PETER HANDKE

FRANZ GRILLPARZER ÉS A JAVEL-I CLOCHARD


  Franz Grillparzer kedvéért vagyok itt; és egyúttal az ô érdekében szeretnék hallgatni is.
  Úgy tûnik föl nekem, hogy ô egyike a legproblematikusabb, az írás teljességére törekvô, igazán nem nagyszámú kalandoroknak, aki minden egyes kalandjával – akár megélte azt, akár nem –, megnyitja értelmünket és szellemünket egy probléma számára –, s ily módon egyike a legérdekesebb vagy hozzánk legközelebb álló alkotóknak.
  Amint ez másoknál alig fordul elô, mûveit tanulmányozni kell, s ezt nem csupán egy szakmabéli utódnak kell megtennie, mint amilyen most én vagyok, (s ehhez büszkeség, akasztófahumor és elfogódottság közepette ragaszkodom): Grillparzer formai problémái élet-problémákat tükröznek, amelyeket minden, dolgáért lelkesedô és amellett lelkiismeretes embernek át kell élnie minden szakmában, a politika, a kézmûipar, a kereskedelem bármely területén. Grillparzer élete, amely oly annyira visszariadt minden cselekvéstôl, beleértve az írást is, mégis példaadó módon éppenséggel drámai erejével hat: mert, amint azt leginkább a feltételeket nélkülözô írók esetében tapasztaljuk, Grillparzer élete minden fázisában példaadóan összehasonlítható formákat mutat fel a mi életünk, a tanár, az orvos, a kutató életének állomásai, helyzetei és fordulópontjai számára is, felnyitva szemünket és felismeréseket teremtve mind az egyetértéshez, mint az ellentmondáshoz, az ellentétekhez.
  Egyedül, magányosnak maradni azzal, amit az ember tesz, vagy keresni hozzá egy népet? Vagy kitalálni? Milyen népet? Saját kockázatra cselekedni vagy összefüggésben, kapcsolatban valamivel? És milyennel? Egy valóságossal, mint amilyen egy állam vagy akár egy birodalom, vagy egy elképzelttel – egy megálmodott egység összefüggésében, éppen a félreállás, a magányos alkotás ereje által, az eredendô egységrôl szóló álom visszfényeként, egy, a történelem részérôl energikusan elutasított és ezért talán egy annál inkább tettrekész mû, alkotás formájában?
  Az a sietôsség, éppenséggel vadság, amellyel Grillparzer az életmûvében ezeket a kérdéseket úgymond csatába küldi, és ugyanakkor az a másképpen szép félénkség, szelídség, már-már hangtalanság és gyengeség, engedékenység, amellyel azután egyik-másik, inkább aggályos válaszát megadja, mindez az alkotót egy nagy, szívjósággal teli, makacs, példaadó és mindenkor újból és újból elriasztó ôssé teszi –, s bizonyosan nem csupán az én számomra.
  Ezért azután az utána következôk közül sokan igényt tartottak rá, egy csomóan mint példaképre, mások inkább ellenpéldaként. Az elôbbiekhez tartozik Hugo von Hoffmannstahl, aki harmincévesen saját meghasonlottságát – a legakutabb magányosságot – elôdje által vélte igazolódni, s késôbb, a Habsburg Birodalom szétesése okozta gyászát is; idetartozik, igaz, sokkal inkább, amint az különben a sajátja volt, Németországból történô elmenetele, ausztriai átutazása alkalmával Thomas Mann is, aki számára Franz Grillparzer egy „nagynémet író volt" – a 20-as években ez még nem volt harci jelszó – /"akinek német életmûvében az osztrákság hamvassága csillog"/; ide tarozik Joseph Roth, aki hôsét megintcsak mint a spanyol-katolikus-osztrák birodalom heroldját ábrázolta:" spanyol, ... mint a Habsburgok, római, mint a pápa; az egyetlen konzervatív forradalmár, akit Ausztria történelme ismer; akit a poroszság, a protestánság, a talmi koronát viselô, lesipuskás parvenük ellen vetettek be. Abból a sorból pedig, akik számára az „asztali" klasszikus Grillparzer ellenpéldaként szolgált, mint a mindannyiuk helyett itt álló Karl Kraus számára, aki azután éleselméjûségbôl megint csak kicsinyességre vált át, avagy kicsinyességbôl éleselméjûségbe és így tovább, ahogyan azt éleselméjûség és kicsinyesség egymással karöltve szokták végbevinni, hogy az ellenpélda torzképpé váljék, és hogy saját ügyét elárulva a bevált fordulatot használja: „Grillparzer világa papiros ízû és lapos, mint a papírlap", „Halm (Grillparzer egyik hôse) rokon az íróval a vérszegénységben".., mely torzításokhoz az is hozzátartozik, hogy a költô számlájára írják, amit az ideológusai (nem az olvasói – az olvasók soha és semmikor sem lehetnek ideológusok) követtek el ellene: miszerint „Grillparzer közvetítésével, az ô mûvei révén és segítségével következett be az Anschluss", s ide tartozik a lényegében a leértékelését elôrevetítô összehasonlítás: „...Raimund, aki az igazabb, hûségesebb szolga volt", „...Nestroy, akinek tájain sem a tenger, sem a szerelem hullámai nem mossák a partokat, tehát, hogy Nestroy minden egyes sorában sokkal inkább mutatkozik lírikusnak, drámaírónak és epigramma-írónak...., mint Grillparzer egész életmûvében".
  Nem, nem, Karl Kraus, ne az összetartozóknak ezt az értelmetlen kettéválasztását: Franz Grillparzer és Ferdinand Raimund és Johann Nestroy, és, és... és a magad módján Te is, K.Kraus; mert ugyan másképpen, mint utánzóid, Te is harcos voltál, nem sunyító, egy fölháborodott, nem egy felfújt alak voltál, egy számodra nagyjából igaz, ha gyakran rövidlátó harcot is vívtál egymagad, a saját kockázatodra, s nem csupán az epigonok látszat-csörtéit csattogtattad zsoldért, egy semmit sem kockáztató pletyka-klikkben.
  Ám e két névsoron kívülállva – hogyan látom most én, egy harmadik, egy aktuális, korunkbéli olvasó (mindenek elôtt az Önéletrajzé és a Naplóké) Franz Grillparzert?
  A következôképpen látom ôt, az idevonatkozó ellentmondások és kuszaság összefüggésében, valószínûleg pontatlan emléktöredékeim alapján: ô, az egy korabeli osztrák számára egyáltalán nem kevés utazása során megtett utakat szinte figyelemre sem méltatva, az utazásokat a mindenkori úti cél költségeire tette meg, ahol aztán napjait ilyen vagy olyan módon szinte teljes egészében karanténokban töltötte. A sorsával feltehetôen állandóan elégedetlen, mogorva hivatalnok azonban az akták között, föl s alá közlekedve a létrákon, a sötét magány és elszigeteltség büszke óráit gyönyörûséggel élte meg. Aki számára kinyílt az ég, amikor egy zsidónô szépségét megpillantotta a prágai gettóban, s aki egyik következô utazása alkalmával nagyszájú, gyámsága alatt álló ifjú kísérôjének gyengeelméjû antiszemita nyelveléseit élvezettel hallgatta, lásd az író naplóját.
  Ô, aki a hírneve miatt szenvedett, legalábbis annak osztrák torzképe miatt, megint egyszer, egy másik utazása alkalmából Boulogne-sur-mer-ben, az Angliába tartó hajóra várva, magányosan, kívülállóként, egyszerre szenvedve a névtelenségtôl, a hazátlanságtól, a semmibevevéstôl, az elmerüléstôl – látom ôt a képen százötven év múltán is a kikötô mellett egy dûnén állva, mint egy különös Janus-fejet – arc nélkül elôre fordulva a víz felé, s egyúttal a földrészre visszatekintve. Soha nem volt Spanyolországban, írói formáinak hazájában, talán éppen emiatt? „A humanizmustól a nacionalizmuson át a bestialitásig": vajon ezt az oly kedveltté vált mondást nem a csehek nemzetállama ellen fogalmazta meg, akiknek anyanyelve az ô számára csupán tájnyelv volt, nem egyéb egy dialektusnál?
  Miután utolsó éveiben egy lépcsôházi balesete okán mozgáskorlátozottá vált, sokat hallgatott; az osztrák Grillparzer mozdulatlanságát és hallgatását íróasztala mellett a Spiegelgasséban olyan mûnek képzelem, amilyet egy Alberto Giacometti vagy Walter Pichler alkotott meg, s mindehhez az idôs embertôl elhangzó azon egyszeri megszólítást ismétlem meg a magam számára, amelyet válaszként fogalmazott meg Adalbert Stifter születésnapi köszöntésére – sohasem titulált egyébként ily módon senkit Franz Grillparzer: „Nemes Barátom."
  És még valami: közte, a lelkes-makacs íróember, s az országa közötti dolgoknak még volt tétje – de talán már akkor sem.
  Három nappal ezelôtt tényleg láttam Franz Grillparzert, késô este, lent a Javel-i metróállomáson a Pont Mirabeau-nál Párizsban. A rakpart leghátsó padján ült egyedül, magányosan, hosszú, begombolt kabátban, több színes mûanyag zacskóval körülvéve. Ezekbôl húzott elô, mindannyiszor hosszan nézegetve azokat, egymás után újabb és újabb, összehajtogatott mûanyag-nejlonzacskókat, szétteregetve ôket, mint a térképeket, tanulmányozta ôket, elôször rájuk meredve, majd fejcsóválva, aztán újból gondosan visszahajtogatta ôket, egymásra rakosgatta és így tovább. Ezek a dolgok, kicsik és nagyok, toronyszerûen fölhalmozva, szép távolságtartással tôle jobbra és balra, a padon sorjáztatva, akaratlanul is a spanyol festô, Francisco Zurbarán csendéleteinek korsóira emlékeztettek engem, oly annyira szigorúan sorjáztak ott, nemes megformáltságban, egy tömbben, egy ritmusban; s a férfi a középen, ahogy tett-vett dolgai között, mértékletességével és makacs hûségével, fejét ingatva, teljes magárautaltságában Zurbarán átszellemült, erôs-gyenge szentjeinek egyikét idézte fel bennem.
  Átszellemült, távoli? A férfi, a síneken túl – nem várt semmilyen vonatra – rongyaiból állandó idôközönként fölemelte a fejét, s rámtekintett, ahhoz, amivel foglalatoskodott, szüksége volt rám, a nézôre; félig elrejtôzve a legkevésbé kivilágított helyen, „engem" keresett.
  A halottakról, akik egy élô, különlegesen törékeny életmûvet tudhatnak a magukénak, könnyû elmondani:
  „Szeretem ôt." Én Franz Grillparzert mindazért, amit megtudok tôle és róla a mûvei révén – nagyon szeretem.

LÕRINCZ ANITA fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/