AKI LÁTJA, MIT A MÁSIK NEM LÁT

  A sztrájk miatt most még koszosabb a medence, magyarázkodik az ember franciául. – Nem szeretek sztrájkolni, de megorrolnak, ha kihúzom magam. Utána kétszer annyi a takarítani való. Igazából nem szeretem ezt az állást. Negyven évig az irodán dolgoztam, a fordulat után aztán valaki másból csináltak szállodaigazgatót, én meg uszoda-felügyelô lettem. Nem is tudok éjszaka aludni miatta. Gyomorpanaszaim vannak. Még örülhetek, hogy egyáltalán van munkám. Nagyon nagy baj lenne, ha megkérném, várjon, amíg kitakarítom a medencét? – Csak azért jöttem, hogy írjak – magyarázom. – Olyan csodálatos nyugalom van itt. A hatvanéves férfi elôször egy székkel cipekedik elô, aztán asztalt, napernyôt hoz. – Kér nyugágyat is? Magam elé teszem az írószerszámokat, az újságot, a naplómat és az üres jegyzetfüzetet. Itt, Maliban, annak is fôvárosában, Bamakoban most egy ideig nem akarok új élményeket. Az Afrikában töltött legutóbbi két hetet egyelôre nem voltam képes feldolgozni. Minden egyes nap újabb asszociációkat, emlékeket és gondolatokat ébresztett, szeretném papírra vetni valamennyit. Mintha már hónapok óta nem írtam volna, s már nem is tudnám, hogy fogjam kézbe a tollat. Táskámból elôhúzok egy üveg ásványvizet, kortyolok belôle egyet-kettôt, mielôtt munkához látok. Körülnézek. Mögöttem, a magas sövénykerítés túloldalán száguldó forgalom. Tôlem úgy tíz méterre két kisfiú várja türelmesen amíg a medencét takarítják. Mellettük mindenféle kacattal teletömött táska hever. – Szabadnapjuk van, – mondja az öregember – iskolai szünet, az anyjuk meg elengedte ôket az uszodába. Gyakran járnak ide. Az öregúron kívül még két másik ember dolgozik. Az egyik a szemetet meg az elszáradt leveleket gereblyézi a pálmafák és a bokrok közül, jókora kupacba gyûjtve, a másik az öltözôket meg a vécéket takarítja slaggal. Képtelen vagyok formába önteni azt, ami az elmúlt két hétben annyira imponált nekem, papírra vetni az élményeimet, hogy az olvasó, pontosan úgy, ahogy én, hatása alá kerüljön mindannak, amit láttam. Magam elé bámulok, mindenütt érzem a verejtékcseppeket, a homlokomon, a nyakamon, a hónaljamban, a térdhajlatomban, nézem a két fiút, türelmesen, némán ülnek egymás mellett a nyugágyban, közöttük a táska. A fehér blokkpapír vakítóan ragyog a napsütésben, belefájdul a szemem. A napernyô kevés árnyékot kínál. Választanom kell: vagy magam legyek árnyékban, vagy a papírlap. A gyerekek a táskában kotorásznak. Az idôsebbik elôhúz egy-egy salátás-fasírtos szendvicset, anyjuk gondosan átlátszó fóliába csomagolta. Kibontják a papírból, felállnak a nyugágyból, felém tartanak. Mindkettô egyszerre dugja orrom alá a szendvicsét. Hogy kérem-e a kenyeret, vagy legalább a felét. Tanácstalan vagyok, nézem a kenyeret, míg rá nem jövök, hogy ezek a gyerekek ugyanolyan nevelésben részesültek, mint én. Az iskolában annak idején magam is mindig megosztottam a kenyeremet, a narancsomat, sôt még az almámat is, inkább odaadtam a mandarin összes gerezdjét, semhogy irigynek tartsanak. Udvariasan visszautasítom a szendvicset. Ezt is a múltban tanultam, ezt a visszautasítást. Mindig, minden helyzetben úgy volt udvarias, ha az ember visszautasította, amit felkínáltak neki. Ha a másik igazából akart adni valamit, akkor a sütemény, a kenyér, a cukorka végül úgyis a szájadban kötött ki, mert egyszerûen beletömték. A gyerekek nem lepôdnek meg, hogy visszautasítom a szendvicset, számítottak rá, látom a szemükön. Biccentenek, s most az öregemberhez sietnek a kenyerükkel, aki kissé szórakozottan szintén nemet mond, utána a bambuszgereblyés férfihoz lépnek, ô kezét a kisebbik fiú vállára teszi, a nagyobbiknak megsimogatja a kobakját, de egyértelmûen elutasító mozdulatot tesz, végül a vécék körül szorgoskodó embert veszik célba, de az már messzirôl integet, hogy neki igazán nem kell. A gyerekek visszaballagnak a nyugágyakhoz, jóízûen majszolják a szendvicseket. Iowában történt egy étteremben, ahol egy amerikai fiatalember észrevette, hogy egy magyar író és én evés közben egész idô alatt egymás étkezési szokásainak elemzésébe merülünk, mindkettônket a kínálgatásnak és visszautasításnak láthatóan ugyanabban a kódrendszerében neveltek. Kölcsönös szimpátiánk ettôl csak növekedett, de az amerikaira nevetséges hatást tettünk. – Ha engem valaki megkínál valamivel, amit szeretek, elfogadom, és ha nem gondolta komolyan, akkor marha volt, hogy megkínált, mert én bizony gátlástalanul megeszem – mondta. Mondjuk, hogy én vagyok az az éhes amerikai, aki más szokásokban nevelkedett, nos, akkor a két fiú közül az egyiknek már nem lenne meg a szendvicse, kettejüknek kellene osztozniuk a megmaradt egyetlen kenyéren. A gyerekek egy röpke pillanatig sajnálkozva összenéznének, de mást nem lehetne leolvasni róluk, s a kenyerük legutolsó darabkáját is megosztanák, minden duzzogás nélkül. Olyan ez, mint a „látom, látom, amit te nem"-játék. Elsô szumátriai utazásunk alkalmával a fiunk négy éves volt, zsúfolásig tömött buszban zötykölôdtünk a sivatagban, akkor történt valami hasonló. Az egyetlen turista rajtunk kívül egy német diák volt, ô is ott ült velünk a busz hátuljában. Hatalmas hátizsákját az igencsak szûkös helyi viszonyok ellenére a lába közé fogta, szemmel akarta tartani a csomagját. A fiam az ölemben ült, az ablaknál. A harminchat órás út elôtt, kivételképpen, vettünk neki egy tekercs cukorkát. Akkoriban – 1977-et írtunk – a buszállomások melletti aprócska boltokban szinte semmit nem lehetett kapni, amit vettünk, nyomorúságos kis tekercs volt, hat ragadós, filléres nagyságú pasztillával, de a mi gyerekünknek, aki soha nem kapott édességet, mesés finomságnak számított. Megígértettük vele, hogy az egész útra beosztja. Amilyen türelmes volt világéletében, a gyerek most is csak bedugta néha izzadt kis mancsát a zsebébe, hogy a markában tudja a tekercset, de nem evett belôle, amíg a cukorka a nagy melegtôl meg a szomjas gyerektoroktól igazán meg nem érett a bekapásra. Ahogy tanítottuk, elôször nekem kínálta oda a tekercset, amit én természetesen nem fogadtam el. A mellette ülô apja is visszautasította, de elôbb úgy tett, mintha kivett volna egyet a tekercsbôl. Ezt követôleg a gyerek elôrehajolt, hogy odatartsa a német elé a tekercset, aki mohón lecsapott rá, s erôs akcentusával csak ennyit mondott: „Thank you very much." A gyerek türelmesen várta, hogy a tekercs majd egy cukorkával szegényebben visszatér, de én már tartottam attól, ami a valóságban be is következett: a tekercs nem tért vissza. A gyerek ránk nézett, a tekintete ezt mondta: a fiú nem érti, jaj de buta. De többé nem panaszkodott, csak kuncogott egy kicsit, amikor az út végén vettünk neki egy új tekercset, hogy jóvátegyük a történteket. Értem, értem, amit ô nem ért. Nem kultúrák összeütközése, csak szokásoké. Az öregember megadja az engedélyt a fiúknak az átöltözéshez, mehetnek a kabinokba. – Már tiszta minden – mondja. Nekem is int, én is mehetek, ha akarok. Kortyolni készülök a literes ásványvízbôl, de rájövök, hogy legalább a kisfiúkat meg kellene kínálnom. Nincs ínyemre, hogy mindnyájan ugyanabból az üvegbôl igyunk, és hol van az megírva, hogy a gyerekek majd udvariasan visszautasítják? A férfi, aki még mindig szemetet halász a vízbôl a hálójával, odaint a vízhez, valamit mutatni akar. Eleinte úgy teszek, mintha nem érteném, hogy hívnak, túlságosan lusta vagyok, hogy felálljak a székrôl és kimenjek az éles napsütésbe. Ugyan mi lehet olyan érdekes egy klórvizes uszodamedencén?... A férfi azonban nem hagy fel az integetéssel. Kénytelen-kelletlen leteszem a töltôtollat, szép lassan rátekerem a kupakot. Kelletlenül felegyenesedem. A napernyô alól azonban nem mozdulok egy tapodtat sem, s azzal, hogy kezem a szemem fölé tartom, azt a benyomást keltem, igazán mindent elkövetek, hogy benézzek a vízbe, abba az irányba, ahová a férfi mutat. Úgy teszek, mintha nem érteném, hogy azt akarja, menjek oda hozzá és hajoljak a víz fölé. Bûntudattal telve, hogy mostanáig olyan sokat piszmogtam, végül mégis ott állok mellette és belebámulok a vízbe, hogy lássam, amit ô lát. Nem látok semmit. Ujját közvetlenül az arcom elé tartja, hogy tekintetemmel az ujját követve meglássam, amit mutatni akar. Szorosan egymás mellett állunk. Próbálom elképzelni, mit kell látnom... A nap hevesen süt, a szemem nehezen szokja meg a víz tükrözôdése miatt. Egy bogár? Valami állat? Mi tud megélni a klóros vízben? Talán lepke száll ott? A vízben van vagy a víz színén lebeg? Tán valami szemét, vagy valami, ami szép? Kapkodva faggatom a férfit, ahelyett, hogy higgadtan szemügyre venném a vizet. A férfi tesz egy mozdulatot, kis félkört ír le a levegôben, aztán ismét a kék klór irányába mutat. – Nagyon szép – magyarázza barátságos, elnyújtott hangján. – Valami hajba való? – kérdezem, mert asszociációim továbblódulnak a levegôbe rajzolt kis félkörbôl kiindulva meg amiatt is, hogy annyira hív, engem hív a vízhez. Talán azt hiszi, hogy az enyém, vagy nekem akarja adni... – Lent van a medence fenekén? – Elôrehajolva meredek a tiszta vízbe, a kékre festett medencefenékre. Tán azt szeretné, ha kihalásznám, mert szerinte valami értékes dologról van szó? Semmi kedvem úszni. Az ég szerelmére, fortyogok magamban, mikor azon fáradozom, hogy papírra vessek valamit, miért kell a forró napsütésben hülyemód egy úszómedence fenekére bámulnom. – Ott, ott – mutogat az ember. Hagyjon békén, gondolom magamban, nem érdekel. Na tessék, már el is felejtettem, mit akartam írni, az isten verje meg. Magam elé meredek. Már nem nézek sehová. – Eltûnt, – mondja az ember csalódottan, – eltûnt. Talán mindjárt újra visszajön. Boldogan, hogy végre visszamehetek a napernyô alá, most mégis küldhetek felé egy ôszinte mosolyt. A kisfiúk épp most lépnek ki a kabinból, a kisebbik, úgy négy-öt év körülinek gondolom, a vizesüvegem felé mutogat. Hogy ihat-e egy kortyot. – Vidd az egész üveget, – mondom, mert nem akarok már inni belôle, ha egyszer összenyalta, de a fiú letép egy nagy levelet az egyik bokorról, kis tölcsért sodor belôle, belehelyezi az üveg nyílásába, úgy iszik. Most már mindenkinek odakínálom a vizet, de a többiek udvariasan elutasítják. Aztán valamivel késôbb, mikor az írással még mindig nem boldogulok, bûntudat fog el, s megkérdem a férfit, ott van-e még az a valami a vízben és hogy bemenjek-e érte. – Nem lehet megfogni, – mondja az ember. – Nagyon szép, a mi országunk, Mali zászlajának a színei, de nem lehet megfogni, nem lehet... – Ráncos kezével újabb mozdulatot ír le a levegôben. A félkört. – Pillangó? – kérdezem, noha jónéhányszor megkérdeztem már. A férfi a fejét rázza. Aztán egy képzeletbeli képet rajzol az asztalra, s franciául ismételgeti: „Szép, szép." Megvonom a vállam, kissé teátrális mozdulattal felemelem a kezem a levegôbe, felsóhajtok: „Sajnálom, nem tudom, mire gondol." Erre aztán fogja a tollamat, letekeri a kupakját, s remegô kézzel berajzol a naplómba egy szivárványt.

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu