AZ ÉLET GYÖNYÖRÛSÉGE
Ez a rövid és kellemes
történet abban az idôben játszódik, amikor
még a
K-i Komszomolista
címû újság
irodalmi önképképzôkörébe jártam,
a nálam két-három évvel fiatalabb Keska pedig,
a nehézbúvár-szakkörben gyakorolta magát,
valamint a
Zsenmin Zsipao
címû újságot
járatta, amibôl egyszer némi kellemetlensége
is támadt, de az ügyet hamar lezárták, ugyanis
kiderült, hogy egy árva kukkot sem tud kínaiul, pusztán
gyerekes hóbortból" fizetett elô a lapra, ugyanis
ennek az anyagát találta a legmegfelelôbbnek arra,
hogy bárminemû sanda, hátsó szándéktól
mentesen papírsákányt és egyéb szálldosó
szörnyet fabrikáljon a környékbeli kölykök
szórakoztatására, amivel néha még a
nehezen kezelhetô" kamaszokat is sikerült megóvnia a
helybéli nehézfiúk hatásától,
akik suttyomban el-elcsórtak némi apróságot
az élelmiszerstandról, vagy egy szemvillanás alatt
lenyúltak egy súlyos, vaníliafagyival teli hengert
a bambuló árus orra alól. Volt azután egy másik
trükkjük is: kiváltottak a bolti pénztárnál
egy 0,02 rubeles csekket, átkozmetikázták 2 rubel
52 kopejkásra, mely összeg akkoriban éppen egy üveg
vodkát ért. Keska személyes példamutatása
sokakat ráébresztett arra, hogy az ember többre hivatott
a világban, mint szipuzni, önkielégíteni, kést
csiszolni egy csapágy gyûrûjébôl, illetve
a Zója, ha bekapja jó a_" kezdetû nótát
gajdolni naphosszat... Sosem felejtem el, amikor a fiúk a nô
jóváhagyásával -megerôszakoltak egy meglett
korú, puffadt, bizonytalan foglalkozású perszónát,
majd kezénél és lábánál fogva
meglengették és áthajították a csontrészeg,
de nyilván az élvezettôl fel-felhördülô
testet a magas kerítésén, egyenesen a szomszédos
katonai alakulat területére.
Köszönöm, fiúk
hallatszott a kerítésen túlról. Igazán
köszönöm, nagyon köszönöm, most aztán
egy életre (illetlen szó) magam motyorászta az asszonyság
még akkor is, amikor végre kipenderítették
a laktanyából, és már csendesen pihegett az
útszéli csalitosban, boldogságtól ragyogó
arccal, dús, dereka aljáig leeresztett copffal.
Nem, srácok! Ez így
nem mehet tovább! csapott öklével határozottan
az asztalra Keska, majd a helyi nehézfiúkkal vívott
végsô harc után a kerítéskarókkal
alaposan helybenhagyott banda legénysége gyászosan
szerteszéledt az idôben és a térben: akadt,
akit leültettek, de a többség magába szállt,
s jószántából a becsület útjára
tért, tisztes megélhetést talált, így
teljesítve be atyáink akaratát.
De eltértem a tárgytól,
mint Fazil Iszkander író szokta némely prózai
mûvében. Arról beszéltem, hogy eljártam
az UNKI (UNalmon KÍvül) nevezetû irodalmi önképzôkörbe,
Keska pedig magabiztosan merült a hátára szíjazott
légpalackokkal, ami késôbb módot adott arra,
hogy katonai szolgálatának letöltése után
sokáig a cseppet sem könnyû nehézbúvári
hivatást gyakorolja.
Akkor, immár sok évvel
ezelôtt, szülôvárosunk, K. tavaszba fordult fôutcáján
futottunk össze, a májjal és hússal töltött
pirogot hat, illetve tíz kopejkáért árusító
stand környékén, s rögtön észrevettem
barátomon a felindultságot.
Ki vele, Keska, mi az ábra,
addig úgysem szállok le rólad, míg ki nem bököd,
mi nyomja a szívedet jópofáskodtam, mire a barátom
rám emelte gyönyörû, feneketlen mély szemét,
amitôl arca hirtelen Alekszandr Blok költô vonásait
vette fel, de abból a korszakából, amikor még
meg sem kísértette a
Tizenketten
címû
poéma megírásának gondolata, ezzel szemben
viszont szerelmes volt, s ekkor magam is elcsodálkoztam ezen a hasonlóságon,
hiszen barátom jóval alacsonyabb volt Bloknál, s így
inkább emlékeztetett Vlagyimir Viszockijra, amilyennek a
Filmszemle
címû mûsorból megismerhettük,
mint a
Bosszúállás
és számos
más, kiemelkedô alkotás költôjére.
Á, dehogy, semmi sem történt...
mosolyodott el Keska két szeme egyikével, amitôl
rögtön megfeledkeztem minden bajomról, mivel már
akkor, egészen zsenge koromban is számtalan irodalmi természetû
kudarc ért. -Igazán semmi nem történt, csak elgondolkodtam,
és azért löktelek meg úgy, hogy kihullott a kezedbôl
a húsospirog, mely immár egy elesett eb étkéül
szolgál.
El is felejtettem mondani, hogy
elôzôleg meglökött, s egy loncsos szôrû,
lógócsöcsû kóbor szuka burkolta be a süteményemet.
Elfelejtettem. De abban a pillanatban éppen mindenrôl elfeledkeztem,
mert megéreztem, hogy Keska most valami olyat fog mondani, ami hosszú
évekre elôre bevilágítja az utamat egy vékonyka
igazságsugárral, melybe egy életen át kapaszkodhatok,
akár azok a csukotkai lakosok, akik a hóviharban egy szál
drótba fogódzva jutnak el sátrukból a menzaépületbe.
Min gondolkoztál el ennyire,
Keska? kérdeztem türelmemet vesztve a hosszúra nyúlt,
kínzó csendtôl, mire a barátom így felelt:
A gyönyörû életre
gondolok. Megértettem, hogy az élet gyönyörû,
s most erre a gyönyörûségre gondolok.
Keska, Keska... meresztettem
rá vizslató pillantást. Fogadni mernék, hogy
tudom, mire ez a nagy lelkesedés. Na, ki vele, kitaláltam,
igazam van?
Igen, kitaláltad... Inokentyij
arcát lassan elöntötte a pirosság, és újra
a földre szegezte a tekintetét. Kitaláltad. Tényleg
szerelmes vagyok. De mást is mondok: ma reggel húsz...
itt felhajtotta a mandzsettáját, és alaposan megszemlélte
az egykor zálogházi becsüsként tevékenykedô
apjától örökölt hatalmas, tengerészórának"
nevezett szerkezet csillogó számlapját jobban mondva
harmincöt perccel ezelôtt elvesztettem a szüzességemet,
férfi lettem. És esküszöm neked szerelmes vagyok!
Szerelmes vagyok. Ô tizenöt évvel idôsebb nálam,
mégis szerelmes vagyok belé, és teljesen elveszítettem
a fejemet, mintha ô lenne néhány évvel fiatalabb
nálam és még csak hetedik osztályba járna.
Te, ez nem az a nôszemély,
akit a fiúk áthajítottak a kerítésen?
-sütöttem el egy rossz poént, de rögtön meg
is bántam. Keska teljesen elvörösödött, szeme
megtelt könnyel és mereven rámszegezte tekintetét.
Mocskos tréfa , felelte
élesen. Olyan tréfa, mely egy
Zsenmin Zsipaóból
szalasztott suhanchoz, vagy egyenesen egy fasisztához lenne méltó.
. Adok neked egy jótanácsot: sose akarj rosszabbnak látszani,
mint amilyen valójában vagy. Ha ezt megfogadod, még
akkor is marad benned valami emberi, ha történetesen szemét,
szar ember vagy, és akkor is magasra emelt fôvel éled
le az életedet, hogyha ilyen körülmények között
kevés örömöd telik benne, és teljességgel
elképzelhetô, hogy a rózsának sosem a virága,
csupán a tövise jut osztályrészedül!...
Keska, Keska, te hirtelen felnôtté
vált bölcs a szibériai K. városából,
mely a Jeges-tengerbe ömlô hatalmas E. folyó partján
fekszik! Hányszor nyílt utóbb lehetôségem
arra, hogy szavaid feltétlen igazságáról meggyôzôdjem,
most legutóbb is, amikor hûtôgépet javítottam!
Az élet legnehezebb perceiben, amikor már úgy tûnt,
a fekete gödör már elôttem tátong, és
az inkvizíció harsonái mindenféle hétköznapi
kudarc képében a végsô visszavonulásra
adnak jelt, felrémlett nyílt, egy árva szem ránctól
sem barázdált arcod, eszembe jutottak szavaid, és...
újra harcba szálltam, kaptam a pofámra, mint szarvas
az agancsa közé! Csupán egy dolog töltött
el aggodalommal: hogyan élhetsz meg te, aki annyira nyíltszívû
és szüzességed elvesztésétôl függetlenül
-érintetlen ebben a bonyolult világban, melyben megszámlálhatatlan
mennyiségû koordináta, árnyalat és szempont
kuszálódik össze?! Mert hisz sokkalta masszívabb
vitorlás hajók is vesztüket lelték már
korunk hétköznapjainak zátonyain, nemhogy, te, Keska...
Mi lesz veled? Az élet mely frontján állod ki a próbát,
veszed fel a harcot?
Nagyon aggódtam miattad.
Tudtam, hogy sosem végzel fôiskolát, s megmaradsz a
nehézbúvári hivatásnál, mint ahogy azt
is tudtam, hogy mulatságos ködfelhôként szertefoszlik
az elsô, áhítatos szerelem: gyereketek született,
te sokáig fizetted a tartásdíjat, egészen addig,
amíg a nô ki nem vándorolt Izraelbe. Rettegtem érted,
magam miatt, az egész világért, s csak egy dolog éltetett:
a te szavaid arról, hogy ha az ember biztos önmagában,
akkor minden körülmények között képes
hitet tenni az élet gyönyörûsége mellett,
függetlenül attól, melyik nyomorúságos oldalát
mutatja feléd a lagymatagon folydogáló idôben
és a bizonytalan térben.
Most örülök, hogy
nem tévedtem: kiálltad a próbát és gyôztél.
Hallottam persze azokat a kósza mendemondákat, amiket a közös
ismerôseink terjesztettek, de ezeknek egy percig sem dôltem
be, s alig vártam a személyesen találkozást,
hogy meggyôzôdhessek a híresztelések hamisságában.
És lám, amikor legutóbb
találkoztunk, ott álltál elôttem, egy kissé
kikerekedve, megemberesedve, továbbra is a régi kedélyállapotban,
változatlanul az egykori, gyönyörû, ifjúkori
ábránd bûvöletében.
Hát igen, tényleg
igaz mondtad, zavartan lehorgasztott fejjel, s ebben a pózban
rögtön felismertem benned a régi Keskát a Zaszuhin
utcából. Nem muszáj elhinned, de a magam részérôl
semmit sem tettem ennek érdekében. Ôk választottak
ki engem, vagyis ahogy régebben mondták, kiemeltek". Érkezett
a munkahelyemre egy felhívás, engem behívattak az
személyzeti osztályra, ekkor elgondolkodtam egy kicsit, aztán...
belementem. Miért is ne, hiszen a világ annyi mocsokkal van
teli, valakinek csak meg kell küzdenie ezzel is!... Ha te nem égsz,
ha én nem égek, ha mi nem égünk, ki oszlatja
szét a ködöt?" Emlékszel? No meg aztán elgondolkodtam,
hogyan tovább. Fizikálisan erôs vagyok, bírok
mindent, de a felvételivel nem boldogultam, se elôszörre,
se másodszorra, se harmadszorra. És mi van, ha negyvenévesen
nyugdíjaznak, ki leszek én akkor? Mezei fafej sz-szel a szó
közepén, akinek még egy vacak diplomája sincs?
És ezzel vége az életnek? Ne vicceljünk már,
kérem! Nem adom magam ilyen könnyen! Úgy egy évig
a különbözô orvosi bizottságokat jártam,
utánanéztek az összes felmenômnek, ahogy mondják,
hetedíziglen, s már-már elveszítettem a reményt,
amikor két hónapig nem hívtak, aztán egyszerre
berendeltek és azt mondták: Gratulálunk, Inokentyij,
az állományunkba léphet!"
...A Moszkvában fellelhetô,
Belgrádról elnevezett üzlet lépcsôjén
ácsorogtunk. Felajzott egyedek tódultak ki a bolt bejáratán
mindenféle pakkal és cipônemûvel megrakodva.
Látod, mit mûvelnek?
mosolyodott el alig észrevehetôen Keska. -Csak éppen
az én méretem nincs, pedig a beosztásomhoz most civil
ruhára lenne szükségem: fekete öltönyre, nyakkendôre,
két fehér ingre, egy pár jó cipôre.
Ez nálatok nem kincstári?
Nem. Te is bedôlsz hát
ennek az ócska, kispolgári szövegnek... Hivatalból
nekünk csak az egyenruha jár. Az összes többit saját
zsebbôl álljuk. Szóval, ha egyszer látnál
céltalanul ôgyelegni egy zsúfolt helyen, és
én nem viszonoznám a köszönésedet, akkor
ne csodálkozz és ne gyere oda hozzám, inkább
egyáltalán ne is üdvözölj. Természetesen
a késôbbiekben más munkakörbe helyeznek, de egyelôre
ezt is meg kell tapasztalnom tréfálkozott ismét
Inokentyij.
Mondd, Kesa, és az nô,
aki ott van Izraelben, nem jelentett akadályt? kérdeztem.
Ez a kispolgáriság,
ez a kispolgáriság , ingatta újra a fejét
Inokentyij. Röviden válaszolok: nem volt akadály.
Általánosságban pedig elmondanám, hogy ne sokat
kérdezz. Kezdetben én is sokat kérdeztem. Például
olyanokat, hogy ki a fôrendezôje annak a színháznak,
mely elôtt éppen elhaladunk. Meg olyanokat, hogy minek megtanulnom
a kapcarongy feltekerésének a technikáját,
amikor nem a seregben vagyunk? Erre az elöljáróm: Neve?"
És minden alkalommal bejegyezte egy noteszba... Lassacskán
aztán leszoktam róla. Az értekezleten is pellengérre
állítottak.
Jaj, Kesa, Kesa! sóhajtottam
fel. Tartok tôle, hogy a te természeteddel nehezen viseled
majd ezt a helyet, félek, nem csinálsz nagy karriert, és
elôbb vagy utóbb talán ki is teszik a szûrödet
a jellemed és -szeretném, ha helyesen értenél
meg individualizmusod miatt.
Ne félj semmit! Most más
idôket élünk! Keska tekintete egy pillanatra ridegre
váltott, azután újra felmelegedett, és rámkacsintott.
Végül megkérdeztem:
Mondd Keska, drága öreg
barátom, ha történetesen én sérteném
meg a törvényt, letartóztatnál?
Lassan, kimérten felelt,
de szokásához híven határozottan és
félreérthetetlenül:
Úgy gondolom, ilyesmi soha
sem fordulhat elô. Ismerlek téged, a családodat, a
történeteidet, hiszek a te eredendô jóságodban
és az ígéretes jövôdben, bízom az
eszedben, valamint abban, hogy megérted azt a visszafordíthatatlan
folyamatot, mely lerakja élet gyönyörûségének
rendíthetetlen alapjait.
Meredten néztem rá,
tekintetünk találkozott.
Felettünk kéklett a
felhôtlen ég. Vakítóan ragyogott a sárga
nap. Egy szuperszonikus repülô tûnt tova az ismeretlen
térszegmentumokba, mintegy jelképezve ezzel a mi Szovjet
Hazánk hatalmasságát, melynek mi mindannyian bizonyos
kivételektôl eltekintve a polgárai vagyunk, s maradunk,
úgy tûnik, mindörökké.
Mellesleg, hiszed, vagy
nem, már egész tisztességesen beszélek kínaiul
mondta alig észrevehetô mosollyal Keska. Autodidakta módon
tanulok és emellett eljárok egy tanfolyamra, ahol a bolgár
Lozanov professzor módszere szerint tanítják a nyelvet.
Mondj valamit kértem.
Tong csö ni hao! Szervusz,
elvtárs! mondta.
Szóval, így
találkoztunk mi Keskával utoljára.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu