AMADOU HAMPATE BA

SZÁJRÓL SZÁJRA


  Aki az afrikai történelemben tradícióról beszél, a szájhagyományról beszél, az afrikai népek lelkéhez és történetéhez nem is lehet közelférkôzni másként, mint erre a hagyományra támaszkodva. ezekre a különféle ismeretekre, amelyeket szájról szájra, mestertôl tanítványnak adva örökítettek át hosszú idôkön keresztül. Ez az örökség nem ment veszendôbe, ott van a nagy megôrzôk utolsó nemzedékének emlékezetében, akikrôl elmondható, hogy ôk Afrika eleven memóriája.
  A modern társadalmakban, ahol az írott szó elsôbbséget élvez a kimondott szóval szemben, ahol a könyv a kulturális örökség legfontosabb hordozója, sokáig azt gondolták, hogy az írásbeliség híján lévô népek a kultúrának is híján vannak. Semmi nem bizonyítja eleve, hogy az írott szó hívebben adja vissza a valóságot, mint a nemzedékrôl nemzedékre átadott szóbeli tanúságtétel. Az oralitás társadalmaiban nemcsak az emlékezôtehetség fejlettebb, de erôsebb az ember és a szó közötti kötelék is. Ahol nincs írásbeliség, az embert az adott szava köti. A szó kötelez. A társadalom belsô tartása a szó értékén és tiszteletén alapul.
  A szájhagyomány egyáltalán nem csak mesékre és legendákra vagy éppen mitikus vagy történelmi beszámolókra korlátozódik. A szájhagyomány az élet nagy iskolája, lefedi és érinti az élet valamennyi aspektusát. Aki nem hatol a rejtelmeibe, annak a számára kaotikusnak tûnhet -- zavarhatja a kartéziánus gondolkodást, amelyik megszokta, hogy mindent világosan definiált kategóriákba foglaljon. Tény, hogy spirituális és materiális itt nem válik el egymástól. Mivel a mindenki számára érthetôtôl halad a csak a beavatottak számára érthetô felé, az exoterikustól az ezoterikushoz, érti a módját annak, hogy mindenkinek elérhetô legyen, hogy az ismereteiknek megfelelô szinten szóljon az emberekhez, és a képességeiknek megfelelôen mutatkozzék meg nekik. A szájhagyomány egyszerre minden: vallás, megismerés, természettudomány, szakmai beavatás, történelem, szórakozás és felüdülés, és minden egyes részletétôl bármikor el lehet jutni az eredeti egységhez.
  És mivel az afrikai kultúra az ember és a közösség mindennapi viselkedéséhez kötôdik, a szájhagyomány sem elvont, ami elválasztható volna az élettôl. A világ sajátos szemléletét jelenti, vagy inkább egy sajátos jelenlétet a világban, amit egésznek fognak fel.

A hagyományos kézmûvesség

  A tradicionális afrikai társadalomban az emberi tevékenységeknek sokszor szent vagy okkult jellegük van, fôleg azoknak, amelyek az anyagra hatnak és azt átalakítják, mivel minden dolgot elevennek tartanak.
  Minden kézmûves funkcióhoz kapcsolódik egy ezoterikus tudás, melyet nemzedékrôl nemzedékre adnak tovább, s egy kinyilatkoztatásból eredeztetnek. A kézmûves munkája szent volt, mert Maa Ngala mûvét másolja, a teremtést teszi tökéletesebbé. A Bambara hagyomány ténylegesen azt tanítja, hogy a teremtés nem zárult le, és hogy Maa Ngala, amikor földünket teremtette, befejezetlenül hagyott dolgokat, hogy Maa, a beszélgetôtársa a természetes teljességig tökéletesítse és változtassa ôket. A kézmûves tevékenység mûvelését a teremtés misztérium megismétléseként értékelik. Okkult erôt összpontosít, amelyhez mégis szabad közeledni speciális rituális feltételek betartása nélkül.
  A tradicionális kézmûvesek rituális énekekkel vagy szakrális ritmikus énekléssel kísérik munkájukat, mozdulataik külön nyelvnek számítanak. És valóban minden mesterség mozdulatai az ôseredeti teremtés misztériumát reprodukálják sajátos szimbolikájukkal, és összekapcsolódnak a szó említett hatalmával. Azt mondják: „A kovács kikovácsolja a szavakat, a takács megszövi ôket, a varga kikészíti és kisimítja."
  Vegyük a takács példáját, akinek mestersége összefonódik a térben és idôben kibontakozó teremtô szó szimbolikájával. Az avatott takács (Maabo a fulbéknál) 33 részletben ôrzi a titkot, amely a takácsmesterség alapja, és minden részletnek megvan a maga jelentése. A szövôszék például nyolc fô tartórúdból tevôdik össze, a négy függôleges rúdból, amelyek nemcsak a négy elemet (föld, víz, levegô, tûz) jelentik, hanem a négy égtájat is, és négy keresztrúdból, amelyek a köztes égtájakat jelképezik. A középen ülô takács az eredeti embert, Maa-t képviseli, aki a tér nyolc irányának a szívében ül. Vele együtt kilenc elemet kapunk, amelyek a létezés kilenc alapállapotára emlékeztetnek, a lét kilenc osztályára, a test kilenc nyílására (amelyek kapuk az élet erôi számára), a fulbéknál az emberek kilenc kategóriájára stb.
  Mielôtt a takács belekezd a munkájába, meg kell érintenie minden alkatrészt a bennük megtestesülô életerônek megfelelô szavakat vagy litániákat mondva.
  Lábának ide-oda mozgása, emelkedése és süllyedése a pedál mozgatására a teremtô szó eredeti ritmusára emlékeztet, amely minden dolog kettôsségével és a ciklusok törvényével függ össze. Állítólag ezt mondják a lábai:

„Fonyonko! Fonyonko! (Kettôsség! Kettôség!)
Mikor az egyik emelkedik, süllyed a másik
A király meghal, a herceg trónra lép
a nagyapa meghal, unoka születik
a válási viszályba az esküvô vígságának hangja keveredik."

  A vetélô ezt mondja:

„Én vagyok a sors bárkája,
a láncfonalak szirtjei között cikázom
és ez az élet.
A jobbparttól haladok a balpart felé
és leoldom magam.
Az élet állandó jövés-menés
örökös odaadás."

  Az anyag csíkja egyre hosszabb lesz, és egyre rúdra tekeredik a takács ölében. A múltat jelképezi, míg az orsó a még le nem gombolyított, meg nem szôtt fonallal a holnap titkát szimbolizálja, a valamivé levés ismeretlenségét. A takács ezt mondogatja:"Ó holnap! Ne tartogass nekem kellemetlen meglepetést!"
  Összesen nyolc mozdulatból áll a takács munkája, amelyek ide-oda váltakoznak (a láb, a kéz, a vetélô és a vetülékszálak ritmikus keresztezôdésével), s a szövôszék nyolc rúdjának és a mitikus pók nyolc lábának felelnek meg, aki a takácsok elôdjének megtanította a tudományát.
  Mozdulatai teszik teljessé a takács mûvét, a teremtés érhetô itt tetten, szavakkal kíséri a mozdulatait, ez maga az élet himnusza.

A tûz mestere

  A hagyományos kovács az átváltozás titkát ôrzi. Végülis ô „a tûz mestere". Mitikus eredetû és a fulbe hagyomány „a Föld elsô gyermekének" nevezi. Ismeretei Maa-ra, az elsô emberre mennek vissza, akinek teremtôje, Maa Ngala tanította meg többek között a kovácsmesterség titkait. Ezért hívják a kovácsot Fan-nak, ugyanazt a nevet viseli tehát, mint Fan az ôstojás, amelybôl az egész mindenség kikelt, s amely az elsô szent kovács volt.
  A kovácsolás elemei szexuális szimbolikával telítettek, egy kozmikus teremtési aktus kifejezôdése vagy tükrözôdése ez.
  A két kerek fújtatót, amelyet a kovács segédje mûködtet, a herékhez hasonlítják. A levegô, amivel megtelnek, az életelem, amit a falloszt jelképezô fúvókán fújtatnak az anyaméhet idézô kemencébe, ahol az átváltozás tüze lobog. A
  A tradicionális kovács a kovácsmûhelybe csak egy rituális fürdô után léphet be, amelyet bizonyos levelek, kérgek és gyökerek fôzetébôl állít össze a napnak megfelelôen. A növények (akárcsak az ásványok és az állatok) hét osztályba vannak sorolva a hét napjai szerint az analóg megfelelés törvénye alapján. A fürdô után a kovács különleges ruhadarabokat vesz magára, mert nem léphet akármilyen öltözetben a mûhelybe. A mûhelyt is megtisztítja minden reggel, azaz átfüstöli olyan növényekkel, amelyeket csak ô ismer.
  Ha bevégezte mindezeket a procedúrákat és tisztára mosta magát a külvilágtól, szakrális állapotba került. Ismét tiszta és az ôskovácsmesterhez hasonlatos. Csak akkor kezdhet Maa Ngala yomdokaiba lépni és „teremteni" azzal, hogy az anyagot átváltoztatja és megformálja. (Fulfulde nyelven baylo-nak hívják a kovácsot, ami átváltoztatót jelent.)
  Mielôtt belefog a munkájába, szólítja a teremtés legfôbb elemeit (föld, víz, levegô, tûz), amelyek természetesen adottak a kovácsmûhelyben. Mindig ott van egy vízzel töltött edény, a tûz a kemencében, a fújtatón át küldött levegô és a mûhely elôtti földkupac.
  Munka közben a kovács különleges szavakat mond és megérint minden szerszámot. Ha az üllôhöz ér, amely a nôi fogékonyságot szimbolizálja, ezt mondja: „Nem Maa Ngala vagyok, csak az ô mása. ô teremt, nem én." Aztán vizet vesz vagy egy tojást, az üllônek adja e szavakkal: „Íme a nászajándékod." Veszi a hatalmas, falloszt jelképezô kalapácsot, rásújt vele néhányszor az üllôre, hogy „fogékonnyá" tegye. Amint így létrehozta a kapcsolatot, nekikezdhet a munkának.
  Az inas nem tehet föl kérdéseket. Csak néznie szabad és fújtatni. Ez a tanulóévek „néma" idôszaka. Amilyen mértékben elôrehalad a megismerésben, annál bonyolultabb ritmusban fújtat, és minden ritmusnak megvan a külön jelentése.
  A tanulóévek orális szakaszában a mester fokozatosan átadja tanítványának minden tudását, gyakorol vele, javítgatja, amíg eljut a mesterfokra. Egy „felszabadítási" ceremónia után az újdonsült kovács elhagyhatja mesterét és felállíthatja saját mûhelyét. A kovács rendszerint egy másik kovácshoz küldi el tanulni a saját gyerekeit. A közmondás azt mondja: „A mesternek nem a felesége és a gyerekei a legjobb tanítványai".
  A hagyományos kézmûves, aki Maa Ngalaát utánozza és mozdulataival a teremtés aktusát ismétli meg, nem „munkát" végez a szó tisztán gazdasági értelmében, hanem egy feladatot hajt végre, amennyiben az élet alaperôit veti be és használja föl minden tekintetben. Mûhelyének csendjében az örök teremtés megismételt misztériumában részesedik. A kovács tudásának az élet nagyrészét át kell fognia. Nagy tiszteletben tartott okkultista ô, és mivel ismeri a tûz és a vas titkait, egyedül ô jogosult a körülmetélés elvégzésére, a komoly beavatásban is mindig egy kovács „a kés nagymestere". Nemcsak abban jártas, ami a fémekkel kapcsolatos, hanem a növények osztályozását és tulajdonságait is nagyon jól ismeri. Az olvasztókemence mellett álló kovács, aki szétválogatja az ásványokat majd összeolvasztja a fémeket, jut a legmesszebbre a megismerésben. Az olvasztár ismereteihez hozzáteszi „a föld ölének fiaira" (a mineralógiára), a bozót (az állatok) és a növények titkaira vonatkozó teljes tudást. Ténylegesen tudja, milyen növények nônek ott, ahol a föld egyfajta fémet tartalmaz, és pusztán a növényeket és a köveket figyelve nyomára tud jutni egy aranylelôhelynek. Ért a föld és a növények megigézéséhez. Mivel a természetet elevennek, különbözô erôktôl áthatottnak fogják fel, minden cselekvést, ami ezeket megzavarja, a szent egyensúlyt védô rituális viselkedésmódnak kell kísérnie, mert minden mindennel összefügg, minden kihat mindenre, minden cselekvés megrendíti az életerôket és következmények egész láncolatát vonja maga után, amelyeket az embernek el kell viselnie. A tradicionális kézmûves a tudás inkarnációjának tipikus példája nemcsak gesztusaiban és tetteiben, hanem egész életében, mivel parancsok és kötelességek sokaságát kell szem elôtt tartania, amelyek a feladatával függnek össze, és amelyek egy magatartási kódexet tesznek ki a természethez és a többi emberhez való viszony tekintetében.
  Létezik tehát egy „Útmutatás" a kovácsok, a földmûvesek, a takácsok és a többi számára, és az etnikumok szintjén a fulbék számára, valódi morális, szociális és jogi törvénykönyvek minden csoport számára, melyeket a szájhagyomány útján adnak át és követnek híven.
  Azt mondhatjuk, hogy a hivatás vagy a hagyományos szerep adja az ember lényegét. Ez a különbség a modern nevelés és a szájhagyomány között. Amit az ember a nyugati iskolában tanul -- bármilyen hasznos legyen is -- abban nem él benne állandóan, míg a szóbeli tradícióval áthagyományozott tudás az ember egész lényében ölt testet. Mivel a kézmûves eszközök vagy szerszámok a szent igék materializálódásai, az inas a kézmûvességgel való kontaktusában kénytelen minden mozdulattal az igét is megélni.
  Ezért nem lehet az orális tradíciót egészében bizonyos tudnivalók vagy ismeretek átadásaként összefoglalni. A szóbeli hagyomány sajátos embertípust teremt és formál. Azt mondhatjuk, hogy van önálló kovács-, takács-, pásztor- stb. mûveltség és mentalitás.
  Minden sajátos tradicionális tevékenység általában egy nagy beavatási vagy mágikus-vallási iskolát is jelent, közeljutást az egységhez, amelynek a beavatottság sajátos tükrözôje vagy kifejezôje.
  Ahhoz, hogy a titkos tudást és mágikus erôt az elôdök és utódok hosszú során át meg lehessen ôrizni, minden csoportnak többnyire szigorú szexuális tilalmakat kellett betartania a kívülálló személyekkel szemben, és vigyáznia kellett az endogámiára. Ez nem egy érinthetetlenségi elvre vezethetô tehát vissza, hanem arra az igényre, hogy megôrizzék a rituális titkokat a csoporton belül. Láthatjuk tehát, hogy ezek a szigorúan specializált és „szent funkciókat" betöltô csoportok hogyan jutottak el fokozatosan a „kaszt" szintjére a szónak egy az afrikai szavannákon használatos értelmében. „A háború és a harcos teremtette a rabszolgát," -- mondják -- „ de isten teremtette a kézmûvest (a nyamakalát)."
  A kasztok alá-fölérendeltségének fogalma tehát nem egy hagyományos szociológiai realitáson alapul. Az idôk folyamán ez csak néhány helyen volt meg, valószínûleg egyes birodalmak felbukkanása folytán, vagy pedig a nemeseknek fenntartott harci feladatok biztosítottak nekik egyfajta kivételezett helyzetet. Régebbi korokban a nemesség fogalma bizonyosan más volt, és a spirituális hatalom fölötte állt a világinak. Annak idején a silatigik, (a fulbék avatott mesterei) és nem pedig az ardok (törzsfônökök, királyok) vezették a fulbék közösségét.
  Szemben azzal, ahogy néhányan megírták, és megérteni vélték, Afrikában sokkal inkább félik a kovácsot, mintsem lenézik. Mivel „a föld elsôszülött fia", a tûz mestere és titokzatos erôkkel van dolga, kiváltképpen tartanak a hatalmától.
  Mindenesetre a hagyomány elvárja a nemesektôl, hogy gondoskodjanak a „kasztosodott" osztályok, avagy a myamalkalák osztályainak megélhetésérôl. ezek az osztályok élvezik dologi értékek vagy pénz elvárásának elôjogát, nem egy munka ellenértékeként, hanem mert ez a privilégiumuk, amit egy nemes nem tagadhat meg tôlük.
  A Mandé hagyományban, akiknek Mali a hazájuk, de nagyjából benépesítik a volt Biafra egész területét, a „kasztosodottakhoz" vagy nyamkalákhoz tartoznak a kovácsok, a takácsok, a famûvesek (favágók és asztalosok), a bôrmûvesek, a mutatványosok és dalnokok (griot-k).
  Mégha nincs is szó valódi „fölérendeltségrôl", a nyamkala-kézmûvesek négy osztálya mégis elônyt élvez a griot-khoz képest, mivel külön beavatás vagy tudásfajta tartozik hozzájuk. A csúcson a kovács áll, ôt követi a takács, mert az ô hivatásukhoz kell a legkomolyabb beavatás. A kovácsok és takácsok kivétel nélkül bármelyik kasztból vehetnek feleséget, mert ezek a nôk hagyományosan a fazekasságot mûvelik, és ugyanahhoz a nôi beavatási csoporthoz tartoznak.
  A vadászok, halászok és parasztok nem kasztokat alkotnak, hanem etnikai csoportokat. Az övék a legôsibb tevékenység az emberi társadalomban. A gyûjtögetés (mezôgazdaság) és a vadászat (amely kétféle vadászatot fog át: a szárazföldi és a vízi vadászatot) szintén nagy beavatási iskolákat alkotnak, mert nem lehet akármilyen módon fordulni az anyaföld szent erôihez vagy a bozót erôihez, ahol az állatok élnek. Mint a kovács, úgy ismeri általában a vadász is a bozót igéit, és alapjában rendelkeznie kell az állatvilágra vonatkozó tudással.
  A gyógyítók (akik növényekkel vagy „a szó adományával" gyógyítanak) tartozhatnak bármelyik kaszthoz vagy etnikumhoz. Sokszor kerülnek ki a domák közül.
  Többnyire minden nép örökölt különleges adottságokat, melyek a beavatással szállnak nemzedékrôl nemzedékre.
  Miután az ifjú nyankala kézmûves kitanulta a mesterségét és átment a nagy beavatáson, kész volt saját lábára állni, és többnyire faluról falura járt, hogy más mestereknél gyarapítsa a tudását. „Aki nem utazott, semmit se látott." -- mondják. Így járt mûhelyrôl mûhelyre, és tett minél nagyobb utazást az országon keresztül. A hegylakók alászálltak a síkságra, a síkföld lakói fölmentek a hegyekbe, a Béléduguból Mandéba jöttek, stb.
  Hogy fölismerjék, az ifjú kovács mindig a vállán vitte a fújtatóját, a favágó a fejszéjét, a takács a szétszedett szövôszékét a hátán, a vállán a vetélôt vagy az orsót, a varga a kis festékes tálait. Ha az ifjú ember egy nagy településre érkezett, ahol a kézmûves egyesületek külön negyedekben vannak, automatikusan elvezették ôket a vargákhoz vagy takácsokhoz stb.
  Az utazás és kutakodás során a megszerzett ismeretek mennyisége az ifjú kézmûves saját figyelmén és körültekintésén, emlékezôtehetségen és mindenekelôtt a jellemén múlott. Ha udvarias volt, elôzékeny és szolgálatkész, átadták neki az öregek a titkaikat, melyeket másra nem bíztak rá, mert azt tartják: „Az öregek titkait nem pénzzel, hanem jómodorral vásárolja meg az ember". Az utazó ember más beavatásokat fedez fel és él meg, észreveszi a különbségeket és hasonlóságokat, egyre többet ért meg. Mindenütt, ahová eljut, résztvesz a gyûléseken, meghallgatja a történelmi elbeszéléseket, a beavatás vagy a genealógia egy kiváló tanítójánál tölt némi idôt -- és így közelkerül a bejárt terület történetéhez és hagyományaihoz.
  Azt lehetne mondani, hogy akibôl doma lett, egész életében kutató és kérdezô, és nem is hagy fel ezzel soha. A szavanna Afrikájában sokat utaznak az emberek. Ebbôl az ismeretek cseréje és körforgása adódik. Ezért van az, hogy Afrikában a kollektív történelmi emlékezet ritkán korlátozódik egyetlen területre. Inkább a nemekhez és etnikumokhoz kötôdik, akik keresztül-kasul vándoroltak az egész kontinensen. Számos karaván vonult át ezen a földön egy sajátos úthálózatot használva, amelyet hagyományosan istenek és királyok ívtak -- olyan utakon, ahol biztonságban tudják magukat támadások és rablások elôl. Különben támadásnak tették volna ki magukat, vagy akaratlanul megsértenek egy helyi tilalmat, aminek drágán fizetik meg a következményeit. Amint az utazók ismeretlen vidékre értek, egy helyi méltóság elé járultak, és kezébe ajánlották a „fejüket", ô lett a védelmezôjük, mert valaki idegenjét bántalmazni, annyi mint magát a vendéglátót megsérteni.
  A világ népei közül, ezt megállapították, az írni nem tudóknak a legfejlettebb az emlékezete.
  A mai kort Afrikában a sokrétûség és a változékonyság jellemzi. Világok, mentalitások és különbözô korok rakódnak egymásra, és nem mindig értik egymást. A 20. század érintkezik a középkorral, a Nyugat a Kelettel, a kartéziánizmus, a világ elgondolásának egyik fajtája az animizmussal, a világ megélésének és a vele egész létünkkel való kísérletezés egyik módjával.
  Az ifjú „modern" vezetôk idegen modellekbôl közvetlenül átvett beállítottságokkal, jogrendszerekkel és ideológiákkal irányítanak más törvényekkel és beállítottságokkal rendelkezô népeket és valóságokat. Az európai egyetemi elvek szerint kiképzett új afrikai értelmiség számára a tradíció megszûnt létezni. Ez csupa régi történet.
  A „Bázisafrikában" azonban, amely többnyire a nagyvárosoktól -- a Nyugat szigeteitôl -- távol él, még eleven maradt a tradíció, nagy számban megtalálhatók képviselôi és ôrzôi. De meddig még? Mindenesetre el kell ismerni, a mûvelt ifjúság egy része szükségét érzi annak, hogy az apák tradíciójához forduljon, az ô alapvetô értékrendjükhöz nyúljon, hogy fellelje gyökereit és mélyebb identitásának titkát.


KARÁDI ÉVA fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/