Richard
Schwartz beszélget
NÁDAS
PÉTERREL
az
európai mítoszokról
Az ôsz Nádas Péter
kedvenc évszaka, s most ôsz van, egyre rövidülnek
a a nappalok. Október van, s Péter is ebben a hónapban
született, amikor a fák lombja alkonyatkor kékesfeketévé
vedlik. Számára az ôsz a gyönyörködtetô
mértékletesség boldog évszaka. Úgy rémlik,
írt is errôl valahol, talán az
Emlékiratok
könyvé
ben, de az is lehet, hogy rosszul emlékszem.
Amikor Münchenben együtt
voltunk, Péter éppen kabátot keresett magának.
A kabátért persze fizetni kellett, csakhogy a müncheni
Deutche Bankban nem fogadták el azt a csekket, amit ugyanennek a
banknak a berlini fiókjában állítottak ki.
Feltehetôen az utolsó öntudatos német bürokrata
karmai közé kerültünk, amitôl más körülmények
között akár meg is hatódhattunk volna. Nem is vesztegetnék
rá több szót, ha nem lett volna éppen szombat,
s nem tartott volna zárva a belváros összes bankja.
Végül a fôpályaudvar környékén
hagytuk a kocsit.
Október a legfontosabb ôszi
hónap Münchenben. Az ôsz átmenetet képez
a hisztérikus" nyár és a vég nélküli"
tél között: a bajor ôsz szintén ilyen, még
ha jóval rövidebb is az igazinál; errôl eszembe
jut a tél, a télrôl pedig az a látomásom
támad, hogy bár még nyoma sincs a hónak, mégis
különös hófoltként suhan át ebben a
kék-feketeségben Péter homlokán egy árny.
Megkérdezem, nem bántja-e, hogy a természet ki-be
lélegzik, élet és halál váltja egymást,
ahogy Elias Canetti mondaná. Úgy értem, ez mondanivalójának
a mélyebb tartalma, maga a történet csak a felszín.
Meghökkentô, mondja a
Sacchushoz érkezve, hogy Canetti minden fényképérôl
ugyanaz az arc tekint ránk. A könyvesbolt kirakatában
megpillantottuk Canetti utolsó, posztumusz kötetét.
Valóban: a könyv borítóján lévô
arc, a dús, hátrafésült haj nem csupán
kép volt, de egyben sors is, amelyrôl nehéz elképzelni,
hogy egyik felvételrôl a másikra megváltozhat.
Hogyan lehet ezt szavakba önteni?
Egy ráncos, akár a fonnyadt alma arc, mégis sugárzik
belôle a kérlelhetetlenség. Vagy csak annyira banális,
mint egy törpe arca. Canetti kezdetben gyermek, de azzal, hogy megtagadja
a felnôtté válást, törpévé
változik. Pontosabban: gyermek, aki törpévé változtatja
önmagát. Gyermek és törpe között nincs
közbülsô állapot, Canetti mégis ott van,
ahol nem létezhetne anyagi mivoltában; mintha nem lenne középút
és általában semmiféle test a regényében.
Káprázat. Mindaz, ami Canetti mûveit elevenné
teszi, a gyermekkor bûvöleteibôl fakad, a gyermek szemével
láttatja az anyát, a nyelvet, a tüzet, a postást,
valamint a bécsiszeletet, melyet az osztrák Wotruba eszik.
Egy író szellemi rövidnadrágban,
mondja.
Merre, kérdi Péter,
és körbepillantott.
Fázni fogsz kabát
nélkül, mondom.
Nem tesz semmit, feleli. Egyszer
úgyis meg kell halni.
Helyet kellene még foglalnunk
a München-Budapest járatra a hónap utolsó szerdájára.
Csakhogy ekkorra már bezárt az összes utazási
iroda.
A sok csapongás után
elmesélem, hogyan hallottam Canettit beszélni. Még
a hangja sem volt felnôttes. Egy hang, mely a mutálás
határán állt, de sosem lett mély. Idôvel
gépies rikácsolásba ment át. Minden csodálatom
Péteré, aki tényleg megpróbálta végigolvasni
a
Tömeg és hatalm
at. Ebben a könyvben nem láttam
többet, mint áltudományos mázzal leöntött
gyerekes tervezgetést és magatartást, valamint azt,
hogy újra felfedezi a spanyolviaszkot, s ráadásul
monoton hangon, vagy ötszáz oldalon keresztül megpróbál
helyettesíteni egy egész kórust. Pontosan persze nem
emlékszem rá, mondom, biztos van annak már tizenöt
éve, hogy olvastam.
Soha sem kedvelted a vastag könyveket,
mondja Péter. Nincs olyan könyv, ami elég vékony
lenne neked.
Nem eszünk egy pár kolbászt,
kérdi. Meghalok az éhségtôl.
Én mégis szeretnék
kitartani a vékony kötetek mellett, és ami Canettit
illeti, egyetértünk. A legjobb, amit Canetti a csodálatos
gyerekségek mellett alkotott, a testtelen prózái:
az aforizmák, a gondolati töredékek.
Szombat kora délután
rójuk a müncheni utcákat a Karlsplatz és a Marienplatz
között oda-vissza. Annak a környéknek a tájékán,
vagy éppen ott járunk, amit körülvesz a Canettinél
megismert tömeg. Hogy körülveszi", vagy benne áll"
nem is annyira lényeges különösen egy magyarnak
vagy egy svédnek nem az, mivel arról a német tömegrôl
van szó, mely ebben az évszázadban, és még
a belátható jövôben meghatározza mindannyiunk,
vagyis az európai kis nemzetek sorsát.
Ez sokkolhatja a német értelmiséget,
mivel a német tömeg nem tart bennünket többé
rettegésben, mondja Péter. Ennek nem örülnek. Péter
mégsem találta ijesztônek ezt a tömeget az évszázad
Oktoberfest
jén, inkább túláradó
életkedvvel és önbizalommal teli, de jóindulatú
sokadalomnak tûnt, mely mintha begombolt sliccel állna a piszoár
elôtt.
És Magyarországon?
kérdem.
Magyarországon nincs tömeg.
A tömeg szó csak a biológiai
értelemben helytálló. Magyarországon a tömeg
inkább egy nyájnyi magányos és erejehagyott
embert jelent, akik egyenként félrehúzódnak
egy-egy sarokba, hogy onnan hallgassanak riadtan valami rámenôs
prédikátort, aki hogy jobban hallják és lássák
felmászik egy asztalra. Az efféle megszállottból
az itteni nyüzsgésben is bôven akad a Karlsplatz és
a Marienplatz közötti területen, ugyanúgy hozzátartoznak,
akár a történelmi emlékmûvek, mint egyfajta
díszítmény.
Ha az ember annyira megközelíti
ôket, hogy hallja, mit mondanak, kiderül, hogy egy új
típusú citromnyomót mutatnak be, vagy a Bibliát
lapozgatják.
Elképzelhetô, hogy
a német tömeg a mi kontónkra" vált éretté
és ugrotta át saját történelmi árnyékát
mondhatná Péter, vagy akár én is, minden
cinizmus nélkül. Az is lehetséges lenne, hogy a németek
jobban tisztában vannak magukkal, mint a többi európai
nép? Hogy ôk intenzívebben szembesültek volna
a saját múltjukkal, mint mi, s nem azért, mert jobb
emberek nálunk, hanem talán azért, mert kénytelen
voltak ilyenekké válni a háború után?
A külvilág a félelem
pavlovi reflexénél jóval nagyobb felháborodással
reagált az újfasiszták, illetve az akadémiai
revansista Erns Nolte megnyilatkozásaira. A Nolte-jelenség
attól válik ijesztôvé az Európa különbözô
részein élôk számára, hogy mondókájában
kevés szó esik a mai németekrôl. A németeket
furkósbottal és ütlegekkel kényszerítették
gondolkodásra, és ez a lecke mély nyomokat hagyott.
Ennek alátámasztásaként elég elolvasni
a
Die Zeitet
, a nemzet liberális lelkiismeretét, mely
arra szólította fel a német értelmiségieket,
hogy írják meg a saját verziójukat a német
himnuszra.
Az új szövegváltozatok
annyira gúnyosra sikerültek, hogy egy bármilyen más
nemzetiségû értelmiségit megbotránkoztatott
volna, amennyiben ez a vers nem Németországról és
a németekrôl szólt volna. Talán éppen
ez a jó emlékezet oka. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy
a kezdôsor Deutschland, Deutschland über alles, über
alles in der Welt egy sor német értelmiséginél
egy másfajta, mazohista pavlovi reflexet váltott ki, mintha
a valóság, melyben az elmúlt ötven évben
léteztek kiiktatható lenne a német történelembôl.
Még mindig szeretnél
kolbászt enni? kérdezem Pétert.
A piacon a kofák kezdik összeszedni
az árujukat, húzzák le a zsalukat. A kolbászok
eltûnnek a pultokról és a kirakatokból. Arra
még marad idôm, hogy vásároljak hat palack jó
évjáratú, olasz Barolót, még mielôtt
visszahelyezték volna az üvegeket a forgáccsal bélelt
faládákba. Miközben mi kolbászt kerestünk,
a német tömeg nejlonszatyorral a kezében békésen
haladt a maga útján.
Hogyan fogadja a német tömeg
saját értelmisége önostorozását?
Vajon elviselik? Érdekes ez egyáltalán? Vagy a német
értelmiség a társadalom szócsövévé
vált? És amikor valaki megpróbál egyensúlyt
találni intelligens és tömegszerû, társadalom
és nép között, vagyis ha közös nevezôt
keres, eleve hibát követ el.
Azt hiszem, kezdem érteni,
mit akart Botho Strauss, mondja Péter. De az ô nyelvezetét
nem tudom elfogadni.
Ahelyett, hogy a valószínûleg
már nem is létezô német mítoszok lebontására
vesztegette volna az idejét, közölhetett volna a
Die
Zeit
ben egy hosszú sorozatot azokról a még élô
európai
mítoszokról, amelyek hazugságukkal
megakadályozzák a népeket abban, hogy felnôjenek.
Európa nem akart felnôni a háború után;
a hivatalos beszédek modora zavart, mint amikor az egyik évszak
hidegével és árnyékaival belecsúszik
a másikba .
Így éretlenül
ôrzik meg az európai mítoszokat: hogy a svédek
semlegesek voltak (miközben az ércet és a szabadságos
német katonákat szállító szerelvényeik
robogtak dél felé), hogy a franciák legtöbbje
ellenálló volt és felszabadították saját
magukat (miközben a mai elnök maga is kollaboráns volt,
de Gaulle pedig a szövetségesek trénjén vonult
be Párizsba), hogy a lengyelek többet szenvedtek mint mások
(és ezért nem akarnak emlékezni a zsidók szenvedésére),
hogy az oroszok egyedül gyôzték le a fasizmust (miközben
a kommunisták maguk hosszabbították meg a diktatúra
határidejét) vagy, hogy a balkáni népek saját
maguk ûzték ki a németeket (miközben a partizánok
leginkábbis egymás ellen harcoltak).
Kolbászt a városháza
sarkánál találtunk. Azután elmentünk a
Hugendubelbe, ahol a könyvek három, illetve most már
négy emeleten olyan mennyiségben halmozódnak, hogy
ez az autodafé gondolatát teljességgel ártalmatlanná
tenné, ha nem pont Münchenben lennénk. Mindazonátal
a politikai éretlenség alapvetôen más, mint
az irodalmi.
Mert a felnôtté válás,
melyet Canetti elutasított, ez a benne magában rejlô
gyermekért, tehát a mítoszért folytatott heroikus
és nevetséges harc mindent egybevetve magánjellegû,
minden következmény nélküli kezdeményezés.
Ennek ellenére egy író nem mérhetô egy
állammal, nem azonosítható egy nemzettel. Elias Canetti
saját szabad választása folytán húzott
rövidnadrágot, és világ egy cseppet sem sínyli
meg ezt a merényletet". Így van ez az irodalommal: nem annyira
veszélyes, mint amennyinek látszani szeretne, még
akkor sem, ha vannak néhányan, akik azt hiszik, megváltoztathatják
a világot.
Ottragadunk a könyvesbolt kirakatánál,
bámuljuk a tér túloldalán lévô
városháza homlokzatát, s várjuk, hogy üssön
a toronyóra.
Lehetséges, hogy megszüntessük
az idôt? kérdezem egy falat kolbásszal a számban.
Vajon elvethetjük-e ugyanúgy egy szempillantás alatt,
mint a munkát és a szerelmet?
Néha, egy beszélgetés
erejéig, mondja Péter. Na igen, máskülönben
minden jóra fordul.
A toronyóra hármat
üt.
Harminc évig megtehettem
volna, majdnem mindennap, az íróasztalomnál ülve,
mondja Péter.
Ez így is ajándék
az élettôl.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu