NÁDAS PÉTER

A HÁROMSZÖG HÁROM SARKA


  Az Ausztria és Németország Európában címû konferencia osztrák rendezôi azt kérik tôlem, hogy lennék valamiféle „külsô szemlélô", akinek a nézeteivel aztán kívánatos lenne szembesülniök. Musil véleménye szerint viszont „Ausztria létének egyetlen bizonyítéka Magyarország", s ha ez tényleg így van, akkor szemlélôdésem nem csak indokolt, hanem külsônek sem nevezhetô. Musil kijelentésének ellenpróbája se mutat mást. Vajon egy németnek eszébe juthatna-e, hogy egy magyar véleményével szembesüljön? Soha. És egy magyarnak eszébe juthatna-e, hogy éppen osztrákokkal szembesüljön? Nem, egy magyar soha, senkivel.
  A puszta tény, hogy mégis nyugodtan üldögélhetek osztrákok és németek között, s édes kettôsükbe még bele is beszélhetek, nem csak elegendô bizonyíték arra, hogy Musil nem beszél ökörségeket, hanem bizonyítéka annak is, hogy ténylegesen létezik egy ilyen egyenlôtlen háromszög hármójuk között. Ennek a kapcsolatnak szeretnék a mélyére nézni.
  Vagy tizenöt évvel ezelôtt, amikor egyszer Berlinben az éjszakai buszra várva álldogáltam, jött egy becsípett férfi és megszólított. Tüzet kért, vagy valamit tudni akart, annyi biztos, hogy válaszom hallatán azonnal tudta, idegen vagyok, és kérdezte is, honnan jövök. Önkéntelenül hátráltam fél lépésnyit, s a biztos távolságból válaszoltam neki, hogy Budapestrôl. Hogy akkor én egy magyar vagyok, ordította. Ki más lakna Budapesten, válaszoltam erre. Öröme azonban határtalannak mutatkozott, át akart ölelni, és azt ordította, hogy akkor mi fegyverbarátok vagyunk. Nem tehettem mást, az éjszaka nagy csendjébe én is brutálisan beleordítottam. Mik vagyunk mi? A nagy bérpaloták kivilágított, elutasító homlokzata halkabban visszaszólt. Mik vagyunk mi?
  A hasonlóságok és a különbségek tüzetesebb vizsgálatának kedvéért szeretnék azonban feltenni egy egészen egyszerû kérdést is.
  Mit tesz az ember ebben a három, történetileg és kulturálisan egymásba bonyolódott országban, ha egy idegent, vagy úgy általában az idegeneket kellemetlennek, nyûgösnek, taszítónak és egyáltalán, undorítónak találja.
  Németországban a szállásukat vagy a lakásukat gyújtja fel. Ausztriában küld nekik egy levélbombát vagy a robbanóanyagot a helységnévtáblára tapasztja. Magyarországon a kocsmában veri meg, a nyílt utcán döfi le ôket, netán azt mondja, hogy beszélni szeretne velük, s akkor húzza elô a bunkót, ha szólásra nyitják a szájukat.
  A különbségek nem érintik a lényeget, hanem inkább a stílusban, a kivitelezés módszerében mutatkoznak meg. E jellegzetességek alapján a németet számítónak és kegyetlennek, az osztrákot sunyinak, alattomosnak, a magyart pedig vérszomjasnak és barbárnak nevezhetnénk. A jelzôket egyébként nem a kisujjamból szoptam, hanem egy tizenhetedik századból származó, szépen illusztrált német kalendáriumból vettem át. Ezekkel a jelzôkkel azonban a lényeget illetôen nem juthatunk nagyon messzire.
  Ahhoz, hogy mélyebbre menjünk vagy messzibbre lássunk, talán azt a meglepô kérdést kéne föltennem, hogy e három ország közül vajon melyikben tudná Thomas Bernhard egy ideig még elkerülni a saját halálát?
  Németországban biztosan nem, hiszen német költôt nem tudunk elképzelni, amint ilyen kaján élvezettel utasítaná el saját nemzetét, s ezért ilyen élvezkedô gyûlölködéssel nyilatkozhatna róla. Egy német csak úgy tudja megmenteni önmagát, ha a körültekintés és a felebaráti szeretet erényeivel jeleskedik, s ha gyöngéd távolságból szemléli a saját nemzetét. Önmagán kívül egy német nem gyûlölhet senki mást, s valószínûleg a közelebbi jövôben sem engedheti meg magának azt a bájos önösséget és forró önszerelmet, amelyet Thomas Bernhardtól természetesen mindig elvárhatunk. Ez idáig minden csöndes kísérletnek, amely Ernst Noltetól Botho Straussig arra vonatkozott, hogy a németek valamiként kikerülhessenek végre az önmagukra erôltetett engedékenységnek és az aszkétikus önvizsgálatnak ebbôl a sodró fôáramából, csúfos kudarcot kellett vallani.
  Magyarországon viszont Thomas Bernhardnak a legkisebb, a legparányibb lehetôsége se lenne túlélni a saját halálát. A közönséges magyar ugyanis éppen abban különbözik a másik kettôtôl, hogy képtelen különbséget tenni a saját nemzete és a saját személye között. Vagy arra hajlik, hogy tökéletesen megfeledkezzék a nemzetérôl, vagy olyan mértéktelenül azonosítja önmagát a nemzetével, amit egy német immár nem is tud elképzelni, az osztráknak pedig csupán örök vágyálma marad. Thomas Bernhard a tökéletes nemzeti közömbösség és a beteljesült nemzeti odaadás végletei között egyszerûen nem találná többé a saját lélegzetvételét. A saját lélegzete nélkül pedig még Magyarországon is megfullad az ember.
  Végül Ausztriában nem csak azért nem lehetne Thomas Bernhard túlélését biztosítani, mert mindenféle politikai potentátok alkalom adtán éppen úgy szidalmaznák, ahogy ô is örökösen szidalmazta ezeket a politikai potentátokat, s még csak nem is azért, mert Ausztriában nem találna magának olyan léptékû kiadót, mint amilyen Unseld, vagy olyan léptékû rendezôt, mint amilyen Peymann, hanem elsôsorban azért kéne egyszer, kétszer és végleg meghalnia, mert valóban olyan kivételes, se a német, se a magyar, se az osztrák szabványok mértékegységeivel nem mérhetô személyiség, aki ugyanakkor tökéletesen megfelel a tényleg kivételes minôségû osztrák magaskultúra elsôrendû követelményének, miszerint pestisesként kell kezdeni és kiátkozottan, betiltottan, kitaszítottként vagy emigránsként kell befejezni az életet. Így aztán Schiele, Trakl, Freud, Webern, Wittgenstein, Schönberg és Bachmann sorsán Bernhard is csupán osztozik.
  Németországban a kulturális és a történeti folyamatok sokkal szorosabb összefüggésben állnak egymással, sokkal olajozottabban mozognak együtt, mint Ausztriában, s ezért Németország kulturális hôsei nem kitaszítottak, hanem ezeknek a jórészt egybevágó folyamatoknak a reprezentánsai. A kitaszítottakat a német kultúra folyamatosan Ausztriából importálja, ahol is a kulturális és a történeti folyamatok divergálnak, egymástól elhajlanak, és inkább kölcsönösen kihívják és ingerlik, mintsem kiegészítenék vagy kiegyenlítenék egymást. A magyar kultúra ellenben mindkét hôstípussal, a kitaszítottal és a reprezentánssal egyként jellemezhetô, mivel a kulturális folyamatok és a történeti folyamatok ellentétesek egymással, hol összefonódnak, végül is kiszámíthatatlanul.
  A saját múltjával való szembesülés folyamatában a három ország három különbözô lépcsôfokon áll, ám mégis egyetlen kivételes európai species. Mondhatni, egyetlen fajta, három különbözô változat.
  Magyarország nem hogy nem kíván többé szembesülni a saját múltjával, hanem annak érdekében, hogy megszabaduljon múltja mértéktelen terhétôl, egyszerûen megszüntetett avagy szüneteltet minden néven nevezhetô történeti korszakot és tradíciót. Saját történetének realitását az örökös jelen oltárán áldozza fel. Magyarországon az utóbbi ötven évben senki sem birkózott meg a saját személyes múltjával sem, nem hogy a nemzetével. Magyarországon mindenkit végleg lebírt az állandó jelen. Egy ilyen boldogító állapotban természetesen senkinek nincsen szüksége jövôre sem.
  Ausztria nem szembesült a múltjával, illetve nagyon bágyadtan tette. Ám a Waldheim-ügyben a világ elég kegyetlenül, bár közel sem igazságtalanul szembe állította a saját múltjával Ausztriát. A Groer-ügy viszont azt mutatja, hogy a szembesülésnek ez a processzusa immár önkéntesen megy tovább, olyannyira, hogy egy szép napon tán az sem lesz elképzelhetetlen, hogy egy Thomas Bernhard még a saját hazájában is élni tud.
  Németország ugyan alaposan szembesült a saját múltjával, ám a konfrontáció egészen sajátos eredményre vezetett. Ezzel a múlttal nem lehet megbirkózni, ezt a múltat nem lehet megemészteni. Németországot végérvényesen lebírta a saját múltja. Azáltal azonban, hogy Németországnak legalább a nyugati fele ezt a megrázkódtató tényt elfogadta, a lakhatatlan ország lakhatóvá változott. Valljuk be, hogy egyedülálló, a jövôre nézvést pedig igazán bíztató teljesítmény. S hogy aztán a keleti tartományok minként tudják majd lakhatóvá tenni a saját múltjukat, s miként fog alakulni ezeknek az országrészeknek a közös jövôje, ma még persze nem belátható.
  Mint ahogy az sem, hogy Ausztria és Magyarország vajon lakhatóvá válik-e.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/