ZSENYKA THESAURUSA

  – Tacitusnak igaza van – elevenedett meg elôttem Zsenyka. – Gyermekkor helyett, bratye , az élet halálra váltása. Valójában azok mind embergyûlölôk. Nem tûrnek semmiféle öntevékenységet, csak halj meg úgy, ahogy kell, és punktum. Szerette a fülemet rángatni. Rángatta mindenért. Azért is áll ki annyira. Okulásul. – De hát lehet-e mindet egy kalap alá venni? – Na, szóval egyszerû lélek volt, kipakolt mindent. Alávetettség, megbékélés, hajbókolás és ráncigált fülek.
  Köszönöm. Varsóból egyszer csak amik jöttek forró üdvözlettel Zsenykától. Erôtlenül hangzott a köszönet. Mi baj? – csodálkoztak a jenkik (egyébiránt lengyel származásúak). Lám, Lengyelország viszonzatlan szerelme Amerika iránt.
  A történelem (nagybetûvel) számomra, úgy tûnik, befejezôdött, bárhogyan is folytatódják, és egy másikra (nagybetûvel) már nem fizetek be, mert elfogyott az üzemanyag, így hát csak ültem unottan.
  Szavaikból kitûnt, hogy Zsenyka egyenesbe jött és megsokasodott. Négy leány. Fiú egy szál se. A franctól ilyen hervasztóan virgoncak ezek az amik? A közös eszme mint a virgonc lét záloga... A'sszitek, nektek sose romlik el a propelleretek?
  Valamikor együtt harcoltunk. Én alighanem a magam módján még szép is lehettem ebben a harcban, mivel Zsenyka felesége pompásan sikerült házasságuk dacára mindig sokat sejtetôen simult hozzám, egész testével átadva magát üdvözlô- s búcsúcsókjaink kockázatmentes minimalizmusának. Aztán örökre elutaztak; mi sírtunk – tehát éltünk.
  Különben ô, észrevétlenül kicsinosítva magát, s kapiskálva rosszkedvem jelzéseit, elkezdte telebeszélni a fejemet, hogy én az Olümposz lakója vagyok, ôk meg – a hangyaboly, de ma már ezzel nem veszel le a lábamról; Biarritz hûvös-keserû vizében meg-megmártózva elveszítettem az utolsó ütközeteket, utolsó történelemadta esélyemet szalasztottam el, midôn feküdtem a részvétlen elterülô félpucér strand békés homokján – semmi együttérzés, csak a zászlók erôlködtek a fagylaltárusnôk fölött, én viszont virgonc lettem újra, ismét közös eszmére lelvén, s azzal minden visszatért. A történelem galacsinná gyûrôdött.
  Unott kedvem csalóka önhittségnek álcázta magát, s én röstelkedve megjegyeztem, hogy ugyan már miféle szaros Olümposzom lehet nekem. Amivel mindenkit, magamat is beleértve, gondolkodóba ejtettem. Megdermedtünk, mint csöppnyi gyíkocskák.
  No, és Zsenykával mi van? Hogy megy a sora? Azt beszélik, hogy nem színész már, hanem író, persze, azelôtt is kacérkodott az írással, elmesélte az ötleteit.
  Hogy te micsoda alattomos gazember vagy, gondoltam magamról némi elragadtatással, hogy micsoda ritka, puha gazember.
  Egy trehány kis varsói folyóiratban rábukkantam a „szenzációs" – így írták – kisregényére. A varsói luxuskurvákról szól. Vad szlengtúltengés, kanáliskatasztrófa, korcsdekameron. Szilveszter van, a kurvák kliensek után epednek, szidják a karnevált, mert amiatt kell vesztegelniük, és megosztják egymással a tapasztalataikat. Egy szó sem igaz belôle, jelentettem ki az ijedt amiknak. Meg különben is. Nem szeretem a mosott nemi szervekkel való kereskedést.
  Valahogy nagyon elszaporodtak a lengyelek a világban. Nem is tudom, miért telefonáltam. Nem azért jöttem Párizsba, hogy lengyelekkel csevegjek. Bámulatos, mennyire hidegen hagy a lengyel kultúra. Halvány fogalmam sincs róla, de azért megjátszom magam. Nem olvastam tôlük semmit, a történelmüket nem ismerem, nem tudom, hogyan kell írni Báthori király nevét, azt se, hogy mirôl híres, nem is érdekel. Akkor utaztam Varsóba, amikor nem engedtek sehová; Európa szemetében akartam turkálni – úgy tûnt, jó lelôhelyek vannak arrafelé.
  Most mulatságos nézni a görcseiket. De akkor Zsenyka, a mellét kidüllesztve, a csupasz testére fölvett Mao Ce-tung-jelvényes farmerdzsekiben járt. Nekem eszembe se jutott volna, hogy így is lehet. Zsenykán mint egy vezetéken keresztül valami belém is átszivárgott. Jó, éppen csak egy kicsi, szinte semmi, de azért mégiscsak valami. Fôleg a hülye maós jelvényen át.
  Most megint farmerdzsekiben volt, de a melle már nem pucér, megváltozott a méret. Annak idején sovány volt – és jelvényes. Teli emlékekkel angolkóros gyerekkoráról. Erre most tisztára olyan lett, mint az apja. Szinte rosszul lettem tôle. Akkor ideges, zaklatott volt az arca – vergôdött a karrierje felé. Barbár franciasággal rendelt két sört, aztán még kettôt, és gyûrött egyfrankosokat halászott ki a zsebébôl. Igaz, azóta én is felszedtem magamra egy keveset. Szégyen, nem szégyen, de a glásznosztynak köszönhetôen. A presszó kicsi és zajos volt. Az asztal fölött átkiabálva mondta el, hogy elôvárosban lakik, van családja – csupa lány, Evka nem dolgozik, de szépen megélnek, Varsóba nem akar visszamenni, mert Lengyelország szar, amilyen szar volt, olyan szar ma is, sôt, még szarabb lett, egyszóval ott nincs mit csinálni. Visszafogottan egyetértettem vele, és válaszképpen átkiabáltam neki, hogy átutazóban vagyok Párizsban, New Yorkba repülök, onnan meg egy hónapra Los Angelesbe, különbözô ügyek végett, hát szóval én is ilyen svjatovij international vagyok, vele együtt.
  Zsenyka ennek váratlanul megörült, és különben is különös elragadtatással töltötte el a zpodkaniénk , elôvett egy vastag füzetet, és ellátott egy halom 213 kezdetû telefonszámmal. Hollywoodi lengyel slepp, kikönyököltek maguknak ezt-azt a sajtóban és a filmbizniszben, de aztán nem hívtam föl egyiket se, mert kidobtam a telefonszámokat egy párizsi szeméttartóba. Még hogy lengyelekkel kelljen találkoznom Los Angelesben! Igazából nem is nagyon kívánkoztam Los Angelesbe, ebbe a mély, narancsos paradicsomba, rossz elôérzeteim voltak, de ezt most hagyjuk. Aztán, kiáltottam oda haverilag, hogy van a te kis cicis Evkád? Zsenyka rögtön hurcolt is volna ki a Párizs melletti idillbe, de azt azért nem. Az ember Párizsban gyorsan ellustul, keveset sétál, utazik. Különösen nem egy elôvárosba.
  Szilveszterkor volt az is, egy varsói lakásban, hogy a konyhában, a hûtô mellett Evka cicije föltárult teljes életnagyságban. De maga tehetett róla, vagyis hogy nem tehetett róla, hanem akarta. Van a lengyel csajok közt egy ilyen kategória. A dugós fajta. Meglehet, a legdugósabbak a fehérek közt, a feketéket nem ismerem. Egy pillanat, és már tiszta lucskosak. Zsenyka meg a maga Maójával olyan kanos lett, mint egy falusi bika.
  A padlón ültünk, és lengyel tiltakozó dalokat énekeltünk. Lengyelországban akkor frankó fiatalság volt, nemcsak a baszásmennyiség tekintetében. A mi lomha fafejeinkhez képest két nemzedékkel elôbbre jártak, még pontosabban néhány századdal. Szóval erôsen meglátszott, hogy Oroszországban nem volt reneszánsz.
  A kopasz Bug folyón átívelô híd közepén kezdôdött az oltalmat adó Európa. A túlsó oldalon, térdig fölhajtva házilag varrt farmerjüket, apró halra horgásztak a gyerekek. A mi oldalunkon – katonák rejtôztek géppisztollyal.

Pan prokuror ma racije
Mami v Polcie demokracije...

  Éjfélkor az egész banda a karácsonyfa alá bújt. Evka, aki mellettem ült, egy pakli dán kártyát kapott ajándékba. Dánia akkor vezetô hatalom volt e téren, és Evka örült a színes malackodásoknak. Nem nagyon ismerem Miczkiewiczet, de az a gyanúm, hogy okosabb lehetett orosz barátjánál, Puskinnál. Másfelôl persze a lengyel nem egy tehetséges nép; akár a túlhajszolt rejszolás, kimerítette a szerencsétlen geopolitika.
  Evka apja, egy pártbölény, rá akarta beszélni Zsenykát, hogy menjen egyetemre, jövendô vejében az egyház (95 százalékos támogatottság, ha nem több) elleni küzdelem remek harcosát látva. Evka orosz kaviárt zabált, és a saját „bogárhátúján" járt. Nyolcvanhárom csajjal feküdtem le eddig, vallotta be Zsenyka. Ámultam az ôszinteségén.
  A vörösök hatalma öröknek tûnt még Lengyelországban is. Evka kedvesen megmutatta nekem az egyik dán kártyalapot, amelyiken a nô szopott, izzadtan és spermával lespriccelve. „Szegény dán csaj, hogy ezzel kell keresnie a kenyerét..." – gondoltam. – És te szereted így csinálni? – kérdezte, pedig még a nevemet se tudta. A lengyel mezôk lágy körvonalai megnyugtatják az idegeket. Gólyák. Fûzfák. Gólyák. Evka nem volt kivétel. Bár otthon kommunista kényelem vette körül, nem ismerte az oroszokat, és félt tôlük. Az, hogy a félig orosz Zsenykához ment feleségül, lengyel viszonyok között tettnek számított.
  A kérdésébôl a megivott vodka fûtötte melegség és öröm sugárzott. Ez az öröm ismeretlen a Bugtól keletre fekvô földeken. – És te? – kérdeztem, hamisítatlan ruszki módjára, egyszerre egyenesen és kitérôen. – Nagyon – bólintott a legkisebb zavar nélkül.
  A vér dübörögni kezdett a halántékomban. Én is orosz vagyok – mondta nekem lengyelül Zsenyka; sovány és ideges volt, és akkor még reményekre jogosító színész. Egyáltalán nem volt oroszos a járása, a mozgása, és erôsen kidomborodott a mellkasa. Észrevéve kételkedésemet, vagy talán a közönyömet vagy legalábbis mérsékelt érdeklôdésemet, Zsenyka közölte, hogy már hosszú évek óta keresi az orosz apját.
  Egy-egy pohár jazsembjakával kimentünk a konyhába. Jó sok berkenyepálinkát magunkba töltöttünk már, és Evka, a hûtô mögé bújva nagyon barátilag megmutatta nekem jó karban lévô cicijét, amit a beleegyezésével óvatosan meg is foghattam. Nem sokkal késôbb elkezdtem noszogatni a lépcsô, a pince, az utca felé, ahol épp csak tessék-lássék volt hó, nem a mi jó kis buckás-nemezcsizmás telünk, és a nyirkos levegô nem orosz módra volt benzinszagú. Zsenyka talpraesetten elrejtette a szóban forgó cicit, és berángatta Evkát a vécébe, ahonnan az vagy húsz perc múlva, sugárzó mosollyal kecsesen kiúszott. Nem akartam tolakodni.
  Zsenykával elhatároztuk, hogy barátok leszünk.
  Egy divatos mûvészbárban a kerek pultnál elmesélte szerencsétlen gyermekkorának történetét. A nagynénje eljött a temetésre, mint egy fúria, nagyot sóhajtva Zsenykára nézett, és undorral elvitte. Élete végéig meg volt gyôzôdve róla, hogy a húga akarattal halt meg, csak azért, hogy a nyakába varrjon egy hároméves kis gazfickót.
  Megkérdeztem okos lengyeleket, kihez adnák szívesebben a lányukat: némethez, zsidóhoz vagy oroszhoz (mindhárom nációt ki nem állhatják; idegen a vallásuk). Az oroszok abszolút vereséget szenvedtek: oroszhoz mindegyik kevésbé szívesen adta volna a lányát, mint zsidóhoz.
  A mostohaanyja bezárkózott vele a büdös vécébe. Mindenféle hülye dolgokat mûvelt vele, imádságokra tanította. Ha nem jegyezte meg, bekente az arcát és a nyakát szarral. Zsenykából ügyes, találékony ember lett. A nagynénje szerette a tisztaságot és az egyszerû, megstoppolt ruhát, megvetette mások fényûzését, imádta a csecsebecséket, és gyûlölte a néphatalmat.
  Úgyhogy, barátocskáim, a kommunizmus mégiscsak jobb. Itt legalább agyonlôheti magát az ember, és akkor kész, nem létezik többé, ott viszont még lövöldözni is tilos, minden gondolat szabadon lebeg, látszik föntrôl, és nincs hová elrejtôzni.
  – Azért kicsit óvatosabban! – húztam össze magam.
  Panyi Kása megtagadta, hogy még egy rund vodkát töltsön nekünk.
  – Miféle vodkát akartok még, panove ? Hallgassátok csak meg magatokat, hiszen már oroszul beszéltek!
  – Ja, de mi oroszok is vagyunk – vihogtam.
  – Daj zpokuj ! – haragudott meg a kedves, kövér panyi Kasa.
  – Hiába, úgyse ad – mondta Zsenyka, szelíden legyintve rá. – A nénikémnek sikerült elérnie, hogy élvezettel olvastam az ôskeresztények szenvedéseirôl. Különösen az ôskeresztényekérôl. Borzasztóan tetszett az Anasztázia nevû jeles vértanú megkínzatása. Hallottál róla?
  – Ugyan honnan? – tártam szét a karom.
  – Gazdag volt és szép a kis ribanc! Különben azok mind gazdagok és szépek voltak... Különbözô módszereket vetettek be – szavalta színész módjára Zsenyka –, hogy hitük megtagadására bírják ôket, de egyik sem járt sikerrel. Akkor borzalmas kínhalálra ítélték... – kivárt, apró szemeit az enyéimbe mélyesztette. – Négy oszlophoz kötözték, tüzet gyújtottak alatta, és elevenen elégették.
  Az új Novej Svjaton ballagtunk. Félszeg szocialista neonok égtek. A folytonos lefejezések néha egészen ízetlenek voltak, Zsenyka képzelete minden lelkesedés nélkül rágódott rajtuk, mint félkész bolti répafasírton, de néha igazi finom falatok is akadtak: – Imádságoktól és anyjuk intelmeitôl lélekben megerôsödvén három süldô leány, akik közül a legidôsebb is csak tizenkét éves volt... Zsenykát éjszakai pollúciók gyötörték.
  Zsenyka beilleszkedett Evka családjába: kipihente a gyerekkorát. Azt akarta, hogy próbáljam megkeresni neki az apját. Megígértem, de nem tettem semmit. Ez volt a mániája: hogy megtalálja az apját.
  No és, kérdeztem tôle Párizsban, megtalálták Ivan Szergejevics gyilkosát? Nem találják azt meg, felelte határozottan. Az apádról írj, mondtam neki, az sokkal érdekesebb, mint a kurvák. Zsenyka elhúzta a száját. Ami Evkát illeti, nem emlékszem pontosan. Éppen lefektette a kislányt. Zsenyka forgatáson van. Az új lakásban sötét a konyha, az atyai protekció ellenére. Teát ittunk. Úgy rémlik, a kezét próbáltam fogdosni, de valószínûleg nem jött össze belôle semmi. Kitessékelt az ajtón, és kedvesen megsimogatta az arcomat. A szovjet kapcsolatai révén Evka „bölénye" diplomáciai úton megkerestette Zsenyka apját. Aztán gyorsan befizették Zsenykát egy körutazásra, ami Leningrádban kezdôdött.
  Ólmos, meleg éjszaka. A lengyel konzulátus, amely a „bölény" kérésére oltalmába vette Zsenykát, zárva volt, mint egy széf. Az álmos rendôr félig állt, félig ült az ôrbódéban. Ivan Szergejevics erôsen zihálva a fekete rácshoz lépett. A zsibbadt lábú ôr ugrott eléje nyomban. Ne bántsák, kiáltotta a lengyel Zsenyka. A lengyeleknek nagy szemük van. Oroszország tekintetében mindent felnagyítanak pontos történelmi ismereteikbôl kifolyólag. A két síró árnyék, ujjaikat a rácson át összefûzve, ott állt reggelig, egymás kezét puszilgatva.
  Zsenyka sovány hátizsákját magukhoz véve boldogan, mint az újdonsült házasok, az elsô vonattal elutaztak Moszkvába.
  A kisded gyönyörû gyûrût húzott az ujjára, és azt mondta neki: „földi vôlegényt nem ismerhetsz". Jekatyerina szívében megmagyarázhatatlan örömmel ébredt.
  Az apák és ôsök sorából nem holmi operettbôl, netán operából, s még csak nem is balettbôl vett balfácánt szereztek neki, nem eszest vagy ostobát kínáltak elé – apát kínáltak, mely önmagában volt bizonyíték: durván, nyersen, ahogy jött, bele a közepébe. Mint egy kiskutyát, úgy hajították Zsenykát Leningrádba, mulatságból, aztán Moszkvában máris jött a kulmináció: a kristálypoharas, konyakos, sózott halas, marinált gombás, kalácsos (azt Ivan Szergejevics, az ínyenc, maga sütötte) vacsora után ittak is doszt, és a legeslegelsô este (minek húzni az idôt?) – desszertként felszolgáltatik az atyai vallomás.
  Emlékszem, Szent Ágostont azt mondta: „Nem azért akarok emlékezni múltbéli ocsmányságaimra és lelkem érzéki romlottságára, mert szeretem, hanem hogy Téged megszeresselek, Istenem."
  Ágoston annyira megigéz ma is, hogy akár még (lényegében) véletlen elbeszélésem kárára is a végéig viszem a gondolatát, amely csöndben imádsággá változik: „Örvendeztess meg, Uram, te nem álságos Öröm, boldogság és háborítatlanság Öröme, gyûjts egybe engemet, ki szétszórtságában és szétdaraboltságában elfordult Tetôled, az Egyetlentôl, és sok mindenben útját veszítette. Egykor ifjú koromban égô szívem pokollal kívánt belakni, lelkem nem riadt meg attól, hogy sûrûn benôje a sötét szerelem dudvája, de szépségem szétolvadott, és rothadék lettem a Te szemed elôtt".
  Valahányszor találkozom Ágostonnal, hogy is fejezzem ezt ki, mindig dizzy leszek tôle (nem tudom, ki érti ezt meg). De nem fontos. A hippói püspöktôl eltérôen az orosz „rothadék" nagy lelkesedéssel emlékezett saját múltbéli ocsmányságaira.
  A háború után erdei partizánokra vadászott Litvániában, bifszteket csinált belôlük.
  – Isten voltam! – kiáltotta Ivan Szergejevics kipirulva. – Csináltam mindent: kínoztam, kényszerítettem, megbecstelenítettem, verbuváltam, ítélkeztem, büntettem, gyötörtem, kivégeztem.
  Mintha csak direkt gyûjtötte volna az igéket, amelyek az emberi erkölcs szabályainak áthágását fejezik ki.
  Egyébként volt ebben némi fondorlat: a vallomás túlságosan absztraktra sikeredett – üres szavak, csupa-csupa ige. Egyszóval nem éppen szépirodalmi alkotás. Képtelen volt akár csak néhány emlékezetes részletet rendesen elmesélni, panaszkodott késôbb Zsenyka. Csak az derült ki, hogy sok embert felaprított.
  Én viszont felizgultam az elbeszélés tehetségtelen voltán: a bizonyíték! Nem azért hiányoztak a színek, okoskodtam, mert nem léteztek a valóságban sem, hanem azért, mert azok, akik célul tûzték ki Zsenyka ráncba szedését, nem voltak képesek mûvészi színvonalon hazudni. Az egész kínzásos mese, úgy tûnt, inkább csak a miheztartást szolgálta, mintsem valóságos képeket festett – egyszóval nem hatott hitelesnek.
  A cselekmény logikája folytán most már gondoskodni kellett Zsenyka fogantatásáról is. Amint az hasfelmetszô Ivan elbeszélésébôl kiderült, hamarosan rávetôdött a bosszú árnyéka. Egyszer rohammal bevettek valami kunyhót, amiben természetesen szakállas partizánok bújtak meg, és végre kapott egy golyót a hasába.
  Ha nem lennék lusta, leírhatnám kidülledt szemeit, azt, ahogy a hasához kap, nem érti, mi történt, sokkos állapotban van, ostobán, gépiesen fut tovább a szuronnyal, a keze csurom vér stb. A kórházban tért magához.
  Aztán ott az ápolónôvér, aki hogy, hogy nem, lengyel, fakó, falusi, szovjetbarát, de valahogy mégis Lengyelországban találta magát a nagy hasával.
  Hogy ki küldte oda, minek ment el, amikor az úgynevezett apa határozottan kijelentette, hogy szerelemrôl volt szó? Persze, világos, hogy a fia elôtt annyira hangsúlyozta a szerelmet, pedig hát mi más a férfi szerelme, mint az egyik nô bágyadt és korántsem állhatatos elônyben részesítése a többivel szemben?
  Egyszóval a mi sintérünk nem hal meg. Zoscsa meggyógyítja. Zoscsának fertôtlenítôszaga van, mint egy régi Aeroflot-gépnek. És valahol ott az ágynemûs kamrában vagy talán az elkorhadt tornác alatt megfogan szerelmük, és az apa élvezheti fensôbbségét üresjáratban serénykedve lábadozó elvtársai fölött.
  Mikor meggyógyult, Ivan Szergejevicset Szibériába vezényelték: mindenesetre, amikor búcsúzott Zoscsától, elsírták magukat (az egyik változat szerint) – a másik szerint el sem búcsúztak egymástól.
  A lágerôrségben végzett szolgálatáról (Istenem, még egy agyonjátszott lemez) nem mesélt semmit (igaz, senki nem is kérdezte), de, úgy látszik, volt róla akta, mert Sztálin halála után kirakták a cégtôl (vagy azért, mert politikailag bûnös viszonyt létesített egy külföldi nôvel – nyilván az történt, hogy azok a kilyukasztott bôrû bajtársai valóban – ha lehet itt egyáltalán valóságról beszélni – besúgták, miután képtelenek voltak elviselni a sikerét annál a kétségtelenül kissé fakó, de azért még egyáltalán nem olyan öreg lengyel bigénél, vagy a litván lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseiért, vagy akár mindkét, egyenlô mértékben súlyos bûne miatt).
  Élete további részében revizori rangot kapott, és a rablók-sikkasztók elleni harcban, mivel becstelen ember volt, alaposan megszedte magát, de közben teljesen elzárkózott a világtól (a lakása Koptyevo legrondább részén olyan volt, mint egy sötét erôd, telizsúfolva bútorral, kicsomagolatlan ládákkal, hûtôgépekkel, kajával. Meg brilliánsokkal, tette hozzá Zsenyka.)
  Miután befejezte csekély irodalmi értékkel bíró vallomását megtalált fia elôtt, Ivan Szergejevics váratlanul zokogó hangon a másik végletbe esett:
  – Meg tudsz bocsátani nekem, fiam?
  – Megbocsátok, tato! – felelte gondolkodás nélkül a megdöbbenéstôl elernyedt Zsenyka.
  – De hát hogy lehet ilyen egyszerûen csak megbocsátani nekem? – csapta össze a kezét elkeseredetten Ivan Szergejevics. – Hiszen revolvert dugtam a hájas litván asszonyok pinájába, és tüzelni kezdtem, mint aki megveszett...
  – Szörnyû, szörnyû! – kapott a fejéhez Zsenyka. – De akkor ilyen idôk jártak, tato. A háború...
  – Az ügyünk igaz volt, fiam.
  – Razumem .
  – A kerítésen vertem szét a litván csecsemôk fejét!
  Zsenyka megköszörülte a torkát.
  – És azt minek, tato ?
  – Hogy még jobban harcoljak a fasizmus ellen.
  – Tak-tak, razumem .
  – Ártatlan földmûveseket küldtem gázkamrába!
  – Hogyhogy, a komisszároknak is voltak gázkamráik? – csodálkozott Zsenyka.
  – Nekünk volt mindenünk – felelte szomorúan Ivan Szergejevics.
  – Tato – mondta Zsenyka –, mindegy, hogy milyen ember voltál, örülök, hogy megtaláltalak.
  És könnyekkel a szemében megcsókolta az apja jobb kezét.
  – Akkor imádkozzunk az ikon elôtt – szikrázott fel Ivan Szergejevics szeme, és a szomszéd szobába cipelte Zsenykát, ahol térdre hullott, és Zsenykát is biztatta, hogy térdepeljen mellé. A katolizicmussal megmérkezett Zsenyka ellenállt.
  A diszkrepancia eredményeképpen, amely a gyanúm szerint lerombolta a büntetô program alapjait (Zsenyka nagylelkûségére apelláltak?), némi fennakadás következett, afféle time-out a helyzet átgondolására. Amikor az óra újra elindult, Zsenyka kinyitotta a száját.
  – Családi! – mondta az apja büszkén. – Az egyetlen asszony, akit szeretek.
  Zsenykára szomorú parasztmadonna nézett a felbecsülhetetlen értékû orosz ikonról. Az aranykeret kövekkel volt kirakva, és ragyogott, mint egy ünnepi oltár.
  – Melyik századból? – kérdeztem Zsenykától.
  – A tizenötödikbôl.
  – Te vallásos vagy, tato?
  – Nagyon – hangzott a halk felelet.
  – Bocsáss meg neki – kérte szenvedélyesen Zsenyka a pravoszláv madonnát, térdre ereszkedve. – Bocsáss meg ennek a bûnös öregembernek.
  Zsenyka mindig a gazdagságról álmodozott. Ivan Szergejevics megkísértette azzal, hogy beleegyezett az ikon kivitelébe. Én idônként hivatali útlevéllel Lengyelországba utaztam tovább képezni az ottani orosz tanárokat, akik vidrákat, menyéteket és nyulakat tenyésztettek. Az apa és a fia szörnyen elkezdtek udvarolni nekem, tömték belém a fekete kaviárt.
  Nem mondtam nemet, de belül kategorikusan visszautasítottam a kérést. Közben ôk ketten kéz a kézben sétáltak a Sándor-kertben és eljártak a Tretyakov-képtárba.
  Amikor a harmadik napon megnézték a Népgazdasági Kiállítást, Zsenyka apja lefekvés elôtt odaállt az ikon elé, és letolta a nadrágját.
  Hasának redôibe a gumik egyenetlen barázdákat vájtak. A köldöke mellett tisztán látszott egy gomb lenyomata, mint valami történelem elôtti madáré egy kövön. Az arca hirtelen pajkos kifejezést öltött. – Gyere te is!
  Zsenyka elnémult a javaslat hallatán. „Igen – villant fel a fejében, helyesen mondják nálunk Lengyelországban: a németekkel elveszted a szabadságodat, az oroszokkal – a lelkedet".
  – Csináljuk együtt.
  – Nie hce !
  – Úgy gondolod, ez istengyalázás?
  Most, sok évvel késôbb, azt hiszem, már értem a kérdésben rejtôzô távoli szándékot. Ha Zsenyka egyszerûen rávágja, hogy „igen", valószínûleg minden gond nélkül elsimult volna. Ehelyett azonban szégyenletes gerjedelem fogta el a túlcsorduló viszolygástól.
  A pajkos, puffadt testû revizor, aki a saját nyelvén csevegett istennel, nem tudta ezt nem észrevenni. Revizorszem – sasszem... Zsenyka menekülôre fogta, és bezárkózott a fürdôszobába. Ivan Szergejevics sebtében, hadarva elkezdett szerelmet vallani neki.
  A vén onanistája... Mindenesetre Zsenyka mint kuriózumot mesélte el nekem ezt a mókás kis történetet.
  És... és mi volt aztán? Aztán minden huzavona nélkül radikális lépés következett. Másnap este jól beittak. Botladoztak a szônyegekben, nekimentek a bútoroknak, az ajtóknak.
  – Na, béküljünk ki – javasolta Ivan Szergejevics.
  – Jól van – felelte Zsenyka.
  – És te ki vagy? – kérdezte Ivan Szergejevics.
  – Tudod te azt – felelte Zsenyka.
  – Nem tudom – makacsolta meg magát Ivan Szergejevics.
  – Mit akarsz tôlem? – kérdezte Zsenyka.
  – Szerelmet – mondta Ivan Szergejevics. Elsírta magát. – Azt hiszed, sajnálom azt az ikont? A tiéd. Ne, vigyed! De te se felejts el engemet. Olyan nehéz az neked, vagy mi?
– Nem felejtelek el – hebegte elhûlve Zsenyka.
  Na, szóval kétcsövû volt a fiú, mint minden reményekre jogosító színész. Volt némi csekély kis tapasztalata, amire, természetesen, büszke is volt. Meg aztán: eladja és gazdag lesz. Egyszóval éppenséggel nem bágyadtan, de nem egész érthetôen felelt az apjának (hogy mi? mármint hogy azt?), és nekem, aki nem látom világosan magam elôtt se ezt a részeg beszélgetést, se a dagesztáni szônyegeket, amelyekben botladoztak, se az ezt megelôzô ikon elôtti pollúciót – semmit, nekem fájdalmas most ezt folytatnom.
  Zsenyka, az ikonról ábrándozva, udvarias visszautasítással válaszolt, majd lefeküdt aludni, és éjjel odament hozzá az apja.
  Már kijózanodott valamennyire, de öreg, viseltes teste rossz szagot árasztott.
  Pedig mennyire szeretnék egy másik találkozásról írni: bárcsak volna másik! Volt lágerfogoly, a kommunisták rendíthetelen rabja és ellensége, meggyôzôdéses egyházi ember, aki egyszer csak rátalál szkeptikus fiára. A fiú megtér! Könnyfakasztó, igaz, helyes, a lelki szilárdságot megjutalmazó történet volna. Miért is van az, hogy azok a vidám vértanúk (ha egyáltalán értek valamit az egészbôl) szentté avattatván sem voltak elég nagylelkûek ahhoz, hogy átkovácsolják a bosszút olyan szeretetté, amilyenre Zsenyka annyira vágyódott, miért, hogy nem akarták sokasítani ezt a szeretet? ki válaszol nekem? senki, soha (értem én, nem egyenlô erôkrôl van szó, és most hülyén festek, de nem tudom türtôztetni magam).
  Zsenyka felébredt a különös érzéstôl. Ivan Szergejevics szemüvegesen, könyvelôi könyökvédôben szorgalmasan rázta a farkát, és amikor látta, hogy Zsenyka megmozdult, halkan megszólalt:
  – Várj, mindjárt elélvezel.
  Zsenyka azt hitte, csak álmodja az egészet, és megrándult, hogy elûzze magától a képtelen álmot, de a rándulástól elévezett, és teljesen felébredt. Ivan Szergejevics a száját nyalogatta. Petyhüdt bôr az arcán... beteg ember volt. Zsenyka egy pillanat alatt megértett mindent, és kegyetlenül szájon rúgta az apját sarokkal, felugrott, felkapta a ruháját, az apja meg fölhasadt szájjal futott utána:
  – Tiéd az ikon!
  Zsenyka a hajnal elôtti órán taxit fogott, és elrohant az egyetlen barátjához, akivel összejött ebben a szörnyû orosz városban. Sokáig nem tudott lecsillapodni. Mászkált a lakásban, kávét fôzött a konyhában, cigarettázott és nyögdécselt.
  Szép kis eset. Képes ilyen mocsok módra elélvezni álmában.
  Reggel telefonált Ivan Szergejevics: eltûnt Zsenyka. Nincs-e ott nálam? A sebesült kéjenc izgatott, édeskés hangon beszélt. Zsenyka kitépte a kezembôl a kagylót, és elkezdett káromkodni, az orosz szavakat lengyelekkel keverve, ahogy az a lengyelekre jellemzô.
  Ezt még megbosszulja rajtad, mondta Zsenyka, és nem tévedett. Ivan Szergejevics széles körben elterjesztette a pletykát, hogy találtunk két Gorkijból való kurvát, és csoportos orgiákat tartunk. Én lengyelként mutatkoztam be nekik, és aztán nagyon kényelmetlen volt folyton akcentussal beszélni. Megetettük ôket a hûtômben talált készletbôl, ami jórészt Zsenyka apjának ajándéka volt.
  A kicsinek csöppnyi (mint a gránátgarnéla), fürge cicije volt, a másiknak szép nagy, úgyhogy szégyenlôsen eltakarta egy kék kendôvel, amit fehér, baráti feliratok díszítettek. Zsenyka rögtön levetett magáról mindent, és fél lábon ugrált, azok meg vihogtak rajta. Nem nagy, de nagyon technikás, magyarázta Zsenyka. Tôle meg ne féljetek – mondta rólam. – Igazából impotens, de képes belevaló baszógépnek álcázni magát. Mutasd csak meg, mi lóg ott neked. A csajok csak vihogtak megint. Kikészített Zsenyka humora, megsértôdtem, nem mutattam meg rögtön.
  Telefonáltak valahová. Aztán megjelent még egy harmadik is. Öt is gyorsan rábeszéltük, hogy vesse le a blúzát, de a nagymellû megkért, hogy ne csináljunk vele semmi mást, mert még kicsi. A harmadik a fotelbôl nézte-nézte a táncot, majd ifjonti basszussal megjegyezte: eredeti. A húga volt egyébként valamelyiknek, azt hiszem, a nagymellûé. Aztán a csajok kimentek a fürdôszobába, és törülközôbe csavarva jöttek vissza. Majd lehullottak a törülközôk. A harmadik közben ki se mozdult a fotelbôl. Zsenyka addigra berúgott. Elment az elsôvel, aztán visszajött, és elaludt a díványon. Akkor azok ketten elkezdték leplezetlen érdeklôdéssel fogdosni és nézegetni egymás mellét. Utána mindannyian, az alvó Zsenykát kivéve, a harmadik csaj mellét fogdostuk, de mást nem csináltunk vele. Amikor belefáradt a bujálkodásba, nagyokat ásított, csöppnyi arca csupa ránc lett, és gyorsan elaludt a fotelben. Mi a nagymellûvel bementünk a hálószobába, és mindent csináltunk, csak dugni nem dugtunk. Aztán bekopogtatott az elsô, hogy aludhasson az ágyon, de semmi hülyéskedés. Reggel, ahogy felébredtünk, én meg a magas, sovány gorkiji leány, megörültünk egymásnak, mint két szerelmes, és komolyan nekiláttunk szûk és sötét Vénusz-dombja feltárásának, mind tovább és mélyebbre hatolva; az elsô közben segített nekünk: kéjesen sóhajtozott és a tojásaimat markolászta, de aztán észrevettem, hogy mindannyian véresek vagyunk. A sovány kénytelen volt bevallani, hogy csak most másodszor az életében, és az elsô nem sikerült. Egy ál-lengyel vette el a szüzességét, akinek reggelre kiszellôzött az akcentusa, ahogy ez filmekben szokott lenni, de senki sem csodálkozott rajta. A vékony kis kurva szüzessége azonban fellelkesített, és kedvem támadt valami szépet mondani neki, adni valamit emlékbe, vagy egyszerûen csak rikkantani az örömtôl. Amikor véres hassal kiment mosakodni, már nekiláttam volna az elsônek, de az a döntô pillanatban kijelentette, hogy pisilni akar, azzal kiment és eltûnt, s aztán a fürdôszobában találtam meg a két barátnôt, a padlón ott hevert az én összetört Brown villanyborotvám, a harmadik lány meg egész korán elment, magától megbirkózva a zárral. A sovány diadalmasan feszített a kádban. Megsütöttünk hat tükörtojást és jó étvággyal felfaltuk, barátilag tervezgetve közös életünket. Zsenyka késôn kelt fel, fájt a feje, morgott, s mivel tôlünk hiába várt együttérzést, céltalanul ténfergett.
  Valahol Gorkijban, azaz Nyizsnyij Novgorodban él egy véres hasú leány. Vagy talán elköltözött valahová a drága? A tükörtojás után örökre elbúcsúztunk egymástól. A pisilése óvott meg, vagy talán az, hogy megszánt.
  Zsenyka szifiliszt kapott tôle, Varsóban kezelték. Az apja értesült a szifiliszrôl, és mindenért engem okolt. Szörnyû pletykákat terjesztett rólam. Evka szintén úgy döntött, hogy mindenért én vagyok a hibás, és a távollétemben örökre kitagadott a barátai sorából.
  Amikor meggyógyult, Zsenyka újra eljött Moszkvába, elnézett Koptyevóba, és beverte Ivan Szergejevics pofáját a feleségének intézett telefonok miatt. Azonkívül követelte az ikont mint kártérítést. A megalázott apa odaígérte neki, de egy kis haladékot kért. Zsenyka csöndben elvolt nálam, még mindig ijedten a szifilisze miatt, és várta az ikont. Az apja gyakran meglátogatott bennünket. Levetette a cipôjét az elôszobában, és a fotel szélére ült le, maga alá húzva málnaszínzoknis lábait. Bonbont és konyakot hozott. Mi kegyesen elfogadtuk az adományt. De inni nem ittunk vele: undorodtunk.
  Az ikon kiviteléért Zsenyka kész volt akár dollárban fizetni. Én hallani sem akartam róla. Különben is féltem a dollártól. Egyszer, le sem véve a cipôjét, Zsenyka apja azt mondta, hogy napközben, amíg ô dolgozott, kifosztották a lakását, és az ikont is elvitték. Zsenyka csak nevetett rajta: nem rázol át, öreg. Ivan Szergejevics felajánlotta, hogy menjünk el hozzá együtt, és nézzük meg a saját szemünkkel, s közben könnyezett. Ezt nem élem túl, suttogta újra és újra útközben. Az ajtó be volt törve. Az edények szanaszét, a padló csupa cserép és szilánk. A brilliánsok eltûntek. Az ikonnak hûlt helye. Elvitték mindenemet. Hallgattunk. Tudták, hova jönnek, mondta Zsenyka apja tompán. Ez csak olyan ember lehetett, aki jól ismer. De hiszen nincsenek barátaid – mondta Zsenyka. – Ne hazudj! Az apja hallgatott. Ezt te magad csináltad, zkurviszinye ! – üvöltette hirtelen Zsenyka magából kikelve, ugrásra készen. Az apja elsírta magát, mint akit megsértettek. Zsenyka megvonta a vállát. Kimentünk.
  Kikísértem Seremetyevóra. Addigra belenyugodott, hogy az ikon kicsúszott a kezébôl, de a tekintete komor volt. Átkozott ország, mondta búcsúzóul, még Lengyelországnál is rosszabb.
  Vagy úgy fél év múlva behívatott egy nyomozó, és rögtön – ehhez nagyon értenek – bele a gyomrom közepébe: naná, a pszichologizmus százéves hagyománya. Az orosz irodalom emlôjén nevelkedtek. Nem szeretem én az ilyesmit. Azt hittem, a fekete ikonról van szó. De nem. A telefonszámomat megtalálták Zsenyka apjának noteszében, miután kilökték az öreget a vonatból valahol Észak-Kaukázusban, ahová revízióra utazott. Az Észak-Kaukázus puszta említésétôl felkavarodott a gyomrom: nem szeretem az olyan embereket, akiknek a szeme gyorsan megtelik vérrel. És ki nem állhatom az aranyfogaikat.
  A betörésrôl a nyomozó nem tudott. Amennyire meg tudom ítélni, sötét alak volt, jegyeztem meg. Egyetértett velem. A magam dolgát letudtam néhány általánossággal, az általam ismert részletekbe nem avattam be. Elvégre Zsenyka mégiscsak a barátom volt. A nyomozó türelmesen várta, hogy kipakoljam, amit tudok. De hiába. Tetszik? – kérdezte, amikor látta, hogy a kis muzeális Remingtonjában gyönyörködök. – Klassz! – Egy újságíró ezerkétszázat ajánlott érte. – Két fiú zúdult be a szobába nagy zajjal, kopogás nélkül, egész kenyérrel a szájukban. A nyomozó idegesen elôkapta a pisztolyát a hóna alól. – Bejelentést akarunk tenni – mondták a fiúk rágódva. – Kifelé! – üvöltötte a sovány (valahogy túltengenek itt a soványok) nyomozó, és elrakta a pisztolyt. Azok rágva távoztak. Én szintén távoztam, a Remingtonnal a hónom alatt, elégedetten. Nem lehet, hogy magától ugrott ki? – kockáztattam meg búcsúzóul. – A franc se tudja – mondta a nyomozó.
  Ülünk a zajos, szûk presszóban a Montparnasse-on.
  – A gyerekeid meg vannak keresztelve?
  – Igen. Miért? – csodálkozott a kérdésemen Zsenyka.
  – Vagyis Tacitusnak mégsincs igaza? – mondtam kaján kis mosollyal.
  – Miféle Tacitusnak? Ja, Tacitus! Hát, szóval Evka így akarta.
  – És Tacitus?
  – Itt ilyen az élet, haver. Ez itt Párizs. Kit érdekelnek az orosz kérdések?
  Lebarnulva, kopaszodó halántékával hasonlított az apjára, csak a hamisítatlan szovjet stíl hiányzott róla. Megtalálták a gyilkosát? – folytatom az orosz kérdéseket. – Hogy megtalálták-e? Nem találják azt meg soha – húzza el a száját Zsenyka. – És az ikon? – Az ikonon, bratye, itt lakást vettem magamnak. De nehogy azt hidd, hogy tizenötödik századi volt! Alig tudtam elpasszolni. Na, eljössz velem? Evka örülne. – Holnap repülök Amerikába – mondom. – Ki kell aludnom magam.
  Akkor adta meg a Los Angeles-i lengyelek telefonszámát, én leírtam, és kint az utcán megöleltük egymást.
  – Mondok valamit, amin elcsodálkozol – mondta Zsenyka.
  – Ki vele – feleltem különösebb lelkesedés nélkül.
  – Tudod, ki ölte meg az apámat?
  – Ki?
  – Próbáld kitalálni – mondja nevetve.
  – Inkább mondd meg.
  Szinte kihívóan néz rám.
  – Komolyan nem jöttél még rá?
  – Szeretsz mítoszokat gyártani – mondom. – Akkor te nem is voltál a Szovjetunióban.
  – Ha csak becsuktam a szemem, azt láttam, hogy folyik a spermám a száján. Minden éjszaka. Nem volt valami kellemes, bratye. Meg akartam szabadulni tôle.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu