UTASKOMÉDIA

  Ôszintén szólva, rég nem voltam már tanúja ilyesminek. Hogy a moszkvai „Dom kino"-t nem részvényosztalékra, hanem vadonatúj hazai mûvészfilmre vágyó tömeg ostromolja. Hogy megint hallom a fülnek édes régi dallamot, amint a sor végére kapaszkodó, más bolygóról idepottyant lény nekikeseredetten rázendít: „Nincs egy felesleges jegyük, polgártársak?", a törzsközönség meg felvonyít: „Mit akarsz, még jegyekkel se tudunk bejutni?!"
  Az ostromlók a megint kiváló színészekkel dolgozó Vagyim Abdrasitov új filmjét akarják látni, az Utaskomédiá t... A fölöttébb sikeres üzletember – a nyú rasn – épp valahová Délre utazik fiatal feleségével nyaralni, ahol, mellesleg, üzletei egy része is bonyolódik. A luxus-hálókocsi kísérôjében, a hamisítatlan, agyondresszírozott mintaszovjet kalauzban azonban egyszercsak egykori bírájára ismer, aki annak idején ugyanazért dugta jó hosszú idôre börtönbe, ami most minden korlátozás nélkül megengedett. Üzletelésért. A leendô „nyú rasn" persze akkor még éretlen, mamlasz kölyök volt, levelezôn végezte az egyetemet, épp megnôsült, épp gyereke született. Rettentôen kellett neki a pénz, elment hát a vasúthoz kocsikísérônek, arról azonban halvány fogalma sem volt, mi is az, amit kísér... A talpig becsületes bíró, aki még csak kenôpénzt sem fogadott el, az akkori törvényeknek megfelelôen leültette, végképp tönkretéve hôsünk életét. A felesége talált magának másvalakit, a gyereke eltûnt, ô maga pedig, megjárva a javító-nevelô telepeket, teljesen megnyomorodva, gyomorfekéllyel tért haza. A kölyökkutya azonban idôközben kemény véreb lett, már a látására is fülét-farkát behúzza az összes nagymenô. Persze az egykori bíró se bíró ma már, sehogy se tudott hozzáidomulni az „új rendhez", így aztán ma ô az, aki a kocsikat kíséri.
  Most, a váratlan találkozáskor azonban a sikeres üzletember vérszemet kap: sarokba akarja szorítani bíráját. Tragédiával fenyegetô egérfogót eszel ki: összehozza egy nôvel, akinek azt adja be, hogy a kliens – illegális milliomos. Az exbíró azonban fülig beleszeret a nôbe, új életet kezd, mit sem sejtve arról, hogy napjai már meg vannak számlálva: másnap el fogják tenni láb alól, s az ítéletet pedig nem más, mint az újsütetû Monte Cristo egykori lágerbeli haverja fogja végrehajtani.
  Az utolsó pillanatban azonban „üzletemberünk" lelkében valami megmozdul: feladja a „havert" a „seggfejeknek" (már elnézést, de Oroszországban így hívják a rend ôreit), azzal magyarázva tettét, hogy így akarta ôt megmenteni a „szigorított"-tól. Ám mindjárt ezután végez magával is, akár egy Petronius tollára való, kiköpött ókori római hôs, némi „szovjet börtönbirodalmi" beütéssel: az örök diétára kárhoztatott, gyomorbajos egykori fegyenc, aki számára kész halál akárcsak egyetlen falat pecsenye, egyetlen korty ital, nagy magányában lucullusi lakomát csap sült malaccal, pisztránggal egyebekkel, hogy aztán utolsó „útravalót" igyon egykori bírájával...
  A záróképsorokban – mindenki értse, ahogy akarja –, a kalauz ismét végivonul a vonaton, ugyanazzal az agyondresszírozott tekintettel, akár a film elején. Mintha csak álmodta volna a történteket, mintha semmi köze se lenne az egészhez. Persze, hogy is gondolhatná másképp, hisz nem Kalauz komédia, hanem Utas komédia pereg a szeme elôtt, ami oda , neki, a gyûlöletes újgazdag orosznak szól, meg a fiatal feleségének... Vagy mégis tévedne? Mégis az a lényeg, hogy ô, az exbíró, ô nem jó végképp semmire, ôt dobták ki, mint egy rozsdás csavart?
  Fantasztikus film az Utaskomédia , csakhogy a nagyközönség aligha látja meg egyhamar – azért is meséltem el ilyen részletesen. Az orosz filmforgalmazási rendszer teljesen összeomlott, a mozikban csak amerikai akciófilmeket vetítenek orrvérzésig...
  Abdrasitov és forgatókönyvírója, Mindadze már az átkos kommunista idôkben „teljes fegyverzetben" állt elénk – olyan filmjeikkel, mint a Megállt a vonat , a Rókavadászat , A bolygók parádéja. Új filmjük arról szól, hogy igen, ezer sebbôl vérzik Oroszország, ezer fekély emészti, de hál' Istennek, még akkor is él. Még él. Az akaratlanul bûnbe esô áldozat végül megbocsát – ugyancsak akaratlanul ítéletvégrehajtóvá váló – hóhérjának; s a hóhér, levéve ostoba vastag szemüvegét, magába roskadva zokog. Egy pillanat alatt oda a fenenagy bizonyosság, hogy ô, legalább ô, nem hazugságban élt annyi éven át. De az egykori áldozat már ott áll elôtte, hogy lesújtson rá...
  Egyszóval, ilyen szörnyeteget faragott a volt szovjet, most orosz társadalom a volt szovjet, most orosz emberbôl. Bosszút állni? Ugyan kin – s minek? Minden bosszúállás csak a fájdalmat szaporítja.
  Persze, lehetne élni másképp is, egyszerûen, minden hôsies felemelkedés, fenséges bukás nélkül – az efféle különben is legfeljebb csak a moziban látva érdekes. Lehetne, ha lenne valahol az a másik, másféle élet ... Nem véletlen, hogy a filmben is annyiszor bukkan fel e másféle , másik élet motívuma. A fôhôs biztos benne, hogy mindez nem maradhat örökre csak vágy . Pokoli élete volt, sôt, voltaképp még el sem kezdett élni – és máris vége? Kész – ennyi volt? És a gyerekeink is arra vannak kárhoztatva, hogy vérben, mocsokban vesszenek oda? Értelmetlen háborúkban, értelmetlen kötelességet teljesítve, értelmetlen igazságot szolgáltatva? Megint arra kényszerítve, hogy egyszerre legyenek hóhérok és áldozatok?
  Különös film az Utaskomédia . Különös Oroszországról szól: nem az oroszok, nem a zsidók, nem a kaukázusiak Oroszországáról, hanem a mintaszovjetre dresszírozott, „szocsa"-Oroszországról. A platinakoronával villogó és a roggyant, beteg emberek országáról, a részeg és vétkekkel terhelt emberek országáról, amit – felfoghatatlan módon – mégiscsak lehet nagynak, fenségesnek látni. Nem amputált nyomoréknak, hanem Európa részének, a világ részének. Persze, persze, lakói továbbra is egymást gyötrik, gyilkolják szakadatlanul, de egyszer csak vége szakad ennek az önemésztô, önbomlasztó hadakozásnak. És az újrafelfedezett földön úgy talál otthonra minden oroszországi polgár, hogy nem számít se nációja, se pártállása; lehet akár szlavofil, akár nyugatos...
  Csakhát valami még nagyon kéne ehhez... Nincs egy felesleges jegyük, drága polgártársak?...

1995. március 15.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu