SZÁJRÓL SZÁJRA
Aki az afrikai történelemben
tradícióról beszél, a szájhagyományról
beszél, az afrikai népek lelkéhez és történetéhez
nem is lehet közelférkôzni másként, mint
erre a hagyományra támaszkodva. ezekre a különféle
ismeretekre, amelyeket szájról szájra, mestertôl
tanítványnak adva örökítettek át
hosszú idôkön keresztül. Ez az örökség
nem ment veszendôbe, ott van a nagy megôrzôk utolsó
nemzedékének emlékezetében, akikrôl elmondható,
hogy ôk Afrika eleven memóriája.
A modern társadalmakban,
ahol az írott szó elsôbbséget élvez a
kimondott szóval szemben, ahol a könyv a kulturális
örökség legfontosabb hordozója, sokáig azt
gondolták, hogy az írásbeliség híján
lévô népek a kultúrának is híján
vannak. Semmi nem bizonyítja eleve, hogy az írott szó
hívebben adja vissza a valóságot, mint a nemzedékrôl
nemzedékre átadott szóbeli tanúságtétel.
Az oralitás társadalmaiban nemcsak az emlékezôtehetség
fejlettebb, de erôsebb az ember és a szó közötti
kötelék is. Ahol nincs írásbeliség, az
embert az adott szava köti. A szó kötelez. A társadalom
belsô tartása a szó értékén és
tiszteletén alapul.
A szájhagyomány egyáltalán
nem csak mesékre és legendákra vagy éppen mitikus
vagy történelmi beszámolókra korlátozódik.
A szájhagyomány az élet nagy iskolája, lefedi
és érinti az élet valamennyi aspektusát. Aki
nem hatol a rejtelmeibe, annak a számára kaotikusnak tûnhet
-- zavarhatja a kartéziánus gondolkodást, amelyik
megszokta, hogy mindent világosan definiált kategóriákba
foglaljon. Tény, hogy spirituális és materiális
itt nem válik el egymástól. Mivel a mindenki számára
érthetôtôl halad a csak a beavatottak számára
érthetô felé, az exoterikustól az ezoterikushoz,
érti a módját annak, hogy mindenkinek elérhetô
legyen, hogy az ismereteiknek megfelelô szinten szóljon az
emberekhez, és a képességeiknek megfelelôen
mutatkozzék meg nekik. A szájhagyomány egyszerre minden:
vallás, megismerés, természettudomány, szakmai
beavatás, történelem, szórakozás és
felüdülés, és minden egyes részletétôl
bármikor el lehet jutni az eredeti egységhez.
És mivel az afrikai kultúra
az ember és a közösség mindennapi viselkedéséhez
kötôdik, a szájhagyomány sem elvont, ami elválasztható
volna az élettôl. A világ sajátos szemléletét
jelenti, vagy inkább egy sajátos jelenlétet a világban,
amit egésznek fognak fel.
A hagyományos kézmûvesség
A tradicionális afrikai társadalomban
az emberi tevékenységeknek sokszor szent vagy okkult jellegük
van, fôleg azoknak, amelyek az anyagra hatnak és azt átalakítják,
mivel minden dolgot elevennek tartanak.
Minden kézmûves funkcióhoz
kapcsolódik egy ezoterikus tudás, melyet nemzedékrôl
nemzedékre adnak tovább, s egy kinyilatkoztatásból
eredeztetnek. A kézmûves munkája szent volt, mert Maa
Ngala mûvét másolja, a teremtést teszi tökéletesebbé.
A Bambara hagyomány ténylegesen azt tanítja, hogy
a teremtés nem zárult le, és hogy Maa Ngala, amikor
földünket teremtette, befejezetlenül hagyott dolgokat, hogy
Maa, a beszélgetôtársa a természetes teljességig
tökéletesítse és változtassa ôket.
A kézmûves tevékenység mûvelését
a teremtés misztérium megismétléseként
értékelik. Okkult erôt összpontosít, amelyhez
mégis szabad közeledni speciális rituális feltételek
betartása nélkül.
A tradicionális kézmûvesek
rituális énekekkel vagy szakrális ritmikus énekléssel
kísérik munkájukat, mozdulataik külön nyelvnek
számítanak. És valóban minden mesterség
mozdulatai az ôseredeti teremtés misztériumát
reprodukálják sajátos szimbolikájukkal, és
összekapcsolódnak a szó említett hatalmával.
Azt mondják: „A kovács kikovácsolja a szavakat, a
takács megszövi ôket, a varga kikészíti
és kisimítja."
Vegyük a takács példáját,
akinek mestersége összefonódik a térben és
idôben kibontakozó teremtô szó szimbolikájával.
Az avatott takács (Maabo a fulbéknál) 33 részletben
ôrzi a titkot, amely a takácsmesterség alapja, és
minden részletnek megvan a maga jelentése. A szövôszék
például nyolc fô tartórúdból tevôdik
össze, a négy függôleges rúdból, amelyek
nemcsak a négy elemet (föld, víz, levegô, tûz)
jelentik, hanem a négy égtájat is, és négy
keresztrúdból, amelyek a köztes égtájakat
jelképezik. A középen ülô takács az
eredeti embert, Maa-t képviseli, aki a tér nyolc irányának
a szívében ül. Vele együtt kilenc elemet kapunk,
amelyek a létezés kilenc alapállapotára emlékeztetnek,
a lét kilenc osztályára, a test kilenc nyílására
(amelyek kapuk az élet erôi számára), a fulbéknál
az emberek kilenc kategóriájára stb.
Mielôtt a takács belekezd
a munkájába, meg kell érintenie minden alkatrészt
a bennük megtestesülô életerônek megfelelô
szavakat vagy litániákat mondva.
Lábának ide-oda mozgása,
emelkedése és süllyedése a pedál mozgatására
a teremtô szó eredeti ritmusára emlékeztet,
amely minden dolog kettôsségével és a ciklusok
törvényével függ össze. Állítólag
ezt mondják a lábai:
„Fonyonko! Fonyonko! (Kettôsség!
Kettôség!)
Mikor az egyik emelkedik, süllyed
a másik
A király meghal, a herceg trónra
lép
a nagyapa meghal, unoka születik
a válási viszályba
az esküvô vígságának hangja keveredik."
A vetélô ezt mondja:
„Én vagyok a sors bárkája,
a láncfonalak szirtjei között
cikázom
és ez az élet.
A jobbparttól haladok a balpart
felé
és leoldom magam.
Az élet állandó
jövés-menés
örökös odaadás."
Az anyag csíkja egyre hosszabb
lesz, és egyre rúdra tekeredik a takács ölében.
A múltat jelképezi, míg az orsó a még
le nem gombolyított, meg nem szôtt fonallal a holnap titkát
szimbolizálja, a valamivé levés ismeretlenségét.
A takács ezt mondogatja:"Ó holnap! Ne tartogass nekem kellemetlen
meglepetést!"
Összesen nyolc mozdulatból
áll a takács munkája, amelyek ide-oda váltakoznak
(a láb, a kéz, a vetélô és a vetülékszálak
ritmikus keresztezôdésével), s a szövôszék
nyolc rúdjának és a mitikus pók nyolc lábának
felelnek meg, aki a takácsok elôdjének megtanította
a tudományát.
Mozdulatai teszik teljessé
a takács mûvét, a teremtés érhetô
itt tetten, szavakkal kíséri a mozdulatait, ez maga az élet
himnusza.
A tûz mestere
A hagyományos kovács
az átváltozás titkát ôrzi. Végülis
ô „a tûz mestere". Mitikus eredetû és a fulbe
hagyomány „a Föld elsô gyermekének" nevezi. Ismeretei
Maa-ra, az elsô emberre mennek vissza, akinek teremtôje, Maa
Ngala tanította meg többek között a kovácsmesterség
titkait. Ezért hívják a kovácsot Fan-nak, ugyanazt
a nevet viseli tehát, mint Fan az ôstojás, amelybôl
az egész mindenség kikelt, s amely az elsô szent kovács
volt.
A kovácsolás elemei
szexuális szimbolikával telítettek, egy kozmikus teremtési
aktus kifejezôdése vagy tükrözôdése
ez.
A két kerek fújtatót,
amelyet a kovács segédje mûködtet, a herékhez
hasonlítják. A levegô, amivel megtelnek, az életelem,
amit a falloszt jelképezô fúvókán fújtatnak
az anyaméhet idézô kemencébe, ahol az átváltozás
tüze lobog. A
A tradicionális kovács
a kovácsmûhelybe csak egy rituális fürdô
után léphet be, amelyet bizonyos levelek, kérgek és
gyökerek fôzetébôl állít össze
a napnak megfelelôen. A növények (akárcsak az
ásványok és az állatok) hét osztályba
vannak sorolva a hét napjai szerint az analóg megfelelés
törvénye alapján. A fürdô után a kovács
különleges ruhadarabokat vesz magára, mert nem léphet
akármilyen öltözetben a mûhelybe. A mûhelyt
is megtisztítja minden reggel, azaz átfüstöli olyan
növényekkel, amelyeket csak ô ismer.
Ha bevégezte mindezeket a
procedúrákat és tisztára mosta magát
a külvilágtól, szakrális állapotba került.
Ismét tiszta és az ôskovácsmesterhez hasonlatos.
Csak akkor kezdhet Maa Ngala yomdokaiba lépni és „teremteni"
azzal, hogy az anyagot átváltoztatja és megformálja.
(Fulfulde nyelven baylo-nak hívják a kovácsot, ami
átváltoztatót jelent.)
Mielôtt belefog a munkájába,
szólítja a teremtés legfôbb elemeit (föld,
víz, levegô, tûz), amelyek természetesen adottak
a kovácsmûhelyben. Mindig ott van egy vízzel töltött
edény, a tûz a kemencében, a fújtatón
át küldött levegô és a mûhely elôtti
földkupac.
Munka közben a kovács
különleges szavakat mond és megérint minden szerszámot.
Ha az üllôhöz ér, amely a nôi fogékonyságot
szimbolizálja, ezt mondja: „Nem Maa Ngala vagyok, csak az ô
mása. ô teremt, nem én." Aztán vizet vesz vagy
egy tojást, az üllônek adja e szavakkal: „Íme
a nászajándékod." Veszi a hatalmas, falloszt jelképezô
kalapácsot, rásújt vele néhányszor az
üllôre, hogy „fogékonnyá" tegye. Amint így
létrehozta a kapcsolatot, nekikezdhet a munkának.
Az inas nem tehet föl kérdéseket.
Csak néznie szabad és fújtatni. Ez a tanulóévek
„néma" idôszaka. Amilyen mértékben elôrehalad
a megismerésben, annál bonyolultabb ritmusban fújtat,
és minden ritmusnak megvan a külön jelentése.
A tanulóévek orális
szakaszában a mester fokozatosan átadja tanítványának
minden tudását, gyakorol vele, javítgatja, amíg
eljut a mesterfokra. Egy „felszabadítási" ceremónia
után az újdonsült kovács elhagyhatja mesterét
és felállíthatja saját mûhelyét.
A kovács rendszerint egy másik kovácshoz küldi
el tanulni a saját gyerekeit. A közmondás azt mondja:
„A mesternek nem a felesége és a gyerekei a legjobb tanítványai".
A hagyományos kézmûves,
aki Maa Ngalaát utánozza és mozdulataival a teremtés
aktusát ismétli meg, nem „munkát" végez a szó
tisztán gazdasági értelmében, hanem egy feladatot
hajt végre, amennyiben az élet alaperôit veti be és
használja föl minden tekintetben. Mûhelyének csendjében
az örök teremtés megismételt misztériumában
részesedik. A kovács tudásának az élet
nagyrészét át kell fognia. Nagy tiszteletben tartott
okkultista ô, és mivel ismeri a tûz és a vas
titkait, egyedül ô jogosult a körülmetélés
elvégzésére, a komoly beavatásban is mindig
egy kovács „a kés nagymestere". Nemcsak abban jártas,
ami a fémekkel kapcsolatos, hanem a növények osztályozását
és tulajdonságait is nagyon jól ismeri. Az olvasztókemence
mellett álló kovács, aki szétválogatja
az ásványokat majd összeolvasztja a fémeket,
jut a legmesszebbre a megismerésben. Az olvasztár ismereteihez
hozzáteszi „a föld ölének fiaira" (a mineralógiára),
a bozót (az állatok) és a növények titkaira
vonatkozó teljes tudást. Ténylegesen tudja, milyen
növények nônek ott, ahol a föld egyfajta fémet
tartalmaz, és pusztán a növényeket és
a köveket figyelve nyomára tud jutni egy aranylelôhelynek.
Ért a föld és a növények megigézéséhez.
Mivel a természetet elevennek, különbözô erôktôl
áthatottnak fogják fel, minden cselekvést, ami ezeket
megzavarja, a szent egyensúlyt védô rituális
viselkedésmódnak kell kísérnie, mert minden
mindennel összefügg, minden kihat mindenre, minden cselekvés
megrendíti az életerôket és következmények
egész láncolatát vonja maga után, amelyeket
az embernek el kell viselnie. A tradicionális kézmûves
a tudás inkarnációjának tipikus példája
nemcsak gesztusaiban és tetteiben, hanem egész életében,
mivel parancsok és kötelességek sokaságát
kell szem elôtt tartania, amelyek a feladatával függnek
össze, és amelyek egy magatartási kódexet tesznek
ki a természethez és a többi emberhez való viszony
tekintetében.
Létezik tehát egy
„Útmutatás" a kovácsok, a földmûvesek,
a takácsok és a többi számára, és
az etnikumok szintjén a fulbék számára, valódi
morális, szociális és jogi törvénykönyvek
minden csoport számára, melyeket a szájhagyomány
útján adnak át és követnek híven.
Azt mondhatjuk, hogy a hivatás
vagy a hagyományos szerep adja az ember lényegét.
Ez a különbség a modern nevelés és a szájhagyomány
között. Amit az ember a nyugati iskolában tanul -- bármilyen
hasznos legyen is -- abban nem él benne állandóan,
míg a szóbeli tradícióval áthagyományozott
tudás az ember egész lényében ölt testet.
Mivel a kézmûves eszközök vagy szerszámok
a szent igék materializálódásai, az inas a
kézmûvességgel való kontaktusában kénytelen
minden mozdulattal az igét is megélni.
Ezért nem lehet az orális
tradíciót egészében bizonyos tudnivalók
vagy ismeretek átadásaként összefoglalni. A szóbeli
hagyomány sajátos embertípust teremt és formál.
Azt mondhatjuk, hogy van önálló kovács-, takács-,
pásztor- stb. mûveltség és mentalitás.
Minden sajátos tradicionális
tevékenység általában egy nagy beavatási
vagy mágikus-vallási iskolát is jelent, közeljutást
az egységhez, amelynek a beavatottság sajátos tükrözôje
vagy kifejezôje.
Ahhoz, hogy a titkos tudást
és mágikus erôt az elôdök és utódok
hosszú során át meg lehessen ôrizni, minden
csoportnak többnyire szigorú szexuális tilalmakat kellett
betartania a kívülálló személyekkel szemben,
és vigyáznia kellett az endogámiára. Ez nem
egy érinthetetlenségi elvre vezethetô tehát
vissza, hanem arra az igényre, hogy megôrizzék a rituális
titkokat a csoporton belül. Láthatjuk tehát, hogy ezek
a szigorúan specializált és „szent funkciókat"
betöltô csoportok hogyan jutottak el fokozatosan a „kaszt" szintjére
a szónak egy az afrikai szavannákon használatos értelmében.
„A háború és a harcos teremtette a rabszolgát,"
-- mondják -- „ de isten teremtette a kézmûvest (a
nyamakalát)."
A kasztok alá-fölérendeltségének
fogalma tehát nem egy hagyományos szociológiai realitáson
alapul. Az idôk folyamán ez csak néhány helyen
volt meg, valószínûleg egyes birodalmak felbukkanása
folytán, vagy pedig a nemeseknek fenntartott harci feladatok biztosítottak
nekik egyfajta kivételezett helyzetet. Régebbi korokban a
nemesség fogalma bizonyosan más volt, és a spirituális
hatalom fölötte állt a világinak. Annak idején
a silatigik, (a fulbék avatott mesterei) és nem pedig az
ardok (törzsfônökök, királyok) vezették
a fulbék közösségét.
Szemben azzal, ahogy néhányan
megírták, és megérteni vélték,
Afrikában sokkal inkább félik a kovácsot, mintsem
lenézik. Mivel „a föld elsôszülött fia", a
tûz mestere és titokzatos erôkkel van dolga, kiváltképpen
tartanak a hatalmától.
Mindenesetre a hagyomány
elvárja a nemesektôl, hogy gondoskodjanak a „kasztosodott"
osztályok, avagy a myamalkalák osztályainak megélhetésérôl.
ezek az osztályok élvezik dologi értékek vagy
pénz elvárásának elôjogát, nem
egy munka ellenértékeként, hanem mert ez a privilégiumuk,
amit egy nemes nem tagadhat meg tôlük.
A Mandé hagyományban,
akiknek Mali a hazájuk, de nagyjából benépesítik
a volt Biafra egész területét, a „kasztosodottakhoz"
vagy nyamkalákhoz tartoznak a kovácsok, a takácsok,
a famûvesek (favágók és asztalosok), a bôrmûvesek,
a mutatványosok és dalnokok (griot-k).
Mégha nincs is szó
valódi „fölérendeltségrôl", a nyamkala-kézmûvesek
négy osztálya mégis elônyt élvez a griot-khoz
képest, mivel külön beavatás vagy tudásfajta
tartozik hozzájuk. A csúcson a kovács áll,
ôt követi a takács, mert az ô hivatásukhoz
kell a legkomolyabb beavatás. A kovácsok és takácsok
kivétel nélkül bármelyik kasztból vehetnek
feleséget, mert ezek a nôk hagyományosan a fazekasságot
mûvelik, és ugyanahhoz a nôi beavatási csoporthoz
tartoznak.
A vadászok, halászok
és parasztok nem kasztokat alkotnak, hanem etnikai csoportokat.
Az övék a legôsibb tevékenység az emberi
társadalomban. A gyûjtögetés (mezôgazdaság)
és a vadászat (amely kétféle vadászatot
fog át: a szárazföldi és a vízi vadászatot)
szintén nagy beavatási iskolákat alkotnak, mert nem
lehet akármilyen módon fordulni az anyaföld szent erôihez
vagy a bozót erôihez, ahol az állatok élnek.
Mint a kovács, úgy ismeri általában a vadász
is a bozót igéit, és alapjában rendelkeznie
kell az állatvilágra vonatkozó tudással.
A gyógyítók
(akik növényekkel vagy „a szó adományával"
gyógyítanak) tartozhatnak bármelyik kaszthoz vagy
etnikumhoz. Sokszor kerülnek ki a domák közül.
Többnyire minden nép
örökölt különleges adottságokat, melyek
a beavatással szállnak nemzedékrôl nemzedékre.
Miután az ifjú nyankala
kézmûves kitanulta a mesterségét és átment
a nagy beavatáson, kész volt saját lábára
állni, és többnyire faluról falura járt,
hogy más mestereknél gyarapítsa a tudását.
„Aki nem utazott, semmit se látott." -- mondják. Így
járt mûhelyrôl mûhelyre, és tett minél
nagyobb utazást az országon keresztül. A hegylakók
alászálltak a síkságra, a síkföld
lakói fölmentek a hegyekbe, a Béléduguból
Mandéba jöttek, stb.
Hogy fölismerjék, az
ifjú kovács mindig a vállán vitte a fújtatóját,
a favágó a fejszéjét, a takács a szétszedett
szövôszékét a hátán, a vállán
a vetélôt vagy az orsót, a varga a kis festékes
tálait. Ha az ifjú ember egy nagy településre
érkezett, ahol a kézmûves egyesületek külön
negyedekben vannak, automatikusan elvezették ôket a vargákhoz
vagy takácsokhoz stb.
Az utazás és kutakodás
során a megszerzett ismeretek mennyisége az ifjú kézmûves
saját figyelmén és körültekintésén,
emlékezôtehetségen és mindenekelôtt a
jellemén múlott. Ha udvarias volt, elôzékeny
és szolgálatkész, átadták neki az öregek
a titkaikat, melyeket másra nem bíztak rá, mert azt
tartják: „Az öregek titkait nem pénzzel, hanem jómodorral
vásárolja meg az ember". Az utazó ember más
beavatásokat fedez fel és él meg, észreveszi
a különbségeket és hasonlóságokat,
egyre többet ért meg. Mindenütt, ahová eljut, résztvesz
a gyûléseken, meghallgatja a történelmi elbeszéléseket,
a beavatás vagy a genealógia egy kiváló tanítójánál
tölt némi idôt -- és így közelkerül
a bejárt terület történetéhez és
hagyományaihoz.
Azt lehetne mondani, hogy akibôl
doma lett, egész életében kutató és
kérdezô, és nem is hagy fel ezzel soha. A szavanna
Afrikájában sokat utaznak az emberek. Ebbôl az ismeretek
cseréje és körforgása adódik. Ezért
van az, hogy Afrikában a kollektív történelmi
emlékezet ritkán korlátozódik egyetlen területre.
Inkább a nemekhez és etnikumokhoz kötôdik, akik
keresztül-kasul vándoroltak az egész kontinensen. Számos
karaván vonult át ezen a földön egy sajátos
úthálózatot használva, amelyet hagyományosan
istenek és királyok ívtak -- olyan utakon, ahol biztonságban
tudják magukat támadások és rablások
elôl. Különben támadásnak tették volna
ki magukat, vagy akaratlanul megsértenek egy helyi tilalmat, aminek
drágán fizetik meg a következményeit. Amint az
utazók ismeretlen vidékre értek, egy helyi méltóság
elé járultak, és kezébe ajánlották
a „fejüket", ô lett a védelmezôjük, mert valaki
idegenjét bántalmazni, annyi mint magát a vendéglátót
megsérteni.
A világ népei közül,
ezt megállapították, az írni nem tudóknak
a legfejlettebb az emlékezete.
A mai kort Afrikában a sokrétûség
és a változékonyság jellemzi. Világok,
mentalitások és különbözô korok rakódnak
egymásra, és nem mindig értik egymást. A 20.
század érintkezik a középkorral, a Nyugat a Kelettel,
a kartéziánizmus, a világ elgondolásának
egyik fajtája az animizmussal, a világ megélésének
és a vele egész létünkkel való kísérletezés
egyik módjával.
Az ifjú „modern" vezetôk
idegen modellekbôl közvetlenül átvett beállítottságokkal,
jogrendszerekkel és ideológiákkal irányítanak
más törvényekkel és beállítottságokkal
rendelkezô népeket és valóságokat. Az
európai egyetemi elvek szerint kiképzett új afrikai
értelmiség számára a tradíció
megszûnt létezni. Ez csupa régi történet.
A „Bázisafrikában"
azonban, amely többnyire a nagyvárosoktól -- a Nyugat
szigeteitôl -- távol él, még eleven maradt a
tradíció, nagy számban megtalálhatók
képviselôi és ôrzôi. De meddig még?
Mindenesetre el kell ismerni, a mûvelt ifjúság egy
része szükségét érzi annak, hogy az apák
tradíciójához forduljon, az ô alapvetô
értékrendjükhöz nyúljon, hogy fellelje gyökereit
és mélyebb identitásának titkát.