CSERNYENKO HALÁLA
 
 

Reggel hat óta zengte Chopin vértelen ajka
a nagy gyászindulót, tódult hang hang után;
sejtelmes lombzúgással, mint álombéli tajga,
zúdult be a zene a kínok ajtaján.
Tódult hang hang után, és lepellé szövôdött,
fehér lepedôként hullt a tükrökre és
miközben folytak a könnyek, búcsúbeszédek,
folyammá duzzadt a tévé-közvetítés.
Árnyak beszédével telítôdött az éter,
a locsogás hatalmas hullámokban kiáradt,
és csak forgolódtak álmatlanul a fáradt
al- és társbérlôk, mint gyomorban az emésztetlen étel.
De a testükre filcesedett vattaszerû ágymeleg
visszaölelte ôket a dunyha alá:
ne kelljen az üres, lágy, hideg
hangok fekete-fehérjébe mártózni legalább.
És trombita zeng, hegedû szól, dob dörög,
jön, jön a sok hang, mint a trójai falóból a görögök.
A mûsorrend borult. A szerkesztôkön kitört a frász,
de rendíthetetlenül közvetítôdött a gyász.
Kilenc felé viszont az elv- és polgártárs,
a lírai hôs, vagyis jómagam
hirtelen magához tért, és felfogta, hogy mi van.
Felült az idegen ágyban, cigarettát keresett,
aztán azt mondta: „Aha." És igaza lett.

KONSZTANTYIN USZTYINOVICS CSERNYENKO ELVTÁRS SIRATÁSA
 
 

Ó Konsztantyinom, ó én Usztyinovicsom, hová levél?
Lehullottál, mint fáról az ôszi levél?
Szovhozelnöki orcádat elborította az ôsi, eredendô sötétség.
Ó Konsztantyinom, drága Usztyinovicsom,
hidd el, kérlek szépen: számból nem a gúny szava beszél.
Friss sírhantodnál, azt kiáltottam: Vannak hatalmak!
A bolygók, Konsztantyinom, Usztyinovicsom,
változatlanul megszabott pályájukon haladnak
szigorúan, és a Szeretet vezérli ôket,
mint hajdanán, Dante
Korában, sétálnak largo, avagy andante.
A toronyórák járnak. A foglyok ülnek:
a katonaiskolák növendékei pedig leteszik
a dialmat vizsgát, ó Konsztantyinom, Usztyinovicsom,
leteszik.
Valamiképpen a katonaesküt is, és megcsókolják a zászló nyelét.
És aztán Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
megint feszes sorokban állnak a boltok elôtt
a Petrovok, Ivanovok, sem járók, sem kelôk.
Már semmi se szent.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
nincs semmi, nincs semmi,
mint régebben volt némelyek elôtt. De kár a szóért.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
alig egy évet álltál a csúcson.
Addig bírtad a szívbajnokságot.
Mostanra pedig
mindenki elfeledett.
Ó Konsztantyinom, ó Usztyinovicsom!
Lezárták koporsódat, én asztmás kehesem, talajboldogítóm.
Konsztantyinom, én Usztyinicsom.
Transit sicc! (sic) a
gloria mundi. A sírbeszédtervezô
új idézetet keres...
Veszteséget
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, halálod
senkinek, de senkinek nem jelent.
Mert már vicc is mennyi van!
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, hajjaj,
de még mennyi, halihó!
Nem szerettünk mi téged
egy csöppet se, mivelhogy
mivelhogy
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, te olyan voltál,
te olyan milyenis? voltál, hogy.
De miért is hozakodom most elô ezzel, mikor, sajnos
én is csak akképp szeretlek, mint dalom tárgyát, mint
valaminek a megszemélyesítését.
A parancsolatot,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, miszerint
szeressük felebarátainkat,
fájdalom, megszegtem, de hát kinek voltál te akár fele barátja,
te szerencsétlen?
Megbocsátani, Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
felette nehéz megbocsátani
úri huncutságaidat,
a viccosztályaidat, a futkosóidat,
eszelôs szeszélyeidet.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, te ülsz a meztelen hátamon,
a meztelen hátamon
a sorozóbizottság elôtt.
És kegyetlen gonoszság uralkodik,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom ebben a hazában,
a mi közös hazánkban.
A kenyérjegyekrôl még mindig
Koba néz a szemünkbe...
A koporsódból,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, azt mondd meg inkább,
inkább azt mondd meg nékem:
Hogy vagy? Mi van ott, túl ama végzetes vonalon?
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom! Létezik ô?
Valóban létezik ô?
Ha igen, mit csinált veled,
te szemét?
Nem tagadom,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, én nem tudtam volna,
nem tudtam volna,
ha az ô helyében lettem volna... De ô megbocsátott neked, ugye?
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, az ô lábainál,
Jézus szögekkel általvert lábainál
felfogtad végre,
hogy mi az, hogy „hamis" és „igaz"?
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
te mindenféle undoksággal, fertelmes bûnnel,
szarral teli zsák,
ô megbocsát neked és megvált téged mégis.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom, hidd el,
nyomorult testvérem, hidd el:
ô nem tud más lenni.
Engem is, téged is megsegít.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu