RÜDIGER WISCHENBART

"AZOK" ÉS "MI"


EURÓPA ELHATÁROLJA MAGÁT

  Új határvonal szeli ketté Európát. Ezt nem jelzi szögesdrót, mint a vasfüggöny régi sorompóját. Ezt törvények szövevénye alkotja, amelyek a kereskedelmet és a határátlépést szabályozzák; ez a gazdagokat és a szegényeket elválasztó vonal; kulturális szimbólumokon és értékeken át húzódó szakadék.
  A határvonal jellegét és helyét kijelölô szabályokat szinte kizárólag a kontinens nyugati, jómódú felének állambürokráciái határozzák meg, akkor is, ha egy ilyen választóvonalnak gyakran még a létezését is tagadják. Azok viszont, akik a határon túlra szorulnak – „mivelünk" ellentétben „kívül" rekedtek – világosan érzékelik a viszonyokat. Ôk megkülönböztetik „Európát", a sokat igérô és talán még épp hogy elérhetô kontinenst, attól az áttekinthetetlen és nem biztonságos helytôl, amelyen élnek.
  Ez a határ régóta kerítés, éles vonal; közbülsô területeket és laza átmeneteket nem tûr meg. Nemcsak a „bevándorlókra" vagy a „menekültekre" vonatkozó politikai-pragmatikus szabályozásról van szó. Létrejött egy eszmei, ugyanakkor lényegében a kényszeren és a kirekesztésen alapuló határ, és ez szigorú, kompromisszum nélküli dichotómiát kényszerít ki „bent" és „kint", „megengedett" és „tilos" között.
  Pontosan egy évvel ezelôtt egy egész napot töltöttem el egy zágrábi kávéházban. Értelmiségiekkel, kiadókkal és írókkal beszélgettem. Legtöbbjük már évtizedek óta a városban élt. Néhányan ezzel szemben csak nemrég érkeztek, Szarajevóból menekültek. Voltak, akikkel már jóval korábban megismerkedtem Grazban, különbözô kulturális találkozókon a hetvenes évek vége felé.
  Graz és Zágráb autóval csak néhány órányira van egymástól. Ráadásul a két város annyira hasonlít, hogy gyakran elhangzó vicc volt így felelni arra a kérdésre, milyen város Zágráb: „Pontosan olyan, mint Graz".
  A hetvenes évek óta, amióta Jugoszláviában újraéledt egy bizonyos mértékû kulturális önállóság és nyitottság – amelyben csak jóval késôbb, utólag láttuk meg a nacionalizmus feltörésének csíráit –, zágrábi, ljubljánai vagy belgrádi barátaink, mûvészek, írók látogatásai nálunk természetessé váltak. Amikor aztán egy évvel ezelôtt ismét Zágrábba érkeztem, két változásra figyeltem fel. Elôször is, most a legtöbben hosszú órákon át egyetlen üres kávéscsésze mellett üldögéltek, míg azelôtt az asztalok gyorsan megteltek pálinkásüvegek és sörösflaskák egész ütegeivel. A háború a legcivilebb pillanatokba is nyomort és szegénységet hozott. A másik szakítást az elveszett, hirtelen végtelenül távolinak tûnô múlttal egy szinte csak odavetett mellékmondat jelezte az egyik beszélgetés során. „Önök engem semmivel sem míthatnak" – mondta a kis kerek márványasztalnál velem szemben ülô, és magyarázóan hozzáfûzte: „Hiszen én folyton Európába utazom".
  A fáradt kávézók a zágrábi Fôtéren a legnagyobb természetességgel abból indultak ki, hogy ôk nem Európában vannak, és hogy ez az Európa valahol „ott", egy határ túloldalán található. És csak kevesen rendelkeznek közülük a privilégiummal, hogy néha-néha „oda" utazzanak.
  A jelenet nem nélkülözött bizonyos rejtett iróniát. Ha egy kissé felemelkedtem a süppedôs kávéházi pamlagról, a pillantásom egy vasból öntött lovasra esett, amint kivont karddal magasodott a járókelôk fölé, hogy mutassa nekik a közös, kötelezô irányt.
  A köpenyes, egyenruhás Jelacic tábornokot, aki 1848-ban az „osztrákok" alatt segített a bécsi császárnak leverni a polgári forradalmat, csak a minap állították fel újra talapzatára. A kommunisták alatt reakciósként leszerelték onnan; a horvátok, mihelyt ismét feltámadt bennük a nemzeti öntudat, restaurálták. A hajdani hôsnek kardjával az irányt kellett mutatnia a horvátok számára vissza „Európába".
  Valójában éppen az ellenkezôje történt. Ha az ember ma Zágrábból visszatér Bécsbe – vagyis „Európába", a barátai azt kérdezik: „Mi volt? Nem féltél?.
  A jugoszláviai háborúval egyidejûleg, vagyis 1991 táján, Európa elvesztette azt a képet, amelyet hosszú ideig ôrzött önmagáról. A régi „kultúrhatár" Kelet és Nyugat között, Bizánc illetve az ortodoxia és Európa között – az ünnepi szónoklatok és a tankönyvek mintapéldája – rövid úton eltolódott pár száz kilométerrel kelet és dél-kelet felé. A k.u.k. monarchnia egykor a katolikus Horvátország területére telepítette katonai védelmi vonalát a török birodalommal szemben – azoknak a szerb parasztoknak a személyében, akik miatt 1991-ben kirobbant a konfliktus. Most a kereszténységnek ez a végvára egyszerre kicsúszott az európai „kultúrközösség" keretébôl. Persze nyilvánvalóan nem annyira „kultúráról" van itt szó, mint inkább választóvonalról az európai stabilitás és biztonság zónája és a kiszámíthatatlan „maradék" között.
  Ez nem az egyetlen, csupán a legújabb példa arra, hogy valami elvi változás következett be. Azok a beskatulyázott határok, amelyek 1989-ben újra világosan láthatók lettek és megint vitákat robbantottak ki különbözô államok között, aránylag fiatalok. Az elsô világháború, és kisebb mértékben a második gyôzteseinek logikája szerint húzták meg ôket.
  Lengyelország nagy területeket veszített, amelyeken mindmáig, minden üldözés ellenére több, mint két millió lengyel él. Magyarország 1919-ben elvesztette területének kétharmadát és lakosságának felét. Jugoszláviával teljesen új állam született. Ennek ellenére, ha megfigyeljük, hol jön létre az új választóvonal, világosan látható, hogy Erdély mint Románia része, Ukrajna és Fehéroroszország ugyanolyan határozottan „kívül" maradnak, mint Horvátország. „Be" éppen csak Szlovénia csúszott. Szlovákiáról még csak most születik a döntés. Ez a furcsa játék azokra az anekdotákra emlékeztet, amelyek arról szólnak, miféle cinikus pókerjátszma folyt Sztálin és Churchill között Jaltában a befolyásért és a hatalomért. Éppencsak ma hiányoznak a nevekkel és arcképfotókkal azonosítható szembenálló felek. Ehelyett minden látszólag nyugodtabban és rendezettebben, mindenesetre bürokratikusabban és névtelenül zajlik. Tettes sehol sincs, és az áldozatok is névtelenek.
  A tiszta ökonómia nem kielégítô magyarázat a bonyolult képre. Egy pillant s napjaink számadataira ellentmondásos profilokat villant fel. 1993 közepén nagyjából ugyanolyan magas volt a nyugati beruház sok mértéke Szlovéniában (amelyet a reformországok mintatanítványai közé sorolnak), mint Szlovákiában (amelynek a Csehországtól való elszakadás miatt komor jövôt jósoltak). Magyarország kereskedelmi mérlege rosszabb volt, mint Bulgáriáé vagy Szlovákiáé. Bulgária negatív gazdasági növekedése körülbelül annyira volt nyugatalanító, mint Szlovéniáé vagy Szlovákiáé. Ennek ellenére konszenzus alakult ki és létezik ma is abban, hogy Bulgária kívül terül el, míg Szlovénia belül. Szlovákiáról vitatkoznak. De nyilvánvalóan nem csupán az „objektív" viszonyokról van itt szó.
  Egy román faluban, közel mind a magyar, mind az ukrán határhoz, a televízió elôtt ülök Anutával, egy parasztasszonnyal, aki folyékonyan beszél franciául. Éppen a „Dallas" megy. Az egész család megigézve mered a villodzó fekete-fehér készülékre. A szomszéd nemrég vett egy színes TV-t. A legközelebbi nagyobb helységben egy hajdani kommunista funkcionárius építette fel az elsô privát lokált, majd hamarosan egy kis szállodát is étteremmel, és lendületesen importál videorecordereket és satellitantennákat is. A nagyképernyô a saját házában, az Ausztriáig nyúló kereskedelmi utazásai mellett, számára a legfontosabb státuszszimbólum. Anutával és lányával, Lilivel a TV-hôsökrôl és a sztárzenészekrôl fecsegünk, össze-vissza, Michael Jacksontól J.R.-ig. Amikor belép az apa, a játékról komoly szociális kérdésekre váltunk át. Az apa ugyanis nem ismeri az összes nevet és egészen biztosra veszi, hogy e miatt a mi szemünkben reménytelenül alulmarad a lányával szemben.
  Késôbb Anuta jelentôségteljes hangon ezt mondja: „Neked sejtelmed sem lehet róla, mennyit tanulunk mi a televízióból."
  A televízió világa azonban a falusiak számára Romániában épp olyan fiktív, mint a holdbéli ember. Befogadhatják és megcsodálhatják a történeteket. De nem számítják ôket a maguk világához és a reális idôhöz, amelyben élnek. Ez az idô, ha a nagyvilághoz – a reálishoz valamint a TV világához – való csatlakozást tekintjük, régóta ismét megállt. Hiszen ha csak a TV-hullámok jutnak át a határon és az emberek alig, ha többnyire csak kívülrôl befelé irányuló vagy tranzit jellegû közlekedés létezik, akkor az elszakadás bizonyoss , majd hamarosan természetessé válik.
  Nem marad más lehetôség, mint belülrôl tekinteni önmagunkra. Ez a nemzeti sovinisztákat táplálja, akik fennen hangoztatják, milyen erôs az, ami a „sajátunk", szembeállítva a kinti ellenséggel. Bukarest, a nemzeti fôváros, így egyszerre a tôle távoli faluhoz is újra sokkal közelebb kerül, mint az a magyar határ, amelyik a szomszédos hegyek alatt húzódik. A mozgalom, amely átmenetileg – 1990-ben, 1991-ben – mintha csírázni kezdett volna, a határhoz közeledve megmerevedett.
  Ez a máramarosi falu évszázadokon át Erdélyhez tartozott. A lakosságnak több mint a fele az „egyesített" – görögkatolikus, tehát antiortodox – egyház híve. Ez az egyház századokon át Románia nyitott kulturális ablakának számított „Európa" felé.
  A nemzetállamok közötti politikai határ azonban – tekintet nélkül a kulturális és történelmi közelségre – nagyon szoros záróvonal.
  A régebbi határokat – a soknemzetiségû birodalmak között, majd az utánuk következô nemzetállamok között, még magát a vasfüggönyt is – politikailag jelölték ki. Azok a határok a háborúk gyôztesei és vesztesei közötti választóvonalat jelezték. 1989 óta azonban technokraták és bürokraták állapítják meg távolról sem demokratikusan választott és kívülrôl ellenôrizhetô grémiumokként, bizottságokban és egyezményekben, ki juthat be, és ki marad kívül.
  Az Európai Unió mindeddig sikeresen kitért az elôl, hogy „Európa" mint egész legyen illetékes ez ügyben. E helyett az egyes államok kötnek egymással, rendszerint bilaterális, áttekinthetetlen és demokratikusan nemigen ellenôrzött megállapodásokat.
  A jugoszláviai háborús menekültek elôtt a vízumegyezmények formájában ereszkedett le a határfüggöny. A gazdasági kooperációkat attól tették függôvé, hogy mennyire hatékonyak a határellenôrzések az új „partner" külsô határainál. Németország „menedékegyezményt" kötött Lengyelországgal és megigérte, hogy „támogatást nyújt szállítási és kommunikációs eszközökkel, valamint technikai berendezésekkel való felszereléshez, tovább szervezeti és pénzügyi segítséget ad, hogy vissza lehessen szorítani az ellenôrizetlen elvándorlási mozgalmat".
  Egészen új technikai segélyüzem jön létre a politikai felelôsség korábbi rendszere helyett. Az ilyen felelôsséghez ugyanis egyre inkább hiányzik a hely, ahol tárgyalni lehetne róla. Európai politikusok minden menekültpolitikai konferenciáján azok az országok, amelyek a határ részét alkotják, „átfogó megállapodást" követelnek.
  A nyugat-európaiak lehurrogják ôket, „aminisztratív" és „pragmatikus" okokból. A „határországok" számára biztonsági, az ô számukra ott a centrumban csupán egy szociális problémáról van szó, amit még több megállapodással a kitoloncolási kvótákról, a vízumrendeletekrôl, és néhány nagy, ismétcsak adminisztratív megszorít ssal, mint amilyen a Schengeni Egyezmény, gyorsan át lehet tolni a periféria országaira. A Schengen II., az a szerzôdés, amely az Európai Unión belüli határok megszüntetését kifelé annál drasztikusabb kontrollal kapcsolja össze, eddig még nem lépett érvénybe, mert a szükséges kompjuterhálózat nem egységesen mûködik!
  Ami elsô pillantásra kaotikusnak tûnhet, a gyakorlatban szerfölött koordinált folyamat. „Európa" számára megteremtenek egy bástyateret és mögötte az elôrelátható zavargások övezetét, ahogy ezt jól ismerjük a hetvenes évek Közép-Amerikájáról szóló fejlesztéspolitikai tanulmányokból. Így építenek fel egy nyugtalan, mégis függô helyzetben lévô „hátsó udvart".
  Emellett a migrációpolitika alapmintája teljesen olyan, mint amit a telvízió világából ismerünk: Vannak a világnak részei, ahol programokat készítenek (és természetesen fogyasztanak is), és van a többi rész, ahol csak nézni lehet a programokat.
  1989 júniusában Slobodan Milosevic Koszovóban kereken 1 millió szerb elôtt beszédet tartott a szerbségrôl. A tömeg nemcsak a Szerbiáról szóló jelszavakat visszhangozta, hanem ezeket a mondatokat is: „Európa. Emlékezz ránk. Téged védünk Koszovóban." A célzás arra a csatára vonatkozott, amelyet pontosab 600 éve a törökök ellen vívtak.
  Amikor két évvel késôbb Szlovákiában forrongás kezdôdött, a szeparatista jelszavak sok szlováknál csak azért találtak meghallgatásra, mert a pozsonyiak „kirekesztve" érezték magukat. És nem csupán a külföldi tôkébôl, amely sokkal bôségesebben csorgott Csehországba, mint a Kárpátokba.
  „A külföldi újságírók valamennyien Prágában ülnek" – hangzott a panasz. Hamarosan durvább lett a hangnem. Nemcsak az antiszemita „Jegyzôkönyvek a Cion módszereirôl" bukkantak fel szlovák fordításban. Mindaddig értelmes emberek is elkezdtek „szlovákellenes összesküvésekrôl" fantáziálni, amelyeket állítólag a prágai „zsidó-értelmiségi körök" és a NEW YORK TIMES irányítanak. Mióta Csehország és Szlovákia függetlenként állnak szemben egymással, már nem szubjektumokat érintô ügyrôl van szó, hanem államközi vitáról, hol kell ezekután a határt kint és bent között meghúzni. „Az, hogy Csehországtól keletre hermetikusan lezárt határ jön létre, úgy látszik, elintézett dolog", ismerte el egy prágai német tudósító. „A kérdés csak az, hol fog húzódni."
  Aki magát kirekesztettnek érzi, olyan magyarázatot keres erre, amilyet tud. Konrád György, ez a bölcs férfi Budapesten, az ilyenfajta kirekesztések metszéspontján egyszer ezt írta: „Ez a késôn jövôk szerencsétlensége. Türelmetlenek, a segítség elfogadásában nem válogatósak."
  1945-ben, amikor sokan úgy vélték, itt a lehetôség Európának új, megreformált arculatot adni, Wilbert E. Moore amerikai társadalomtudós az akkor még fennálló Népszövetség megbízásából mérleget készített a kelet- és délkelet-európai status quoról. A számadatoknak és a térképeknek, amelyeket a régió „gazdasági demográfiájához" összegyûjtött, kiindulópontot kellett adniuk a régió ujjáépítéséhez (különösen érinti az embert, amikor ma ezekbôl a számokból kiolvassa egy olyan kutató bizakodását, akinek szeme elôtt a változás és a fejlôdés lehetôségei lebegtek, nem a jaltai választóvonal). Moore, mivel tisztában volt a kommunikációs technológiák értékével, nemcsak a mezôgazdasági és az ipari statisztikákat hasonlította össze, hanem azt is, mennyire megbízható a posta az egyes országokban, vagy hogy milyen a rádió- és a telefonhelyzet. Mindezt térképeken tüntette fel és a kép, amely így ötven évvel ezelôtt kialakult a „fejlôdôképes" és az „alulfejlett" országokról, pontosan ugyanaz, mint amivel ma találkozunk – bár mi már jórészt az ô bizakodása nélkül. És minthogy Moore, mintegy elôrelátva az Európai Unióban ma uralkodó engyensúlyhiányt, az egész Délt bevonta számításaiba, ezért már a Görögországgal, Dél-Itáliával, Spanyolországgal és Portugáliával szembesített jövedelmeket is leolvashatjuk a térképeirôl.
  A kontinens gazdasági kettéosztottsága nem az évezredek és nem is a legújabb jelen „kulturális" terméke. A legutóbbi kerek másfél évszázad által nos modernizációja és iparosítása folyamán alakult ki. Aki ehhez túlságosan késôn kezdett hozzá, aki visszaesett vagy elvesztette a kontaktust a gyorsan elôrehaladókkal, soha nem zárkózott föl ismét.
  Ötven évvel Moore után egy további fatális válaszvonal tûnik fel. Az elsô és a második világháború nemcsak új államhat rokat hozott létre. A két háború eredményeként addig soha nem látott mértékben került sor lakosok elûzésére és áttelepítésére – „etnikai tisztogatásokra", ahogy ma mondanánk. Embertömegek kicserélése, ami százezreket, olykor milliókat érintett, az európai konfliktusmegoldás és biztonságpolitika hivatalos eszköze lett, és minden ilyen akcióval keveredéseket oldottak fel és kisebbségi kvótákat csökkentettek homogén nemzeti egységek megteremtése érdekében, mivel úgy tûnt, csak ezeké a jövô.
  A sokféleséget megszüntették az egyre élesebben meghúzott határok. A bonyolult viszonyok köztes láncszemei elavultak. Nem kellettek többé. Ma azok maradtak fenn, akik szilárd határokkal körülvett saját területtel rendelkeznek. A többiek elkallódnak. Hiszen a kisebbségek gyengítik a stabilitást. Az 1989 óta alakuló legújabb határvonal teljessé teszi ezt a képet. Jó esélyei az Európába való belépésre csak azoknak a „reformországoknak" vannak, amelyek a két világháborúban „homogenizálódva", mai nemzetállami határaik között már alig rendelkeznek kisebbségekkel – Lengyelországnak, Csehországnak, Magyarországnak és Szlovéniának. Horvátország, Szlovákia, de ugyanígy Ukrajna vagy Bulgária nem tartoznak az exkluzív klubba.
  Amikor 1991 körül a „bevándorlásról" folyó vita Európa-szerte folyt, a „megtelt csónak" volt a divatos kép. Már egy évvel késôbb teljesen más metafora járta – az „Európa-erôd" hasonlata. A vált s nagyon is jelentôs. Egy csónak szinte tehetetlenül ki van szolgáltatva a hullámok kénye-kedvének. Egy erdôben harcra fegyverkeznek. Egy erôd védôi hôsöknek érzik magukat, szöges ellentétben a csónakban ülô pontenciális áldozatokkal. És még valami: egy erôdért folytatott harc háborút jelent, és a háborúban más szabályok érvényesek, mint a civil életben.
  Eközben mindkét esetben változatlan marad a tisztán látható határ a „kintiek" és miközöttünk.
  Így nézve, Európa – a „bentiek" értelmében – az a kontinens, amely elsôsorban a kirekesztetteken keresztül határozza meg magát.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/