JEVGENYIJ POPOV

AZ ÉLET GYÖNYÖRÛSÉGE


  Ez a rövid és kellemes történet abban az idôben játszódik, amikor még a K-i Komszomolista címû újság irodalmi önképképzôkörébe jártam, a nálam két-három évvel fiatalabb Keska pedig, a nehézbúvár-szakkörben gyakorolta magát, valamint a Zsenmin Zsipao címû újságot járatta, amibôl egyszer némi kellemetlensége is támadt, de az ügyet hamar lezárták, ugyanis kiderült, hogy egy árva kukkot sem tud kínaiul, pusztán „gyerekes hóbortból" fizetett elô a lapra, ugyanis ennek az anyagát találta a legmegfelelôbbnek arra, hogy bárminemû sanda, hátsó szándéktól mentesen papírsákányt és egyéb szálldosó szörnyet fabrikáljon a környékbeli kölykök szórakoztatására, amivel néha még a „nehezen kezelhetô" kamaszokat is sikerült megóvnia a helybéli nehézfiúk hatásától, akik suttyomban el-elcsórtak némi apróságot az élelmiszerstandról, vagy egy szemvillanás alatt lenyúltak egy súlyos, vaníliafagyival teli hengert a bambuló árus orra alól. Volt azután egy másik trükkjük is: kiváltottak a bolti pénztárnál egy 0,02 rubeles csekket, átkozmetikázták 2 rubel 52 kopejkásra, mely összeg akkoriban éppen egy üveg vodkát ért. Keska személyes példamutatása sokakat ráébresztett arra, hogy az ember többre hivatott a világban, mint szipuzni, önkielégíteni, kést csiszolni egy csapágy gyûrûjébôl, illetve a „Zója, ha bekapja jó a_" kezdetû nótát gajdolni naphosszat... Sosem felejtem el, amikor a fiúk – a nô jóváhagyásával -megerôszakoltak egy meglett korú, puffadt, bizonytalan foglalkozású perszónát, majd kezénél és lábánál fogva meglengették és áthajították a csontrészeg, de nyilván az élvezettôl fel-felhördülô testet a magas kerítésén, egyenesen a szomszédos katonai alakulat területére.
  – Köszönöm, fiúk – hallatszott a kerítésen túlról. – Igazán köszönöm, nagyon köszönöm, most aztán egy életre (illetlen szó) magam – motyorászta az asszonyság még akkor is, amikor végre kipenderítették a laktanyából, és már csendesen pihegett az útszéli csalitosban, boldogságtól ragyogó arccal, dús, dereka aljáig leeresztett copffal.
  – Nem, srácok! Ez így nem mehet tovább! – csapott öklével határozottan az asztalra Keska, majd a helyi nehézfiúkkal vívott végsô harc után a kerítéskarókkal alaposan helybenhagyott banda legénysége gyászosan szerteszéledt az idôben és a térben: akadt, akit leültettek, de a többség magába szállt, s jószántából a becsület útjára tért, tisztes megélhetést talált, így teljesítve be atyáink akaratát.
  De eltértem a tárgytól, mint Fazil Iszkander író szokta némely prózai mûvében. Arról beszéltem, hogy eljártam az UNKI (UNalmon KÍvül) nevezetû irodalmi önképzôkörbe, Keska pedig magabiztosan merült a hátára szíjazott légpalackokkal, ami késôbb módot adott arra, hogy katonai szolgálatának letöltése után sokáig a cseppet sem könnyû nehézbúvári hivatást gyakorolja.
  Akkor, immár sok évvel ezelôtt, szülôvárosunk, K. tavaszba fordult fôutcáján futottunk össze, a májjal és hússal töltött pirogot hat, illetve tíz kopejkáért árusító stand környékén, s rögtön észrevettem barátomon a felindultságot.
  – Ki vele, Keska, mi az ábra, addig úgysem szállok le rólad, míg ki nem bököd, mi nyomja a szívedet – jópofáskodtam, mire a barátom rám emelte gyönyörû, feneketlen mély szemét, amitôl arca hirtelen Alekszandr Blok költô vonásait vette fel, de abból a korszakából, amikor még meg sem kísértette a Tizenketten címû poéma megírásának gondolata, ezzel szemben viszont szerelmes volt, s ekkor magam is elcsodálkoztam ezen a hasonlóságon, hiszen barátom jóval alacsonyabb volt Bloknál, s így inkább emlékeztetett Vlagyimir Viszockijra, amilyennek a Filmszemle címû mûsorból megismerhettük, mint a Bosszúállás és számos más, kiemelkedô alkotás költôjére.
  – Á, dehogy, semmi sem történt... – mosolyodott el Keska két szeme egyikével, amitôl rögtön megfeledkeztem minden bajomról, mivel már akkor, egészen zsenge koromban is számtalan irodalmi természetû kudarc ért. -Igazán semmi nem történt, csak elgondolkodtam, és azért löktelek meg úgy, hogy kihullott a kezedbôl a húsospirog, mely immár egy elesett eb étkéül szolgál.
  El is felejtettem mondani, hogy elôzôleg meglökött, s egy loncsos szôrû, lógócsöcsû kóbor szuka burkolta be a süteményemet. Elfelejtettem. De abban a pillanatban éppen mindenrôl elfeledkeztem, mert megéreztem, hogy Keska most valami olyat fog mondani, ami hosszú évekre elôre bevilágítja az utamat egy vékonyka igazságsugárral, melybe egy életen át kapaszkodhatok, akár azok a csukotkai lakosok, akik a hóviharban egy szál drótba fogódzva jutnak el sátrukból a menzaépületbe.
  – Min gondolkoztál el ennyire, Keska? – kérdeztem türelmemet vesztve a hosszúra nyúlt, kínzó csendtôl, mire a barátom így felelt:
  – A gyönyörû életre gondolok. Megértettem, hogy az élet gyönyörû, s most erre a gyönyörûségre gondolok.
  – Keska, Keska... – meresztettem rá vizslató pillantást. – Fogadni mernék, hogy tudom, mire ez a nagy lelkesedés. Na, ki vele, kitaláltam, igazam van?
  – Igen, kitaláltad... – Inokentyij arcát lassan elöntötte a pirosság, és újra a földre szegezte a tekintetét. – Kitaláltad. Tényleg szerelmes vagyok. De mást is mondok: ma reggel húsz... – itt felhajtotta a mandzsettáját, és alaposan megszemlélte az egykor zálogházi becsüsként tevékenykedô apjától örökölt hatalmas, „tengerészórának" nevezett szerkezet csillogó számlapját – jobban mondva harmincöt perccel ezelôtt elvesztettem a szüzességemet, férfi lettem. És – esküszöm neked – szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok. Ô tizenöt évvel idôsebb nálam, mégis szerelmes vagyok belé, és teljesen elveszítettem a fejemet, mintha ô lenne néhány évvel fiatalabb nálam és még csak hetedik osztályba járna.
  – Te, ez nem az a nôszemély, akit a fiúk áthajítottak a kerítésen? -sütöttem el egy rossz poént, de rögtön meg is bántam. Keska teljesen elvörösödött, szeme megtelt könnyel és mereven rámszegezte tekintetét.
  – Mocskos tréfa –, felelte élesen. – Olyan tréfa, mely egy Zsenmin Zsipaóból szalasztott suhanchoz, vagy egyenesen egy fasisztához lenne méltó. . Adok neked egy jótanácsot: sose akarj rosszabbnak látszani, mint amilyen valójában vagy. Ha ezt megfogadod, még akkor is marad benned valami emberi, ha történetesen szemét, szar ember vagy, és akkor is magasra emelt fôvel éled le az életedet, hogyha ilyen körülmények között kevés örömöd telik benne, és teljességgel elképzelhetô, hogy a rózsának sosem a virága, csupán a tövise jut osztályrészedül!...
  Keska, Keska, te hirtelen felnôtté vált bölcs a szibériai K. városából, mely a Jeges-tengerbe ömlô hatalmas E. folyó partján fekszik! Hányszor nyílt utóbb lehetôségem arra, hogy szavaid feltétlen igazságáról meggyôzôdjem, most legutóbb is, amikor hûtôgépet javítottam! Az élet legnehezebb perceiben, amikor már úgy tûnt, a fekete gödör már elôttem tátong, és az inkvizíció harsonái mindenféle hétköznapi kudarc képében a végsô visszavonulásra adnak jelt, felrémlett nyílt, egy árva szem ránctól sem barázdált arcod, eszembe jutottak szavaid, és... újra harcba szálltam, kaptam a pofámra, mint szarvas az agancsa közé! Csupán egy dolog töltött el aggodalommal: hogyan élhetsz meg te, aki annyira nyíltszívû és – szüzességed elvesztésétôl függetlenül -érintetlen ebben a bonyolult világban, melyben megszámlálhatatlan mennyiségû koordináta, árnyalat és szempont kuszálódik össze?! Mert hisz sokkalta masszívabb vitorlás hajók is vesztüket lelték már korunk hétköznapjainak zátonyain, nemhogy, te, Keska... Mi lesz veled? Az élet mely frontján állod ki a próbát, veszed fel a harcot?
  Nagyon aggódtam miattad. Tudtam, hogy sosem végzel fôiskolát, s megmaradsz a nehézbúvári hivatásnál, mint ahogy azt is tudtam, hogy mulatságos ködfelhôként szertefoszlik az elsô, áhítatos szerelem: gyereketek született, te sokáig fizetted a tartásdíjat, egészen addig, amíg a nô ki nem vándorolt Izraelbe. Rettegtem érted, magam miatt, az egész világért, s csak egy dolog éltetett: a te szavaid arról, hogy ha az ember biztos önmagában, akkor minden körülmények között képes hitet tenni az élet gyönyörûsége mellett, függetlenül attól, melyik nyomorúságos oldalát mutatja feléd a lagymatagon folydogáló idôben és a bizonytalan térben.
  Most örülök, hogy nem tévedtem: kiálltad a próbát és gyôztél. Hallottam persze azokat a kósza mendemondákat, amiket a közös ismerôseink terjesztettek, de ezeknek egy percig sem dôltem be, s alig vártam a személyesen találkozást, hogy meggyôzôdhessek a híresztelések hamisságában.
  És lám, amikor legutóbb találkoztunk, ott álltál elôttem, egy kissé kikerekedve, megemberesedve, továbbra is a régi kedélyállapotban, változatlanul az egykori, gyönyörû, ifjúkori ábránd bûvöletében.
  – Hát igen, tényleg igaz – mondtad, zavartan lehorgasztott fejjel, s ebben a pózban rögtön felismertem benned a régi Keskát a Zaszuhin utcából. – Nem muszáj elhinned, de a magam részérôl semmit sem tettem ennek érdekében. Ôk választottak ki engem, vagyis ahogy régebben mondták, „kiemeltek". Érkezett a munkahelyemre egy felhívás, engem behívattak az személyzeti osztályra, ekkor elgondolkodtam egy kicsit, aztán... belementem. Miért is ne, hiszen a világ annyi mocsokkal van teli, valakinek csak meg kell küzdenie ezzel is!... „Ha te nem égsz, ha én nem égek, ha mi nem égünk, ki oszlatja szét a ködöt?" Emlékszel? No meg aztán elgondolkodtam, hogyan tovább. Fizikálisan erôs vagyok, bírok mindent, de a felvételivel nem boldogultam, se elôszörre, se másodszorra, se harmadszorra. És mi van, ha negyvenévesen nyugdíjaznak, ki leszek én akkor? Mezei fafej sz-szel a szó közepén, akinek még egy vacak diplomája sincs? És ezzel vége az életnek? Ne vicceljünk már, kérem! Nem adom magam ilyen könnyen! Úgy egy évig a különbözô orvosi bizottságokat jártam, utánanéztek az összes felmenômnek, ahogy mondják, hetedíziglen, s már-már elveszítettem a reményt, amikor két hónapig nem hívtak, aztán egyszerre berendeltek és azt mondták: „Gratulálunk, Inokentyij, az állományunkba léphet!"
  ...A Moszkvában fellelhetô, Belgrádról elnevezett üzlet lépcsôjén ácsorogtunk. Felajzott egyedek tódultak ki a bolt bejáratán mindenféle pakkal és cipônemûvel megrakodva.
  – Látod, mit mûvelnek? – mosolyodott el alig észrevehetôen Keska. -Csak éppen az én méretem nincs, pedig a beosztásomhoz most civil ruhára lenne szükségem: fekete öltönyre, nyakkendôre, két fehér ingre, egy pár jó cipôre.
  – Ez nálatok nem kincstári?
  – Nem. Te is bedôlsz hát ennek az ócska, kispolgári szövegnek... Hivatalból nekünk csak az egyenruha jár. Az összes többit saját zsebbôl álljuk. Szóval, ha egyszer látnál céltalanul ôgyelegni egy zsúfolt helyen, és én nem viszonoznám a köszönésedet, akkor ne csodálkozz és ne gyere oda hozzám, inkább egyáltalán ne is üdvözölj. Természetesen a késôbbiekben más munkakörbe helyeznek, de egyelôre ezt is meg kell tapasztalnom – tréfálkozott ismét Inokentyij.
  – Mondd, Kesa, és az nô, aki ott van Izraelben, nem jelentett akadályt? – kérdeztem.
  – Ez a kispolgáriság, ez a kispolgáriság –, ingatta újra a fejét Inokentyij. – Röviden válaszolok: nem volt akadály. Általánosságban pedig elmondanám, hogy ne sokat kérdezz. Kezdetben én is sokat kérdeztem. Például olyanokat, hogy ki a fôrendezôje annak a színháznak, mely elôtt éppen elhaladunk. Meg olyanokat, hogy minek megtanulnom a kapcarongy feltekerésének a technikáját, amikor nem a seregben vagyunk? Erre az elöljáróm: „Neve?" És minden alkalommal bejegyezte egy noteszba... Lassacskán aztán leszoktam róla. Az értekezleten is pellengérre állítottak.
  – Jaj, Kesa, Kesa! – sóhajtottam fel. – Tartok tôle, hogy a te természeteddel nehezen viseled majd ezt a helyet, félek, nem csinálsz nagy karriert, és elôbb vagy utóbb talán ki is teszik a szûrödet a jellemed és -szeretném, ha helyesen értenél meg – individualizmusod miatt.
  – Ne félj semmit! Most más idôket élünk! – Keska tekintete egy pillanatra ridegre váltott, azután újra felmelegedett, és rámkacsintott.
  Végül megkérdeztem:
  – Mondd Keska, drága öreg barátom, ha történetesen én sérteném meg a törvényt, letartóztatnál?
  Lassan, kimérten felelt, de szokásához híven határozottan és félreérthetetlenül:
  – Úgy gondolom, ilyesmi soha sem fordulhat elô. Ismerlek téged, a családodat, a történeteidet, hiszek a te eredendô jóságodban és az ígéretes jövôdben, bízom az eszedben, valamint abban, hogy megérted azt a visszafordíthatatlan folyamatot, mely lerakja élet gyönyörûségének rendíthetetlen alapjait.
  Meredten néztem rá, tekintetünk találkozott.
  Felettünk kéklett a felhôtlen ég. Vakítóan ragyogott a sárga nap. Egy szuperszonikus repülô tûnt tova az ismeretlen térszegmentumokba, mintegy jelképezve ezzel a mi Szovjet Hazánk hatalmasságát, melynek mi mindannyian – bizonyos kivételektôl eltekintve – a polgárai vagyunk, s maradunk, úgy tûnik, mindörökké.
  – Mellesleg, hiszed, vagy nem, már egész tisztességesen beszélek kínaiul – mondta alig észrevehetô mosollyal Keska. – Autodidakta módon tanulok és emellett eljárok egy tanfolyamra, ahol a bolgár Lozanov professzor módszere szerint tanítják a nyelvet.
  – Mondj valamit – kértem.
  – Tong csö ni hao! Szervusz, elvtárs! – mondta.
  Szóval, így találkoztunk mi Keskával utoljára.

KRASZTEV PÉTER fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/