AZ ANTROPOLÓGIA MINT KULTÚRKRITIKA

  A 20. századi antropológia egészen más, mint amilyen a 19. század közepén és végén volt. Az idô tájt, mint a Nyugat tudományának virágzó ágát, a társadalmi haladás eszméivel átitatott korban az Ember általános tudományának, és az egyre magasabb fokú racionalitás felé haladó hosszú emberi evolúciót kormányzó társadalmi törvények felfedezésének a reménye hatotta át. Az antropológia mai szakterületei – archeológia, biológiai antropológia, szocio-kulturális antropológia – akkor még összefonódtak az egyes antropológusok munkáiban, akik a múlt- és jelenbeli emberi sokféleség skáláján levô adatok összehasonlításával az emberiség általános jellemzôit kutatták. A mai szocio-kulturális antropológusok e korszak szellemi atyjai közül az angol Edward Tylort és James Frazert, a francia Emile Durkheimot és az amerikai Lewis Henry Morgant emlegetik a legtöbbet. Mindegyikük nagyszabású intellektuális tervezeten dolgozott: a modern intézmények, rítusok, szokások és gondolkodási sémák eredetét kutatták, az emberi társadalom fejlôdésének egyes szakaszait összehasonlítva. A korukbeli „vadak" vagy „primitívek" között gyûjtött anyag számukra élô, a modern embert a múlthoz kötô kulturális analógiák tárháza volt. Ezt nevezik ma a „karosszék-etnológia" korszakának. Az etnológusok, bár hébe-hóba utaztak is, lényegében utazók beszámolóira, gyarmati feljegyzésekre, valamint misszionáriusok írásaira támaszkodtak, ezeket elsô kézbôl származó adatoknak tekintették. Ezek az írók határozták meg – többek között – egészen a 20. századig az antropológiai viták stílusát, körét és tárgyát.
  Az angol és amerikai antropológiai kutatás alapvetô átalakulása a 20. század elsô harmadában következett be. Ezt a változást a társadalom- és a bölcsészettudományok szakosodásának tágabb kontextusában érthetjük meg (különösen ami az Egyesült Államokat illeti). Napirendre került a tudományos munkamegosztás, a szakosodás, kialakultak az egyes tudományágak jellegzetes módszerei, analitikus nyelvhasználatuk és mércéik. A 19. század nagyratörô, általános szakterületei – a hagyományosak, mint pl. a történelem, és az új jövevények, mint az antropológia – ekkor már számos más terület között sorakoztak; becsvágyó programtervezetükbôl születtek a bürokratizálódó tudományos élet egyes ágai.
  A – tudományos intézményeink nagy örömére és nagy elkeseredésére – leginkább rendbontó és interdiszciplináris szak az antropológia lett, mely végül a társadalomtudományok között foglalta el intézményes helyét az egyetemen. A szociális és a kulturális antropológia sokáig a társadalomtudományok perifériáján tengôdött, ímmel-ámmal fenntartotta kötelékeit történelmi partnereivel, az archeológiával és a biológiai antropológiával, és gyakran kellett megküzdenie a váddal, hogy csak a furcsa, egzotikus, „primitív" szokások érdeklik. Bár a 19. századi szellem és retorika még mindig él az antropológiában, és bár néhányan továbbra is az Ember általános tudományának kötelezik el magukat – különösen a tanításban –, az antropológusok módszerei ma már jóval specifikusabbak, érdeklôdési körük pedig szokatlanul eltérô.
  E szemléletváltás következtében az egyik jellegzetes módszer a szociális és a kulturális antropológia alapja lett. Ez a módszer az etnográfia. Fô újdonsága abban állt, hogy egységes szakmai gyakorlattá vegyített két, addig különálló folyamatot: a nem-nyugati népek közötti adatgyûjtést, melyet azelôtt fôként amatôr tudósok végeztek, és a karosszékbôl folytatott elemzést és elméletgyártást, amivel az elméleti antropológus foglalkozott.

Az etnográfia

  Az etnográfia kutatási folyamat, melynek során az antropológus közelrôl megfigyeli egy másik kultúra mindennapjait, részt vesz életükben, és lejegyzi megfigyeléseit – ez a terepmunka-módszer –, majd a részleteket külön hangsúlyozva beszámolókat ír errôl a kultúráról. Bár a közhitben máig is az él, hogy az antropológusok az egyszerû, úgynevezett primitív társadalmak iránt érdeklôdnek, ma már mindenfajta társadalmat kutatnak, beleértve a nyugati társadalmakat is, a vallástól a gazdaságig szinte mindent átfogó témakörökben. Ma az angol és az amerikai antropológusok is egyvalakit tartanak az etnográfiai módszer alapítójának: Bronislaw Malinowskit, aki fô mûvének, az Argonauts of the Western Pacific (1922) címû könyvének nyitó fejezetében részletesen leírja módszerét, mely máig is az angol és az amerikai egyetemekrôl kikerülô antropológusok gyakorlatának az alapja.
  A modern szociális és kulturális antropológia abban a furcsa helyzetben van tehát, hogy elsôdleges céljául a világ kulturális sokféleségének leírását tûzte ki, az Ember általános tudományának nagyszabású tervezete pedig gyakorlatilag meghiúsult a tudományos intézmények említett átalakulása során.
  Az 1920-as és 30-as évek alatt az amerikai kultúrantropológia a kulturális relativizmus, az angol szociális antropológia pedig a funkcionalizmus jegyében fejlôdött. Az utóbbi lényegében a terepen gyûjtött anyagok értelmezésének és az etnográfiai beszámolók feldolgozásának egyfajta elmélete volt; az európai társadalomelmélet egyik irányzata, melyet az antropológia leíró és összehasonlító céljaira honosított meg. Akár a funkcionalizmus, a kulturális relativizmus is eredetileg módszertani irányelvek összessége volt, melyek lehetôvé tették a kulturális sokféleség rögzítését. Azonban az 1920-as és 30-as években az Egyesült Államokban zajló tudományos és ideológiai viták során a kulturális relativizmus egyre kevésbé számított módszernek, mint inkább doktrínának, állásfoglalásnak.
  Bár az antropológiát a nagyközönség ma már leginkább a kulturális relativizmussal azonosítja, az amerikai társadalomtudományokon belül továbbra is megmaradt az antropológiában az általános érvényre törekvés hagyománya. Az antropológia alaposan kivette a részét számtalan vitából, melyek a racionalitásról, az emberi univerzáliák létérôl, az emberi intézmények kulturális képlékenységérôl, valamint hagyomány és modernitás természetérôl szóltak, a változó világban. Az Egyesült Államokban a kulturális antropológia a liberalizmus szövetségese volt, és erôsen hatott rá. Tapasztalati megalapozású, etikai beállítottságú relativizmusa ellenszegült az emberi sokféleség redukciójának és semmibe vevésének, ami a többi társadalomtudomány munkáját jellemezte, miközben túlbuzgó lelkesedésükben általános törvények után kutattak. Továbbá megalapozta az 1950-es években népszerû, majd a 60-as években egyre inkább kétségbe vont gondolat kritikáját, mely szerint létezik értékmentes társadalomtudomány.
  Az etnográfia központi szerepét a modern szociális és kulturális antropológiában kétféle módon lehet megközelíteni. Az egyik magának a mûfajnak a fejlôdése, a másik az antropológia szakmai meghatározásában és gyakorlatában játszott szerepe.
  Intézményes szempontból az etnográfia jelentôségét az antropológusok szakmai fejlôdésében betöltött három szerepén lehet lemérni. Elôször: a példaszerû etnográfiai szövegek olvasása és tanítása az egyik legkézenfekvôbb módja annak, hogy a diákok megtanulják, hogyan dolgozik és mit tud egy antropológus. A klasszikus antropológiai mûvek az idôvel nem válnak elavulttá, mint más tudományok szakirodalma, hanem továbbra is élôek és idôszerûek, új fogalmi és elméleti problémák megvitatásának örökös forrásai maradnak. A mai etnográfiai mûvek általában hangsúlyozzák, hogy adott történelmi kontextusban születtek, és elutasítják az olyan olvasatokat, amelyek leírásaikat örökérvényû társadalmi vagy kulturális modellekként rögzítenék.
  Másodszor: az etnográfia nagymértékben személyes közeg, ahol a képzelôerô is nagy szerephez jut, az antropológusoktól azonban azt várják, hogy a szakmán belüli és a szakmán túlmutató elméleti és intellektuális vitákhoz járuljanak hozzá etnográfiai írásaikkal. A terepmunkát egyedül végzô etnográfus bizonyos értelemben sokkal önállóbban rendelkezik kifejezôeszköze fölött, mint ahogy azt a többi tudomány ismertetô mûfajánál megszoktuk.
  Harmadszor, s talán ez a legfontosabb: az etnográfia a beavató szertartás, amelyik megalapozza az antropológus karrierjét és hírnevét. Nem lehet túlhangsúlyozni annak az elvárásnak a fontosságát, hogy minden kezdô antropológus idegen nyelven, kultúrában, és életkörülmények között végzett terepmunkában mérettessék meg, hiszen bármihez is kezd a késôbbiekben – s az antropológia a kutatási lehetôségek minden más tudománynál szélesebb skáláját nyújtja –, az etnográfiai munka közös élményében minden antropológus részesül.
  Ami pedig a terepmunka írott termékét illeti, az etnográfiai írások mûfaji konvenciói eredetileg magukba olvasztották a 19. századi antropológia generalista beállítódású hagyományait. Az Ember tudományának nagyszabású 19. századi programjától a 20. századi, az etnográfiai módszer körül újjászervezôdô antropológiához vezetô átmenet folyamán a szociális és a kulturális antropológia generalista ambíciói kétféleképpen öltöttek új formát az etnográfia gyakorlatán belül. Elôször is: átértékelték az antropológia 19. századi tendenciáját, hogy elsöprô, globális kijelentéseket tegyen. Mint etnográfus, az antropológus ma már másfajta holizmusra törekszik: nem egyetemes igazságokat akar kinyilatkoztatni, hanem egy adott életmódot igyekszik a lehetô legteljesebben ábrázolni. A holisztikus ábrázolás lényege a modern etnográfiában nem katalógusok vagy enciklopédiák alkotása (habár a tekintélyét alátámasztó klasszikus feltevés szerint az etnográfiaszerzô birtokában van az effajta háttérismereteknek), hanem a kultúra elemeinek megfelelô összefüggésbe helyezése, s a köztük levô kapcsolatok feltárása.
  Másrészt: az összehasonlítás alapja többé nem az evolúció, az egyes kultúráknak a „racionális" értékek felé való haladásban elfoglalt helye, habár az összehasonlítás továbbra is tetten érhetô minden etnográfiai szöveg retorikájában. Az etnográfiai leírás az író és az olvasó számára egyaránt jól ismert világhoz viszonyított, eltérô és fejletlen Másik kultúráját helyezi a központba. Az antropológiai tudás létjogosultságának mind ez ideig egyik legfôbb érve épp ebbôl a „mi-ôk" szembeállításból indult ki, márpedig manapság ez is átértékelésre szorul.
  A mûfaji szabályok laza összességét, amelyek a szociális és a kulturális antropológia utóbbi hatvan éve folyamán az etnográfiai szövegeket meghatározták, és megítélésük alapjául szolgáltak, Marcus és Cushman etnográfiai realizmusnak nevezte el, a 19. századi realista regény analógiájára. A realizmus egy világ, illetve egy életmód valóságának az egészét szándékozik ábrázolni. A realista etnográfia is arra törekszik, hogy az egészet mutassa be olyan részeken keresztül, amelyekben a társadalmi és kulturális totalitás mutatkozik meg. A realista írásmód további jellemzôi a részletek aprólékos leírása, valamint annak állandó, gyakran fölösleges demonstrálása, hogy a szerzô valóban ott volt, és részt vett az idegen világban. Az etnográfia mint mûfaj hasonlóságokat mutat az utazók és a felfedezôk beszámolóival, amelyeknek fô motívuma az olvasó számára ismeretlen népek és tájak romantikus felfedezésének elbeszélése. Bár az etnográfusok írásaiban mindig megvolt ez a romantikus felfedezôi hajlam is, igyekeztek a tudomány céljainak is eleget tenni, és eltávolodni az utazók és az amatôr etnográfusok beszámolóitól. Az etnográfia mint tudomány legfôbb célkitûzése a nyugati civilizáció elterjedésétôl fenyegetett kulturális sokféleség megôrzése lett, különösen a gyarmatosítás korában. Az etnográfus a változó kultúrák hitelességét igyekezett megragadni írásaiban, hogy aztán beiktassa ôket az antropológia nagyszabású összehasonlító munkájába, melynek a társadalmi és a gazdasági fejlôdés nyugati elképzelését kellett alátámasztania. A megôrzés mint érvényes tudományos cél motívuma (a ma már halványabb romantikus felfedezô-motívummal együtt) napjainkban is erôsen jelen van az etnográfiában. Jelenleg az a probléma, hogy ezek az indíttatások már nem elég hûen tükrözik a világot, amelyben az etnográfusok dolgoznak. Ma már nincsenek ismeretlen, felderítetlen népek, s az elnyugatiasodás fogalma túlságosan leegyszerûsített képet ad a mai kulturális változásokról, nem elég ahhoz, hogy az antropológia más kultúrák iránti érdeklôdését a megôrzô szándékkal indokolja. De az etnográfia funkciója ettôl még nem avult el, csak elbeszélô céljai változtak. A világ népeinek kultúráját állandóan újra fel kell fedezni, mivel a változó történelmi körülmények között a népek maguk is állandóan újrateremtik saját kultúrájukat, különösen egy megbízható metanarratívákat vagy paradigmákat nélkülözô korban, márpedig a miénk a „poszt-állapotok" kora – a modernitás, a gyarmatbirodalmak, a hagyományok utáni kor. Az etnográfia funkciójának folytonossága új elbeszélô célokat kíván, s az etnográfiai realizmus múltbeli hagyományaival való kísérletezgetések valójában arról szólnak, hogy mik is legyenek ezek az új célok.
  Az etnográfiai mûvek egykor a kultúra holisztikus ábrázolására törekedtek; ez volt a funkcionalizmus, a szociális és a kulturális antropológiában uralkodó elmélet rendeltetése is. Az 1960-as évektôl kezdve azonban a gyakorlati érdeklôdés és az elméleti viták egyaránt elmozdultak a „szellemi kultúra" megfejtésének és értelmezésének irányába – „megérteni a bennszülött nézôpontját, az élethez való viszonyát", az etnográfiai módszer Malinowski-féle klasszikus megfogalmazásában. A terepmunka és az etnográfiai írások feladatának ebbôl az újragondolásából született az interpretatív antropológia.

Az interpretatív antropológia kezdetei

  Az interpretatív antropológia az etnográfia gyakorlatáról és a kultúra fogalmáról szóló szerteágazó elmélkedések fedôneve. Az 1960-70-es években nôtt ki az akkor uralkodó társadalomelméleti irányzatokból: Talcott Parsons szociológiájából, a klasszikus weberi szociológiából, valamint számos filozófiai és eszmei divatirányzat – a fenomenológia, a strukturalizmus, a strukturális és transzformációs nyelvészet, a szemiotika, a frankfurti iskola kritikai elmélete és a hermeneutika – együttes hatásából. Ezekbôl az elméleti forrásokból merítettek a példátlanul akadémikus viták, melyek az etnográfia kezdeteitôl fogva meglévô, elsôdleges törekvésérôl szóltak, mely szerint az etnográfus célja, hogy felderítse a „bennszülött nézôpontját", és megvilágítsa, hogy a különbözô kultúrák valóságértelmezései hogyan hatnak a társadalom mozgásaira. Ezeket az elméleteket alkalmazták a kommunikatív folyamatok vizsgálatára is, amelyek során a terepen dolgozó antropológus ismereteket szerez a vizsgált alanyok kulturális jelentésrendszereirôl, hogy aztán etnográfiai szövegekben ábrázolja ôket. Az etnográfiai értelmezések érvényességét magának a kutatási folyamatnak a teljesebb megértésén és megvitatásán mérték le. Az interpretatív antropológia tehát egyszerre két szinten mûködik: beszámol más világokról, és egyben elmélkedik az effajta beszámolók ismeretelméleti megalapozásáról.
  Az elmúlt két évtizedben az antropológiában lezajlott változásokról szóló kommentárok mind azt emelik ki, hogy a hangsúly a viselkedés és a társadalomszerkezet – a „társadalom természetrajza" – ábrázolásáról a jelentés, a jelképek és a nyelv feltérképezésére tolódott át, annak az új felismerésnek a következtében, hogy a társadalmi élet elsôsorban a jelentésekrôl szóló egyezkedés. Ám az, hogy ma a kultúrát elsôsorban jelentések rendszereként értelmezik, magára az értelmezési folyamatra, vagyis az etnográfiára mint az ismeretszerzés folyamatára is kihat.
  A Clifford Geertz-féle metafora, a kultúra mint szöveg , élesen elkülöníti a behaviorista tudóst és a kultúrák értelmezésének a hívét. E nézet szerint a cselekedetekbôl a megfigyelô ugyanúgy jelentéseket olvashat ki, mint az írásos vagy a szóbeli anyagokból. Sôt, nemcsak az etnográfus „olvas bele" jelképeket a tettekbe, hanem maguk a megfigyeltek is, egymással való kölcsönhatásaik során. A kérdés persze az, hogy ez a hatásos metafora – az értelmezés mint szövegek olvasása, mind a megfigyelô, mind a megfigyelt által – hogyan jelentkezik a kutatási folyamatban. S ez az interpretatív antropológiában ma uralkodó problémához vezet: hogyan gyárt értelmezéseket az antropológus, aki maga is informátorai értelmezésébôl dolgozik. Az interpretatív antropológia vonzereje ma épp abban áll, hogy elgondolkoztat az etnográfiai beszámolók természetérôl, melyek nemcsak a (bármely elméleti irányzatot képviselô) antropológiai tudás alapjai, hanem más társadalomtudományoknak is segítséget nyújthatnak abban, hogy az ábrázolás érvényességének mai válsága közepette megoldják saját problémáikat.
  Az 1930-as évektôl kezdve az etnográfiai írásokat egyre jobban áthatotta a Bronislaw Malinowski és A. R. Radcliffe-Brown által Angliában kifejlesztett funkcionalizmus. A funkcionalizmus módszertani irányelvek összessége volt, melyek elsôsorban azt hangsúlyozták, hogy az etnográfus mindig tegye fel magának a kérdést: egy adott intézmény vagy hiedelem hogyan kapcsolódik a többi intézményhez, és milyen mértékben járul hozzá a szocio-kulturális rendszer egészének, vagy bizonyos kialakult társadalmi tevékenységeknek a fennmaradásához. A funkcionalisták különösen azt szerették kimutatni, hogy a társadalom látszólag gazdasági intézményeit valójában a vallás vagy a vérségi kapcsolatok alakították ki, hogy a rituálé serkenti a gazdasági termelést és politikaszervezô erôvel is bír, s a mítoszok nem haszontalan mesék, hanem a társas viszonyokat szabályozó okiratok.
  A zsákutcából, amibe az egyre merevebb és akadémikusabb tipológiai vitákkal, és az intézményrendszerek száraz felvázolásával jutott, az antropológia az 1960-as években került ki a francia strukturalizmus, és – furcsa módon – az akkori legjelentôsebb funkcionalista teoretikus, Talcott Parsons hatására. Mindkét irányzat azt vizsgálta, hogy milyen fogalomrendszeren alapulnak az adott kultúra intézményei. A Parson-féle kulturális rendszer minden társadalmat a saját viszonylatain belül vizsgált, míg Lévi-Strauss strukturalizmusa a minden kultúrára jellemzô, egyetemes grammatikát kutatta. Tehát mindkettô áthelyezte a hangsúlyt a társadalomszerkezetrôl a szellemi vagy kulturális jelenségekre.
  A követendô modell a nyelvészet lett, mert a nyelvet egyre többen tartották a kultúra központi jelenségének, és mert a nyelvészet az antropológiánál egzaktabb módszert fejlesztett ki a kulturálisan meghatározott struktúrájú jelenségek vizsgálatára, és e jelenségek a beszélôk számára nem tudatos, úgynevezett mélystruktúrákként való azonosítására. A nyelvészeti modellekkel többféle módon is kísérleteztek: a legfontosabb változatok a kognitív antropológia (Tyler), a strukturalizmus (Lévi-Strauss), és a szimbolikus analízis (Geertz). Az elsô megkísérelte kulturálisan semleges kategóriák „objektív" hálózatán ábrázolni a kulturális kategóriákat; a második a kultúrát különbségek rendszereként ábrázolta, ahol egy egység jelentését más egységekkel való szembeállítása határozza meg; a harmadik pedig a szavak, tettek, fogalmak, és más szimbólumok által hordozott rétegezett, többszintû jelentéshálózatokat igyekezett feltárni.
  A kognitív antropológia objektív hálózatairól bebizonyosodott, hogy azok is csak kulturálisan meghatározott konstrukciók; korántsem semlegesek, hiszen áthatják ôket az elemzô saját kulturális kategóriái és feltevései. A strukturalizmust – kevésbé megsemmisítô módon – azzal bírálták, hogy túlságosan eltávolodott a társadalmi szereplôk szándékaitól és tapasztalatától, az antropológiai szimbolikus analízist pedig épp az ellenkezôjével vádolták: nem elég rendszeres, ott (és úgy) lát jelentést, ahol (és ahogy) az elemzônek jólesik, nincs objektív módszere és elbírálási szempontjai.
  Az egyik válasz erre az volt, hogy a kultúrák egymást megértése (s ez igaz minden társas kapcsolatra) voltaképpen csak párbeszéd által több-kevesebb sikerrel megkísérelt közelítés, más szóval a megértés korrekciója mindkét fél által, egész addig, amíg az adott interakcióhoz szükséges egyetértési szintre el nem jutnak.
  A kritikára több antropológus úgy reagált, hogy megpróbálta fogalmilag megragadni, mit jelent a kultúrát a bennszülött szemszögébôl ábrázolni. Ezek a kísérletek az európai gondolkodás különféle irányzataiból merítettek. A fenomenológia az antropológiában a bennszülöttek világlátásának a részletes leírását jelenti, ahol az etnográfus véleménye lehetôség szerint zárójelbe kerül. A hermeneutika ugyanígy annak szentel a legnagyobb figyelmet, hogy a bennszülöttek hogyan fejtik meg saját komplex „szövegeiket", legyen szó bár valódi szövegekrôl, vagy a kulturális kommunikáció más formáiról, például rítusokról. A marxista elemzés pedig azzal foglalkozik, hogyan szolgálnak a kulturális eszmék politikai vagy gazdasági érdekeket.
  Az interpretatív antropológia kísérleti etnográfiai írásai e három elméleti hatásról árulkodnak. Az írásról zajló vitákban mostanában egyre inkább a párbeszéd metaforáját lehet hallani, s a korábbi szöveg-metafora lassan feledésbe merül. A párbeszéd fejezi ki azt az aktív kommunikációs folyamatot egy másik kultúrával, amelyben az antropológus (és olvasója) részt vesz. Kétirányú, kétdimenziós csereüzletrôl van szó, hiszen mind a kulturális rendszeren belül, mind azon kívül, a jelentésrendszerek között szükség van értelmezésre. A párbeszéd egyszerûnek látszó fogalma mögött bonyolult elméleti – de az etnográfiai gyakorlatra is közvetlenül vonatkoztatható – gondolatok rejlenek, úgymint Gadamer dialektikus párbeszéd-fogalma; Lacan megfigyelése, mely szerint minden kétoldalú párbeszédben vagy interjúban jelen van egy „harmadik fél" is; valamint a Geertz-féle „tapasztalat-közeli" és „tapasztalat-távoli" fogalmak szembeállítása.
  A bennszülött szemszögének megértéséhez Geertz szerint nem az kell, hogy beleéljük magunkat a helyzetébe. Az empátia jól jöhet, ám a kommunikáció kettôn áll. A mindennapi beszélgetésben számtalan fölösleges üzenet hangzik el, és a felek addig módosítanak, amíg el nem jutnak az egyetértéshez, illetve a jelentéshez. A kultúrák közti kommunikáció során, valamint akkor, amikor egyik kultúráról írunk egy másik kultúra tagjainak, a kulturális Másik tapasztalat-közeli, helyi fogalmai szembekerülnek az írónak és olvasóinak megszokottabb, tapasztalat-távoli fogalmaival.
  Csakhogy nem társadalmi kontextusuktól elszigetelt fogalmak, illetve kategóriák egymás mellé kerülésérôl van szó. Lacan és mások rámutattak, hogy két ember beszélgetésében mindig jelen van legalább egy harmadik, vagyis a közvetítôk: a nyelvbe ágyazódott, tudattalan kulturális struktúrák, terminológiák, és nem nyelvi jellegû viselkedésformák. A kommunikációnak ezek a közvetítô struktúrái a párbeszédként felfogott etnográfiai elemzések tárgyai.
  Gadamer történelmi hermeneutikájának a párbeszéd-fogalma végül magában foglalja mind az egymás mellé helyezés, mind a közvetítés fogalmát. Gadamer a történelem múltbeli horizontjának az értelmezésével foglalkozik, de az értelmezés problémája ugyanaz, akár idôbeli, akár kultúrák közötti utazásról van szó. Minden történelmi korszaknak megvannak a maga feltevései és elôítéletei, s a kommunikáció folyamata nem más, mint saját korszakunk (vagy kultúránk) fogalmainak a mozgósítása a másik fogalmainak a megértésére. Elkerülhetetlen tehát, hogy – mondjuk – Tours-i Gergely mûveit a 9. századi és a 20. századi olvasó minôségében és tartalmában is egészen máshogy fogja fel. A történelmi hermeneutika feladata, hogy megvilágítsa, miben áll ez a különbség, a kulturális hermeneutika pedig az etnográfiai folyamatra vonatkoztatva teszi ugyanezt.
  Hogyan kapcsolódnak ezek a legutóbbi antropológiai elméletek a tudományág múltbeli hagyományaihoz? Az amerikai antropológia modern történetének kontextusában az interpretatív antropológia a relativizmus új erôre kapott és kifinomult örököse, hiszen a kulturális antropológia úttörô szerepet töltött be a relativizmus elterjedésében, sôt az 1920-30-as években maga a tudományág is a relativizmus alapjaira építkezett. A relativizmust sokan vádolják azzal, hogy nem módszer, s nem az értelmezési folyamat egyik elmélete, hanem doktrína. Bírálói szerint a relativizmus minden értékrendszert érvényesnek ismer el, s ezzel lehetetlenné teszi az erkölcsi ítéletet; a kulturális különbségek túlzott tiszteletben tartása pedig gátolja az általános sémák létrehozását, amelyek minden tudomány fejlôdéséhez nélkülözhetetlenek.
  Napjainkban azonban az interpretatív antropológián belül a relativizmus erôsen elméleti beállítottságúvá vált, a vitás kérdéseket ma már jóval sokrétûbben, és történelmileg megalapozottabban teszik fel, mint az antropológia úttörô korszakában. A mai interpretatív antropológia, ami a korábban tárgyalt párbeszéd-metaforával foglalható össze, voltaképpen maga a relativizmus mint a kultúrán belüli és a kultúrák közötti kommunikáció vizsgálatának módja. A tagadhatatlanul globális politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal szemben az etnográfia, mint a relativizmus és az interpretatív antropológia gyakorlati megtestesülése, megkérdôjelezi az olyan társadalomelméleti valóságképeket, amelyek átsiklanak a kulturális sokféleség ténye fölött, hogy általánosíthassanak, vagy egyetemes értékeket állapíthassanak meg. Az interpretatív antropológia nem tagadja az alapvetô emberi értékek hierarchiáját (ahol a tolerancia a csúcshoz közel helyezkedik el), s az általánosítást sem ellenzi, csupán a kritikus igen fontos szerepkörét tölti be a társadalomtudományok és a többi társtudomány között.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre:  lettre@c3.hu