SZAMARÁBÓL A XXI. SZÁZADBA

  Mit gondolnak, hol rendezték a Huszadik századból a huszenegyedikbe címû nagyszabású orosz kulturális fesztivált? Moszkvában? Pityerben? Netán New York-ban? Nem, nem. A helyes válasz: Szamara, a volt Kujbisev, mely most ismét visszakapta Jermak atamán korától egészen Sztálinig viselt régi nevét, és a bédekkerek most ismét Szamaraként emlegethetik a több mint négyszáz éves, csaknem másfél millió lakosú „tudományos és kulturális központot", és az egyik helyi rádióállomás ismét az „Eh, Szamara, te nyughatatlan város..." kezdetû régi jó melódiával keltheti reggelenként az utazót.
  Azt mondom: egyik helyi rádióállomás, mert hogy van saját szamarai stúdiója az egész országot behálózó Európa plusz nak, vagy épp a francia Nostalgie *?-nak is; a [Nostalgi] szimpatikus bemondónôje épp e sorok íróját is faggatta egy színes mûsor keretében, hogy mi is a szeretet, s pirulva kacagott, amikor visszakérdeztem: „Hazaszeretet?"
  Szóval, Szamara, a fantasztikus Volgamenti város elbûvöl bárkit egy pillanat alatt. A csodával határos módon épen maradt régi városmag, a századvégi szecessziós épületek kavalkádja, a Zelenko-ház, a Kurlina- és a Klodt-villa, az elefántos dácsa: aki már hajózott egyszer is a Volgán, aligha feledheti. A hihetetlenül tiszta, ápolt rakpart, a homokos strand mindjárt a város közepén, a múlt századi sörfôzde, az oroszok kedvenc Zsiguli -sörének „alma matere" ráadásul most vadonatúj, hamisítatlan szovjet nevezetességgel bôvült: meg lehet tekinteni Sztálin elvtárs bunkerét, melyet '42-ben emeltek, amikor Kujbisevbe evakuálták az összes nagykövetséget. A látvány letaglózó. Afféle vertikális metró, liftek sokasága, éttermek, éléskamrák, fürdôk, minden ami kell a nyugodt túléléshez. Ovális oszlopcsarnok hadmûveleti térképekkel teleaggatva, puha kerevet a Vezérnek, hogy szundíthasson egyet Szuvorov portréja alatt, ha netán megfárad, de akinek végül Isten mégis megkegyelmezett, s legyôzvén a fasisztákat, nem kényszerült arra, hogy luxusbunkerét használatba vegye. Pedig hát, jegyzi meg büszkeségtôl dagadva a nyugdíjas „felderítôként" bemutatkozó idegenvezetô, „a mienk tágasabb is, mélyebb is lett, mint a Hitleré..." A szamarai rossz nyelvek szerint a kommunista érában a titkos bunker volt a titokba beavatott helyi potentátok kedvenc mulatóhelye, ahol dôzsölés utáni másnaposságukat is kíváncsi szemek elôl rejtve heverhették ki... Dehát, hol vannak már azok az idôk, amikor riadtan pisszegik le az efféle titkok kifecsegôit, most bárki felhajthat itt egy pohár pezsgôt a saját pénzén, még nyíltan fényképezkedhet is...
  Bárki, még a külföldi is: mert igaz, hogy évtizedeken át még a városba se tehette be idegen a lábát, lévén hogy Szamara is szupertitkos katonai objektumoktól hemzsegô katonai város volt, most viszont, külföldit látni mindenütt.
  A szó szoros értelmében mindenütt: importárukkal tömött bódékba botlunk lépten-nyomon, importkolbász, importsajt díszlik a polcokon, ahol nem is oly rég csak só, ecet, na meg babérlevél árválkodott. Az árak? Van, aki azt mondja, megfizethetetlen, van aki szerint teljesen normális... Mint ahogy van, aki átlapozza a helyi masszázsszalonok hirdetéseit is, anélkül, hogy egy pillantást vetne rájuk, van, aki rohan oda. Csábító látvány, szó se róla: tenyérnyi fürdôruhás orosz szépség kínálja non-stop szolgáltatásait. De a tekintet igazából ZAHAR-on állapodik meg: „a ZAHAR üzletház – a szamarai biznisz új korszaka! ZAHAR autószalon, ZAHAR játékterem, ZAHAR supermarket, ZAHAR sport, foto, hifi!" És a reklám mellett ott áll maga ZAHAR, a mindenre elszánt ifjú – nem szeretnék sötétben találkozni vele... Helyi lapból legalább húszat számoltam össze. Volgai kommuna, Szamarai hírek, Szamarai híradó, Kormányzósági közlöny, Volgai hajnal, Szamarai hét, Alma. Hetilap nôknek, de nemcsak róluk; Mihail. Egy lap a férfi és nô viszonyáról. Kultúra. Szabadgondolkodó. Sôt: Börtön és szabadláb. A címek lejegyzését itt félbehagytam.
  Egyszóval, új idôk, új szelek. És az emberek? Megváltoztak? Vagy továbbra is a régiek? Érdekes módon, legtöbben azok vannak, akik, ha nem is vették komolyan, hogy sokáig tart ez a „fenenagy demokrácia és szólásszabadság", megpróbálták üstökön ragadni a kínálkozó alkalmakat, megpróbáltak kikecmeregni a mocsokból, s ha milliomosok nem is lettek, elkezdtek NORMÁLIS ÉLETET ÉLNI. Itthon, saját házukban, amit, mint mondják, elég volt csak rendbe szedni, kipucolni a hetvenéves koszból, és máris lehet benne lakni. NORMÁLIS OROSZ EMBEREK módjára...
  Anetta Jakovlevna Bássz, a helyi mûvészeti galéria igazgatónôje például több mint negyven éve dolgozik itt, a város díszpolgára, családja tôsgyökeres szamarai. A halkszavú, szerény asszony szédületes furfanggal mentette meg annak idején az orosz avangard festôk zúzdába szánt fantasztikus értékû képeit, s hozta létre belôle a felbecsülhetetlen szamarai kollekció alapjait.
  Nyina Vasziljevna Ijevleva, a gyermekrajz-galéria igazgatónôje, nemrég költöztette át páratlan kincseit az említett Klodt-villába, ahol a gyerekek végre nem egymás feje tetején ülve alkothatnak s készülhetnek az újabb nemzetközi kiállításra.
  Vlagyimir Andrejevics Vittih, amúgy fizikus, a tudományok doktora és a helyi tudományos kutatóközpont igazgatója, észbontó dzsesszzongorista és zeneszerzô: a bennünket vendégül látó Huszadik századból a huszonegyedikbe címû fesztivál ötlet- s házigazdája és fáradhatatlan szervezôje.
  És még egy szót sem ejtettem a város polgármesterérôl, Oleg Nyikolajevics Sziszujevrôl, aki mit sem törôdve értetlenséggel, közönnyel, hadakozik a helyi kultúra felvirágoztatásáért, köztük az efféle fesztiválokért. S hadakozik, mesélik, a helyi huligánokkal is, a szó szoros értelmében: a jómúltkor saját kezûleg fülelt le egy gépkocsitolvajt; ahelyett, hogy rendôrért kiáltott volna, vagy jó szovjet módi szerint becsukott szemmel továbbhaladt volna, maga húzott be neki egy balegyenest. Merthogy a most másodszor újraválasztott városépítô különben keménykezû kosaras, de tud énekelni is, állítólag minden szamarai lány epedve hallgatja, mikor a gitárján a „Kedvesem, napsugaram..." édesbús dallamát pengeti. Az meg külön jó, hogy még ráadásul a várost is tisztán tudja tartani, meg telve a boltok polcait... Egyelôre... Egyelôre...
  Igen, egyelôre, minden csak „egyelôre", ideiglenesen érvényes itt: az öröknek hitt „tágas hazám" – a „Siroká sztraná mojá rodnája" – is csak metafóra már, keseregnek sokan, mert hogy határa mind összébb-összébb húzódik. Pedig hát így is beláthatatlan térségein így is megvagyunk, jól-rosszul, de megvagyunk. Állomások, falvak mellett robogunk el, ott kecskét legeltet egy gyerek, amott részeg hortyog a tûzô napsütésben, alkonyatkor köd ereszkedik a folyóra, s a Volga most is a Kaszpi-tengerbe ömlik.
  S a szamarai fôtér felett még mindig ott terpeszkedik Kujbisev elvtárs vascsizmában, vasköpönyegben, rá se hederítve, hogy alatta most Andrej Makarevics rock-and-roll bandája, az Idôgép ontja a decibeleket: „Bôg a motor, s új fordulatra kapcsol...", miközben ifjú és nem is annyira ifjú szamaraiak kontráznak neki, „Victory"-ra lendítve kezüket... És Vaszilij Akszjonov is új novellát olvas fel nekik, Eldar Rjazanov új filmjérôl regél, Voznyeszenszkij vadonatúj képverseit, „videomáit" mutatja. Csak Alekszej Kozlov, a legendás dzsesszzenész játéka a régi, ahogyan a fájdalmasan ismerôs hangokat elôvarázsolja a szaxofonból. És, reméli, még mindig a régi a tudósító is, aki ezúttal e Volga menti „nyughatatlan városból" címezte önöknek sorait.

Jevgenyij Popov
Szamara-Moszkva

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu