FRANZ GRILLPARZER ÉS A JAVEL-I CLOCHARD
Franz Grillparzer kedvéért
vagyok itt; és egyúttal az ô érdekében
szeretnék hallgatni is.
Úgy tûnik föl
nekem, hogy ô egyike a legproblematikusabb, az írás
teljességére törekvô, igazán nem nagyszámú
kalandoroknak, aki minden egyes kalandjával – akár megélte
azt, akár nem –, megnyitja értelmünket és szellemünket
egy probléma számára –, s ily módon egyike
a legérdekesebb vagy hozzánk legközelebb álló
alkotóknak.
Amint ez másoknál
alig fordul elô, mûveit tanulmányozni kell, s ezt nem
csupán egy szakmabéli utódnak kell megtennie, mint
amilyen most én vagyok, (s ehhez büszkeség, akasztófahumor
és elfogódottság közepette ragaszkodom): Grillparzer
formai problémái élet-problémákat tükröznek,
amelyeket minden, dolgáért lelkesedô és amellett
lelkiismeretes embernek át kell élnie minden szakmában,
a politika, a kézmûipar, a kereskedelem bármely területén.
Grillparzer élete, amely oly annyira visszariadt minden cselekvéstôl,
beleértve az írást is, mégis példaadó
módon éppenséggel drámai erejével hat:
mert, amint azt leginkább a feltételeket nélkülözô
írók esetében tapasztaljuk, Grillparzer élete
minden fázisában példaadóan összehasonlítható
formákat mutat fel a mi életünk, a tanár, az
orvos, a kutató életének állomásai,
helyzetei és fordulópontjai számára is, felnyitva
szemünket és felismeréseket teremtve mind az egyetértéshez,
mint az ellentmondáshoz, az ellentétekhez.
Egyedül, magányosnak
maradni azzal, amit az ember tesz, vagy keresni hozzá egy népet?
Vagy kitalálni? Milyen népet? Saját kockázatra
cselekedni vagy összefüggésben, kapcsolatban valamivel?
És milyennel? Egy valóságossal, mint amilyen egy állam
vagy akár egy birodalom, vagy egy elképzelttel – egy megálmodott
egység összefüggésében, éppen a félreállás,
a magányos alkotás ereje által, az eredendô
egységrôl szóló álom visszfényeként,
egy, a történelem részérôl energikusan
elutasított és ezért talán egy annál
inkább tettrekész mû, alkotás formájában?
Az a sietôsség, éppenséggel
vadság, amellyel Grillparzer az életmûvében
ezeket a kérdéseket úgymond csatába küldi,
és ugyanakkor az a másképpen szép félénkség,
szelídség, már-már hangtalanság és
gyengeség, engedékenység, amellyel azután egyik-másik,
inkább aggályos válaszát megadja, mindez az
alkotót egy nagy, szívjósággal teli, makacs,
példaadó és mindenkor újból és
újból elriasztó ôssé teszi –, s bizonyosan
nem csupán az én számomra.
Ezért azután az utána
következôk közül sokan igényt tartottak rá,
egy csomóan mint példaképre, mások inkább
ellenpéldaként. Az elôbbiekhez tartozik Hugo von Hoffmannstahl,
aki harmincévesen saját meghasonlottságát –
a legakutabb magányosságot – elôdje által vélte
igazolódni, s késôbb, a Habsburg Birodalom szétesése
okozta gyászát is; idetartozik, igaz, sokkal inkább,
amint az különben a sajátja volt, Németországból
történô elmenetele, ausztriai átutazása
alkalmával Thomas Mann is, aki számára Franz Grillparzer
egy „nagynémet író volt" – a 20-as években
ez még nem volt harci jelszó – /"akinek német életmûvében
az osztrákság hamvassága csillog"/; ide tarozik Joseph
Roth, aki hôsét megintcsak mint a spanyol-katolikus-osztrák
birodalom heroldját ábrázolta:" spanyol, ... mint
a Habsburgok, római, mint a pápa; az egyetlen konzervatív
forradalmár, akit Ausztria történelme ismer; akit a
poroszság, a protestánság, a talmi koronát
viselô, lesipuskás parvenük ellen vetettek be. Abból
a sorból pedig, akik számára az „asztali" klasszikus
Grillparzer ellenpéldaként szolgált, mint a mindannyiuk
helyett itt álló Karl Kraus számára, aki azután
éleselméjûségbôl megint csak kicsinyességre
vált át, avagy kicsinyességbôl éleselméjûségbe
és így tovább, ahogyan azt éleselméjûség
és kicsinyesség egymással karöltve szokták
végbevinni, hogy az ellenpélda torzképpé váljék,
és hogy saját ügyét elárulva a bevált
fordulatot használja: „Grillparzer világa papiros ízû
és lapos, mint a papírlap", „Halm (Grillparzer egyik hôse)
rokon az íróval a vérszegénységben"..,
mely torzításokhoz az is hozzátartozik, hogy a költô
számlájára írják, amit az ideológusai
(nem az olvasói – az olvasók soha és semmikor sem
lehetnek ideológusok) követtek el ellene: miszerint „Grillparzer
közvetítésével, az ô mûvei révén
és segítségével következett be az Anschluss",
s ide tartozik a lényegében a leértékelését
elôrevetítô összehasonlítás: „...Raimund,
aki az igazabb, hûségesebb szolga volt", „...Nestroy, akinek
tájain sem a tenger, sem a szerelem hullámai nem mossák
a partokat, tehát, hogy Nestroy minden egyes sorában sokkal
inkább mutatkozik lírikusnak, drámaírónak
és epigramma-írónak...., mint Grillparzer egész
életmûvében".
Nem, nem, Karl Kraus, ne az összetartozóknak
ezt az értelmetlen kettéválasztását:
Franz Grillparzer és Ferdinand Raimund és Johann Nestroy,
és, és... és a magad módján Te is, K.Kraus;
mert ugyan másképpen, mint utánzóid, Te is
harcos voltál, nem sunyító, egy fölháborodott,
nem egy felfújt alak voltál, egy számodra nagyjából
igaz, ha gyakran rövidlátó harcot is vívtál
egymagad, a saját kockázatodra, s nem csupán az epigonok
látszat-csörtéit csattogtattad zsoldért, egy
semmit sem kockáztató pletyka-klikkben.
Ám e két névsoron
kívülállva – hogyan látom most én, egy
harmadik, egy aktuális, korunkbéli olvasó (mindenek
elôtt az Önéletrajzé és a Naplóké)
Franz Grillparzert?
A következôképpen
látom ôt, az idevonatkozó ellentmondások és
kuszaság összefüggésében, valószínûleg
pontatlan emléktöredékeim alapján: ô, az
egy korabeli osztrák számára egyáltalán
nem kevés utazása során megtett utakat szinte figyelemre
sem méltatva, az utazásokat a mindenkori úti cél
költségeire tette meg, ahol aztán napjait ilyen vagy
olyan módon szinte teljes egészében karanténokban
töltötte. A sorsával feltehetôen állandóan
elégedetlen, mogorva hivatalnok azonban az akták között,
föl s alá közlekedve a létrákon, a sötét
magány és elszigeteltség büszke óráit
gyönyörûséggel élte meg. Aki számára
kinyílt az ég, amikor egy zsidónô szépségét
megpillantotta a prágai gettóban, s aki egyik következô
utazása alkalmával nagyszájú, gyámsága
alatt álló ifjú kísérôjének
gyengeelméjû antiszemita nyelveléseit élvezettel
hallgatta, lásd az író naplóját.
Ô, aki a hírneve miatt
szenvedett, legalábbis annak osztrák torzképe miatt,
megint egyszer, egy másik utazása alkalmából
Boulogne-sur-mer-ben, az Angliába tartó hajóra várva,
magányosan, kívülállóként, egyszerre
szenvedve a névtelenségtôl, a hazátlanságtól,
a semmibevevéstôl, az elmerüléstôl – látom
ôt a képen százötven év múltán
is a kikötô mellett egy dûnén állva, mint
egy különös Janus-fejet – arc nélkül elôre
fordulva a víz felé, s egyúttal a földrészre
visszatekintve. Soha nem volt Spanyolországban, írói
formáinak hazájában, talán éppen emiatt?
„A humanizmustól a nacionalizmuson át a bestialitásig":
vajon ezt az oly kedveltté vált mondást nem a csehek
nemzetállama ellen fogalmazta meg, akiknek anyanyelve az ô
számára csupán tájnyelv volt, nem egyéb
egy dialektusnál?
Miután utolsó éveiben
egy lépcsôházi balesete okán mozgáskorlátozottá
vált, sokat hallgatott; az osztrák Grillparzer mozdulatlanságát
és hallgatását íróasztala mellett a
Spiegelgasséban olyan mûnek képzelem, amilyet egy Alberto
Giacometti vagy Walter Pichler alkotott meg, s mindehhez az idôs
embertôl elhangzó azon egyszeri megszólítást
ismétlem meg a magam számára, amelyet válaszként
fogalmazott meg Adalbert Stifter születésnapi köszöntésére
– sohasem titulált egyébként ily módon senkit
Franz Grillparzer: „Nemes Barátom."
És még valami: közte,
a lelkes-makacs íróember, s az országa közötti
dolgoknak még volt tétje – de talán már akkor
sem.
Három nappal ezelôtt
tényleg láttam Franz Grillparzert, késô este,
lent a Javel-i metróállomáson a Pont Mirabeau-nál
Párizsban. A rakpart leghátsó padján ült
egyedül, magányosan, hosszú, begombolt kabátban,
több színes mûanyag zacskóval körülvéve.
Ezekbôl húzott elô, mindannyiszor hosszan nézegetve
azokat, egymás után újabb és újabb,
összehajtogatott mûanyag-nejlonzacskókat, szétteregetve
ôket, mint a térképeket, tanulmányozta ôket,
elôször rájuk meredve, majd fejcsóválva,
aztán újból gondosan visszahajtogatta ôket,
egymásra rakosgatta és így tovább. Ezek a dolgok,
kicsik és nagyok, toronyszerûen fölhalmozva, szép
távolságtartással tôle jobbra és balra,
a padon sorjáztatva, akaratlanul is a spanyol festô, Francisco
Zurbarán csendéleteinek korsóira emlékeztettek
engem, oly annyira szigorúan sorjáztak ott, nemes megformáltságban,
egy tömbben, egy ritmusban; s a férfi a középen,
ahogy tett-vett dolgai között, mértékletességével
és makacs hûségével, fejét ingatva, teljes
magárautaltságában Zurbarán átszellemült,
erôs-gyenge szentjeinek egyikét idézte fel bennem.
Átszellemült, távoli?
A férfi, a síneken túl – nem várt semmilyen
vonatra – rongyaiból állandó idôközönként
fölemelte a fejét, s rámtekintett, ahhoz, amivel foglalatoskodott,
szüksége volt rám, a nézôre; félig
elrejtôzve a legkevésbé kivilágított
helyen, „engem" keresett.
A halottakról, akik egy élô,
különlegesen törékeny életmûvet tudhatnak
a magukénak, könnyû elmondani:
„Szeretem ôt." Én Franz
Grillparzert mindazért, amit megtudok tôle és róla
a mûvei révén – nagyon szeretem.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu