SZEGÉNY OROSZORSZÁG...

  „Azon a reggelen a szokásosnál is nagyobb zsúfoltság volt az utakon: nyolc sávban áradtak az autók, nemhogy egy keskeny folyosót, egy rést sem lehetett találni, ahol átfurakodhattunk volna... Az útfelügyelet rendôre sebtében leállította a forgalmat, de mivel nem volt velünk a felvezetô kocsi, nem minden autós vette észre a rendôr mozdulatát. Nekünk kellett volna fékezni és bevárni, amíg mindenki meg nem áll. De a sofôr csak néz rám, néz, én meg automatikusan intek neki: elôre, gyerünk! Ô erre gázt ad, megelôz egy furgont, s már tiszta is a terep. Ám ebben a pillanatban egy iszonyatos csattanás – és vad fájdalom hasít a fejembe." [45. o.]
  Ez az epizód kiválóan jellemzi, mit jelent a hatalom Oroszországban. A sofôr, ahelyett, hogy a dolgát tenné, a fônököt lesi utasításra várva, az meg, pillanatig sem kételkedve felsôbbrendûsége és elôjogai tudatában, automatikusan int a kezével: elôre, gyerünk!
  Így vetett véget Jelcin – egyetlen intéssel – a Szovjetuniónak is: „Szívemmel éreztem – jegyzi naplójába 1991. december 8-án –, nagy döntéseket könnyedén kell meghozni" [151. o.], s két évvel késôbb hasonlóan könnyed mozdulattal lövette szét a törvényesen megválasztott parlamentet Moszkva közepén. Hogyan történhetett ez? Jelcin szerint pofonegyszerûen: intünk, akár a rendôr az autónak, s már megy is az államgépezet...
  Valahogy túl sok lett ebben a sebtében összecsapott önéletrajzban az autós metaforákból. Persze, nem véletlenül: az autó maga a hatalom; igaz, a függés sokszor visszájára fordul, és az autó diktál a hatalomnak. Egyszer például, amikor Jelcin még csak szverdlovszki elsô titkár volt, november 7-re virradó éjszaka a sofôrje megcsúszott az úton és beleborult a vizesárokban. Pedig Jelcinnek pontban 10 órakor meg kellett volna jelennie a dísztribünön, hogy integessen az Októberi Forradalom évfordulója alkalmából oly kitörô örömet mutató tömegeknek. És „ha a város elsô embere november 7-én, a legnagyobb országos ünnepen nincs ott a tribünön, az egyenesen katasztrófa. Ilyesmi nem létezik. Ha mégis elôfordul, az két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy az illetô meghalt, vagy azt, hogy már le is váltották". Ígyhát Jelcin gyalogol a tízfokos fagyban, hóban bukdácsolva megy-megy egész éjjel, úttalan-utakon, szántóföldeken, s közben egyre csak azt hajtogatja: „Csak nem feladni, csak nem leülni, mert akkor nem kelsz fel többet". Reggelre oda is ér egy faluba, ahol az egyszerû, minden hatalmi ambíciótól mentes, igaz, már „tökrészeg" tömeg önzetlenül segít neki: telefonhívására helikopter érkezik. A hatalom meg van mentve!
  Az autó a hatalom legfôbb szimbóluma: idônként a szó legvulgárisabb értelmében. „Az elnöki autó többnyire mindjárt a bejáratnál, elsô helyen parkol. Egyszer azonban az én kocsim a kormánylimuzinok karavánjának legvégére került. A testôrségem azonnal halálra ijedt, s hihetetlen kanyarral, az egész novo-ogarjevói pázsitot letaposva, az élre hajtatott: elvégre Oroszországé az elsôség!"[54. o.] Mert jaj annak, aki megfeledkezik az efféle „sorrendrôl"... Hovatovább odáig fajult a helyzet, hogy nem az autó nem véletlenszerû hatalmi jelvényként jár bizonyos ranghoz, titulushoz, hanem éppenséggel maga az autó teremti meg a hierarchiában elfoglalt helyet. Különösen, ha igazi, tôsgyökeres orosz autóról – ZIL-rôl – van szó: „Burbulisz 1991-92 során különbözô magas beosztásokban Jelcin legközelebbi tanácsadója> volt a legelsô az augusztusi puccs utáni új orosz nomenklatúrában, aki ZIL autóba ült. Nagyszámú testôrsége volt. Azt hiszem, valami különös kielégülést érezhetett, amikor a ZIL-je elôtt, villogva és szirénázva megjelent a felvezetô autó." [249. o.]
  A gépkocsi arra is jó, hogy ravasz taktikai fegyverként vessék be, s a hatalom felé vezetô úton az egyszerû nép szívét megnyerjék vele: „Amikor még Legfelsôbb Tanácsi képviselô voltam, visszaadtam a képviselôknek járó szolgálati autót, nem igényeltem dácsát, lemondtam a külön orvosi ellátásról, a körzeti rendelôbe jártam." [35. o.] Igen, akkoriban Oroszország leendô elnöke, valóban demonstratív módon az oly elterjedt tömegközlekedési eszközön, trolibuszon járt – és nyert! Az Oroszországi Legfelsôbb Tanács elnökeként azonban minden további nélkül visszavehette a dácsát a kocsit, az összes többi privilégiumot. Elvégre megharcolt érte, nem? „Szuhanov [Jelcin titkára] bevezetett elôdöm hatalmas irodájába: „Ide nézzen, Borisz Nyikolajevics – mondja ámuldozva –, mekkora termet szereztek ezek maguknak!" Sok dolgozószobát volt szerencsém már látni életemben, de ez a sok süppedô szônyeg, hipermodern csillogás, ez a ragyogás és luxus engem is szíven ütött. „Na, és? Mi van akkor? – gondoltam –, mi viszont nemcsak holmi irodát szereztünk, hanem az egész Oroszország a mienk lett!" [33. o.]
  Hát hisz épp ez az! Hogy „mi van akkor"? A Jelcin-könyvnek angolul a fölöttébb mesterkélt Küzdelem Oroszországért címet adták, pedig kár a dolgot szépítgetni: minden további nélkül lehetne ezt a hevenyészett önéletrajzot Küzdelem a hatalomért címen is forgalmazni. Az orosz kiadás, igaz, merô álszerénységbôl, Az elnök feljegyzései címet viseli. Nem véletlenül. Elnök! Micsoda édes dallam ez párttitkárfüleknek, micsoda bûverô azoknak, akik évtizedeken át uralkodtak a nekik rendelt „hûbérbirtokon" – köztársaságok, járások élén –, de mindjárt alázatos és remegô szolgává váltak, amint betették a lábukat Moszkvába és a Kremlbe, s a Balsoj Nacsalnyik színe elé járultak. Hogy kapaszkodtak a székükbe, milyen éberen pillantgattak körbe-körbe: nem intrikál-e valaki? Nem áskálódik-e? Hogy remegtek mindenért: nem szerez-e nagyobb autót, nagyobb dácsát valaki, mint amekkora jár neki? Na és a végsô, a legnagyobb félelem: hátha jön az ukáz Moszkvából: „Leváltani!" – és kész, kampec...
  De ki váltja le az Elnököt? Ki merészel kezet emelni a nép választottjára? Csakis a nép ellensége! Le vele! Üsd-vágd, nem apád!
  Nem, kérem, az Elnököt errefelé csak úgy lehet eltüntetni, ha vele együtt elpusztítják az országát is, a házát is, a népét is. Jelcin ezt pontosan felmérte. És ennek megfelelôen cselekedett. Az egész könyv, ez a zavaros, kesze-kusza, felfoghatatlan, el-elkalandozó, azonban nagyon is érthetô, részben valósághû elbeszélés végülis arról szól, miként lázadt fel Jelcin Gorbacsov ellen, miként tusakodott vele és miként gyôzte le, szétverve birodalmát, elorozva tôle mindent. És Jelcin gyôzött. º lett Gorbacsov. És a vesztes...
  Súlyos sérelemmel kezdôdött a konfliktusuk, nehezen megbocsátható férfisérelemmel. 1987 októberében Jelcin, az emlékezetes, kemény Gorbacsov-bírálat után, kiesett a hatalom kegyeibôl s a mélybe zuhant: méghozzá onnan, legfelülrôl, a csúcsról, ahová oly hosszasan és nagy erôfeszítéssel kapaszkodott fel (emlékezhetünk szavaira: „egy a fontos, csak nem leülni közben, mert akkor nem kelsz fel többet!"): már moszkvai elsô titkár volt és a Politbüro póttagja, ahonnan tovább akkor már nem vezetett út. És akkor, derült égbôl villámcsapás: irány vissza az Állami Építôipari Tröszthöz, szánalmas miniszteri rangba. 'Ha annyira szereted Oroszországot és különben is építész vagy, akkor tessék, csinálj valami hasznosat, és ne hôzöngj!' Azt, hogy valaki maradjon nyugton a fenekén, ha egyszer megbukott, sajna, csak az egyszerû emberek logikájával lehet elfogadni. Jelcin erre nem volt képes. Saját bevallása szerint órákon át ült az új irodájában és leste a telefont: megszólal-e? „Körülöttem halotti csend és kongó üresség. Soha nem felejtem el a bénult várakozás e pillanatait... Nem sokan ismerik ezt a megpróbáltatást: ülni egy iroda síri magányában, totális légüres térben, ülni és öntudatlanul várni valamit... Például hogy megszólaljon mellettem a címeres telefon. Vagy épp hogy ne szólaljon meg... Mert minden porcikámmal szinte azt éreztem, ez a készülék újabb fenyegetést tartogat számomra, s hogy mindjárt újabb bajokat zúdít rám... Épp ekkor érkezett ugyanis Gorbacsovval való konfliktusunk a végsô stádiumába... Sohasem akartam személyes párharcba bocsátkozni vele, de mit takargassam, számos lépésem indítéka épp akkoriban keletkezett szembenállásunkban gyökerezik." [31-32. o.]
  Az ugyan nem igaz, hogy sohasem akart személyes párharcba bocsátkozni vele; a helyében egyébként is mindenki halálosan megbántottnak érezte volna magát. Gorbacsov nyilvánosan megalázta, a televízió pedig, frissiben engedélyt kapva arra, hogy az köznapi halandó tekintete elôl eladdig hét lakattal elzárt politikai intimitásokat kiteregesse, országnak-világnak mutogatta, miként vonul le a színrôl ez a büszke, jóvágású férfiú, aki nemrég oly karakánul kiállt saját véleménye mellett, miközben kisstílû nagykutyák, nyüszítô pártölebek mocskolódtak nyelvüket kiöltve, pofákat vágva mögötte. És a nyáj boldogan taposta a elbukottat. Gorbacsov arcán pedig, egész képernyôt kitöltô nagytotálban, hamis részvét és rosszul leplezett diadal.
  Dehát ilyenek az apparátcsik világ farkastörvényei: sohase tudtam együttérezni azokkal, akiket a nomenklatúra csahosai martak véresre – az efféle munkahelyi balesetek beletartartoznak munkakörükbe. Csakhogy itt valami más történt: amint ott vonult Jelcin, a rá zuhogó ütéseket tûrve a pokol feneke felé, egyszerre csak a nézôk szeme láttára, kezdett emberi alakot ölteni. Lehámlott róla az ocsmány pártpikkely, lehullott róla a farok, a pata, méltóságában megsértett arcára emberi vonások költöztek, s úgy került ki undok bíráinak karmai közül, hogy sokan már-már tisztának, sôt szeretetre méltónak látták.
  Az oroszok – nem gyôzöm elégszer elmondani – nem európaiak, még kevésbé amerikaiak. Amerikában a gyôzteseket szeretik, nálunk a legyôzötteket. Amerikában azt tisztelik, aki karriert csinál, sok pénzt keres, a csúcsokra jut. Nálunk viszont azt, akit bántottak, akit kifosztottak, aki véres arccal, hasoncsúszva vonszolja magát. És ez teljesen érthetô. Az orosz nép azért szerette meg Jelcint, mert magát pillantotta meg benne: évszázadok óta vert, igazságtalanul büntetett, kifosztott énjét. A megalázottság a vérébe ívódott az orosz embernek: elmegy a muzsik az úrhoz, szörnyû rosszkedvében találja, kucsmáját gyûrögetve, egyik lábáról a másikra állva könyörög neki, az meg csak int a szolgálóknak, lökjék le a tornácról, s még a kutyákat is ráuszítja. Mit kell azon csodálkozni, hogy ezek után a muzsiknak elsô dolga az lesz, hogy felgyújtja az úr házát, még a kutyaólat is, a rablott holmit meg szétosztja rablótársai közt. S ha az osztogatásnak néhány kivert fog lesz az ára, istenem, ezzel jár a jócselekedet...
  Az amerikaiak kedvenc sztárja Gorbacsov volt, aki mindig tisztára mosdva, sportosan, fogpasztareklám mosollyal fogadta az ugyancsak kiglancolt hódolók tömegét: valaki még azt is kitalálta, legyen ô az amerikai elnök, vagy ha ez nem megy, legalább kormányzó lehessen Floridában. Moszkvában viszont Jelcint éljenezte a nép: szívem szorult össze a szánalomtól és a rettenettôl, amikor 1990 tavaszán, papírvirágokkal, kimázolt gyerekekkel tüntetôk örvényében találva magam, ugyanazt a bornírt szovjet örömöt fedeztem fel az arcokon, amirôl Jelcin azon a november hetedikén annyira nem szeretett volna lekésni, hogy még a szibériai hóbuckákon is hajlandó volt átvergôdni. De ezek az emberek nem alakoskodtak: elgyötörten, megtépázottan, nyomorúságosan is megôrizték igazi mivoltukat. Borotválatlanok voltak, arcuk fakó, foguk odvas, ruhájuk agyonmosott, mint mindig, de ahogy égô tekintettel, kurjongatva táncra kerekedtek – jaj annak, aki elébük áll. „Jelcin, Jelcin!" – üvölti a tömeg, hol kórusban, hol szólóban, egy asszony meg kiperdül elébük, és saját maga körül forogva visítja extázisban: „Jel-ci-i-i-in! Olyan vagy, mint mi-i-i-i! Úgy zabálsz, mint mi-i-i-i-i! Úgy vedelsz, mint mi-i-i-i-i!"
  Akár tetszik Fukujamának, akár nem, – itt, Oroszországban legalábbis –, még nem ért véget a történelem. Folytatódik, és ismétli önmagát. Még élnek a mítoszok is, rendíthetetlenül. A népi cár, a kozák atamán mítosza, aki kiáll a népe mellett és megvédelmezi: újra meg újra eljátsszák ezeket a nagy szerepeket, kinn a téren, a nagygyûléseken, meg bent a szavazóurnák elôtt. Így jutott fel Jelcin is a népi indulat hullámán a legmagasabb csúcsra, hogy Oroszország elnöke legyen. De mi volt akkor Oroszország? Egy köztársaság, egy állam, semmi több. Jelcin azonban nem Oroszországért harcolt, azt pillanatok alatt zsebrevághatta, hanem a tényleges, a nyers hatalomért. Gorbacsov helyére pályázott, a Szovjetunió elnöke akart lenni, de nem egykönnyen mert belevágni. Tudta, hogy neki már nem sikerül. Nem hagyják azok, akik folyton ott lebzselnek a sarkában, akik megszimatolták, hogy ugyanilyen jó kis zsíros zsákmányokhoz juthatnak a többi köztársaságban „elnökösdit" játszva. Mit, elnökök! Pártfôtitkárok! Végre korlátlanul uralkodhatnak saját birodalmukban, nem tartoznak számadással Moszkvának, nem kell hasoncsúszva beszolgáltatni a tizedet, nem kell ajándékokkal elhalmozni a fônököt, életnagyságú vázából mintázva meg fizimiskáját, elég, ha otthon megosztják a szajrét a rablótársakkal, s közben még a nagy demokrata szerepében is tetszeleghetnek, jogegyenlôségrôl, függetlenségrôl, szuverenitásról szónokolva...
  1991 tavaszán Jelcin újra és újra megpróbált a nyilvánosság erejével kitörni a karanténból, de Gorbacsov a televíziónak még csak a közelébe sem engedte. „A tévékommentátorok nap mint nap a Szovjetunió szétesésével, a polgárháború veszélyével rémisztgették a közönséget, ami roppant egyszerû volt, miközben folyton a mi álláspontunkat titulálták destruktívnak, rombolónak. Ezért akartam mindenképpen tisztázni magunkat" [37. o.] – olvashatjuk makacsságára az utólagos magyarázatot. Barátai egyre gyôzködték, béküljön ki Gorbival, ne szítsa tovább az amúgy is feszült hangulatot. Micsoda naivitás volt ez részükrôl! Semmit sem értettek a helyzetbôl: ôket nem alázták meg nyílt színen, ôk nem ültek órákon süket telefonra meredve, kitaszítottan. Amikor Jelcin végre nyilvánossághoz jutott, más lehetôsége nem maradt, csak a hazardírozás: „Van egy remek ötletem. Féltek Jelcintôl? Hát tessék, itt vagyok! Lehet máris rettegni tôlem!" [38. o.]
  Ez a kirohanás sokmindenkiben vegyes érzelmeket keltett. Jelcin jól tudta ezt. Megállítani viszont már nem lehetett: égett benne a bosszúvágy. Tudta, hogy a „szabadság" szó megrészegíti az embereket, de ami ezután következett, a polgárháború, a menekültek özöne, azzal már nem törôdött. Hisz az már nem Oroszországban fog történni, hanem mindenféle örmények-grúzok-abházok-oszétok-tadzsikok közt, és ôk, elvégre, úgysem oroszok, nem igaz? Majd elbánnak velük az újsütetû fôtitkár-elnökök! Nem holmi Hávelek ôk, hogy reszkessen a kezük, ha ütni kell! A legfontosabb, hogy csak Oroszországban nyugalom legyen. Ezzel az álszent kijelentéssel zárul az egész hazug kötet is: „Oroszország nyugalma – ez volt a célja ennek a nyugtalan elnöknek" [396. o.]
  Az 1991-es puccs égbôl pottyant ajándék volt Jelcinnek. Most lehet csak igazi népi hôs, Oroszország, a demokrácia védelmezôje! „Papa, mindenki tebenned bízik! Csak te menthetsz meg mindenkit" – mondja neki a lánya. Milyen jó ezt hallani, csak el ne felejtse beírni a jegyzetfüzetébe... Minden körülmény Jelcin kezére játszott. A puccsisták gyávák voltak és ostobák, Gorbacsov szerepe máig nem tisztázott. Jelcin azt csinált, amit akart. Aláírta a paktumot a Szovjetunió felszámolásáról, s aztán – utána az özönvíz: mit izgatta ôt, mi történik a köztársaságokban, csak ô elfoglalhassa a trónt. De azt is megmondta ô világosan: nem éri be a „trónteremmel", neki egész Oroszország kell! Azt viszont, korlátolt szverdlovszki apparátcsikeszével már nem érte fel, mi a felelôsség, mi a kötelesség, mi az orosz állam történetének értelme, mi lesz a következménye, ha az egész Krímet és az orosz délvidéket balfácán módon odaadja az ukránoknak, Kravcsuk parteigenossénak? És hogy mi lesz a 25 millió orosszal, akik este saját hazájukban térnek nyugovóra, de reggel már idegenként, „külhonban" ébrednek? És azokkal, akik viszont Oroszországban ragadtak alig-alig megtûrt idegenként? Velük ki törôdött?
  A berlini fal leomlott, de Jelcin tucatjával emelte az újabb és újabb falakat, saját tulajdon országában. Mert egy dolog az oroszországi polgárok védelme, megint más az oroszoké (megjegyzem, most ezek is, azok is teljesen védtelenek...)
  Távol áll tôle minden államférfiúi gondolkodás. Földhözragadt szenvedélyei, legyenek mégoly emberiek, nem lépnek túl nagyapás elérzékenyülésen. Panaszolja, hogy most nem olyan szabad, mint régen: megy valahová például helikopteren, lenéz, csörgedezô patak, selymes fû – Szálljunk le egy kicsit, üldögéljünk a parton – fogja könyörgôre az Elnök, de a keményszívû testôrség csak ennyit mond: „Na, de Borisz Nyikolajevics! Mi lesz az atomgombbal? Most maga felel mindenért"...
  Meg lehetett volna úszni a Szovjetunió felbomlását áldozatok nélkül? Sokan azt felelték erre: nem. Jelcin viszont magabiztosan kijelentett: igen!... S az újdonsült orosz elnök és a kevésbé újdonsült „orosz" parlament egyebek közt épp ezen különbözött össze: szét kell verni, hagyni kell szétesni, netán egybe kell tartani a volt birodalmat.
  Szó se róla, az Oroszországi Legfelsôbb Tanács is megérte a pénzét. Többsége korrupt, hisztérikus, szeszélyes, faragatlan, vérszomjas alak, egyszóval egy test egy lélek a néppel, melyet képviselni volt hivatott. Ott tett keresztbe Jelcinnek, ahol csak tudott. Bármiben engedett az elnök, a parlament csak mégjobban nekibôszült, még többet követelt. És Jelcin tovább hátrált. Odadobta koncul a reformátorokat, reformostul mindenestül, hadd marakodjanak rajta. Csak ôt hagyják nyugton. Neki csak az kellett, hogy „megkaparintsa" Oroszországot, a többi nem számít. A legfelelôsségteljesebb pillanatokban nyoma veszett, kitért létfontosságú találkozók elôtt, nem ment oda a telefonhoz, még ha maga Clinton hívta, akkor sem. Azelôtt azt hitte: a hatalom fenékig tejfel. Most vágyakozva gondol a nyugalomra, nyugdíjra, pihenésre: „Amerikában lenne jó. Ott bezzeg, ha egy elnök nyugdíjba meg, a kongresszus dönt, s már épül is neki az elnöki palota, ott, ahol csak óhajtja. És megtarthatja az elnöki könyvtárat is" (ez az ártatlan vágykép egyébként az amerikai kiadásból kimaradt, nehogy „precedenst" teremtsen, s ha egy amerikai elnöknek netán arra szottyanna kedve, hogy elszakítsa az országtól Kaliforniát, Nevadát, Floridát, egyebeket, akkor a hálás amerikai nép legföljebb csak Alaszkán utalna ki neki egy kunyhót, de a kutyákat már megvonná tôle).
  Jelcin önéletrajzának, melyet 1994 márciusában adott nyomdában, legutolsó és egyben legsötétebb fejezete a parlament szétlövetése: tele hazugságokkal, félszavakkal. Minthacsak a szûkszavú utalásokból magától kerekedne ki elfogadható kép. Nem így történt. A fôhôs persze megint maga Jelcin. Amint töri a fejét. És mélyen gondolkodik. És sötét fejében megérik az elhatározás: elég ezekbôl a makacsa léhûtôkbôl! És tovább spekulál. Mert hogy korainak találja a cselekvést. Aztán egyszercsak jön a megvilágosodás: tedd ezt, csináld azt!... Hogy mi volt a valódi politikai indíték, az olvasó elôtt továbbra is rejtve marad. Megtudjuk viszont, hogy álmatlan éjszakáin – óh, sors iróniája –, megint Gorbacsov járt az eszében. Meg Gorbacsov neje, a Raisza: hogy az ô Nainája mennyivel különb nála. Mert a Mísának el kellett számolnia minden lépésérôl, gondolván, hogy majd élete társában gyámolítóra talál, ehelyett közben – óh, édes káröröm! – utolsó papucsférj lett belôle. S Jelcinnek, az elkeseredés álmatlan éjszakán ez a kis káröröm is kéjes elégtételt nyújt: bezzeg ô nem ilyen. Meg mer pisszenni az asszony, elég csak rámordulni: „Hagyjál!", s máris nyugta van tôle.
  Nagyon örülünk, hogyne, hogy az asszony szót fogad neki, szépen, engedelmesen, de inkább az érdekelne, korábbi elvbarátai, a demoraták, miért mondanak folyton ellent neki? Csak nem azért, mert nincs igaza?
  Nem, nem, neki mindig igaza van. Biztos a dolgában. Így döntött. Hogy miért? Csak. Mert ô az Elnök. Azért. Ôt ne oktassa ki senki. „Szeretném hinni – hangzik a könyv utolsó mondata –, hogy az orosz polgárok többsége belátta: a nyugalom egyedüli tényleges garanciája az orosz elnök maga". [397. o.]
  Azt mondja egyszer Jelcin sajtótitkára, keserû iróniával, hogy Jelcin, ha a tükörbe néz, Gorbacsovot látja benne. Mert hogy ugyanazt az utat járja végig, mint amaz: a nép kedvence – mindenki kiábrándul belôle – megpróbálja minden erôvel megtartani a hatalmát – vérontás – teljes feledés. Mint egy rémtörténetben: azzá változott át, akivel élethalál-harcot vívott.
  Én viszont, híven az orosz tradícióhoz, sajnálom a legyôzöttet. Sajnálom Oroszországot.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu