AZ IAKIREMA TÖRZS TESTI RÍTUSAI

  Az antropológus már annyira hozzászokott ahhoz, hogy különbözô népek hasonló helyzetekben számtalanféleképpen viselkedhetnek, hogy a legegzotikusabb szokások sem lepik meg többé. Sôt mi több, ha a logikailag lehetséges viselkedéskombinációk valamelyikére még sehol sem bukkantak rá a földkerekségen, erôsen gyanakszik, hogy ez a viselkedésforma egy ma még ismeretlen törzsnél található meg. Murdock már 1949-ben rámutatott erre a jelenségre a klánok szervezôdése kapcsán. Nos, az iakiremák mágikus hiedelmei és gyakorlatai annyira szokatlan elemeket tartalmaznak, hogy érdemes részletesen írni életmódjukról, mely az emberi viselkedés lehetséges szélsôségeinek egy példája.
  Húsz éve már, hogy Linton professzor elôször hívta fel az antropológusok figyelmét az iakirema rítusokra, ám máig is csak homályos fogalmaink vannak e nép kultúrájáról. Egy észak-amerikai embercsoportról van szó, akik a kanadai krík, a mexikói yaquik és tarahumarék, valamint az Antillák karaibjai és arawakjai által lakott területek között élnek. Eredetükrôl keveset tudunk, hagyományuk szerint keletrôl érkeztek. Az iakiremák mitológiájában népük elsô vezére egy kultúrhôs, Notgnihsaw volt, akinek a nevéhez egyébként két hôstett fûzôdik: egyszer áthajított egy indián kagylópénzdarabot a Pa-To-Mac folyón, egy másik alkalommal pedig kivágatott egy cseresznyefát, amelyben az Igazság Lelke lakozott.
  Az iakirema kultúrát gazdag természeti környezetben kialakult fejlett piacgazdaság jellemzi. Az emberek idejük jelentékeny részét gazdasági tevékenységre fordítják, ám fáradságos munkájuk gyümölcsét nagyrészt rituális aktusokra költik, sôt napjuk komoly hányadát is effajta tevékenységek töltik ki. E tevékenységek elsôsorban az emberi testre irányulnak, melynek külleme és egészségi állapota fôszerepet játszik e nép erkölcsi világképében. Bár a testtel való fokozott törôdés önmagában természetesen nem szokatlan, az iakiremák hozzá kapcsolódó filozófiája, valamint a szertartásos elemek teljesen egyedülállóak.
  A rendszer valószínûleg azon az alapvetô hiedelmen nyugszik, hogy az emberi test csúf, és természetétôl fogva hajlik a gyengeségre és a betegségre. E test örökös foglyának, az embernek egyetlen reménysége, hogy a rítus és a szertartás hatékony befolyásával hárítsa el ezeket a bajokat. Minden egyes háztartásban találunk egy vagy több e célra szolgáló szentélyt. A társadalom több hatalommal rendelkezô tagjainak a házában több szentély is van, sôt, egy ház pompáját gyakran azon mérik le, hogy hány ilyen rituális központot tartalmaz. A legtöbb ház sárral tapasztott vesszôfonatból épült, de a tehetôsebbek szentélyeiben a belsô falakat kôvel rakják körbe. A szegényebb családok úgy utánozzák a gazdagokat, hogy cseréptáblákkal rakják ki a szentélyek falait.
  Bár minden család rendelkezik legalább egy ilyen szentéllyel, a hozzá kapcsolódó rítusok nem családi, hanem magánjellegû és titkos szertartások. A rítusok mibenlétét általában csak a gyerekekkel vitatják meg, s velük is csak abban az idôszakban, amikor beavatást nyernek a misztériumokba. Én azonban kellôképpen bizalmas viszonyba kerültem a bennszülöttekkel, s így közelrôl vizsgálhattam a szentélyt, sôt még a rítusokat is részletesen elmesélték nekem.
  A szentély középpontja egy falba épített doboz vagy szekrény. Ebben a szekrényben tartják azokat a varázseszközöket és -keneteket, amelyek nélkül hite szerint egyetlen bennszülött sem maradna életben. Ezeket a készítményeket különféle specialistáktól szerzik be. Közülük a leghatalmasabbak a vajákosok, akiknek a közremûködését a bennszülöttek komoly ajándékokkal hálálják meg, holott a vajákosok még csak nem is adják oda a megfelelô gyógyhatású italt pácienseiknek, mindössze azt határozzák meg, hogy mely összetevôkbôl álljon, ezeket aztán egy ôsi, titkos nyelven összeírják. Ezt az írást csak maguk a vajákosok értik, meg a gyógyfüvesek, akik újabb ajándékok fejében a bennszülött rendelkezésére bocsátják a megfelelô varázsitalt.
  A varázsital maradékát felhasználás után nem semmisítik meg, hanem a házi szentély varázsdobozába helyezik. Mivel ezek a varázsszerek csak egy bizonyos kór ellen hatnak, az emberek valódi és képzelt betegségei pedig számosak, a varázsdoboz rendszerint zsúfolásig teli van. Annyi a varázskészítmény, hogy el is felejtik, mire valók, és nem merik újra használni ôket. Habár a bennszülöttek ezzel kapcsolatban csak igen homályos gondolatokat fogalmaztak meg, feltételezhetjük, hogy azért tartogatják a régi varázserejû készítményeket, mert úgy vélik, hogy jelenlétük a varázsdobozban, amely elôtt a testi rítusok nap mint nap zajlanak, már önmagában is bizonyos fokú védettséget nyújt a híveknek.
  A varázsdoboz alatt kisméretû kutat helyeznek el. A család tagjai minden nap egymás után belépnek a szentélybe, fejet hajtanak a varázsdoboz elôtt, különféle szent vizeket kevernek össze a kútban, majd elvégeznek egy rövid tisztálkodási rítust. A szent vizek a közösség Víztemplomából származnak, ahol a papok bonyolult szertartások közepette megtisztítják a folyadékot, hogy alkalmas legyen rituális célokra.
  A mágikus kuruzslók hierarchiájában a vajákosok alatt azok a specialisták helyezkednek el, akiknek az elnevezésük talán leginkább a „szent szájkuruzsló" kifejezéssel fordítható. Az iakiremák szinte patologikus módon irtóznak a szájtól (s egyben vonzódnak is hozzá), szájuk állapota a hiedelem szerint minden társas kapcsolatukat természetfölötti módon befolyásolja. Ha nem lennének a száj-rítusok, foguk kihullana, ínyük vérezni kezdene, állkapcsuk összezsugorodna, barátaik elhagynák, szeretôik visszautasítanák ôket. Hisznek abban is, hogy az orális és a morális jellemzôk szorosan összefüggnek. Van például egy szájtisztítási rítus a gyermekek számára, amely állítólag megacélozza erkölcseiket.
  A mindenki által végrehajtott mindennapos testi rituáléhoz egy száj-rítus is tartozik. Annak ellenére, hogy e nép rendkívül kényes és aprólékos a szájgondozásban, e rítus egy olyan gyakorlatot is tartalmaz, amely a beavatatlan idegen számára visszataszítónak hat. A beszámolók szerint a bennszülöttek varázskenettel borított apró sörtecsomót helyeznek a szájukba, amelyet azután bonyolult, szertartásos gesztusokkal ide-oda mozgatnak.
  A magánjellegû száj-rítus mellett e nép fiai évente egyszer-kétszer felkeresik a szent szájkuruzslót, aki számos lenyûgözô kellékkel – fúróval, árral, szondával – rendelkezik. A szájban székelô gonosz erôk kiûzése a páciens szinte leírhatatlanul iszonyú rituális kínzásával jár. A szent szájkuruzsló kinyitja a bennszülött száját, és a fent említett szerszámok segítségével kitágítja a lyukakat, amelyek szuvasodás által keletkeztek a fogakban. Végül varázserejû anyagokat helyez a lyukakba. Ha nincs természetes módon keletkezett lyuk, egy vagy több fogat vésôvel megmunkál, hogy a természetfölötti erejû anyagot beletemethesse. A páciens hite szerint mindennek az a célja, hogy megálljon a szuvasodás, valamint hogy barátokat vonzzon magához. E rítus rendkívüli szakrális és hagyományos jelentôsége abban is egyértelmûen megmutatkozik, hogy a bennszülöttek évrôl évre visszatérnek a szent szájkuruzslóhoz, annak ellenére, hogy fogaik tovább romlanak.
  Az iakiremákról szóló jövendôbeli átfogó tanulmány remélhetôleg részletesen kitér e nép fiainak személyiségbeli jellemzôire. Egy pillantás a szent szájkuruzsló ragyogó szemére, miközben egy idegbe döfi szerszámát, azonnal gyanakvást kelt bennünk, hogy a dologba némi szadizmus is vegyül. Amennyiben ezt sikerül bizonyítékokkal alátámasztani, rendkívül érdekes struktúra bontakozik ki majd elôttünk, ez esetben ugyanis a lakosság nagy része egyértelmûen mazochista hajlamú. Erre utal Linton professzor is a testi rítusok jellegzetes, kizárólag férfiak által végzett momentumáról szólván. A rítus ezen része az arc felszínének egy éles szerszámmal való kapargatásából és összevagdosásából áll. Különleges nôi rítusokra csak havonta négyszer kerül sor, ezek tehát nem túl gyakori, ám barbárságban a férfiakét is fölülmúló aktusok. A szertartás részeként a nôk körülbelül egy óra hosszat kis sütôben sütögetik a fejüket. Elméleti szempontból az a legérdekesebb, hogy egy túlnyomóan mazochista nép szadista jellemzôket is kifejlesztett.
  A vajákosoknak minden egyes közösségben van egy impozáns templomuk, az úgynevezett „betegségek háza". A bonyolultabb szertartások, amelyekre súlyos betegek kezelésekor kerül sor, kizárólag e templom falai közt végezhetôk. E szertartásokon nemcsak a varázsló vesz részt, hanem afféle Vesta-szüzek egy állandó csoportja is, akik jellegzetes öltözékben és fejdíszben, méltóságteljesen járnak fel-alá a templom helyiségeiben.
  A betegségek házában végzett szertartások rendkívül kegyetlenek. Egészen elképesztô, hogy a templomba belépô súlyosan beteg bennszülöttek jelentôs hányada mégis életben marad, sôt esetenként meg is gyógyul. Kisgyerekek, akiknek még nincs teljesen kialakult iakirema-világképük, gyakorta ellenállnak, amikor a templomba akarják vonszolni ôket, hiszen „oda meghalni mennek az emberek". Ennek ellenére a beteg felnôttek nemcsak hogy hajlandóak alávetni magukat a megtisztító rítusnak, de ôk maguk ragaszkodnak hozzá – már ha megengedhetik maguknak. Ugyanis bármennyire súlyos beteg a jelölt, bármilyen sürgôs kezelésre szorul is, a legtöbb templom ôre hallani sem akar róla, ha nem ad bôséges ajándékot. Az ôrök még akkor sem engedik el az újonnan beavatottat, ha bejutott, és túlélte a szertartásokat, csak miután újabb ajándékot kaptak tôle.
  A templomba lépôt elôször is megfosztják ruháitól. A köznapi életben az iakirema sohasem fedi fel testét, és titokban tartja természetes funkcióit. A fürdést és az ürítést kizárólag a házi szentély magányában végzi, a testi rítusok részeként. Komoly lelki megrázkódtatást okoz, hogy a test magánjellege hirtelen megszûnik, mihelyt a betegségek házába lép. Egy férfit, akit még a saját felesége sem látott ürítés közben, egyszer csak meztelenre vetkôztetnek, majd arra kényszerítenek, hogy egy Vesta-szûz jelenlétében végezze természetes szükségleteit, méghozzá egy szent edénybe. Erre a szertartásos kezelésre azért van szükség, mert az ürülékbôl egy jós késôbb a páciens betegségének lefolyására és természetére következtet. A nôi páciensek mezítelen teste pedig a vajákosok állandó vizsgálódásának, mesterkedéseinek és matatásának van kitéve.
  A templomi beavatásért folyamodóknak csak igen kis hányada képes arra, hogy a kemény priccsen való heverészésen kívül bármit is csináljon. A mindennapos ceremóniák, mint például a szent szájkuruzslók rítusai, kényelmetlenséggel és kínzó fájdalmakkal járnak. A Vesta-szüzek minden hajnalban rituális pontossággal felverik a pácienst, fel-alá görgetik a kínpadon, miközben megtisztító aktusokat végeznek, melyekre gondosan kiképezték ôket. Más alkalmakkor varázspálcát dugnak a páciens szájába, vagy arra kényszerítik, hogy állítólag gyógyhatású anyagokat fogyasszon. Idônként maga a vajákos is megjelenik, és mágikusan kezelt tût döf a páciens testébe. Az a tagadhatatlan tény, hogy a templomi szertartások gyakran nemhogy meggyógyítják a beavatottat, hanem halálát okozzák, egyáltalán nem csökkenti a vajákosokba vetett általános bizalmat.
  A vajákosok egy típusáról még nem ejtettünk szót, s ez a „hallgató". Hatalma van arra, hogy kiûzze az ördögöket, akik a megbabonázottak fejében tanyáznak. Az iakiremák hite szerint maguk a szülôk rontják meg saját gyermekeiket. Különösen az anyákra gyanakszanak, hogy átkokkal sújtják gyermekeiket, miközben a titkos testi rítusokra tanítják ôket. Az ördögûzô ellenmágiája szokatlanul rítusmentes. A páciens egyszerûen mesél a „hallgatónak" bajairól és félelmeirôl, kezdve a legkorábbi nehézségekkel. Az ördögûzés során az iakiremák egészen rendkívüli emlékezôtehetségrôl tesznek tanúbizonyságot. Nemegyszer azon siránkoznak, szopós csecsemôként mennyire fájt nekik a visszautasítás, amikor anyjuk elválasztotta ôket; egyesek saját születésük traumatikus hatására vezetik vissza összes bajaikat.
  Végül említést kell tennünk azokról a gyakorlatokról, amelyek a bennszülöttek esztétikai fogalmain alapszanak ugyan, de áthatja ôket a természetes emberi testtôl és annak funkcióitól való irtózás. Ilyenek például a rituális böjtök kövér emberek lefogyasztására, valamint a szertartásos lakomák sovány emberek felhizlalására. Más rítusok arra valók, hogy a kismellû nôk kebleit megnöveljék, illetve a nagymellû nôkét összezsugorítsák. A keblek alakjával való általános elégedetlenség abból is meglátszik, hogy a bennszülöttek által ideálisnak tartott forma gyakorlatilag a lehetséges emberi változatok skáláján kívül esik. Egyes, szinte embertelenül túlfejlett emlôkkel sújtott nôket bálványként imádnak – ezek a nôk remekül megélnek abból, hogy helységrôl helységre járnak, és bizonyos díjazásért megengedik, hogy a bennszülöttek bámulják ôket.
  Már utaltunk arra, hogy az iakiremáknál az ürítés rituális, rutinszerû, titkos tevékenység. A természetes szaporodás funkcióját is hasonlóképpen eltorzítják. A közösülés tabutéma és gondosan megtervezett aktus. A terhességet varázsszerek használatával, illetve a hold fázisaihoz igazított közösüléssel igyekeznek elkerülni. Gyermek ritkán fogan. Terhességük alatt a nôk úgy öltöznek, hogy elrejtsék állapotukat. A szülés titokban történik, barátok vagy rokonok segítsége nélkül, s a nôk nagy része nem szoptatja csecsemôjét.
  Az iakiremák rítusainak áttekintése egyértelmûen bizonyítja, hogy a mágikus hit által megnyomorított néprôl van szó. Alig érthetô, hogyan tudtak ilyen régóta fennmaradni az önmaguk által önmagukra rótt terhek szakadatlan nyomása alatt. De még az ilyen furcsa, egzotikus szokásokat is megértjük, ha Malinowski mély meglátásának fényében szemléljük ôket: „Innen, messzebbrôl és magasabbról, a fejlett civilizáció szilárd bástyáiról szemlélve könnyen átlátjuk a mágia nyerseségét és értelmetlenségét. Ám a mágia ereje és útmutatása nélkül az egykori ember képtelen lett volna megbirkózni a felmerülô gyakorlati nehézségekkel, s az emberiség nem léphetett volna a civilizáció magasabb fokára."