KINCSTÁRI ÔSZ
ELBESZÉLÉS

– Tulajdonképpen – mondta Babics hadnagy, miközben a személyzeti állomány elôtt járkált és azon iparkodott, hogy hanglejtése kellemességét és vonzerejét megôrizze –, magától értetôdik, hogy nem feledkezhetünk meg arról, milyen bonyolult is a dolgok természetének mikro- és makrostruktúrája...
– ... ha Lucretiust olvasunk! – érte el a hadnagy fülét egy izgatott suttogás.
– És nem csak Lucretiust, de a múlt minden gondolkodóját – egyezett bele Babics. – Nem titkolom, a mai napra esô szakasz során egyidejûleg a szabadságoltak azon tömegét is helyettesítenünk kell, melyek szektora érthetô okok miatt ideiglenesen hiányzik. Ez nem csupán azon szociológusok és pszichológusok bánata, kikkel szerveink manapság közösen együttmûködnek, ez társadalmunk egész szerkezetének bánata, mely a mai napra, sajna, ideiglenesen nem tudja ellátni magát minden funkcionáló rajának nélkülözhetetlen meglétével...
Babics, folytatván a járkálást, újdonatúj csizmájának nyikorgását hallgatta, melyet ma hosszas, mélyreható beszélgetés után személyesen a századparancsnok adott ki neki a széfbôl. Rejtjelre zárván a széfet, Didenkó százados hevesen megölelte Babicsot, háromszor megcsókolta, majd odasúgta:
– Bocsáss meg, Oleg, de krém a csizmához, sajnos, nincs...
És most, ebben a percben, amikor a személyzeti állomány a soron lévô alámerülés elôtt a feladat további elmélyítésére várván türelmetlenül nézegette ôt, egy elkésett meleg válaszérzés váratlansága hirtelen úgy mellbevágta, mintha éles eke hasítaná a szûzföldet. Babics hevesen halántékához emelte elfehéredett kezét, és megingott elgyöngült lábán. A hû Petrenkó és Kapitonov szakaszvezetôk odaugrottak hozzá.
– Vizet..., vizet... – kérte Babics cserepes ajkaival, miközben elsötétült elôtte a világ. Eszméletét lassan nyerte vissza. „Én elkésett érzésem, te magányos – elmélkedett szemeit nyitogatván Babics –, mi lehet a kebelben keservesebb náladnál? Nyugtalanítóbb náladnál? Vétkezôbb náladnál?"
– Oleg, nem hagyhatod el a Földet... – úszott Babics szemei elôtt Kapitonov hihetetlen, átható keserûségtôl eltorzult imbolygó arca; hol elmosódott, olyannyira, hogy idônként leginkább egyszerûen egy világos ködfoltra hasonlított, hol hirtelen fájdalmasan ismerôs arcvonásokká rendezôdött; és akkor Babicsnak világos és tiszta sírhatnékja támadt, akárha gyermek volna. – Tudod, Oleg, nem hihetek mást..., semmiképp nem tehetem, ne is kérlelj... És nem az én bûnöm, érted, nem az enyém... Így mondta gyermekkorunkban a mezô, a patak és a kiserdô..., hát így van ez, testvér, bocsáss meg...
Babics elmosolyodott vértelen ajkaival.
– Mert mi a halál? – folytatta Kapitonov, immár szakaszparancsnok-helyettesként fordulva a személyzeti állományhoz. – Halál nincs, fiúk, halljátok! Az ember elvben halhatatlan, így van ez, testvérek! Halál nincs, fiúk – és ezért neki élni kell.
Babics ismét elmosolyodott: gyöngéden, finoman; így mosolyog a napfényre az imént sarjadt zöld hajtás. Hálásan Kapitonov óriási tenyerébe törölte orcáját, aki görcsösen söpörte le a gyér férfiúi könnyeket, és esküvel fogadta:
– Kapitonovnak igaza van, fiúk..., nem mehetek el tôletek..., tudjátok, nekem, nem lehet..., másoknak lehet, de nekem nem...
– Úgy van, hadd menjenek el mások! – zúgta helyeslôn a szakasz. – Te pedig maradj, testvér!
Arcával Kapitonov óriási tenyerében nyugodva Babics elégedetten elmélkedett: „Boldog vagyok, mivel daliáinknak egészében véve tulajdonságuk egyfelôl a mindennapi elmélkedéció magas foka, másfelôl az érzelem kelendô dinamikája, mindez szépséges vallomásolással és kultúrbázissal sokszorozva. Hisz ha a hamburg-számítás alapján gondolkodunk, mi képezi a szükségszerû alámerülés legelsô feladatát? Természetesen az, hogy rendelkezzünk valaminô gondolatka-falatka, akárminô kurta érzés fölötti uralkodás gyakorlatával, melynek tárgya ez is, meg az is, s ahogy mondani szokás: emez is, meg amaz is..., s ládd csak: az ember meg újjászületett..., hogy micsoda izé-mizék vannak."
Ezt gondolván, meglehetôs fürgeséggel talpra ugrott, noha még gyengének érezte magát. Petrenkó és Kapitonov alakzatba fejlôdtek.
– Kérem szépen, bonyolult föladat végrehajtása végett oszolj – adott jelt erôtlen kezével Babics.
– Értettük, oszolj! – kiáltotta Petrenkó és Kapitonov az alakzatban. Egyesek viszont gondolataikba merülve szépen ottmaradtak. Ám kisvártatva ôk is elmentek. „Derék daliák!" – gondolta Babics egyedül maradván és leült az árnyékban egy fehérre festett, aranyló levelekkel beszórt fatönkre. A visszaemlékezés pedig ismét a szívébe robbant.
– Bocsáss meg, Oleg, krém nincs – szûrte mélyrehatóan Didenkó, majd arca forróságával és leeresztett szemhéja rabságával küszködve hozzátette. – De most olyasmirôl szeretnék beszélni, ami hasonlíthatatlanul nagyobb és csodásabb, azonban – mint az a bizonyos nyelvetlen hattyúmadár – a mimika és a gesztusok körülményeire vagyok kárhoztatva, s így élni kínzóan nehéz...
„Ne törôdjék, Oleg, a pontatlan szófûzéssel – kiáltott ezalatt gondolatban, elsárgult sarkaiglan ujjongva, Babics válaszölelésében Didenkó százados lénye. – Virájgszálat keressen a zsebemben!" Ámde – bármily meglepô – Babics kifinomult pszichológiai hallása dacára sem hallott ki semmit Didenkóból. Didenkó fölsóhajtott és alázatosan elhallgatott.
– Vezessen az ablakhoz, Oleg... Rég nem volt szerencsém síküvegek elôtt állhatni, melyek mellett az ész gyötrô lázálma és a torok hangtalan kiáltása tengeti szánalmas, szívet tépô életét – egyébiránt a mimika és a kínzó gesztusok körülményeinek való szoros megfelelésben...
– Ah igen, persze... – motyogta Babics, megfogva Didenkó meleg, érdes kezét. – Mily erôs, mily szünetlen pulzusának lüktetése, százados elvtárs!
– Maga ezt hallja? – Didenkó könyörgô tekintetét Babicsra emelte; ismét kezdett visszatérni belé valami homályos remény. – Oleg, nézze csak, micsoda nagyszárnyú madár röpül az ablakon túl... Szárnyai egy óriási, törékeny érzésre hasonlítanak – mily nehéz lehet ezen szárnyaknak az üveges levegôben vergôdni... Ilyetén a szerelem rabsága.
Didenkó zaklatott agya lázas hévvel dolgozott a mimika és a gesztus jármában – zavaros lázálomban leledzve voltaképp, amikor is egyik érzet a kísérleti vadászgép sebességével váltja a másikat, amikor is a szív hullámai recsegve és ropogva úsznak egymásra, akárha tavaszi életadó erô törné tombolva a folyó jegét, s a jégtáblák siettükben egymásra torlódnának; és, pillantást vesztegetve rájuk, meghitten és finoman mondhatjuk: „Ah!"; mindezt reszketve, elhalón, titokban azt várva, mikor hasonul végre az alsó jégtábla az érzethez, mikor veszi magára a felsô robusztus, brutális terhét – s mikor tûnik elô a panaszos és örvendetes érzés attól, hogy az élettelen természetben is megesik a szükséges fedeztetés...
– Mesélje el a harci lövedék legendáját, százados elvtárs – szólott Babics szelíd kérô mosollyal az ajkán, amikor, egymást kézen fogva, az ablakhoz léptek. – Hallottam, hogy egységünk tiszti állománya készséggel adja tovább ezt az ifjú utánpótlásnak...
– Így is van – felelte Didenkó sóhajtva. „Babics nem leli meg zsebemben a virájgszálat." – gondolta.
Természetesen Babics hadnagy semmiképp nem jöhetett rá erre, lévén ebben a pillanatban a fehérre festett fatönkön ült, aranyszín ôszi levélke repülését állítva meg, majd ujjai közül kieresztvén utánamondá:
– Szállj, levél, szállj!
A nem messze lévô központi parkbejáratnál megállt egy sárga-piros, ôszi almára hasonlító villamos, és a fiatal hadnagyok csoportja panaszosan föl-fölkiáltva, hangosan csivitelve hozzálátott a testes Konovalov ezredes leszállításához. Óvatosan a földre tették, mire fölkiáltott: „Nem kapok levegôt, alig kapok levegôt!" – és a fiatalok legyezni kezdték arcát zsebkendôik megindító fehérségével. Az ezredest a hintához vezették, beleültették, megkérték, hogy erôsen fogóddzék a kötelekbe, s óvatosan hintáztatni kezdték.
– Repülök! Repülök! – kiáltott föl az ezredes. – Fiatalemberek, nézzék csak, milyen magasra adatik repülnöm: a felhôkhöz, a naphoz és a csillagokhoz!
– Mint Gagarin! – kiabált az ifjúság az ezredes fülébe. – Mint Tyitov!
– Istenem, de jó! – hatódott könnyekig az ezredes. – De jó is... – És orcáját a kenderkötélhez nyomta, költôi suttogás kíséretében. – Nyomd orcádat a kenderkötélhez... „Ah, mintha a zsidó Oszip Mandelstam lennél..." – suttogta válaszul a kötél a nagyothalló ezredesi fülbe. – „Mintha Oszka lennék – válaszolta Konovalov. – A fennkölt Mandelstam lennék, mintha! Akkor is, ha föladtam volt bajtársaimat a vezérkarnál, akkor is, akkor is..."
Ekkor a hintát megállították. Az ezredes békésen elôvette kötését, és a kötôtûk, élénken villogva ujjai közt, száguldtak, rendben váltogatva egymást. Kezében katasztrofális gyorsasággal kezdett növekedni egy sapka, az orr alá dünnyögött álmos motyogástól kísérve:
– Ah, ô, vénségem bolyhos barátnéja! Csak te vagy hû hozzám... Hát így van ez, fiatalemberek... Vagyok mint Gogol, amint éppen leguggol...
Hamarosan elaludt a hintában. A kötés térdérôl a földre csúszott, a fiatal hadnagyok pedig lábujjhegyen szanaszét szaladtak a parkban. Csupán közülük egy, név szerint Dolgih fôhadnagy, állt meg nem messze a hintától, mivel szívét erôsen fölizgató kép tárult a szeme elé. Nem messze a kerek filagóriától, ahol töprengéstôl elbájoltan, hajadonfôtt, fejével gyöngéden a fehér kis oszlophoz simult Fangyejcsev sorkatona, Tyerentyjev ôrvezetô állt meg, kellem- és zavartelten azon foglalatosság elôtt, melynek épp át szándékozott adni magát, s amely, kétségtelen, bírt némi intim jelleggel. Mintha bizony Tyerentyjev egy szûz lenne, aki reggel fölkelve az ágyból odaméne az ablakhoz, maga mögött hagyván az ágynemû bevetetlen mivoltát, kezét a kerek, nyírott fejhez érintette, mintha csak azzal a céllal, hogy a hajat hajtûvel fogja össze, ami, mellesleg, teljes mértékben indokolt volt, mivel – csodák csodája – kis hajtûk, akárha aprócska napsugaracskák csillogtak az ôrvezetô ujjai közt. Dolgih fôhadnagy megremegô kezei közül kicsúszott az adó-vevô, melyben aggasztó hang böbbent:
– Aggasztón böbben a hang! Aggasztón böbben a hang!
– Uramisten! Uramisten! – fohászkodott Dolgih. – Aggasztón böbben a hang!
Tyerentyjev ezalatt elkapta bajtársa elragadtatott pillantását. Orcái még az elôbbinél is jobban kipirultak és az egyik hajtû – majd utána egy másik – a földre esett, gyémántként csillanva. Dolgih hadnagy akaratlanul elôrelépett egyet. S ugyanebben a pillanatban Tyerentyjev, mintha álom volna, szertefoszlott. Dolgih hadnagy apró szökellésekkel az elôbbi elbûvölô látvány helye felé mozdult. Tyerentyjev most mintegy ötven méternyire volt tôle. Ismét zavarba jött, leejtett két hajtût és ismét szertefoszlott az ôszi légben; és Dolgih ismét rövideket szökellt, lehajolt, és ismét fölemelt két hajtût. És a csábító bajtárs látványa ismét mintegy ötven méternyire tûnt föl, és Dolgih ismét a nyomába eredt, és ismét fölemelt két hajtût; és e kacér játék sokáig folytatódott, míg a hadnagy végelgyengülésben térdepelve és fôlehajtva meg nem dermedt az angolkert smaragd pázsitján – bajtársa örökké eltûnô látványa után nyújtogatva aprócska hajtûkkel teli tenyerét, melyek oly vakító villogást árasztottak, hogy azonnal elkápráztatták Fangyejcsev szemeit, minek következtében a „Hadi Hírlap" szerkesztôje fölkiáltott a hófehér filagóriákban, kezét a föld felé révedô szemeihez emelte és már-már leheletszegve rogyott a padokra. Költôi pennája kihullott erôtlen kezébôl és füstölögve feküdt mellette...
Nem minden elégültség nélkül nyugtázta ezalatt Babics hadnagy a végbement metamorfózisok rendkívüli szépségét és filozófiai telítettségét, miközben fölkelt a fatönkrôl és a filagóriához tartott, már messzirôl észrevéve – mindig készen erre az eshetôségre – szemével a csodás módon hófehér gipsszé változott Dolgih fôhadnagy formáinak tökéletességét. Ott, a gipszúttörô mellett – ki is történelmileg perspektívátlanul jobb lábával a magasba törô kürtös nyomába lép – a frissen végzett, s mára már az örökkévalóság áttetszô tüzében a szerelemtôl elégett katonai fôiskolás térdeplô alakja még a jól fölkészült Babicsot is elképesztette kezei antik törékenységével, különösképp az ujjakéval, melyek filigránul mintázott gyémántvillogású markot képeztek. Csupán a szerelmes nyakában lógó gipsz rádiadó-vevô emlékeztetett arra, hogy a mostantól immáron a világkultúra részévé lett Dolgih fôhadnagy nemrég még csupán Babics bajtársa volt.
– Aggasztón böbben a hang! – szállt az adó-vevô felôl. – Aggasztón... aggasztón... aggasztón... De hát ez az élet. Ez az élet...
Ah, apropó, az élet! Babics elvonta tekintetét a szoborról, miközben nem gyôzött azon örülni, hogy akárcsak ezer évvel ezelôtt, a való élet telis-tele van a szerelem és a barátság rejtelmeivel. Barinov és Dzsegarda szakaszvezetôk fagylaltoztak, kacér pillantásokat váltottak a mozgóárussal, Terterjan és Ivanov sorkatonák pedig kézen fogva sétáltak. Magasra lendítették összefûzött tenyereiket, vidáman vihogtak valamin, majd kezeiket el nem engedve nekivágtak a fasornak.
– Avanesz! – ajánlotta Ivanov. – Itt van a közelben a muris Hullámvasút! Jöjjön hát!
– Fussunk hát! – igazította meg hetykén fekete bajszát Terterjan, s a katonák eltûntek.
Közben még Udovicsenkó és Tolbubajev is elhaladt – libasorban – Babics mellett, aki egy idôre titkos szemtanúja lehetett bonyolultan fejlôdô érzéseiknek.
– Valerjuska! – szólította Iljuska a barátját és hangja évôdôn reszketett az érzelemkitöréstôl. – Nem találtál virájgszálat a zsebemben, nem, nem találtál...
– A fák közt bolyongva, észrevétlen közelgett felénk a vérôszô barom – sóhajtott Tolbubajev, bájosan oldalra hajtva fejét, úgyhogy a lehulló haj fekete szárnya eltakarta arcát, és csak a – fájdalmasan ismerôs – kerekre tágult szem forgott meglehetôsen vadul, kitekintvén a szárny mögül, utólagosan vonva kérdôre Udovicsenkót.
Iljuska Udovicsenkó hangja ehelyt fölerôsödött:
– Mindenkor megtalálható a kezemben!
És kinyitotta tenyerét, melyben egy tûzokádó rózsácska vált láthatóvá.
– Ah, lánglobogás! – kiáltott föl Valerjuska s az elôbbinél is hangosabban folytatta. – Hogy-hogy eddigelé a tenyérkédben ôrizted-gyûrögetted, te beste, mintha bizony henyehányó lenne! Nem lehetne, hogy a zsebedben tartanád?
– Jaj, azt mondod, hogy a zsebecskében? Hát a zsebecskékben is rosszul kotorásztál, te kis böte!
– Egyet mondok, kettô lesz belôle. Még ha mumlasz vagyok is, most megrugdállak ezért a sértésért!
– Jaj, bár rugdálnál már! Örömet szerzel ezzel is: alig várom a rugdát tôled. Miért ez a gyötrôdés a szerelmünkben, mi, Valerjuska?
– Jaj, Iljuska, így hirtelen föl sem érem ésszel, oly szokatlan kérdés adódott itt minálunk...
– Akkor hát rugdálj, Valerjuska, ez is jólesik. Ez is valami, több a gyötrô semminél.
– Iljuska, nem tudom, hirtelen föl sem érem ésszel. A szerelmünk, úgy van, szánalmas szenvedés; mintha epekeserûség öntené el arcocskáinkat... S most ég áldjon! Félek, meg talál pillantani valaki: a bajtársak szeme éles, füle hegyes! Majd még elered a pletyizés a században... Ég áldjon hát, erôt, egészséget!
És Valerjuska lélekszakadva nekivágott a fasornak, körül-körülnézve, kezét intésre emelgetve: „Ég áldjon!"
– Állj meg, kedves... – motyogta könnyei közt Udovicsenkó. – Ej, de futni támadt kedved...
Metszôn, szívet tépôn fölrikoltott egy madár – az a bizonyos, a nagyszárnyú, melyet ma reggel látott az ablakból Didenkó százados. A hófehér kerek filagóriában fölocsúdó Fangyejcsev sorkatona az elrepülô madár után nyújtotta tenyerét, melybe ezúttal is egy hosszú toll hullott, aranyhegyét villantva. Másik romantikus kezébe egy papírlap hullott, minek következtében az egyszerû, közönséges katona – melybôl ezerszám akad seregünkben – szemgyönyörködtetôn elsápadt és ájtatosan suttogta:
– Üdv néked, meg nem kezdett oldal fehérsége...
„Micsoda daliáim vannak! – gondolta Fangyejcsevben gyönyörködve Babics – Tagbaszakadtak! Busafejûek!"
– Parancsára, Szergejev zászlós a feladat teljesítésére készen haladéktalanul megérkezett! – hallatszott Babics füle fölött Szergejev zászlós üde hangja.
– Csodálatos! – felelte Babics – Pihenj!
– Igenis, pihenj! – Szergejev levette tányérsapkáját, kendôjével letörölte az izzadságot homlokáról. – Micsoda ôsz, Oleg Ivanics! Ezüstösen csillog és arannyal fénylik az egész, mintha a mi Puskinunkról másolták volna le, mi?
– Örülök, Ivan Tyerentyics, hogy a maga által tett észrevétel teljes egészében helyes és kellô mértékben filozofikus... Lásson hozzá!
Szergejev a közeli csalitba vonult és meglehetôs félénkséggel kezdte fehér, jól táplált testét vetkôztetni. „Mily illetlenül is néz ki egy elhanyagolt test a tökélyes természet közepette." – elmélkedett ezalatt Babics hadnagy. Szergejev, levetkôzvén, levetett ruhája mellett toporgott. Megigazítván a katonai mosodában klórfehérre fakult házi klottnadrágját, megsimogatván kopasz fejebúbját, krákogott egyet és bátortalanul megkérdezte:
– Nos hát, Oleg Ivanics, ússzam?
Babics nem felelt azonnal, lelkesülten formálta a következô gondolatot: „Nagyüstökû s kékszemû, távolba veszô keserves gyermekkora föltehetôleg valahol Rjazany vagy Tambov környékén telhetett..."
– Honnét származik, Ivan Tyerentyics?
– Szaratoviak vagyunk, százados elvtárs, van ott egy csendes városka, Sahtinak hívják...
– Néztem is – felelte nem minden elégültség nélkül Babics, majd kiadta a parancsot. – Lásson neki, legyen szíves...
Ám a következô pillanatban figyelô szürke szemeinek tekintete önnönmagára esett; Babics érlelôdô elragadtatással ébredt rá: a kitûzött feladat nehézsége gyakran abból fakad, hogy az váratlanul talál adódni. Babics periférikus látásával észlelte, mint válik le lassan fejérôl a tányérsapka, s nemsokára maga is a park fölött repült – meg kell hagyni, elég sebesen. De gondolatai tisztán és összehangoltan mûködtek, egyebek közt az alábbiak körül forogva: „Milyen jogon adhatnál most parancsot, Babics hadnagy, Szergejev alantasnak, hisz fejfedôd tôled különváltan lebeg a bal oldaladon, a pisztolyod pedig – tokjából kiszabadulva – a jobb oldaladon? Ezenfelül, vedd észre, más is hibádzik a rend szempontjából: zsebedbôl kirepült zsebkendôd is hozzáad egyet s mást az abszurdum és a káosz azon képéhez, melynek tombolásába oly hirtelen csöppentél, hadnagy elvtárs... Hamar válaszd hát a helyes irányt, mely felé el kell mozdulnod, hogy a tányérsapkát, a pisztolyt és a zsebkendôt komplett készletté állítsd össze!" A helyzet gyors elemzése után Babics a pisztoly felé irányzottan kezdett evickélni, mely önkényesen oldalt bukfencezett. „Egyébként mily elragadó is a harci levegô kéksége!" – jegyezte meg közben, mesterien nem feledkezve meg a gyakorlófeladat lírai keretezésérôl, melyet öntudatosan gondolkodó modern parancsnokként kötelessége volt mindig mindenképp elmélyíteni és gazdagítani. Kezét a fegyver irányába nyújtotta. A jobb keze és a harci fegyver közé kerülô ég átható kéksége érezhetôen ellenállást kezdett tanúsítani, s nemsokára ellentámadásba ment át, meglehetôs ridegséggel csavargatva Babics jobb kezét, miközben saját maga ravaszul és ügyesen cselezte ki a Babics által bevetett begyakorolt fogást. A földön mindez a másodperc tört részéig tartott volna.
Egyébiránt Babics hadnagy még ekkor sem jött zavarba: villámgyorsan sikerült egy fogást alkalmaznia, s a következô pillanatban az átható kékséget semlegesítve, a pisztolyt már markába fogta. Viszont a tányérsapka, melyet – egy begyakorolt fogást alkalmazva – a lábával érintett, még messzebbre távolodott. Babics célzott a fejével és egyszerre elôretört. De a fejfedô zavartalan birtokba vétele elsôre nem sikerült; nevetségesnek tûnhet... de Babics hadnagy elhibázta. Mindent elölrôl kellett kezdeni. Kiválasztott egy helyzetet, szakavatottan kiszámította a pontot, melyben feje metszheti a fejfedôt, és óvatosan, ezúttal már macskamód kezdett a tányérsapkához lopakodni. Az most a megfelelô helyzetbe került a fején: Babics hajszálra beleúszott. A zsebkendôvel még gyorsabban bánt el, noha az objektum mintha kisebb lett volna, s a feladat, ebbôl következôen, aprólékosabbnak tûnt. Elsôre úszott rá célzásra tárt zsebével a zsebkendôre.
– Elôre, zászlós elvtárs! – kiáltott le rendbe hozván magát. – Ne feledje a tokot, pisztolyostul!
Szergejev fehér hasa fölé csatolta az övét, elrugaszkodott duci lábával és már evickélt is a sárga fakoronák fölé, szanaszét vetve lábait. Végre ott volt mellette; kézenfogva szálltak a park fölött. A kishitû Szergejev kellôképp méltányolta a százados karjának erôs acélosságát.
– Bukfencezzünk? – javasolta vidáman Babics.
– Ha óhajtja... – felelte élénken a zászlós és önmaga számára is váratlanul elsôként bucskázott át a fején, megvillantva fehér combjait. Babics viszont lassítva hajtotta végre a feladatot, ahogy mondani szokás: élvezettel nyújtóztatta ki minden tagját a zuhanórepülésbôl kifelé jövet, miközben szeme sarkából nyugtázta a Szergejev arcán tükrözôdô együgyû elragadtatást. Még kettôt bukfenceztek, a „széttárt kar" elemet gyakorolva; aztán még négyet, figyelmüket a lábak ideális ívelésére és a fejtartásra összpontosítva.
– Mára elég volt! – fújt takarodót végre Babics és földet érvén folytatta. – A harci repülés lényegében egyszerû, ha következetesen betartják mindazon mozzanatokat, melyek alkotják...
Szergejev ügyetlenül nyekkent melléje és kicsit továbbhempergett a füvön. „Az ilyesmi is megesik – jegyezte meg Babics –, amikor az egyensúlyozószerv nem képes az azonnali alkalmazkodásra..."
Maga mögött hagyván Szergejev zászlóst, Babics hadnagy meglehetôsen sietôs léptekkel átvágott a párhuzamos fasorba és megindult lefelé, azzal a szándékkal, hogy mintegy húsz perc múlva Tyimirjazev veterán bajtársi énekpróbáján vegyen rész. De még száz lépést sem tett, amikor kénytelen volt megállni a tekintete elôtt föltáruló látvány hatására. A pázsiton Minzsubajev-kurdaszt és az ôt figyelô Tyutyuricska-kurdaszt pillantotta meg. Minzsubajev törökösen ült a fûben és lassan ide-oda himbálva magát – mintha kobizt tartana a kezében – egy kjujt adott elô, olyan zengô hangon, hogy az üres sztyeppen kizi-kosnyira is elhallatszanék. Babics-zsarikti kezét föltartván és piszmildát szónokolván megdermedt. „Lesz majd nekem bajga – gondolta a zsasztangi –, mily csodás basztangik kerültek a szemem elé, édesek és illatosak mint a zsent!"
Ezalatt Tyutyuricska és Minzsubajev még csak oly barátságot és szeretetet sem érzett egymás iránt, mint a taj-tujak vagy a beszik-zsamba.
– Insalláh! – kiáltotta meglehetôs levertséggel Babics, miután belehallgatatott a Minzsubajev ajkáról szálló szegijaz-ajákba. Minzsubajev tübetejkája most Tyutyuricska tiszteletteljes kezében nyugodott. Mint valami értékes holmit tartotta a kezében – bizakodón szorítva szívéhez. Égszínkék, tiszta szemeibôl – melyek a szeplôs kisfiú kárpátontúli gyermekkorát tükrözték – könnyek potyogtak. Minzsubajev énekelt:
A-lja-lja tübetejka csak-dujuk
Ilik csan csan-csan tübetejka csak kajak...
Eléggé bosszúvágyón hunyorította szûk szemét és nyilvánvaló volt, hogy most a határtalan homok és a veszélyes sivatagi bucka zubogó suhogását, valamint hôhullámát bocsátja Tyutyuricskára, mialatt egy hûs oázisban fakadó vízsugár elérhetetlen ezüstjével és a megmentô teaház csészealjainak csengésével hergeli. Bosszúvágyón hunyorított, és nyilvánvaló volt, hogy délibábként tûnik elé a fehér, sorvadó Tyutyuricska-kurdasz, aki Minzsubajev tübetejkájával a kezében napok óta vánszorog a homokban. Tyutyuricska nehezen emelte lábát az izzó homokban, fölötte pedig egyre csak körözött Minzsubajev monoton hangja: „Csu-u-u-u-csa-a-a-ak.", s ez a hang rövidesen acélabronccsá lett, mind erôsebben és erôsebben szorítva Tyutyuricska hosszúkás kamaszkoponyáját. Végül Tyutyuricska nem bírta tovább ezt a kínzást: feje hevesen szédülni kezdett és ô elvágódott a homokban. Minzsubajev tübetejkája messze gurult, ám Minzsubajev hangja egyre csak körözött az eszméletlen Tyutyuricska fölött: „Ala-la-la... csak-la-la...", Minzsubajev mintha most kányává vált volna – egy magasan vitorlázó ragadozó madárrá, mely lôállásszerû szemüregébôl közömbösen kémlelte Tyutyuricska-kurdasznak a végtelen homokban heverô apró tetemét. „Meghalt az én Tyutyuricskám." – gondolta Minzsubajev-kánya, és szavait alátámasztandó Tyutyuricska lábra állt, vészesen hullámzó kebeléhez kapott és hangtalan könnyek özöne közepette, szemét a magas égben alig látszó kányára emelve így szólt:
– Igen, meghaltam... Igen, nem bírtam elviselni az emocionális-pszichológiai próbatétel terhét... Ám én úgy, mint régen, féltôn és vigyázón viszem a tübetejkádat, Minzsubajev, halódó, gyöngülô kezemben... Hallod, Szerik?
„A katonai váll-lap szépsége – elmélkedett Babics hadnagy – leginkább azon rózsaszín zsebkendô finomságából ered, melyet most kurdasz Tyutyuricska gyulladt szeméhez emel. Hm... pompásan pontos megfigyelést tettem az imént, mellesleg. Kár, hogy kénytelen leszek elszakítani ezt a raffináltan font fonalat, mivel az ügy, úgy tûnik, az én személyes beavatkozásomat igényli."
Tyutyuricska szeme, könnyekkel telve, a távolba meredt. Babics óvatosan kihúzott a pisztolytáskából egy zöld furulykát és ujjai alól szomorú dallam ömölt, melyben arról volt szó, hogy milyen gyönyörû a barátság és a szerelem amikor süt a nap és amikor ketten elválaszthatatlanok. Ám hirtelen fellegek borítják be az eget és a szerelmesek elválnak. Nincs más hátra, mint szenvedni és várni, hisz valamikor úgyis kisüt a nap és a szerelmesek találkoznak...
Babics hadnagy ujjai az egyszerû furulykából csalogatták elô ezt a gyönyörû dallamot, oly ügyességgel, mely egyáltalán nem tûnt meglepônek – hisz az a szerelem zenéje volt, s az sem tûnt furcsának, hogy a lyukacskákon való futkosásukat a lélegzet epekedô heve kísérte...
Tyutyuricska továbbra is a semmibe bámult réveteg szemeivel, majd így szólt, félre:
– Ah, úgy rémlik, zeneszó hangjait hallám volt!
– Kétségtelen, zene szól itt – válaszolta Babics, félre – Az idôsb barát ujjai, melyeket alig perzselt meg a maga szép érzésébe bágyadó szerelmetesség, szépen szövik a szerelem dallamának ligatúráját...
– Mily fenséges is az! – kiáltott föl Tyutyuricska. – Hisz nem csak a barátság és a szerelem gyönyörû, de annak a bánata is, aki látja, miként múlik el egy másik szerelem és barátság.
– Úgy van! – felelte hévvel Babics, félre. – Az érzés teljességét nemcsak az éli át, aki szeret és aki szerettetik, de az is, aki megfosztatott ettôl, aki átadja magát az érzések eme zöldárja fölötti ábrándozásnak...
– Egyszer ôk is szerencséltetnek ebben az érzésben, hisz megszolgálták... – vetett ellent Tyutyuricska, félre.
– Meggondoljuk – felelte bátortalanul Babics, levéve ajkairól a furulykát.
– Az én furulykám most szomorú és hallgatag – szólt Tyutyuricska halkan. – Bárki légy is, idôsb barát, köszönet néked a gyönyör perceiért...
Babics átnyújtotta Tyutyuricskának a furulykáját, Tyutyuricska pedig a sajátját Babicsnak. Kétszeres ajakcsókot váltottak, majd Babics, megérintve a közkatona vállát, megértôn az arcába nézett. Mintha hályog hullott volna le Tyutyuricska szemérôl, szólott, mintha álomból ébredne:
– Különös látomásom támadt az imént, hadnagy elvtárs. Mintha valakivel furulykát cseréltem volna: remek, okos, meglepôen pszichologikus valaki volt...
Babics csupán észrevétlenül elmosolyodott és megköszörülte a torkát:
– Megesik... Már mért is ne eshetnék meg az ilyesmi...
Tyutyuricska nyugtalansággal pillantott Minzsubajevra, aki, miközben továbbra is égette a nap és cserzette a szél, egyre csak hunyorgott és hosszan kilengve ide-oda himbálta magát, énekelt:
Csulik-kilik min nanga
Min nanga kilik-csuljuk...
Babics szólt:
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre:– Tudom, persze, hogy tudom, mily kíméletlen Minzsubajev sorkatona dalainak kivitelezése. Része van benne a Csardzsou sivatag perzselô hôségének, és a Kara-bas – ami annyit tesz, mint „Fekete Fej" – égetô szelének, és a magányos vándor kiszáradt torkának, aki fehér kendôvel letakarva bolyong, a sótól és a homoktól óvva magát...
– Ah, zsasztingok! – kiáltotta erôtlenül Tyutyuricska és szemeibôl, melyek az elôbb még könnyel voltak tele, Babics a „ne folytasd" kérést olvasta ki.
Babics Minzsubajev mellé ült és vállára tette kezét, tenyerével tapintva a sorkatona ezüsttel kivert váll-lapjának szépségét.
– Allah-piszmilda a szívednek, csuncsitik. Gyönyörû az ezüst bunsutok csengése! Mily fenséges a büszke tujumti-csak fénye! Nincs is rá szó, semmi sem fogható a világon az almazarakhoz! De ismered-e, Szerik, a tarka Kárpátokat, szertelen szônyegeit, melyek fenségesen nyúlnak el, egészen a Dnyeperig, ahol partjain szépleányok fonják koszorúikat, a vízbe vetik ôket, majd kézenfogva, hosszan barangolva utánuk erednek, csodás hangjukkal a benderovi melódiák hasonlíthatatlan báját idézve föl?
Minzsubajev elhallgatott és igenlôn bólintott. Tyutyuricska földerült, még mielôtt a rózsaszín zsebkendôt gyulladt szeméhez emelte volna. Óvatosan elmosolyodott:
– Szerik, te tényleg tudtad mindezt?
– De még mennyire – bólintott Minzsubajev.
– Akkor hát meg is barátkoztunk volna, százados elvtárs! – szökkent föl vidáman Tyutyuricska.
Minzsubajev is fölszökkent, díszegyenruháját igazgatva. Babics akaratlanul is elgyönyörködött a párban. Tyutyuricska vékony és finom volt, mint a májusi nyírfák, Minzsubajevnek viszont a zömöksége volt elragadó, szélescsontúsága, nyílt és megértô kedélye, mely a türk vonások bocsánatos vadsága mögött rejlett.
– Engedélyt kérek fagylalt beszerzésére, százados elvtárs! – kiáltottak föl egyszerre vidáman.
– Hát persze, engedélyezem – bólintott rá Babics.
Egyébként a jó barátok ezt már nem hallották. Kézenfogva nekieredtek a fasornak, vidáman egymásra pillantgatva, élénk kiáltásokat váltva.
– Szerik, sehogy se tudom elhinni! Te tényleg tudtad mindezt?
– Természetesen, Szerjózsa!
– Jaj, de jó! – tapsolt Tyutyuricska.
Megállván megcsókolták egymást: Minzsubajev sorkatona széles tenyere formásan simult Tyutyuricska vékony termetére, ugyanúgy, ahogy enyhén vad ajkai szép rendben övezték bajtársa ajkainak szûk körvonalát. Babics hadnagy csupán elmosolyodott, lesütve szemét és megvakarva tarkóját: „Hisz fiatal az ügy, forró, hogy is lehetne meg enélkül..."
Az aszott, lepkecsontú Tyimirjazev veterán arcát az ablakfüggönynek szorítva várta Babics hadnagyot a Dáma- és Sakkpalotában, mely egy zöldre festett alacsony kerti ház volt tulajdonképpen, két virágággyal övezett bejárattal. Babics óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót, levette tányérsapkáját és letörölte verejtékét. Tyimirjazev fölemelte súlyos, életkoptatta vén szemhéjait, melyeket a veterán tulajdon életarzenáljában már régóta „ahá"-ként – azaz „alig használt" – könyvelt el, majd bágyadtan intve kezével, engedélyezte a gyakorló jellegû énektanulást. Babics elég frissen vágott bele, miközben a gondolat és átélés mélysége révén igyekezett a hadastyán által megélt hosszú évek sorába pillantani:
Hej, tacsanka-csatagépünk,
Büszkeségünk, örömünk!
Géppuskádból sokat lôttünk!
Tyimirjazev leintett, és enyhe pírral az arcán, így szólt:
– Tudja, Oleg Ivanics, a hosszú használat következtében csatadalunk gyakorlatilag egy lírai, szívélyes hangvételû, mély filozófiai tartalmat magában rejtô románccá változott..
„Szóval így!" – gondolta elragadtatva Babics, lelki szemeivel a hetven év terét pásztázva, mely e csodás metamorfózis következtében most új, szeszélyes fényben ragyogott.
– Ôszinte leszek – kiáltott föl Babics –, a beállítottság eme változását, gondolkodásom és érzelmeim hajlama folytán, régóta türelmetlenül vártam!
– És ez ma bekövetkezett – mosolyodott el lágyan a veterán. Arcát lírai meditálás és valami új, bájos érzés ragyogta be, mely kétségtelenül összefüggött az elôállt körülményekkel. A militarizált hadastyán ezüstszürke fejének fenséges, s egyszersmind kecses hajlása most mintha egy vállról aláhulló leánycopfra emlékeztetett volna – ezt maga Babics is meglepetve fedezte föl, aki ezek szerint vonzódott a klasszikus szépséghez. S mintha a hadnagy bontakozó érzése elé sietne, Tyimirjazev énekelni kezdett, szégyenlôsen lesütve szemeit: „ta-a-a-a-a-csa-a-a-an-ka csa-ta-a-a-a-a-gépünk..." Babics pedig a föltámadó gondolatok meleg hullámába kezdett merülni. Az idôsebb bajtárs remegô hangja behízelgôn szüremkedett a függöny puha redôibe és részben el is veszett bennük, ám mintha pótlólag fokozta is volna a tegnapi csatadal hetyke szárnyalásának és zengô tágasságának idôszerûtlenségét. Tyimirjazev meg csak haladt sorról sorra, ügyelve a gondolat és az érzés plaszticitására s rajzolatára, az új anyag románcként való elsajátítása által megkövetelt komótos dallamvezetéssel – amely egyelôre a megszokott harcias kivitelezéshez képest még valamelyest disszonánsan hatott –, miközben az éneklést, a lehetôségekhez képest kecsesen, a padlón való csúszkálással kísérte, egyszerre tûnôdôn és fenségesen, a magától értetôdô szüzességgel összhangban. „Érzés és gondolat ily bámulatos kifejezését még nem volt alkalmam láthatni." – figyelte leplezetlen elragadtatással Babics idôsebb bajtársát, mígnem Tyimirjazev meg nem szólalt, keringôjét könnyedén az ablakhoz kormányozván:
– Minap magáról álmodtam, Oleg Ivanics...
– És mit? – kiáltott föl Babics – Gyorsan, alig bírom kivárni!
– Ah, valóban, elmeséljem-é... – mosolyodott el szomorún Tyimirjazev, miközben arcát a függönyhöz nyomta. – Adja a nagykendômet... furcsa és hideglelôs érzésem támadt...
Babics óvatosan a veterán vállára dobta a közelben föllelt sötétmeggyszín nagykendôt.
– Jólesik látnom arcának riadalmát – mondta szórakozottan, félre a veterán.
– Ezüstpihe könnyûségû fejének hajlása a szövethez – szólott úgyszint félre Babics – vajh nem képes-é fölébreszteni bennem egy reszketô és szép érzést az idôsb, gyûrött társ iránt? – Azzal Babics fölocsúdott és tudnivágyón megkérdezte. – És most miképp hangzik a mi kedvencünk, Ivan Tyimofejics?
– Az összehasonlítás kedvéért – válaszolta Tyimirjazev és kissé rezgô hangon dalra fakadt:
Me-e-e-e-ssze, a fo-lyó-ón túl
Ki-i-i-i-i-hunytak a fény-e-e-e-ek...
Alighanem ez a hasonlat ismét kifogástalannak bizonyult. Tyimirjazev elképzelte: a vérvörös ovális földön vágtató fiatal harcosok alakja nyúlni kezdett, amiképp az estéli árnyak – hosszúkás arcuk szigorú volt és elszánt, mintha mindegyikük Jézus Krisztus volna.
– Valamint – szólt Tyimirjazev, elmélkedésre invitálván Babicsot – hátuk feszül, mint a zengô húr, s bárha gimnasztyorkájuk szövete páráll is az izzadságtól, de ez a brutális illat is, mely az imént a románc hatására csodásan átváltozott, elvesztette eredendô bûzét és mostanára már tömjénként füstölög az ifjúság fölött...
A románc terének fenséges mûvészi alkotása az idôsebb bajtárs arcára volt írva; és Babics immáron minden kétséget kizáróan látta, miként hajolt Tyimirjazev fölé és lehelt csókot ajakára minden egyes repülô harcos; és egyik ifjú archoz sem volt rest fölnyújtózni a veterán. Meglehetôs serénységgel fonta körül aszott karjaival mindegyik harcos nyakát, válaszcsókok pecsétjét hintve rájuk – hasonlíthatatlanul szenvedélyesebben, mint tették azt a vöröskatonák, ami nem kerülte el a hadastyán figyelmét, mivel így szólott minden alkalommal:
– Igen-igen, ajakim a szeretet utolsó, valódi lázában égnek, arról téve tanúbizonyságot, hogy közelg éltem alkonya...
– Magától értetôdik – válaszolta Babics –, de a saját tapasztalatomból tudom, hogy az ifjak nem csupán a katonaélet terén szenvednek hiányt útmutatásokban, hanem kifinomultabb dolgokban is, s ha lehetek ôszinte – részben még az intimitások terén is. Ez alighanem annak a következménye, hogy még haditetteik közepette sem fáradnak bele szeretteik fölidézésébe.
– S így igaz! – kiáltott föl Tyimirjazev, szemmel láthatóan fölélénkülve Babics magyarázatától – Annál is inkább, mert most, évek múltán szemügyre véve a románc hadszínterét, úgy találom: a túlélôk kötelessége, hogy az öregkor távlatából épp ebbe az irányba tereljék, mely azelôtt valahogy elsikkadt a látómezôbôl... Hát nem ez az ôszinte segítségnyújtás a románcnak, noha részben becsmérlésével jár együtt?
– Mikor fogunk hát klasszikusokat énekelni? – kérdezte érthetô türelmetlenséggel Babics. – Hisz a fiúk már gyülekeznek a tisztáson...
– Törvényszerû nyugtalanság – felelte a veterán, s elhagyván a kerti lakot, kiléptek a tisztásra és egy darabig a sárguló nyírfa alatt idôztek.
– Becsüld hát élted alkonyán a szeszélyes mondat ütemes lejtését – szólt talányos hirtelenséggel Tyimirjazev, önmaga talányos szavaira hallgatva, melyek kétségtelenül részben ezt a bizonyos szeszélyes mondatot testesítették meg, mely beragyogta élete alkonyát. Mély csönd telepedett közéjük. Tyimirjazev félig áttetszô apró feje – mely most minden eddiginél inkább hasonlított egy üres tojáshéjhoz – fülével ezen elröppenô mondat felé fordult. A hadastyán minden bizonnyal a mondat susogását figyelte, érintkezési pontjainak súrlódását, amikor is az, beteljesítvén egy sötét, ámde vonzó értelmet, végre lehull az alant heverô avar halmába – ahol egy lassított robbanás színes bíbor szökôkútként szórja szét, s a mondat ezek után elhal a földön, a fölülrôl súlytalanul aláhulló levelektôl eltemettetve; de oly lassan, hogy némelyikük immár a hullás percében az októbervégi fagyoktól ezüstöztetik.
Így mondta Tyimirjazev hadastyán, és már valóban ôsz volt. Így mondta, és valóban fölemelt egy parányportól ezüstözött levelet a földrôl – száraz tenyerét azon nyomban ezüstréteg vonta be, celluloid koponyájának égszínkék hajszála szintén zúzmarától csillant. Tyimirjazev ámulva méregette csodamód átalakult kezét, megcsóválta a fejét és halkan hallatta kellemes tenorját:
Hajnaltájt föl ne ébresszed ô-ô-ôt...
Csillogó ujjait a hang nyomában nyújtotta, mely tulajdon szájából röppent ki, mintha alvó szépleányt kísérne, mielôtt valaki idegen kezére adná.
Hajnaltájt oly édes az álma-a-a-a...
– igazította ki magabiztos baritonjával Babics, ami azt jelentette, hogy kíméletesen szívébe fogadja a szépleány álmát.
Oly é-é-é-é-édes az álma...
Tyimirjazev tenorja elhalkult – mintha a hadastyán most satnya kezével megérintette volna a szépleány álombilincsbe vert égi vonásait –, szenvedôn halkult el, mivel közelgett ama pillanat, midôn Tyimirjazevnek Babics kezébe kelletett átadni az álmot. Ezenközben Babics hadnagy az elôbbeni kíméletességgel, lábujjhegyre állván – mintha bármely pillanatban kész lenne fölröppenni – tenyerét a tisztásra lépô Tyutyuricska felé irányította, aki készségesen nyújtotta sajátját, s aztán együttesen így állapodtak meg. Immáron Tyutyuricska is egy gyönyörû klasszikus álmot dédelgetett, szándékát ifjúi fejhanggal erôsítvén:
Oly é-é-é-é-édes az álma...
Másik kezét a térdeplô Borovoj szakaszvezetô feje fölé terjesztette, aki gondolataiba mélyedve, lesütött szemekkel ott állt mellette, a bajtársai által megjelenített érzés szépségéhez illôn, bár kissé kilógott a kórusból, mivel teste ifjonti külsôvel bírt ugyan, ámde nem volt sem félénk, sem kecses. Borovoj szakaszvezetô méteres szélte méteres hosszal párosult, s ezért a kórus valamely kifinomultabb szemlélôje azt hihette volna, hogy töprengô fôlehajtását nem annyira a pillanathoz illô oldottság okozza, hanem inkább – belsô poézis híján – például saját ivarérett szervezete fiziológiájára fülel: részben még saját, sárga pattanásokkal borított vörös hátát – ami részben Vronszkijéra emlékeztetett, melyet Anna Karenyina oly iszonyattal figyelt, ugyanakkor arra a hideg kínzó eszmére döbbenve rá, hogy mily határtalan és sötét is szenvedélyének mélysége szerelmese abszolút vétlensége mellett – is maga elé képzelve.
A reggel szendereg kebelé-é-é-én...
– hullámzott föl ismét Tyimirjazev kellemes tenorja, és Babics meghatódott szíve lovagi vonzalommal húzott a militarizált nyugállományos felé. Önnön érett, férfias hangfekvése baritonálisan Tyimirjazev gyönyörû tenorjához társult, amit Tyimirjazev bátorító fôhajtással nyugtázott. „Ne ébresszed föl, ó, ne ébresszed föl – mintha Babics azt mondaná most. – Mily zsenge is a szemlélt leánykebel! Pompázatos sátorként illatoz ô, mint a reggeli rózsa a harmat gyémántsziporkái közepette, mintha egy ébredezô kertre tárt ablak képét tükrözné a maga teljességében..."
Pompáza-a-a-a-a-tos sá-á-á-torként...
– csatlakozott az énekléshez Borovoj szakaszvezetô hangja, miután a töprengést félbehagyván fölemelte fejét. Szemeit égnek emelte, s a szétterülô sátor magassága oly mérhetetlennek tûnt – mintha egy mászóboton alapjától rózsaszín mellbimbaja felé kapaszkodott volna nagyserényen, de minduntalan bukfencezve legurult volna már az elsô tíz méter után – ily magas volt a szépleány kebelének rugalmas sátra!
„Nem, nem, ne ébresszed föl – válaszolt ezalatt visszafogott hangon Tyimirjazev Babicsnak. – Különös, ó be különös nékem, a szûznek, illatozó kebelemmel a férfiúi tekintetek közepette fürdenem: hisz való – oly sokat ígérnek, mint mindig; vajh nem jobb-é látományokat és ábrándokat ízlelni, mint fölébredni, avagy a kertbéli törzs, minden ága és minden szirma nemde azt súgja nékem, a szûznek: hajnaltájt oly édes az álma, oly édes az álma... s mit jósol nékem az ébredés? mily forgandóságot?"
Lámcsak, mit fejezett ki Tyimirjazev hangja. Keze ezenközben a térdeplô Udovicsenkó vállára ereszkedett, aki fölvetette magát, lábujjhegyre állván húrként kihúzta magát, kezeivel szaggatott mozdulatot tett, mintha baljós ujjaival most a csípôire majdnem merôlegesen szárnyaló balettszoknya hófehér selymét illetné. A következô pillanatban viharként rontott ki helyérôl és kecses tánclépéssel Tolbubajev irányába iramodott, mialatt a távolabb lévô Tolbubajev egész lényével Tyimirjazev felé fordult, édesdeden kontrázta a szomorú sort:
Mit jó-ó-ó-ó-ó-sol néki az éb-re-d-é-é-és...
Udovicsenkó – akárcsak azelôtt – nemsokára elcsendesedve térdepelt Tolbubajev elôtt. Kezei közül kihullott az elhalt virág, mely nem talált utat bajtársa szívéhez. Tolbubajev kezét puhán szerelmese világos hajfürtjeire eresztette.
„Hogyan! hogyan! – erôltette mégis gálánsan Babics hadnagy hangja. – Nem lehet oly lehangoló a szerelem forgandósága, hogy édesebbnek tûnhessen az álomnál is, bármily tündéri is legyen az! Egyedül az ô, Babics szemei tapadtak a lágyék puha mélyedésébe – avagy nem kelnek-é gondolatok az elkövetkezô, mindent levezeklô szerelmi gyönyörrôl, amikor a figyelmes tekintet, az akadémikus esztétikák minden szabálya szerint, pontosan pásztázza a t e tökéletes, kerekded kebeled formáit, melyeket a reájuk dobott, illatozó selyem fehérnemûk sátrai rejtenek?"
„Mily lenyûgözô is a szüzesség bája, mely ezen a keblen piheg! – s mégis az iménti kétkedéssel vonszolta másfelé a szépleányt a hadastyán. – Az álmának csipkéjét áttetszôn szövô aranykori klasszikusok fonala oly vékony, hogy egyelôre csakis én vagyok jogosult egy halk kiáltásra, miközben fehér, erôtlen kezem lehull halántékomról: hajnaltájt föl ne ébresszed ôt, hajnaltájt oly édes az álma!"
Így szálltak a csodálatos kórus hangjai – sóhajtozva, ôszi levelekként susogva a kertben, hol gyöngeség simult a férfiassághoz, hol férfiasság a gyöngeséghez, egymásba olvadva vagy egymásnak kontrázva, az alvó szépleányt hol az egyik, hol a másik irányba hurcolászva, min kétségtelenül leginkább az ösztövér veterán buzgólkodott, mindezt idôrôl idôre féltékeny szemének zord pillantásaival, vagy ritkás fogazatának csikorgásával kísérve –, így keringtek a fehér nyírfa elôtt a tisztáson. Végre az erejét vesztett hadastyán leejtette fejét a merengés színültig telt kelyhe elôtt, mely a szépség szemlélésére termett, és hosszan nézett bele. Babics hadnagy a személyzeti állománnyal egyetemben távolodni kezdett. Lépegettek, már-már keringôre kaptak, s mindük közül maga Babics volt a legkecsesebb. Már nem is csak gálánsan siklott a füvön, hanem kezeit óvatosan lengetve körözött, mintha el akarná csitítani a kicsinyes hívságot általában, valamint a létezés kicsinyes zajgását konkrétan is, mely utóbbit tulajdon csizmatalpa okozhatna rosszkor, fölriasztva a Tyimirjazev kezében nyugvó kelyhet: vízfodrot indítván útnak rajt, mikor is a hadastyán arca összegyûrôdnék, sírásra torzulna, amit Babics hadnagy semmiképp sem engedhetett meg. Babics hadnagy megállt, álldogált és halkan rázendített, buzgón a veterán felé hajlítva hangját: ne ébresszed föl...

És mára búcsúzón intett a kezével.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu