állandóan Velencérôl beszéltem.
  A képek barnás tónusa, a rossz minôségû nyomás, Velence földrajzi fekvése és fáinak csekély száma miatt nem lehetett biztonsággal megmondani, melyik évszakot ábrázolták. Az emberek öltözéke sem segített: hosszú szoknyát, kalapot, cilindert, bowlert, sötét zsakettet viseltek: a századforduló divatját. A színek hiánya és a textúra általános homálya azt sugallta, amit nekem sugallnia kellett: hogy tél van, az egyetlen igazi évszak.
  Más szóval a textúra, és a melankólia, amit sugárzott, s amelyet saját szülôvárosomban oly jól ismertem, érthetôbbé, valóságosabbá tette ezeket a képeket, így már meg tudtam látni a hely szépségét: valami olyan volt, mint amikor bizalmas levelet olvas az ember. És én olvastam is, újra meg újra. És minél többet olvastam, annál nyilvánvalóbbá vált, mit jelent számomra az a szó, hogy „Nyugat": egy tökéletes várost a téli tengerparton, oszlopokat, árkádokat, szûk átjárókat, hûvös márványlépcsôket, pergô stukkózatot, mely mögül kilátszik a vörös tégla-hús, porlepte szemhéjú puttókat, kerubokat: egy olyan civilizációt, amelyik fölkészült a hidegebb idôkre.
  És amíg ezeket a képeslapokat nézegettem, megfogadtam, ha valaha sikerül kikerülnöm szülôföldem birodalmából, elutazom a téli Velencébe, kiveszek egy szobát a föld- vagyis inkább a vízszinten, leülök, megírok két vagy három elégiát, cigarettámat a nedves padlón nyomom el, hogy csak úgy sistereg, és ha elfogy a pénzem, nem visszajegyet veszek, hanem egy olcsó pisztolyt, és ott, azon a helyen röpítek golyót a fejembe.
  Dekadens egy fantazmagória, szó se róla. Mégis hálás vagyok a párkáknak, hogy megengedték, hogy jórészt valóra váltsam. Az már igaz, hogy a történelemnek nagyon kell igyekeznie, hogy a geográfiát kompromittálja. Csak úgy lehet túltenni rajta, ha az ember kitaszítottá válik, nomáddá: a kristályos vízben tükrözôdô csipkeszerû porcelánoszlopokat könnyedén simogató árnnyá.

Az ember az, amit szeret

  És aztán itt volt még a Citroen 2 CV amelyet egy nap szülôvárosom egyik üres utcájában láttam parkolni az Ermitázs kariatidákkal díszített oszlopcsarnokánál. Olyan volt, mint egy gyengéd, önfeledt pillangó összezárt bádogszárnyakkal: ilyenek voltak a második világháború repülôgéphangárai, és még ma is ilyenek a francia rendôr- jármûvek.
  Minden önérdek nélkül bámultam. Éppen húszéves voltam, nem tudtam autót vezetni és nem is akartam. Ahhoz, hogy valakinek akkoriban Oroszországban saját kocsija legyen, vagy igazi szemétembernek kellett lenni, vagy egy ilyen szemét: pártember, akadémikus, híres sportoló gyerekének. De az autód akkor is csak valami helyileg fabrikált termék lehetett minden ellopott indigó és kilesett know-how ellenére.
  A járgány ott állt könnyedén és védtelenül, az automobilokban rendszerint bennerejlô minden fenyegetés nélkül. úgy nézett ki, mintha elôbb tudna egy ember kárt tenni benne, mint fordítva. Soha nem láttam még ennyire empatikus fémkészítményt. Emberibbnek hatott, mint némelyik járókelô, és lélegzetelállító egyszerûségében valahogy azokra a második világháborús húskonzervdobozokra emlékeztetett, amelyek még mindig ott álltak az ablakpárkányomon. Nem voltak titkai. Kedvem lett volna beszállni és elszáguldani vele – nem mintha emigrálni akartam volna, hanem mert olyan lehetett beleülni, mint fölvenni egy felöltôt – vagy még inkább egy ballonkabátot – és nekivágni egy jó nagy sétának. Már oldalsó ablakcsapói olyanok voltak, mint egy rövidlátó, szemüveges pasas felhajtott gallérral. Ha jól emlékszem, amit erre az autóra pillantva éreztem, azt hívják boldogságnak.
  Minden zászlók közül a Union Jack-et tartottuk a legtöbbre, minden cigaretták közül a Camelt, minden alkoholnemûk közül a Beefeatert. Választásunkat egyértelmûen a formaérzék diktálta, nem a szubsztanciális szempontok. Ezt annál is inkább meg lehet nekünk bocsátani, mivel a tartalommal való ismeretségünk marginálisnak volt mondható, mert amit a körülmények és a szerencsés véletlenek kínáltak, azt aligha nevezhetjük választásnak. Egyébként a Union Jackhez de még a Camelhez sem ragaszkodtunk annyira. Ami pedig a Beefeater gines-flaskákat illeti, amikor egy barátom kapott egyet egy külföldi ismerôsétôl, odanyilatkozott, hogy ahogy nekünk tetszenek a képek az ô címkéiken, nekik meg az tetszhet, hogy a mieinken egyáltalán nincsenek képek. Egyetértôleg bólintottam. Aztán benyúlt egy újsághalom alá, és elôhalászott valamit, ami egy Life címlapként maradt meg az emlékezetemben. Egy repülôgép-anyahajó fedélzetét ábrázolta valahol a nyílt tengeren. Fehéringes matrózok álltak a fedélzeten és néztek valamit – feltehetôleg a repülôgépet vagy helikoptert, ahonnan fényképezték ôket. Alakzatban álltak. A levegôbôl az alakzatot E-MC2-nek lehetett olvasni. „Csinos, nem?" – kérdezte a barátom. „Aha, igen" – feleltem. „Hol vették ezt föl?" – „Valahol a Csendes-óceánon", mondta ô. „Kit érdekel?"
  Oltsuk hát le a villanyt, vagy jól csukjuk be a szemünket. Mit látunk? Egy amerikai repülôgép-anyahajót a Csendes-óceán közepén. És aki ott áll a fedélzeten és integet, az én vagyok. Vagy aki a 2 CV kormányánál ül és furikázik. Vagy aki az Ella „Little basket"-rímeiben magáraismer és énekel stb., stb. Mert az ember az, amit szeret. Hiszen ezért is szereti, mert egy rész önmagából. És nemcsak az ember. A dolgok is ilyenek. Emlékszem micsoda lármával fogadta az akkoriban újonnan megnyílt, isten tudja honnan importált amerikai gyártmányú mosószalon Leningrádban, amikor az elsô farmeremet bedobtam az egyik mosógépbe. A lármában a ráismerés öröme volt, mindenki hallotta, aki ott állt a sorban. Valljuk hát be behunyt szemmel: a Nyugatban ráismertünk valamire, a civilizációban, többet találtunk benne önmagunkból, mint otthon. Sôt, mint kiderül, készek voltunk ezért az érzésért fizetni, méghozzá elég drágán – egész hátralévô életünkkel. De ennél kevesebb merô csalás lett volna.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu