MI LESZ OROSZORSZÁG HELYETT?
EGY KIVÁNCSI EGYED FELJEGYZÉSEI A HOMO POST-SOVIETICUS-RÓL

Elsô rész. Politoid elöljáróbeszéd

  Az oroszokról szóló elmélkedésektôl mindenki rögtön valami világszámot vár: akár a jegyekkel felfegyverkezett közönség a cirkuszi sátorban, amikor zsibongva a helyét keresi. Pedig hát Oroszországon nincs mit megérteni, legfeljebb hallgatni: elméleteket a vereségekrôl, a nemzet újabb zsákutcájáról, ahol a fordulópontok és tragikus végkifejletek kárpótolnak a sovány expozícióért, s arra késztetik a russzológust, hogy bohóctréfákkal bódítsa a publikumot. Persze nem kell félteni a mi russzológusainkat: „írnak ôk, ha kell, dalra fakadnak szégyentelenül". És Oroszországgal is mindig történik valami.
  Oroszországról beszélni annyit tesz, mint buzdítani vagy rémisztgetni, ráadásul anekdotizálva: viccesen felépített cselekmény, csúcspont, csattanós zárlat, tér-idô egység – enélkül nem létezhet valamirevaló koncepció. Oroszország, metaforák birodalma: idomítandó állat teoretikusoknak.
  A fôkérdés persze az, hogy: mi, oroszok, kik vagyunk? – Akiknek dicsô osztályrészül jutott, hogy beteljesítsék a világtörténelmet. S mi a világtörténelem? Okulásul szolgáló katasztrófa. Az Oroszország-mítoszok egyik fô eleme épp ez a nevelô célzatú katasztrofizmus: kizárólag azért sújtják pogromok és földindulások az egyik embert, hogy a kivégzés látványa észre térítse a többit. Az oroszok ebben a történetben az egyetemes katasztrófa cselekvô részesei, míg a többiek, a sötétben leledzô maradék, csupán elszenvedôi. Igen, hangzik a szokvány-válasz: ha a világ fertelmes bûnben fetreng, mi épp azért vagyunk itt, hogy móresre tanítsuk a vétkezôket.
  Így lesznek utolsókból az elsôk. Megnyomorítottakból a pohosok, zsírosok. Kifosztottakból a helyzet urai. Mert, mondom ismét: „oroszoknak" épp azokat nevezik, akik a végzetet beteljesítik, Oroszországnak pedig azt, ahol a történelmi küldetések pályája véget ér...

*

  Az alábbi szöveg egy kíváncsi egyed feljegyzéseinek sora, a kíváncsi szónak abban a kettôs értelmében, amint a titkot tudni vágyó és megkívánó egyszercsak maga válik láthatóvá, hogy tét nélküli ténykedése immár a kutató tekintet izgalmas tárgya legyen. Csakhogy az afféle mély értelmû kérdéseknek – „Hogyan épül fel ez a realitás? Mi történik benne valójában? Mi a teendô?" – semmi közük a dolog lényegéhez. Mert nem a megértés a dolgunk, hanem a túlélés. Az „ostoba szocsa"<$szovok, szovkovij – eredeti jelentése szemeteslapát; az utóbbi kb. tíz évben használják lépten nyomon a „szovjet ember, a szovjet mentalitás" pejoratív jelentésében.> mitológiájának fonákja régi jó ismerôsünk, „a társadalomfejlôdés tudományos elmélete", melyet olyan nagy gonddal vertek a fejünkbe, mintha az igazi tudás a politikai átlényegülés képességével is felvértezne bennünket. De most mást kell megtanulnunk: újrafogalmazni a kérdéseket. Nem igaz teóriák kellenek, hanem hogy érdekeljen bennünket az eleven ember természete – igen, ezé, a reális emberé –, s hogy legyünk képesek józan ésszel fölmérni a vele való együttélés személyes és politikai kockázatát. Nem könnyû. Oroszországban egyszerûbb elnyomottnak lenni, mint kíváncsinak. Kiváltképp azokat szemléljük „lustán és unottan", akik valójában pusztításunkra törnek.
  Cikkünkben azt a gondolkodási, magatartási mintát és politikai jelenséget tesszük értelmezés tárgyává, amelyet a közismert brosúra címe: Nincs más út <$Inovo nye dano. A peresztrojka-korszak elméleti alapmûve és állandó hivatkozási alapja: neves értelmiségiek tanulmányaiból álló gyûjtemény.> foglal tömören össze, s amelyet olykor eufemisztikusan az orosz állam és társadalom genetikus eleve elrendeltségében rejlô „korlátozottságnak" („totalitárius mentalitásnak", „autoritárius örökségnek") neveznek. Ez utóbbi lehetôséget azonban most félretesszük, mivel a NINCS MÁS ÚT [EZ VAN!] mint „hárítási mechanizmus" szempontjából nyilvánvalóan eleve instrumentális jellegû. A NINCS MÁS ÚT jelenségét olyan mesterséges viselkedési mintaként kezeljük, amelyet az az egyed talált fel, aki feleslegesnek ítéli, hogy nyilvános kapcsolatot teremtsen a realitással, aki nem tekinti értéknek sem ezeket a kapcsolatokat, sem ezek értékét, s az egész rajta kívüli világról azt állítja: eleve csinált, kreált, manipulált.
  Ez az egyed, nevezzük posztszovjet ember nek (a sajtóban gyakran elôfordul még az egymással különben ekvivalens „oroszajkú polgár" vagy az „oroszországi etnikum" kifejezés), két dimenzióban mozog: egyrészt a régi rendet igyekszik lebontani, tehát mindazt, amelyen belül a szubjektum nem tud önmagáról, másrészt azonban ennek a rendnek az összes elemét mint sajátját, mint frissen felfedezettet teszi magáévá s konstruálja meg belôlük azt az „új realitást", amelyet viszont már nem tekint az alternatív értelmezés összes formája szempontjából tiltottnak és zártnak. Ez az új, rendszerint „Oroszországnak" nevezett realitás végeredményben a „posztszovjet ember"<$Az eredeti szövegben itt s a további helyeken e terminust a „belovezsszkij" jelöli, utalva arra, hogy a Breszt melletti belorusz kormányrezidencián, Belovezsszkaja Puscsában írta alá Jelcin, Kravcsuk és Suskevics 1991. december 7-8-án azt a megállapodást, amely kimondta a Szovjetunió mint „nemzetközi jogi alany és geopolitikai realitás" megszûnését. A magyar politikai publicisztikában azonban olyannyira nem terjedt el ez a szimbolikus hely, hogy kénytelenek vagyunk a szerzô által „belovezsi embernek stb." nevezett jelenséget a jóval általánosabb „posztszovjet" jelzôvel illetni – a ford.> bábjának gubója: mélyebb metamorfózisának tér-ideje.
  A NINCS MÁS ÚT gomolyagában rejlô misztifikációk magva a „peresztrojkának" nevezett s a Szovjetunió (vagyis „A" birodalom) mint állam megszûnésébôl következô közismert történelmi esemény. Az egyik leglényegesebb kérdés az, hogy végülis minek következtében jelent meg a „homo novus": a szovjet ember szabadon bocsátásának sokkhatására, vagypedig csupán zártsága régi hagyományának folytatásaként, a tradicionális szovjet típusok fölgyorsult szelekciója nyomán?
  A NINCS MÁS ÚT hivatalos értelmezésének posztulátuma az, hogy a Gorbacsov elôtti szellemi szituációból hiányzott minden alternatíva. Ez az értelmezés azonban azzal, hogy „a mindent megmagyarázó hetven évre vezeti vissza", voltaképp eliminálja a fôkérdést, mondván: „a totalitarizmus alatt bármi megtörténhetett". A totalitarizmus, amelynek fogalmát a Szovjetunióban végülis egyáltalán nem dolgozták ki, eleve a megmagyarázhatatlan birodalmába utaltatott: „A Sztálin által teremtett szörnyûséges totalitárius államban olyannyira hihetetlenül eltorzult a jó és rossz fogalma, hogy mindaz, ami történt, rossz álomnak tûnt"<$H omo sovieticus . Szlovar peresztrojki. Szpb., 1992>.
  A NINCS MÁS ÚT-mentalitást jelen cikkünkben a peresztrojka emberének olyan alapvonásaként kezeljük, amely nem megelôzte e folyamatot, hanem ezen belül keletkezett s vált középpontivá. Ideje belátni, hogy valójában tudatficam történt: volt más út , egészen addig, amíg egyáltalán hajlandóan voltak meglátni valamit, ami más, amíg az – utóbb „reformfolyamattá" transzponált – „peresztrojka" nem vált egyedüli, kétségbevonhatatlan adottsággá , afféle alakját változtató lénnyé, amely fején átbucskázva, a „korigénynek" megfelelôen mindig mást jelent, a változás pedig csupán annyiban merül ki, hogy az egyik „adottság" felváltja a másik „adottságot". A tudatnak itt nincs joga saját koordinátái felôl tudakolódni, a valósággal való kapcsolatát is csupán az legalizálja, hogy szponzora beéri a makulátlan önmanipulációval. „Végülis, nincs értelme a vitának. Még ha igazunk is van. A történelem ugyanis megújult, s van módunk, hogy részt vegyünk benne. Más esély nem lesz "<$N INCS MÁS ÚT . i. m. 159. o. Ezek a szavak, bármilyen hihetetlen, a kiváló történésztôl, Leonyid Batkintól származnak – kiem. tôlem. G. P.> A Nagybetûs Eseményként, a kor tényleges tartalmaként ezek után nem azoknak a jelentékeny változásoknak az összességét tartották számon, amelyek a szovjet piramis legtetején 1980-as évektôl, Gorbacsov hatalomrajutásától kezdve lezajlottak, s amelyek lassan, rétegrôl rétegre haladva leszivárogtak a mélybe, újabb és újabb rejtett politikai ellenáramokkal találkozva, hanem épp ezt a „találkozást": azt, ahogyan e két romboló erô, egymáson belül – lavina a lavinában – egymásnak feszült. És a tények ettôl kezdve senkit nem érdekeltek... Megint beszippantott bennünket valami különleges tér, ahol megint nem célravezetô az ésszerû viselkedés. Aki racionálisan beszél, azt vagy showman-nek nézik, aki csak szórakoztatja a népet, vagy gyáva féregnek, aki viszont csak húzza az idôt, kerülve a „dolgok beteljesítését". A Beteljesítés Bajnoka pedig, semmivel sem törôdve, diadalittasan mászik be a sötét zsákba: a zsákot a folyóba dobják, ahonnan aztán holdvilágtalan éjjelen elômászik Az, Akinek Végképp Nincs Alternatívája.
  És tényleg nincs. Nincs alternatíva, mert nincs Oroszország sem. Ami helyette van, csak a kiürült zsák.

Második, posztszovjet rész

  A mai Oroszország intellektuális tájképe, ha nem is tartalmas, de látványos; kaleidoszkópjában rejtélyek tömege tarkáll: Oroszország, a rabszolga-birodalom; az ateizmus zárványa; a civilizáció utánfutója stb. De hol itt a talány? Nyugati viták ötlenek csak fel, ahol egymás után vetették fel és fogalmazták meg a nemzet sorskérdéseit – de kit érdekelt mindez itt ? Ez a folyamat csak annyiban hasonlított eszmei evolúcióra, hogy egymás után ráncigáltak elô bizonyos címkéket, az eseményeket azonban valójában ideológiai „artefaktumok", eszmékrôl lehámlott „ideoidok" vezérelték, amelyek a jelenségeknek nevet és nyelvet adva bevonultak a Nagy Évtized <$F1985-1995, a glásznoszty és peresztrojka évtizede> által teremtett „újbeszédbe". Az efféle „ideoidok" váltogatása persze korántsem egy feladatnak alárendelve történt: olyan eszmék szorították ki egymást, amelyekrôl eladdig senkinek eszébe sem jutott, hogy egymás alternatívái lehetnének. Az egész Nagy Évtized alatt nem volt forgalomban egyetlen eszme sem, amely éppen mint eszme játszott volna szerepet a politikában, amelyet éppen mint eszmét kaptak volna fel s emeltek volna a viták központi tárgyává. És bennünket most épp ez érdekel: hogyan alakult ki ez a mindent felfaló, eszmétlen és eszmélet-len „Orosz Hely", ahol tulajdon eszüktôl, nyelvüktôl és házuktól egyszerre fosztották meg az embereket. Hulláikat épp most cipelik le a posztszovjet színpadról, de már akkor keresztet vetettek rájuk, amikor egy moszkvai cinikus még a Politbürótól kérte számon, létezhet-e akkora szenvedés, mely megérné akár egyetlen „gyermekcse könnyét" <$Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek>. S a hulla akkor még élt, lihegve fülelt s észvesztve tapsolt neki...
  Egyvalami bizonyos: mindez nem ösztönös, nem vak erôk mûve volt.
  Miután összeomlott a értelmiség által uralható, mesterségesen korlátozott tér (ahol többnyire az elérhetetlen, a csak hallomásból ismert dolog számított értékesnek és jelentékenynek: az olyasmi, mint a német egzisztencializmus, a fogyasztói társadalom, vagy épp az esküdtszék), s miután eltörölték a más kultúrához tartozó és más nyelven született szövegeket sújtó tiltásokat, az oroszajkú egyed még csak meg sem kísérelte, hogy mindezeket tényleg elsajátítsa: azaz meg se próbálta, hogy igazi kultúrlény legyen. Hiába nyílt ki elôtte politikai értelemben a világ összes civilizációja, beleértve a sajátját is, megtagadta, hogy a saját anyanyelvén létezô kultúrában jelen legyen, s mit sem törôdve ezzel a feladattal, ismét „tokba bújt", kizuhant a termékeny térbôl és „kényszerpályára" sodródott. Megszületett a „posztszovjet oroszországi polgár", az „oroszajkú homunculus", aki valami furcsa, szellemi fogyatékos eufóriában leledzve, boldogan kárpótolja magát megnyomorodott gondolkodásáért a „stabilizációs" nyugdíjpótlékkal, vagy épp egy frissen gründolt, jóljövedelmezô banditabiznisszel.
  És ebbôl az eltompult, csökevényes kultúrtudatból most már csak valami nagyon súlyos csapással lehet ôt kibillenteni.
  A posztszovjet polgár legfôbb feladatának most azt tartja, hogy e szabadsághiányt interiorizálja (és személyiségének részévé tegye!), ami úgy történik, hogy megpróbálja lehalászni a glásznoszty-kotyvalék tetejérôl a NINCS MÁS ÚT-sûrítmény – manipulálásra legalkalmasabb – darabkáit. Kívülrôl a posztszovjet egyén prognosztizálhatatlannak látszik, ô maga sem tudja, milyen lesz holnap: ô már csak ilyen, hisz MÁS NEM ADATOTT neki! Tudna persze bármilyen alakot ölteni – s erre számtalan bizonyítékot nyújtanak a Nagy Évtized orosz-szovjet személyiségeinek salto mortaléi –, valójában azonban nem errôl van szó. A posztszovjet ember nagyon is pontosan tisztában van vele, milyen lesz holnap. Olyan lesz, amilyen „nem lehet" ma, ami „nem adott" ma, mert tilos, ô maga tiltja meg magának, miközben a tiltást a gyûlölt és megvetett MÁS-nak – konzervatívoknak, gonosz ellenzékieknek – írja oda. Ez a folyamat a visszájára fordított idôben zajlik, olyan regresszusként, melynek során az egyén által felhalmozott komplexitások szépen rendre leegyszerûsödnek. Az egyén, végletekig redukált formáját keresve, sejti ugyan, hogy autentikus mivoltát elveszíti, e szakadatlan és kínzó élveboncolásban mégis arra törekszik, hogy saját hajdani skizofrén állapotaiból önmagát mint abszolút végsô mikroorganizmust [Stamm] nyerje ki.
  Az 1985-95 közti állapotok puszta extrapolációja a helyzet további cseppfolyósodását jelzi: túlságosan múlékonyak a posztszovjet ember inverz formáiban felvillanó mutációi. A hallatlanul primitív procedúrák végtelen ismétlôdései azonban nem maradhatnak örökre észrevétlenek. Történelmi analógiák alapján arra juthatunk, hogy az eredmény olyan metainverzió lesz, amelyben már nem csupán az utolsó maszk, hanem az egész álarcláncolat végleg kifordul önmagából, saját pusztulását okozva. Az egyén pedig (megintcsak ördögi kacajjal) megtagadja összes korábbi inkarnációját, sorsát eme végsô summázatot képviselô alak kezébe helyezi, hogy hosszú idôre bebábozódjék annak belsejében.
  A posztszovjet lény sorsa tehát minden bizonnyal egy újabb individuumfölötti orosz nirvána hatókörébe kerül, s az az érzésem, hogy ezt a nirvánát megintcsak az orosz hatalom sajátítja ki. Igaz, új tartalommal feltöltôdve, új világtörténelmi forgatókönyv alapján – a nagy elôdök, a Moszkvai Cárság, az Orosz Birodalom s a Szovjetunió méltó árnyaként. De talán, egyszercsak fölébred a posztszovjet egyed is, kinyújtóztatva ázalagos állábait, s ravaszul elmosolyodik: gyerünk, dologra! Már majdnem hülyét csináltak belôlem. Nem, ezt nem lehet hagyni: Oroszország az ô világrajöveteléért, nem másért szenvedett.
  A kérdés csak az, orosz-e még egyáltalán?
  Azt látnunk kell, hogy szociális értelemben igen szívós lénnyel van dolgunk. Primitív, de sem az óorosz kultúrától, sem az orosz klasszikus korszaktól, sem a „szocsától", sem a kortárs világproblémáktól nincs elszigetelve. A posztszovjet ember százszorta egysíkúbb, mint a szocsa (igen vicces hallgatni sületlenségeit, amint az ezüstkor után sóhajtozik). Már elfeledte az orosz egyetemes utópiák maradékát is, az 19-20. századi nagy orosz kultúraközvetítô terveket pedig végképp eltemette. Nem nyomasztják a birodalom késôi korszakának polgárát sújtó terhek: nem kell végeláthatatlan, hiábavalóságokkal küszködnie, nem kell túlpörgetett kulturális tiltások, túlkomplikált metaforajátékok és az örökös ambivalencia hálójában vergôdnie, abban a tudatban, hogy egyszerre vagyunk részei az egyetemes civilizációnak s vagyunk kizárva belôle.
  Azt szokás mondani, hogy a posztszovjet ember átmeneti jelenség. Meglehet. Az átmenet irányát és tartamát azonban ma még senki nem tudja meghatározni. A posztszovjet embernek már semmi köze sem a gazdag orosz múlthoz, sem a viharos szovjet félmúlthoz: bebábozódott tudata eltaszítja magától mindkettôt, nincs szüksége az általuk képviselt konfliktussal terhes értékekre. º az – az értelmiség által hôn óhajtott – késôi barbár, aki azért jött, hogy az Oroszország/Szovjetunió civilizációs dilemma gordiuszi csomóját elvágja, saját lényével helyettesítve benne minden komplexitást és finom árnyalatot. Ám e barbár lény már rozoga aggastyán: az elfásult szovjet ember elvadulásának terméke. Ettôl azonban nem csupán még ördögibb, még veszélyesebb, hanem újból kiirthatatlan orosz figura lett. A felszínén felvillanó „nyugatosságból" semmi sem maradt: világtörténelmi szerep iránti igény elavult tálalásban – nem több. Nem érdekel senkit. A posztszovjet ember jobban alkalmazkodik a káoszhoz, mint civilizált elôdje, a puhány és elkényeztetett szocsa. Úgylehet, már a 21. századi nemzetség ôsatyja áll elôttünk, az egyetemes ezredforduló által teremtett lény, aki nemcsak megfelelni akar a kor kihívásainak, hanem – jól is akar lakni.
  Nem tudom, megmondani, hány posztszovjet ember él a volt Szovjetunió területein. Egy biztos, ha már megszületett, itt akar maradni. Bárhogy is húzódozzunk, a következô század Oroszországában orosz és posztszovjet együtt lesz kénytelen élni.

Harmadik, „oroszországi" rész

  Az „oroszországi" [rosszijszkij] szó roppant kényelmes, mert fiktív és személytelen: az Oroszországi Föderáció egyetlen alanya sem veszi magára, s még kevésbé gondolja ilyennek magát. Az „oroszországi" csupán egy ragasz annak jelzésére, hogy magunkat bizonyos „tárolókapacitásba" helyezzük bele – hogy bizonyos dolgok épp ebbe a göngyölegbe valók. Nem következik belôle sem az, hogy orosz, sem az hogy csukcs, csak az, hogy a „föderáció jogalanya", legföljebb a torzszülött „oroszországlakó" [rosszijanyin] fogalmát lehet belôle levezetni, azaz egy újabb címkét az állampolgárság jelölésére, amely, a „szovjet emberhez" hasonlóan, már-már giccses gipszcímerként utal a lojalitásra is. Az „oroszországi" a nyelvi konkurenciaharcban azért gyôzhette le az „oroszt", mert az utóbbit már korábban lefoglalták nyers etnikai azonosításra. Az „oroszországi" a „szovjet" nélkül maradt területeken gyökeresedett meg, s teljes egészében a helyére lépett.
  Az „oroszországlakó"-ról nem tudni, kicsoda: nem én, nem ti, nem mi: afféle személytelen das Man, kargopoli agyagfigura*?, bütyökkel a fenekén, hogy ne dôljön fel.
  Az egyelôre csecsemôkorát élô posztszovjetekre különben is roppant jellemzôek a hangzatos, ám korábban tabunak számító szavak: tényleges nemzeti entitások híján foggal-körömmel ragaszkodnak a messzirôl származó szuvenírekhez, ahol, nem úgy mint nálunk, minden igazából van. Ilyen szó például a geopolitika , ami ráadásul még megôrzött némi hamisítatlan birodalmi ízt is. Az erô hangsúlyozása (erôs szociálpolitika, erôs végrehajtó-hatalom<$sôt az orosz nyelv minden katonai jellegû, belügyi, hadügyi intézmény az erô- elôtaggal jelöl>, amely fogalmakra, nem véletlenül, a Nagy Évtized alatt kapott rá a NINCS MÁS ÚT-mentalitás szóhasználata, ezzel is mintegy játékosan kompenzálva az államiság megszûntét (amely intézményesült formáiban eleve magába foglalta az erôt). Bizonyos értelemben a „geopolitika" nagyon is jól jött az ugyancsak globalizáló jellegû kommunista ideológia pótlékai között. A geopolitika, és csakis a geopolitika volt képes arra, hogy felékesítse „Oroszország", „Ukrajna", a „Krím", „Eurázsia" élettelen pusztaságait. A játék tétje itt is az inverz elsajátítás volt: az az enyém, amit én nevezek el...
  Az erô hiányának problémája valójában Oroszország megkonstruálatlanságát jelenti. Oroszországot valójában nem elvesztettük, hanem föl sem találtuk. Pedig orosz állam nagyon is lehetséges. Még az sem kizárt, hogy tényleg Oroszországnak fogják nevezni. Úgy azonban nem lehet megteremteni, hogy nem látjuk be: az 1991-ben halálosan megsebzett állam ugyancsak Oroszország volt – mégpedig leginkább valószínû, bár ugyancsak nem egyedül adott formájában. Ha nem látjuk be, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Oroszország neve is volt, méghozzá súlyos örökséget jelentô „családneve", akkor soha nem szabadulunk meg a családi kóroktól, öröklött átkoktól. Hiába határoztuk el akkor, hogy „radikálisan megújulunk", azonnal megdermedtünk és „betokozódtunk". Most antikommunista Szovjetunióban élünk, megnyirbált, megsebzett, elrongyolódott országban, ahol mégsincs nyugalom, de még több a veszély.
  A nemzeti önazonosságot nem lehet kölcsönvenni. Nem jöhet kívülrôl. Nem következhet az objektív helyzetbôl. Hanem egy sor döntés, mégpedig – jórészt – visszavonhatatlan döntés eredménye. Az új állam csak új állam eszme által lehetséges. Ilyen eszmének azonban nyoma sincs. Nincs másik Oroszország. Az erô alkalmazása elôfeltételezi az alapjául szolgáló norma létét. És az állam újjászületése csak e norma újjáteremtésével együtt lehetséges.
  A kelet-európai antikommunista mozgalmak mégiscsak forradalmak voltak, mindegyikben fellobbant, felcsillant a szabadság, az emberek, miután lába alól kicsúszott a talaj, hirtelen mégiscsak új lehetôségekre tettek szert, némi tulajdonhoz jutottak, vagy legalábbis éltette ôket a puszta lelkesedés. A forradalmakra olyannyira jellemzô igazságtalanságokat – például a lusztrációt – összességében kiegyenlítette a „történelmi igazságosság" zavaros folyama s a kisember elôtti horizontok megnyílásának pátosza.
  Az augusztusi puccs utáni Moszkvában szó sem volt ilyesmirôl. Az oroszországi történelem legönzetlenebb forradalma azt követelte a „demokratikus forradalmártól", hogy ne éljen azzal a szabadsággal, amit megszerzett, hanem érje be a kompenzációként kapott könnyû nyereséggel.
  Eltûnt a szabadság, eltûnt a lelkesedés. Jelcin nem szánta rá magát arra, hogy leverje a forradalmat, de arra sem, hogy élére álljon. Gorbacsov cinkos kiszorítása az oroszországi Legfelsôbb Tanácsból – ennyi maradt hírmondóban a „nagy lehetôségekbôl" azoknak a kezében, akik nem csentek bankot, vagy legalábbis egy telefonkészüléket az SZKP-tól. „A licencia többet ér a lusztrációnál!" – hangzott az 1991-es orosz konzervatív forradalom jelszava.
  Lenin birodalma kudarcot vallott. Annál inkább lehetségesnek bizonyult a szovjetek nélküli, vörös zászló nélküli, kétfejû sas os Szovjetunió. Oroszország és az államiság, melyet Haszbulatov javaslatára 1992 ôszén neveztek el „Oroszországi Föderáció (Oroszország)-ak", összetartozó fogalmaknak tetszenek. Vagy mégsem? Csak mesterségesen vannak összeragasztva? Nincs a kettô örökre egymáshoz rendelve – s mindenkinek végképp elege van belôle?
 

[...] (A negyedik rész, amely ugyan rendkívül érdekes gazdasági és biztonsági kérdéseket taglal, terjedelmi okok miatt teljes egészében kimarad.)

Ötödik, teljesen orosz rész

  Oroszország a Szovjetunión belül teljesen valószerûtlen metaforikus körvonalak közt élt: hol volt, hol nem volt. A Rusz testetlenül csörgedezett a szövetség tagjai közt, látszólag élt, mint légy a borostyánban, jé, még vízcsepp is van a lábán, dehát döglött már, még csak meg se rezzen. Az Oroszországi Szovjet Szocialista Föderatív Köztársaság, az orosz kommunizmus özönvízelôtti utópiájának buborékja volt: még fiktív és korlátolt kormánya is a Kremlen kívül székelt. A nemlétezô Oroszország e kétértelmû létezése a szovjet birodalmi tudat fontos mítoszaként funkcionált, feladata az volt, hogy az egységes szovjet-orosz tradíciót konszolidálja.
  A Nagy Évtized alatt közkeletû tézissé vált, hogy Október megszakította az Elsô Impérium állami és vele összefüggô kulturális tradícióját. Szívesen nevezik ezt egyenesen „raszkol"-nak, mintha a szovjetkorszakban minden, ami kulturális értelemben tartalmas volt, csupán „az oroszországi kultúra katakombákba szorult válfaja" lett volna, az elsôvel szembenálló, s attól független, második kultúra. Az orosz katakomba-kultúra hetven éven át élt együtt az ateista bolsevik hatalommal, oktatta kölykeiket, s hát a sajátjait is ugyanabba az egységes munkaiskolába íratta. A háború utáni szovjet világ a negyvenesek-hatvanasok nemzedékében helyreállította az orosz folytonosságot: a Szovjetuniót mint Oroszországot már könnyebb volt megvédeni. És ez nem volt hazugság, szó szerint így történt. Következménye az lett, hogy az ígéret Oroszországát még a lázadó szovjet ellenzéki is a Szovjetunió nemzetközileg elismert határai közt és csakis ott remélte, nem pedig az „Oroszországi Szovjet Szocialista Föderációban"...
  Oroszország ma két fô hiposztázisában létezik: posztszovjet hatalomként és a posztszovjet ember gondolkodásának vakfoltjaként. A vakság e görcse, a tudatlanság bénultsága, a személyiség eme öncsitító nemléte (micsoda erô ez!), valamint a szószátyár (példátlanul szószátyár) és hiperaktív NINCS MÁS ÚT-mentalitás azonban már átvezet a következô törészónába: mindez már a közeljövô földcsuszamlásának elôhírnöke. De ami utána következik, azt Oroszországnak nevezni – már valóban súlyos sértés lenne az oroszok szellemi hazájára nézve...
  Térjünk vissza múltunk elhanyagolt, elôlünk elzárt titkaihoz, amelyek közt már készen megvolt mindaz, amit most nagy erôfeszítéssel, izzadva-fújtatva, harvardi, stanfordi professzorok szíves közremûködésével, szépen „újra" felfedezünk. A morális és intellektuális ellenôrzés minden formája elôl elzárt és elrejtett létezés azonban idôközben olyannyira felduzzadt, hogy immár semmi más nem fejlôdhet kis belôle, csak... Csak újabb hatalom. Hatalom, a szó oroszországi értelmében, tehát egyetemes-történeti jelenség, amely felér egy világraszóló találmánnyal, akár a tranzisztor vagy a kompjuter. S akár ezek a külföldi csodamasinák, az oroszországi hatalmat is lehet sorozatgyártásra bocsátani, futószalagon elôállítani: a modern hatalom ugyanis (amely valami miatt „végrehajtó" hatalomnak nevezi magát, holott csak azt hajtja végre, amihez kedve szottyan) a korábbihoz képes kulturális értelemben teljesen arctalan és azonosíthatatlan. Az orosz hatalom végképp sohasem volt és nem is lehet nemzeti jellegû: ugyanolyan „szlávok" vagyunk, mint a „szkíták".
  Ne feledjük, hogy Oroszország mint civilizáció a világon belüli határvonalak újrahúzása következtében alakult ki: külsô határait a 15-16. századi nagy expanziók jelölték ki, s Oroszország végülis a Kelet-Nyugat közti civilizációs határ mentén épül ki. Ez a vízválasztó ténylegesen létezik, holott egyrészt nem Oroszország akaratából alakult ki, másrészt nem Oroszország területén.
  Tehát velejéig hamis, akár egy moszkvai váltó.
  A moszkvai hatalom mégis ebbe a résbe hatolt be és ezt játszotta ki, hol Nyugatként, hol Keletként adva el magát. Gyönyörûen, az öntudatlan szenvedély teljes erejével jelenik meg ez az ambivalencia Blok Szkíták címû poémájában: 'Gyertek csak, gyertek, fehér emberek, frakkotokban, zsebóráitokkal, hozzátok csak kis vagyonkátokat. Ha nem jöttök, ledobáljuk magunkról és összetapossuk az összes ostoba európai rekvizitumot, harci díszbe öltözünk, s példátlan dolgokat mûvelünk'. Blok még prófétikus extázisában sem feledkezik meg a népgazdasági motívumról: „a hulla zsebeit fogják tapogatni".
  Oroszország tehát most megint egyfajta egyetemes visszhangra talált, amelyen belül „elmaradottsága" akár geopolitikai elônyként is értelmezhetô lesz. A moszkvai civilizáció ugyanis most egyre újabb és újabb hatalmi formákat talál fel és alkalmaz az újabb és újabb világhelyzetekre. Nem érdekli más – voltaképp sem maga Moszkva, sem Oroszország –, csak a világtörténelmi küldetés mint a korlátozatlan elnyomással mûködô mindennapi hatalom alappillére. Már folyik a moszkvai hatalom által korábbal elvesztegetett élettér visszaszerzése, már folyik a tapogatózás a korábban a Szovjetunió számára elérhetetlen hídfôállások felé.
  A gyenge hiába kívánja meg az erôs pénzét, úgysem képes megkeresni: ezért aztán gyengeségébôl óhajt maximális hasznot húzni. Summa Rossiae: a „civilizált hatalmi formák" szabadalmaztatott sorozata, a vele járó tömegmészárlás, a járványos szolgaság, kifinomult elmék dekadenciája, világ hulladékának temetôje. Az orosz hatalom, miután szellemi és kulturális teremtô erejét fölemésztette, szokványos módon elvesztette emberi arcát, s immár egyáltalán nem tart igényt az emberi szabadságra...
  Az „orosz" kultúra nem fog újjászületni, amíg csupán mint „oroszajkút" – „oroszországit" – értenek e szó alatt, hasonlóan a húszas évek „proletárkultúrájához". Egy fiktív ideológia alapzaton nyugvó reális államhatalmat meg lehet teremteni, fejlett történelmi nyelvet beszélô, fiktív nemzet azonban nem lehetséges.
  A posztszovjet ember már nem képes nagy terveket kovácsolni, nagy eseményeket elindítani, így aztán beéri a történtekre adott válaszreakciókkal, pótcselekvésekkel. Oroszország ott tüsténkedik, ott sürgölôdik az összes világfórumon. De hogy mi sül ki egy ilyen Oroszországból, s kell-e egyáltalán valakinek? Nem tudni.
  Mi fontosabb nekünk, oroszoknak: Oroszország geopolitikája, vagypedig az eljövendô, a lehetséges Oroszország civilizációja? Egyáltalán, mit fogunk kezdeni geopolitikai „helyünkkel", ha meg is szerezzük? Ülünk és melegszünk rajta? Mire lesz jó a világban, Kína, Amerika Ausztroázsia szomszédságában, a világtörténelem e sugártemetôje, ez a civilizációs másodlagos nyersanyag-lelôhely? Arra, hogy trikolórral ékesített hôlégballonokat eregessenek róla, a nemlétezô orosz állam dicsôítésére? Hogy még egyszer „átépítse" magát? Hogy újra „gyorsuljon"? Nem, erre már senki sem hagy idôt. Legfôképp a gyerekeink nem hagynak idôt, akik már kollidzsokban, kurzusokon tanulják, mi volt a mi bajunk, akik derûsek, tarkák, munkabírók, okosok, kemények. Tôlük várjunk kíméletet? Tanácsot? Pénzt?
  A tömegember, amelyik nem tud video-alteregoja nélkül és metróban olvasott könyv nélkül élni, de eközben semmit sem produkál, minthogy leszokott a kérdezésrôl, eszmék kovácsolásáról és megvalósításáról, azaz egész egyszerûen intellektuálisan is, morálisan is megbecstelenítették, nos ez az ember már csak egyetlen dologra képes: hullarablásra az egyetemes civilizációban.
  Az orosz nyomor az akarat ínsége: az akaraté, mely nem képes belátni, hogy eléggé sokoldalú ahhoz, hogy saját eszével megéljen saját államában. Az orosz elme ma nem képes rá, hogy erôit erre összpontosítsa. Enerváltan kapirgál az eszközök között, nem tudja semmire elszánni magát, kivár. Nem koncepciója van kevés, hanem akarata foszlik szét, ahelyett, hogy egyetlen feladat megoldására koncentrálna.
  Hagyjunk fel végre a szellemi maszturbációval, ne Bergyajevnél meg Kisztyakovszkij professzornál keressük az ezeréves tradíciót! Ne építsünk Moszkvában több méregdrága díszes betonkolosszust az ôsök emlékére! Úgyse szereti meg többé senki az oroszokat, se az igentisztelt ôseiért, se az új gondolkodásáért! Csak saját akaratából mozdulhat el a helyérôl – legfeljebb ha szomszédja kicsit meglöki: Hé, Moszkva, mozdulj!
  Utolsó lehetôségünk az, hogy megrázzuk magunkat, s némi erôfeszítés árán minden újra felbukkan emlékezetünkben: hagyomány, kétely, tapasztalat, mint az iskolai angol útlevél-ellenôrzéskor a határállomásnál. A nyelv és az élet párbeszéde ez; a szabad akarat pedig nem egyéb, mint nehéz pillanatokban megszólaló szellemi érzékenység.
  A posztszovjet mentalitást azonban egyelôre a saját magát megsokszorozó ostobaság mozgatja. Ennek végsô határa ott húzódik, ahol az ember már akkor is képes örvendezni-ujjongani, amikor egyre újabb és újabb kudarcok érik, amikor önpusztító szenvedélye egyre „sikeresebb". Az abszolút végpont, a teljes degradálódás pedig akkor jön el, ha már se ujjonganivaló, se ujjongó nincs. NINCS MÁS ÚT? Dehogynem, tessék! Lehet örvendezni! Itt van Groznij, a nagy választási diadalok helye: kilencven százalék Jelcinre, a peresztrojkára! Kell ennél különb?
  Lehet, hogy tényleg ezt kéne csinálni? Ezt az ostoba, a bolond Oroszországot kitanítani?...

1994 augusztus-november

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu