TIMOTHY GARTON ASCH

HAVEL ÉS KLAUS


  Prága: Értelmiségiek és politikusok Timothy Garton Ash Ezév elején levelet kaptam, melybôl megtudtam, hogy a csehországi PEN Klub tiszteletbeli tagjává választottak, hálából mindazért, amit a cseh írókért tettem az 1989-et megelôzô években. Meghatónak találtam a gesztust. A levél egyben meghívást tartalmazott a nemzetközi PEN novemberben, Prágában tartott 61. Nemzetközi Kongresszusára. Magát a PEN kongresszust Havel elnök nyitotta meg. Köszöntötte a világ minden tájáról érkezett írótársait: „esôsorban mint kolléga és csak másodsorban mint a Cseh Köztársaság képviselôje", majd kifejezte reményét, hogy jelenlétünk „jelentôs lelki és szellemi ihletet ad majd ennek a néha túlságosan is anyagias és kisség vidékies környezetnek..." Az értelmiségieknek – érvelt – kötelességük, hogy részt vegyenek „a szó legszélesebb értelmében vett politikában". És nem is csak abban. „Egyszer megkértem egy barátomat, aki csodálatos ember és csodálatos író, hogy vállaljon el egy bizonyos politikai pozíciót. Ô ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy valakinek függetlennek is kell maradnia. Erre én azt feleltem, hogy ha mindnyájan ezt mondanátok, könnyen elôfordulhatna, hogy a végén egetlen független sem marad, mert nem lesz, aki megteremtse és fenntartsa ezt a függetlenséget." Ezzel együtt „nem azt akarom javasolni, kedves kollégák, hogy mindannyian váljanak országuk elnökévé, vagy hogy mindnyájan menjenek és alapítsanak politikai pártot." De feladatunk lenne – folytatta –, „hogy fokozatosan megteremtsünk egy világméretû lobbit, egyfajta testvéri szövetséget vagy, ha úgy tetszik, egy maffia-szerû összeesküvést, amelynek célja nemcsak az, hogy remek könyveket vagy esetenkénti kiáltványokat írjanak, hanem az is, hogy hatást gyakoroljanak a politikára és annak emberi megnyilvánulásaira a szolidaritás szellemében, mégpedig összehangolt és tervszerû egységben..." És benne rejlett egy Klausnak címzett oldalvágás – illetve tollszúrás – is, hisz a cseh olvasók, hallgatók és tévénézôk azonnal megértik, hogy rá kell gondolni, mint olyan politikusra, aki nem elég bölcs hozzá, hogy örömmel fogadja a független értelmiség kritikáját. És valóban, épp a Lidové Noviny c. újság aznapi számában olvashatott a cseh közönség egy cikket Vaclav Klaustól: itt a liberalizmus nevében elutasítja azt az indítványt, melyet egy értelmiségi csoport nyújtott be nemsokkal azelôtt, követelve, hogy az állam szabályozza az erôszak televíziós megjelenítését. Havel elnök annak idején támogatta az értelmiségiek petícióját. Másnap bizottsági ülésre került sor a Külügyminisztérium egyik nagy termében a következô meglehetôsen tág témában: „Értelmiségiek, kormánypolitika és tolerancia". A bizottság legprominensebb tagja nem más volt, mint az író-miniszterelnök, Vaclav Klaus. A vita elôtt egy öt nyelven gondosan kinyomtatott tanulmányt osztottak szét, mely a toleranciáról szólt. S vajon ki írta a tanulmányt? Comenius? John Locke? Voltaire? Nem, Vaclav Klaus. A tolerancia eme filozófusa egy rövid de figyelemreméltó kijelentéssel nyitotta meg a vitát, melyben közölte hogy szabad országban – amilyennek immár a Cseh Köztársaság is mondhatja magát – a „függô" és a „független" értelmiségiek közötti különbségnek már nincs semmilyen valós jelentôsége. Egyes értelmiségiek részt vesznek a politikában, mások nem. A szakszerû tanács mindig meghallgatásra talál. De annak már nincs értelme, hogy a „független" értelmiség különleges szerepérôl beszéljünk. Ez volt az a pillanat, amikor a színpadra rángatták a kritikust. Ezt a kirohanást ugyanis nem hagyhattam szó nélkül. Válaszomat azzal kezdtem, hogy nemcsak helyénvaló, de megindító is, hogy Prágában vitassuk meg az „értelmiség, kormánypolitika és tolerancia" témáját, ahol huszonegy hosszú éven át, az 1968-as szovjet bevonulástól a Bársonyos Forradalomig számos cseh – és szlovák – személyiség adta fénylô példáját, mimindent tehetnek az értelmiségiek egy elnyomó államhatalommal szemben. Képviselje most Jan Patocka és Vaclav Havel neve azt a sok-sok más nevet, mely idekívánkozik. Öt évvel késôbb azonban nagy örömünkre egy egészen másfajta Kelet-Európában találjuk magunkat. Mi lehet most az értelmiség szerepe? Klaussal szemben én azt hangoztattam, hogy a függetlenség alapvetô attribútuma annak, amit egy értelmiségitôl elvárunk. Az értelmiségieknek nem csupán diktatúrában, hanem éppen úgy egy liberális, demokratikus államban is életbevágó szerepük van. Kívánatos – fejtegettem –, hogy a független értelmiség és a hivatásos politikusok között a szükségszerû szembenállás (de nem feltétlenül az ellenségesség) viszonya álljon fönn. Az értelmiségi feladata az, hogy keresse az igazságot és aztán olyan teljesen, világosan és érdekesen mutassa be, amennyire lehetséges. A politikus feladata az, hogy féligazságban tevékenykedjék. Már maga a párt szó is parcialitást, egyoldalúságot jelent. (A szó cseh megfelelôje, a strana ezt még jobban kifejezi, hiszen szó szerinti jelentése: oldal.) Persze, ott vannak az ellenzéki pártok, hogy azok képviselhetik az igazság másik felét. De ez az egyike az olyan különös eseteknek, ahol két félbôl mégsem lesz egy egész. Ez alól a szabály alól – jegyeztem meg – részleges kivételt jelenthet a kis hatáskörrel rendelkezô államelnök vagy alkotmányos uralkodó esete. Egy ilyen, a pártpolitika fölött álló személy hozzájárulhat bizonyos magasabb szellemi vagy erkölcsi elvárások fenntartásához a közéletben. De a szabadelvû államban általában egészséges és szükségszerû munkamegosztás áll fenn a független értelmiség és a hivatásos politikusi csoport között. Nem kizárt, hogy ez a viszony épp oly fontos, mint a törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom formális szétválasztása. Része ez az állam és a civiltársadalom közötti, végtelen nagy jelentôségû teremtô feszültségnek. Miután kifejtettem az „értelmiség" témájára vonatkozó mondanivalómat, röviden szóltam a PEN által vitára kitûzött két másik szóról: a kormánypolitikáról és a toleranciáról. A liberális állam – de azon belül is a törvényhozó és a bírói gyakorlat, inkább mint a végrehajtó hatalom – idôrôl idôre rákényszerülhet, hogy korlátozza a szabadság ellenségeinek szabadságát. Ha például egy magánkézben mûködô tévécsatorna népszerû szórakoztató mûsorába vegyítve rendszeresen a cigányok tömeges megsemmisítését követeli, akkor a liberális államnak meg kell akadályoznia, hogy a csatornát erre használják. Hogyha egy írót külföldrôl merénylettel fenyegetnek, mint Salman Rushdie-t, a kormánynak kötelessége megvédeni ôt. Ezen túl azonban a hatalmon levô politikusoknak a toleranciához való hozzájárulása inkább egy bizonyos politikusi magatartásban vagy stílusban rejlik, mint egyes különálló cselekedetekben vagy rendelkezésekben. Egyetlen politikus sem szereti, ha kritizálják. Thatcher asszony is gyakorta panaszkodott a sajtóra. Mai epigonjai „a csevegô osztályt" kárhoztatják, ez a kifejezés – jegyeztem meg – az értelmiségiek ma divatos angol megjelölése. Mégis, a szabadság esélyei annál jobbak, minél inkább képesek a politikusok azt a híres jelszót követni, melyszerint: nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem árán is megvédem a jogodat, hogy mondhasd. Ez az a pont – mutattam rá –, ahol a PEN küldetése és a miniszterelnök feladatköre találkozik. Namármost ha ezeket a gondolatokat egy oxfordi vagy harvardi szeminárium katedráján fejteném ki, lehet, hogy egyszerûségük és banalitásuk támadásra ingerelné a hallgatóságot, de provokatívnak aligha találná ôket bárki is. (1) Itt azonban, ahol a cseh televízió kamerái pásztáztak és a híresen arrogáns miniszterelnök saját államelnökével keveredett különös szellemi birkózásba, igencsak annak számítottak. Nem is állt szándékomban efféle magas erkölcsi, még kevésbé ideológiai vagy metafizikai rangot vindikálni az értelmiségnek. Bizonyára számos politikus létezik, aki jobb ember, mint számos más értelmiségi. Lehetnek intelligensebbek, olvasottabbak, mûveltebbek is. Én csupán azt állítom, hogy a politikusok egy egészen másfajta szerepben mûködnek, vagy kellene, hogy mûködjenek, mely lényegileg egy másfajta nyelvhasználatban nyilvánul meg. Amikor egy politikus egy bizonyos tárgyról részleges, egyoldalú, sôt öncenzúrának alávetett képet ad, egyszerûen a feladatát teljesíti. És hogyha ezt úgy próbálja eladni, mintha a teljes kép lenne, akkor hatékonyan teljesíti a feladatát. De ha egy értelmiségi teszi ezt, akkor nem teljesíti a feladatát, hanem éppen kudarcot vall benne. Az értelmiségi nem valami metafizikai, ideológiai vagy áltudományos nagybetûs Igazság ôrzôje vagy fôpapja. Nem is a Gesinnungsethic (meggyôzésetika) szószólója a politikus Verantwortungsethik (felelôsségetika) szempontjával szemben, hogy Max Weber híres megkülönböztetését használjam. De igenis egy minôségileg eltérô felelôsséggel tartozik annak érvényességéért, intellektuális koherenciájáért és igazágáért, amit mond vagy leír. Így tehát megvan a válaszom a Ivan Klímának a vitában tett második közbevetésére: – mit ért azon, hogy értelmiségi? Egy meghatározott szerepet játszó személyt értek rajta. Ez annak a gondolkodónak vagy írónak a szerepe, aki bekapcsolódik a nyilvános politika kérdéseinek nyilvános vitájába, azaz a legszélesebb értelemben vett politikába, míg ugyanakkor tudatosan nem vesz részt a politikai hatalom megszerzésére irányuló harcban. Semmiképp sem értem ezalatt a szó széles szociológiai értelmében vett értelmiséget, ahogy azt a kommunista Kelet-Európában alkalmazták, azaz mindazokat, akik felsôfokú oktatásban részesültek. És nem is az osztályhatalom felé úton lévô értelmiségieket értem rajta, amint az Konrád György és Szelényi Iván 1974-es könyvének címében szerepelt (2) , és nem is az 1989 elôtti Václav Klaust, aki akkor, Husák elnök alatt a Csehszlovák Tudományos Akadémia alkalmazottja volt. Ôk is mind értelmiségiek voltak, de a szó egy másik értelmében. Az értelmiségi szerepérôl alkotott elképzelésem – mely részben weberi eszménytípus, részben pedig egyszerûen egy ideál – közelebb áll az 1989 elôtti Kelet- és Közép-Európa ellenzéki értelmiségének önképéhez, vagy az 1989 elôtti Václav Haveléhoz (aki aligha felel meg az értelmiségi kategória kommunista szociológia szerinti feltételeinek, lévén hogy intézményes felsôoktatásban csak hellyel-közzel részesült és egy ideig fizikai munkát végzett), vagy a hazafias lengyel, cseh és magyar értelmiségéhez, amint azt ôk idealista pre- és antikommunista önértelmezésükben megfogalmazták. De még ettôl is alapvetôen eltér. Azon abnormális körülmények között, melyek az elmúlt két évszázad során Közép-Európa nagyrészében szinte végig a normálisat és megszokottat jelentették, az értelmiségre olyan feladatok hárultak, vagy úgy érezték, hogy hárulnak, melyekkel nyugaton nem kellett szembenézniük. A nemzet lelkiismerete. Az elnyomottak hangja. Az író, mint pap, próféta, ellenálló és politikuspótlék. Az 1989-es felszabadulás óta ezek a szerepek mind megdöbbentô gyorsasággal elmaradtak. Ez így egészséges és már nagyon rég ideje volt, hogy megtörténjék. Ahogy Brecht Galileoja mondja: jaj annak az országnak, amelynek hôsökre van szüksége. A demokratikusan választott kormányzatot folyamatosan bíráló értelmiségi szerepe egy napon sem említhetô annak az értelmiséginek a szerepével, aki egy idegen totalitárius hatalommal szemben küzdô ellenzék vezetôje kellett hogy legyen. De mély meggyôzôdésem, hogy Hans Morgenthau általános és nem partikuláris igazságot mondott ki, amikor megjegyezte: az igazság fenyegetés a hatalomnak, a hatalom pedig az igazságnak. Ez nem csupán a totalitárius vagy az elnyomó hatalomra áll, amint azt Václav Havel nagyszerû tanulmánya, A hatalom nélküliek hatalma leírja, hanem – ha kisebb mértékben is – a demokratikusan választott és alkotmányosan korlátozott hatalomra is. Az mármost nyilvánvaló, hogy az értelmiségi ezen ideálját még soha nem sikerült megvalósítani. Sôt, most a huszadik század végéhez közeledve a trahison des clercs már vaskos kötetet tesz ki, míg azok listája, akik valóban megôrizték függetlenségüket, igen csekély. A saját szabad társadalmainkban is látunk olyan újságírókat, akiket megrontott a hatalom közelsége. A New York Review felsôoktatásban dolgozó olvasói valószínûleg ismernek saját egyetemükön is olyan tudósokat, akik politikai szempontokhoz szabták elemzéseiket, vagy legalábbis végkövetkeztetéseiket, annak reményében, hogy Kissinger vagy Brzezeinski nyomába léphetnek egy washingtoni állásban. De azzal, hogy egy ideál nem valósult meg maradéktalanul, csak annyit mondtunk, hogy egy ideálról van szó. Azért ott van Orwell. Ott van Raymond Aron. Vannak más íróink, tudósaink és újságíróink, akik a szellemi függetlenség magas szintjét valósították meg, miközben aktívan részt vettek a politikai párbeszédben. Még egy szabad társadalomban is fontos szerepet játszik a spectateur engagé. A színpadra rángatott színikritikus. A téma legeredetibb megközelítése talán az 1991 májusában Koppenhágában tartott beszédben olvasható. Itt szemtôl szembe kerül a hatalom általa „ördöginek" nevezett kísértésével. Mint írja, mostani helyzete „a privilégiumok, kivételek, járulékos juttatások világa, a VIP-ek, azaz Nagyon Fontos Személyek világa, akik lassan elfelejtik, mennyibe kerül egy villamosjegy vagy a vaj, hogy kell egy csésze kávét fôzni, autót vezetni és telefonálni. Másszóval éppen az olyan kommunista nagyfejûek világának küszöbén találom magam, akiket egész életemben bíráltam. És ami a legrosszabb: mindennek megvan a maga feltartóztathatatlan logikája." „Az az ember, aki elfelejti, hogyan kell autót vezetni, bevásárolni, kávét fôzni magának és telefonálni, már nem ugyanaz, mint aki egész életében tudta, hogy kell mindezt csinálni." A politikus „a saját pozíciójának, járulékos juttatásainak, hivatalának foglya lesz. Az, ami látszólag megerôsíti az identitását, valójában finoman elvonja tôle önazonosságát és létezését is." Ez Havel legjava: ironikus megfigyelések és kínkeserves önvizsgálat kombinációja révén hatol el valami nagyobb igazságig, amint tette A hatalom nélküliek hatalmában is. Egy nagy eljövendô tanulmányt sejtet, mely a hatalmasok erôtlenségérôl szól majd. De beszédének konklúziója meglepô. Mindez nem jelenti – mondja – „hogy ne lenne kívánatos, hogy az ember a politikának szentelje magát, mert a politika már elvében erkölcstelen." Inkább az következik belôle, hogy a politika magasabb felelôsségérzettel, ízléssel, tapintattal és erkölcsi érzékenységgel megáldott embereket igényel. „Azok, akik szerint a politika mocskos dolog, hazudnak. A politika olyan munka, amely különlegesen tiszta embereket követel, mivel itt különlegesen könnyû erkölcsileg beszennyezôdni." A koppenhágai beszédnek az érvelése is zavaros. Azt akarja mondani, hogy a politika mocskos ügy, vagy hogy nem az? Ha nem mocskos ügy, akkor ugyan miért igényelne különlegesen tiszta embereket, hogy beszennyezôdés nélkül tudjanak részt venni benne? Egyébként is, miért hinnénk azt, hogy az értelmiségiek más földi halandónál jobban képesítve vannak rá, hogy a hatalom kísértésének ellenálljanak, hogy tisztességesek, gerincesek, romlatlanok maradjanak? Az ember ennek az ellenkezôjét is vallhatná – Ivan Klímával –, nevezetesen, hogy a huszadik században hatalmi helyzetet betöltô értelmiségiek eddigi története inkább azt sugallná, hogy ôk a legkevésbé hajlamosak ellenállni az alattomos méregnek, épp azért, mert nekik módjukban áll megmagyarázni, intellektualizálni vagy filozófiailag igazolni saját behódolásukat vagy korrupciójukat, azzal, hogy magasabb célokra vagy értékekre hivatkoznak. Orwell hite az „egyszerû emberben" lehet téves, de a huszadik századi Európa történelme nem ad okot azt hinnünk, hogy az értelmiségiektôl többet remélhetünk. Az az érv, melyszerint felelôtlenség nem vállalni a politikai kihívást, szintén fölöttébb megkérdôjelezhetô módon vetíti rá az általános helyzetre a poszt-kommunista kelet-európai helyzetet és fôleg V. Havel saját helyzetét. Természetes, hogy az egészen egyedülálló 1989-es szituációban, azokban az országokban, ahol a nomenklatúra egyetlen alternatívája a többé-kevésbé független értelmiségiek soraiból verbuvált új politikai elit volt, valóban a felelôsség elôli kibúvás lett volna, ha ezek nem vállalják a politikai feladatot. „Valakinek muszáj volt" – ez teljesen helytálló kijelentés az 1990-es évre vonatkozóan. De a szerepvállalás még ekkor is lehetett a személyes ambíció PC (politikailag korrekt) vagy inkább MC (morálisan korrekt) álöltözete. Lech Walsa kijelentése „nie chce, ale musze" (Nem akarom, de muszáj) közmondásossá vált Lengyelországban. Mindenesetre ez egy sajátos történelmi pillanat sajátos problémája. Miközben megjelenik a hivatásos politikusok egy új kasztja, semmi ok nincs rá, hogy azok az értelmiségiek, akik nem érzik jól magukat a hivatásos politikában – annak eltérô játékszabályai és nyelvhasználata közepette – most visszatérjenek íróasztalukhoz, laboratóriumukba vagy mûtermükbe. Mindenesetre ez nem egy francia stílusú együttélés, ahol egy komoly hatalommal bíró, ügyvivôi feladatokkal felruházott államelnök megnyerheti a politikai vitát. Havel jelenlegi alkotmányos helyzete nem-ügyvivô államelnökként közelebb áll a Német Szövetségi Köztársaság államelnökéhez, mely tisztet a közelmúltig olyan ember töltött be, akit maga Havel is roppant nagyra tart: Richard von Weizsäcker. Sôt, Nyári Meditációiban Havel így írta le álmai (ahogy ô még akkor remélte) Csehszlovákiáját: „Az állam élén egy Richard Weizsäcker charmjával megáldott ôszhajú professzor áll majd". És Havel – fôleg közelmúltbeli – beszédeit olvasva fel is fedezek valamiféle hasonlóságot, nem utolsó sorban prózája egy apró de árulkodó vonásában. Von Weizsäcker elnök prózastílusának egyik legjellemzôbb vonása a költôi kérdés. „Persze, hiszen hivatalom csak ilyen kérdéseket enged meg nekem", szokta volt mondani, mielôtt útjára bocsátott egy egész sereg költôi kérdést, melybôl aztán saját nézeteinek fölöttébb világos képe bontakozott ki. Képzelôdöm csupán, vagy jól látom, hogy Havel is ugyanezt az eszközt használja? Ezt az összehasonlítást egy lépéssel még tovább lehet vinni. Nyílt titok, hogy a patrícius, protestáns, intellektuális von Weizsäcker elnök és a vidéki, katolikus és kevésbé nyilvánvalóan intellektuális Kohl kancellár között mindig is jelentôs feszültség volt. Négyszemközt meglehetôsen gorombák is tudtak lenni egymással. Nyilvános megnyilvánulások során von Weizsäcker elnök bármelyik elegáns költôi kérdését a kancellárral szembeni szúrásnak érezhette bárki, a kancellár egy-egy megjegyzése is a másik irányba kilôtt nyílnak tûnhetett föl. De a vásári komédiának arra a szintjére azért soha nem ereszkedtek le, amivé a Klaus-Havel párbaj válik idônként, midôn mindenki tudja, ki a célzatos beszédek meg nem nevezett címzettje, minden megnyilvánulást ebbôl a szögbôl értelmeznek és a hétköznapi cseh polgárnak idônként az az érzése támad, hogy ha Havel szót emelne a spenótevés elônyei mellett, akkor másnap Klaus bizonyára elôadást tartana a spenót káros hatásairól. Természetesen kifogástalan neo-liberális alapokon. Ezzel szemben Kohl és Weizsäcker pedánsan betartották az alkotmányos protokoll szabályait, és – legjobb napjaikon – nézetkülönbségeikbôl is megpróbálták ellentétek helyett kiegészítôket kovácsolni. Az eredmény az európai országok történetének egyik legeredményesebb kettôsfogata lett. Ez nagyban hozzájárult a német egység békés megteremtéséhez is. Ha a cseh elnöknek és a miniszterelnöknek sikerülne egy efféle (bár kétségkívül nem könnyû) munkamegosztást létrehoznia, ez bizonyára komoly szolgálatot tenne a Cseh Köztársaságnak, otthonuknak Európának, és az egész világnak is. Kétségtelen, hogy ez a weizsäckeri szerep messze állna a Havel által valaha (vagy még ma is?) megálmodott szellemi dimenziónak a politikába való bevezetésétôl. Amint a német példa mutatja, mégcsak nem is lenne új az európai kontextusban. És az is nyílt kérdés, hogy nem lenne-e nagyobb súlya Csehszlovákia volt elnöke szavának a mai Európában és a világban, ha újra képes lenne független értelmiségiként saját, összetéveszthetetlen hangján beszélni. De a kocka el van vetve. Egy néhány évig még föltétlen ott kell maradnia a Kastélyban, szenvedhet tovább a mi érdekünkben, élheti tovább a politikailag aktív értelmiségi eleven dilemmájának életét, saját drámájának szereplôjéhez hasonlóan arra kárhoztatva, hogy eljátsszon egy szerepet, amelyet nem érez igazán a sajátjának, egy enyhén fenyegetô kísértetalak árnyékában, akinek még a neve is ugyanaz. Efféle abszurdista trükkökkel szórakozik mostanában a mennyei drámaíró. Lehetséges-e hát mindebbôl valamilyen következtetést vagy akár tanulságot levonni? Azt hiszem, vannak lehetséges következmények a Cseh Köztársaságra, a poszt-kommunista Közép-Európa értelmiségének helyzetére, végül – és legóvatosabban – pedig az európai értelmiség általában vett helyzetére vonatkozóan. Ami a Cseh Köztársaságot illeti, a legsürgôsebb kérdés az, egyátalán van-e esély rá, hogy a kormányfô és az államelnök megvalósítsa azt a harmonikus közéleti kapcsolatot, ami Kohlnak és Weizsäckernek sikerült? Aligha. Mivel egy új demokráciáról van szó, az alkotmányos szerepeket még nem írja elô kellô határozottsággal sem törvény, sem precedens. (Jó kerítés teszi a jó szomszédot.) A szóban forgó két politikus arra nézve is nagyon eltérô nézeteket vall, hogy milyen lenne a cseh állam kívánatos berendezkedése. Klaus, a thacherista, a gazdasági átalakulásnak tulajdonít kulcsszerepet, még az idôközben elôforduló korrupció és jégsértések árán is. „A sebesség – mondja – fontosabb, mint a pontosság." Idônként, úgy tûnik, hajlik Thatcher asszony véleményére, melyszerint „a társadalom nem létezik". Havel, aki politikai elképzelései szerint – már amennyiben ezek egyáltalán meghatározhatók hagyományos fogalmakban – leginkább egy ökologikus szemlélettel rendelkezô szociáldemokratának mondható, a kultúra, az önkormányzatok, a civilmozgalmak részvétele és a civiltársadalom jelentôsége mellett érvel. Mindennél fontosabb azonban a személyiségek és az életrajzok ütközése. A „Mese a két Václavról" nem csupán az értelmiségi Havelrôl és a politikus Klausról szól. Kétségtelen, hogy Havel a jelentôsebb értelmiségi és Klaus a hatékonyabb politikus. De a helyzetet épp az nehezíti meg, hogy mindketten politikában résztvevô értelmiségiek, amint azt a PEN incidens is remekül példázza. Ez teszi ezt a történetet egyszerre egyedülállóvá és példaértékûvé, hiszen az értelmiség a poszt-kommunista Közép-Európában mindenütt efféle dilemmákkal küszködik. Sokan azok közül, akik politikai szerepet vállaltak és meg is tartották, túl élesnek fogják tartani az általam felrajzolt dichotómiát. Jiri Dienstbier, korábbi ellenzéki és volt külügyminiszter, jelenleg egy kisebb ellenzéki párt vezetôje, a PEN vitát követôen egy újságcikkben megjegyezte, hogy bár fô érvemmel egyetért, nem érzi, hogy mint miniszter, féligazságban dolgozott volna. Az a – ma már nagyszámú – tábor, akik 1989 után részt kértek a politikából, de mára már nem részesei, bizonyára könnyebben elfogadnak majd egy ilyen éles szembeállítást. Azok pedig, akik soha nem merészkedtek a politika közelébe, még könnyebbnek találják majd. De nekik megvannak a saját problémáik. Az értelmiség – a modern közép- és kelet-európai történelem egyik tipikus jelensége – most mindenütt gyökeres változásokon megy át. A baráti körök és miliôk eme világa, ahol mûvészek, filozófusok, írók, közgazdászok és újságírók mind úgy érezték, hogy egyazon csoporthoz tartoznak és egyazon közös étosz elkötelezettjei (melyre gyakran mégis annak megtörésével hívták föl a figyelmet), anakronisztikus jelenség volt itt a huszadik század végén, de mégis valami gazdag és nagyszerû dolog. Különleges jellegét az én számomra Ivan Klíma egy kifejezése foglalta össze, mellyel azt jellemezte, ô és írótársai hogyan fogtak hozzá 1989-ben a cseh PEN klub tetszhalálból való felélesztéséhez. „Engem hatalmazott föl – mondta – a baráti köröm..." A kommunizmus alatti értelmiség sajátos világa olyan hely volt, ahol az ember a baráti körétôl várt meghatalmazást. A szabadság mindezt megváltoztatta. Az értelmiség meglepô sebességgel forgácsolódott föl egyes szakmákká, akárcsak nyugaton: újságírók, könyvkiadók, egyetemi oktatók, színészek lettek, hogy ne is említsük azokat, akikbôl hivatalnokok, jogászok és diplomaták váltak. A miliôk elkoptak, a „baráti körök" szétszóródtak, vag elveszítették különleges jelentôségüket. Azok, akik a tisztán „intellektuális" pályákon maradtak – mindenekelôtt az egyetemi oktatók – egyszercsak azt találták, hogy elszegényedtek. Ma már az üzletemberek és a vállalkozók a kor meghatározó hôsei. Így az 1989-et megelôzô idôk abnormális jelentôségébôl az értelmiségiek az abnormális jelentéktelenség helyzetébe zuhantak. Ezt mondva viszont azt az érzést kelthetjük, minthogyha tudnánk, mi is az értelmiségnek kijáró jelentôség helyes mértéke. De tudjuk? Vajon van-e ebben a kérdésben valamilyen szélesebben elfogadott európai mérték, melyhez a posztkommunista Közép-Európa közelebb kerülhet vagy hozzájárulhat? Nagy-Britanniában az intelektuell, az értelmiségi igen ritkán használt szó: kontinentális és nagyzoló dolognak tartják. A nemrég keletkezett eurointellektuell szóvirág remekül egyesíti ezt a két elôítéletet. És mégis, amint Lord Byron annak idején a longueurs szóról megjegyezte: bár szavunk nincs rá, magában a dologban mégis bôvelkedünk. Mind a jobb, mind pedig a baloldalon elôfordulnak, bár itt is, akárcsak máshol, a jobboldal már az értelmiség gondolatát is a ballal azonosítja. Németországban végetértek a nagy írók, mint Böll és Grass nyilvános szereplésének napjai. Ezzel együtt az ország legérdekfeszítôbb politikai vitáit máig is értelmiségiek vezetik, a Frankfurter Allgemeine Zeitng mellékletében és hasonló kisebb lapokban. De itt is találkozhatunk az „értelmiséget" – azaz a baloldali értelmiséget – kárhoztató jobboldali politikus jelenségével, a kárhoztatás oka ezúttal az lévén, hogy ez a csoport nem mutatott kellô örömet Németország újraegyesítése nyomán. Franciaországnak legalábbis a Dreyfus ügy és a Manifest de Intellectuels óta vannak olyan írói és gondolkodói, akik értelmiséginek vallják magukat. De mégis kétlem, hogy akad ma olyan ember, aki vállalkozna rá, hogy megírjon egy Plaidoyer pour les intellecuals-t, mint Sartre tette 1972-ben. Részben talán a huszadik századi értelmiség – így nem utolsósorban a francia értelmiség és jelesül maga Sartre – szörnyû tévedéseinek és erkölcsi botlásainak tudata miatt. Részben pedig azért, mivel nincsenek újabb utópiák, melyekért lelkesedni lehetne, kivéve talán az utópikus liberalizmust, amely viszont fogalmi önellentmondás. Talán pedig azért, mert túlságosan el vannak foglalva a televíziós felvételekkel, és a zsúfolt szórakoztatópiacon tülekedô versengéssel. Ugyanakkor az összes nagyobb nyugat-európai ország tapasztalja a hivatásos politikusokkal szembeni nyilvános bizalomvesztésnek azt a krízisét, mely a politikusokat önzô, korrupciótól beszennyezett karrieristáknak látja, akik már rég elvesztették a kapcsolatot a valós élettel. Az olasz zûrzavar réme mindenkit egyformán kísért. Ebben az értelemben talán mégis van valami relevanciája Nyugat-Európa számára Havel gondolatának, mely új szellemi és erkölcsi dimenzió bevezetését sürgeti a politikában. A Csodalámpa pillanatában, öt évvel ezelôtt Nyugat-Európában is sokan ezt érezték és remélték. De a tanulság valószínûleg mégsem az, hogy elérkezett a pillanat, amikor az értelmiségieknek be kell kapcsolódni a politikába, abban a szûkebb értelemben, hogy államelnöki vag miniszterelnöki posztra pályáznának. Nem, inkább annak érkezett el az ideje, hogy a értelmiségiek megtanuljanak egyszerre eltökélten függetlenek és politikailag aktívak maradni, ebbe pedig – többek között – beletartozik az is, hogy a miniszterelnököket és az államelnököket kritizálják. Udvariasan, persze. És ha lehet, konstruktívan. De mindenekelôtt: világosan.

FRANK ORSOLYA fordítása

JEGYZETEK:
1. témának roppant érdekes, és részben maga Havel ihlette feldolgozását találjuk Ian MacLean, Alan Montefiore és Peter Winch (eds.) The Political Responsibility of Intellectuals (Az értelmiség politikai felelôssége) c. mûvében (Cambridge University Press, 199O).

2. angol kiadásban George Konrad and Ivan Szelényi, The Intellectual on the Road to Class Power (Harcourt Brace, 1979). Szelényi bevezetôjében megjegyzi, hogy a kézirat 1974-ben készült el.


Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/