(1959- Helsinki)
Amint szobámba érkezem,
a falon máris:
MENTSD, ÉRTESÍTSD, SZABJ
HATÁRT, OLTSD, IRÁNYÍTSD,
táskámban eltörött
fogkefe,
és Sátáni versek.
Biciklit adnak kölcsön nekem,
mely jól mûködik. Teljesen
fölösleges
machot
színlelni,
ha méreten aluli biciklivel próbálkozol,
melynek lila vázán
sárga betûkkel áll:
V.I.P. LADY.
Alko és könyvtár után
nézek,
a lélek kezd megnyugodni.
Szembejön Zehetmair és Kimanen,
Mozart
visszavonult a tó partjára
hallgatni
az est lassú süllyedését.
Az idôt kádencia méri.
Lélegzés a szólamok
között.
Ami megnyugtatja az embert,
az a teljes
és tökéletes
dolog.
Nem lehet magyarázni. A hold szonáta.
Amivel mindenki evéshez elegendô
kenyérhez jutna,
és megtalálná álmát,
mely felüdíti,
mint madártej,
az a szimfónia,
mely nem készül el soha.
Ember, mily hatalmas,
mily képtelen,
hogy mindig a lehetetlent akarja.
Éjjel észreveszem, hogy a
Birkavó olyan anyagból van,
mellyel a föld tengelyét
olajozzák.
(Grosse Fuge az éjjeli koncerten azt jelenti, hogy a föld zene körül forog: csak Beethoven tudja helyét, és marad ott.)
Ide jöttem én, ezt tudom.
1. VERSSZAK
Reggel, aki némán is követel,
mint konok zsarnok, láthatatlan.
Ki szavakkal széttöri az ürességet
keringô pályákon,
aki tudja:
csak ember, túl közelrôl
megfigyelve,
hiszi a világot
világ kinézetûnek.
Ritornello
De olykor mintha célt érnék
vagy épp készen vagyok.
Olykor megállok a küszöbön,
mint halott, holnap híján,
súlytalanul.
2. VERSZAK
Olykor idegen hazában lakom.
Ez senkié.
Szavak óceánjába nyugszik
a nap.
Mehetek tovább megint.
Ritornello
Nap, mint elvárások képe.
És hang, mint mozdulat, el
vagy felé.
És magány, elmélet,
mely elsajátítandó.
Mind az éj sötét folyósójába
hull.
3. VERSSZAK
Hát mi az a törvény?
Amikor csak azt akartam, hogy ártatlan
kortyot
igyam a kagylóhéjból,
és meghallottam
a tenger távoli szavát.
Parti szikla barázdáiból
megéreztem a föld régi
és bölcs ízét.
A te könnyed tánccipellôdbôl
akartam inni,
mint ki fürge bokát szeret.
Nos, mi a titkos törvény,
mély felettem ítéletet
mond?
És ki fektette le?
Egyre mélyebbre nézve: mi
lehetett volna,
mi jön még, konokul és
engedély nélkül.
Még nézegettem, még
hallgattam, azt is,
amirôl nem szavakkal mesélnek.
Csengôk! Trillák! Glockenspiel!
Zengtek fák és orgonapedálok
tompán és tisztán.
Mint földkéreg,
melyre hangok hullanak, tétova pihék.
Csak a zenét.
Vagy álmot.
Vagy csöndet.
4. VERSSZAK
Olykor rá gondolok,
ki a törénelem elsô estéjén
elültette ezt az örök történetet.
Én ág vagyok. Vagyis mondat.
Vagyis fa. Vagyis erdô.
Magamban végképp eltévedve.
Ekkor akartam szólni.
Mielôtt kérdeztél.
Ritornello
Annyiszor üdvözöltünk
örömmel téged, éj.
Annyiszor az éj bársonypultján
körte alakú holdat láttunk.
Nos, mi volt a rejtett értelem? Biztos
volt valami gondolat?
Nos, mi mást énekelhet az
énekes: mint szavakat,
semmit mást.
ELÉG A SZÓBÓL!
ELÉG A SZÓBÓL!
Zárómonológ
Elhalasztott ez amoda is, hmmm?
Elég hangosan beszéltem?
Arról is, hogy fa alatt alvó
zseni fejére
a rossz tudás ágáról
hullott a meglátás.
Eszembe jutott-e szólni a kenyér
áráról
és a tengerrôl,
ki utolsóként megcsókolja
még a föld szegélyét,
málló arcát,
a tenger,
bölcsebb évszak.
Vagy újból elsiettük
a napnyugta ívét,
oly sötét már, elemek
fekete légben
lebegnek.
Hirtelen könnyûek a falak és
a jelen,
mint kikristályosodott árnyak.
Eszembe jutott-e szólni, kertelés
nélkül?
Vagy saját mondandóm körül
keringtem
körbe és körbe,
s kedvem múló örvényét
furtam
e misztikus földkéregbe?
Ide, le, parányinak látszik
el a mennybolt,
mint farkas szeme.
Hidegnek mint rézgombok.
Nevezzétek, aminek akarjátok!
(Tristis est anima mea)