FAUST: AZ ÉN MELLKASOM, ÉN SISAKOM

FORDÍTOTTA: TANDORI DEZSÕ

Személyek :

AZ IFJABB FAUST
MEPHISTO
MARGARETHE
WAGNER, FAMULUS
MARTHE SCHWERDTLEIN
VALENTIN
ÉS : AZ IDÔS FAUST

Helyszín :

Mindenkor Faust kényszerképzetes dolgozószobaagya

Nyelv :

Három beszédjelleg, ezeket kétféle írásjellel jelöli. " Mindegyre "-beszédet gerjeszteni : ÉS az egész katyvaszt el-, fel- , le- , át- , túl- , és bebeszélni, beoldódni és boltani, beoltódni és kioldani, és csao, VISZLÁT, vaktán !

A darabban betét darabok vannak lúdtalpakból, kaptafák kaptákból, haptafák haptákból és kriptafák suszterokból.

MELYEK MELLETT VÉGÜL SEM MARADUNK !

Plusz : ami beomlik a konyhára, bab : EL !

ELSÔ PATÁLIA

Faust dolgozószobája. Könyvekkel és irományokkal rogyásig ágy, egyebütt is rendetlen könyvhalmok. Az ágy alatt jókora serbli, zománcán idiili tájfestmény. Egyebekben - a szobában, persze - : írópult, goethtei; fotel, még nem csôbútor; ruhafogas kabáttal.

FAUST

könyvtárát körbejárva

Filozófia

Megalománia

Hipochondria

Geriátria

A nappal mint fény miként jel jegyálma

süketnémán szûnik s érzékcsalásunk

tudásszomját önti sötétbe lássunk

és eláraszt minket saját magunk

kifordított éjével : mindazunkkal

amit akár nélkülünk is megadna

és így satöbbi és egyáltalán

. . .

JAJ mink

BAJ mink

többes és micsoda

bár egy dolgot jelentene

egy szál biztos dolgot csupán

mint egy szál kolbászt bármi

nappal ôrizetlen éjten tûzroham láz

abból jönne a nagyszerû halál

halálos és töknagyszerû DE

eltûnôdik

szar se lett és lesz mindebbôl és mindez

lecsupaszodva állsz tennmagod se

habozva

Ám akkor megint olyan tökröhejes lett, ahogy ott állsz, egy égadta földlégkencében a kettôhatáron, mintha az önfegyelmezés lenne az egyetlen matéria, mely szükségképp feltételezi önmagát, hogy önmaga s a világod meghatározni lenne hogy és mibôl, és mit és hova.

Dadada

Én pipamocska száj- és körömfájó

A sokszoros koreszmék szelleme

az összehajtogatható hordozható Kor

És ha a sztrádán szellentesz eléd száll

s ott vár, mint stoppos kupac, az erdmény

Ekkép süllyed a láthatár alá, mi.

És csak a sötét rejtheti magát

és csak a világosság, ott, viszont

Felrezzen

Most huszonnégy óra északi fény van

jár amnézia-öncsók Terminátor

. . .

Ná-nanana-és a fény s a nemfény e pónemek még plántább igenelnek ! Kettôs fenekû bôrönd, amelybe lúdtalpbetétes lábbal lápsz ! A képzelt vadon félúton belédjut, és ott vezekled történet elôtti idôd, matáriád s patáliád, mely összetár. A félreütés paralízise . . . így ütsz elôdre és utódra. Gyötrelmek Jancsi és Juliska útja, mint babkarón, s erdei eredôjük feltár s elnyel.

Ah, voltak idôk, azok voltak csak az idôk, azok voltak azok ! Hogy önpusztulásodnak ura úgy légy, ahogy az eróziónak a rézsü . . . a rézüst . . . s a múltra mélyes mély kutya. Egykutya, ja, ezek voltak az idôk, de mert voltak, megvoltak, s akkor annyi, akkor és most.

Na ja

na ja

az én

bajom

az ô

baja

nullák örökös könnycsepegése

hétre a hat - hérakleitoszi sírás

saját kiagyalatlanságod agyában

penészvirág a szürkeállomány

Egy kutya, egy eb és egyéb, a madár vagy a tojás, és az isten kakukkosórája mikor üt. Fészkes fenét ! Ez csak magadbaszállás, kakukk fészkére, ez csak annyi ! És az Északi Fény süssön hasadra, és strucctojásként a Dél Csillaga lejtsen el nagy lábon, erre ébredj. Isten kakukkja túlnan otthonos, ezért nem lehet itthonod eminnét. A túl a túl, az innen kevés, marad az onnan.

Üveget, poharat vesz elô a pult alól, tölt magának, iszik. Visszateszi helyére az üveget, a poharat, csüggedten körbepillant, aztán megismétli az iménti cselekvéssort.

Hát has nahát

na hass

ily alapon

alakulj gyarapulj

a nem-valódi fölemel valódi nemébe mint

életidegen írás melyet egy

analfabéta álmodik

Literatúra

létratortúra

kakukkóra

kukkolóra

Nem de nem de nem de nem

nemigen

több idôakkord ne szólna

hess madár

egy ilyen citruskakukk mely önmaga fája önmaga fészke önmaga odva maga kakukkja nem de nem ! önidegen tojását más altestiségébe mártja kárát lássa, aki bújt, aki nem, megy.

. . .

Ez volt a kis egyszeregy

Kötelem szent tokja klutty

elemiség mindmegannyi

kimerültség elemisége

kakukk-akku ! múlj, mulátor, így mulass,

kakukkolhatsz nemulass !

de akkurátul . . .

kurafi.

Igen, én, idôrôl idôre akkurát kurafi írom rovott jelenem a múltból jövônek, hirtelen és úttalan szerelmes levelek enmagamnak, majd bolond lennék szétküldözni a világba mindeffélét . . . elborítanak magammal, önszerelmem legjobb kakukkhárító társaságom. Ó, én édes cukistanglim, mégis és mindazonáltal, fogápoló három réteg, el ne hagyj ! Hah, s képes lapot is írok, azzal közlöm : Kis szerelmem, pinci-puci Vatikáni Zsinatovskám, avignoni pápaném ! Persze el nem küldöm azt se, itt enkezemben remeg picike teste, máskülönben a hû posta mindenemet visszahozza, anti-hérakleitoszi hullámzás, levelek az ôsz fájára visszahullnak, itt vagyok, ragyogok, két lélek fekete szurka, csillagszikrázó hava. Meg talán.

Szomorúan nézegeti a könyveit, tornyot kezd építeni belôlük.

Talán x, talán y,

ikszipszilon, kibírom,

épülj, bábeli torony,

bab, elépülj, fel karódra,

hitvány, gyenge báb, ripôk,

cenk, szalonnabôr cipôd

kaptafán hagyd, mára ennyi.

. . .

Légben leng az abszolútum,

szószéké a szorulás !

Itt ez a könnyáztatta ázalék, az életharc, mirigyirígyület, ülepgyûlölet ! Csak úgy az utca közepén, ahová kiviszik. Semmi irány, legrövidebb út : egy pont közt. Emberrák elburjánzása, forgalom ! Elgázolják szegény harcot, kiterül, fut az idô, itthagyja, ennyire futotta, még ez se. Minek élt ? Kutty, prutty, békaáldozat : szétpukkant, és az a rendje, de mint annak-a-rendje. Marad : rendjel a flaszteron, haverom, és semmi plasztron.

Plasz-olasz-plasztiktrombita

bitang elbitangola

ROCK OLA

Dandy a halál

Dandyn Szent György

hun a sárkány

Vadölôm

hadd ölöm

gyengeelmeálom tornya

iszapfürdôn

terra incognita mondta

egy vacak terráriumhoz

se konyítva !

Megint körbejárja ágyát.

Agyam ágyam nincs nyugságom

nincs nyugágyam nyug-agyam

egy nyug-agyban elpihennék

mint kelet-nyug-agyi dívány

álomtalan csigaház

na ez az

ágy-agy

agy-ágy

eredj innen eredô

eredj gyere

gyere eredj

agy-ágy

ágy-agy

alábbhagyj !

könyvborító ágyborító

nincs nyugság felháborító

könyveim pihennek ágyon

agyam szürke állománya de múlandó de mállandó bôrbe kötve !

. . .

Egykor a foghatóság : ész volt

akkor jöttek az erôk szabad játszadozása

együgyüség sok ügye

ötlet melybôl hat sose lesz

arra nem jut nincs mibôl

Könyvtornyát ledönti

Billegj barázda magtalan

míg az ég alaktalan

a pacsirta ragtalan

ragacs csíra

papapam

. . .

Sok merény volt mind kifordult ?

nyerse nyers

versre vers

sírj egy verset vers ki fejedbôl

verd ki sírd ki bírd ki nyírd ki !

Ki-ki-ki

kivagyi

komplex szimplex

export import

imposztor mit versz föl : port

Saját portádon seperj

söprés

ez a teremtés

szép Teremtés

odateremtem letréfálom megteperem megtekerem

terepem hadd lenne mentem

. . .

Dominóformába rakja a földön heverô könyvek sokaságát.

Minden talajon nôtt egy könyvünk egykor

agytorna talajtorna

lovagi torna csípôs torma

de ne sírj

írj

ha könyv nem nô

bent és kint és

áttekintés !

De még a hôskorban is, még akkor se, hogy hôsködtünk elmeéllel, elmetompa fellegek láthatáron tornyosultak, mint könyvhalmok, dominó, pierró, bajazzó. Kacagó gerlém ! Én, Faust is, én is tudtam, köztudottan. A rajongók ! Kiemelnek valamit, citátumot, citálnak, szétcibálnak, cincognak és cinálnak, addig vannak. Emberszó székrekedése, az soha, hogy le ne késse, tegnapja, holnapja, mája : az Én- Te- Ô reumája. Érthetô.

Igen igen

nemigen

egy nemnem

szegény Faustom

tót folyón faúsztató Faust

überolt hanyattesés

üvegtábla volt a háta

ami egész volt szétesett

atyafink hanyattesett

Bakteorológus üreg

öreg bakter szemüregben

pár kukádban rostokolsz

hol a világmérô colstock ?

Egyszerû lélegzetû

volt több volt jobb

vélemény egyöntetû

ami lélegzik azért van

hogy midlétig lélegezzen

s ne mindétig ez a lét

Beleszagol a bilibe.

Istenem,

te se nem,

te is igen,

igen-igen

ismerem így is merem

humusz denunciációja

hû mûtrágya akciója

ki-ki aztán maga látja

ha hátranéz

ott hullik szét az egész exkrementum-experimentum, menten

Szomorúan temeti két kezébe arcát.

WAGNER

szinte ráront Faustra, tenyerével öltönyét dörzsöli, mint aki gazdáját-urát porszemtôl is óvná

Tragédiák Nagy Szelleme

még egy Faustnak is mit nem kell

neki is mit kell

mikkel kell bajlódnia

nem elég hogy az Eszmevilág

szüntelen hóhérolása osztályrésze

még önmaga maradékát is neki kéne elpucolnia, piha !

Isten !

Lehajol, megköti Faust kioldozódott cipôfûzôjét.

Egyébként, Faust úr . . . ah . . . mi volna még az ön világfenntarásosságfeltételen bölcselemdepressziójából ráôm átplántálható, planétás ? Félre ne értse az én csôtávollátásom optikáját, legtiszteltebb Faust úr, de az sem járja, hogyy lejárjon az életszámla, mielôtt felszámlálhatnám fel a lemenôit e szellemiségnek, mikéntet és semmikéntet, még létem végezte elôtt.

FAUST

hagyjon mindent a hajrára jó Wagner

famulusságából ott még vas- s acél-

mulusság lehet mulandók ölén

E Németországban úgyis kutyáké

minden mi nem wagneri

tett bûne vállra nehezül hol a

fej középen többé nem hordatik

ez hôsségünk s etikánk színre szín

Wagner zsákvásznat húz elô zsebébôl, ezzel kezdi Faust cipôjét pucolni

WAGNER

Engem, Faust úr, merôben mind-iránytól rettentô tájékozatlan terébe lök ilyen beszédek által, tántorítván, igaz, merôben tarthatatlan s rothadva rozsdállt tudományközegtôl.

Ugyanezzel a vászondarabbal törli meg homlokát is, pózol.

Most önmélyemre kell hatolni ismét

alvás álomi elvégzése által

nem átallván kételyt embertudással

kétségtelen össze-nem tartozásba

hozni mint napra-éj-következôt

másképp polárisan polarizált lesz

Faust bolygóütemû mindentudása

s elveszti Észak-Szibéria és

Tibet nevét

Wagner tüntetôen eldobja a vászondarabot, s malíciózusan távozik.

FAUST

Napra nap pszicho paták dobajoznak

az élet nevezetû kifutón

és korok új divatját mutogatják

próbababányi-régi testeken

Itt ez a Wagner

szúette famulus

még rosszabb vicc fafej

virít kiirthatatlan !

Jön hozza bûzét a már létezôhöz

felriasztván megszokottamból melyet

örök újnak forrásául fogadtam

tûrtem termékenyre fogtam -- sivárság

marad nyomán gyász se már annyi se

Faust nevet, közben zene is szól már, a hangzavar lassan elviselhetetlen.

Ah mérôeszközök robaja így üti el az idôt a végtelen így üt vissza a termelés rációja, aranyozni akarván a napra nap hulladékot, mely a nemzeti és a világmérvû produktum. S itt nincs punktum. Embervalótlanságú ünnep ! Egyfelôl minden érig-zsigerig csordogál éltetôn, másik oldalt a csontok vázát zörgeti, és szárnyalása hártyaszikkadat, ha szûzen, ha bármi arkangyalian. Pfuj, ápor.

E testmocska kloakába muszáj

alászállnom kiköpötten a végsô emberbûzig ami

mondtam már az önéltetô lehelet melynek

más semmi célja más semmi a célja

egy semmi helyett - eképpen a nyelv

lebegteti a közleményt akár ha

buborékká változna a kavics ne

dadognánk ó beszédünk

mintha értünk lenne

mintha mi érte

örök összeérés illúziója

semmi semmihez nem ér és nem ért

A ruhafogashoz szökdell, heves mozdulattal lecibálja kabátját, üggyel-bajjal belébújik.

Még hogy öröm szemem ne háborítsa

felhô köddel közönséges nyirokkal

mely az emberére akadt idôt

hámozza hattyú hagymaként lebegve

Feltámasztatik csontra csont megint

e lábak táncosan ropogtatódnak

táncol Faust mert így rángatja a bábos

a hernyós a lepkés lábam lejárja

távját hol végpont nincs csak önre ön

törvény reggelre este közte éj

Gyerünk valami éget gyúlna ki

tüze lenne való

Sietve távozik.

MÁSODIK PATÁLIA

Faust dolgozószobája most diszkóra emlékeztet. Emberzaj, üvegzörömbölés-csörömpölés; vadul táncoló alakok árnyai. Zene : a legkülönbözôbb stílusok, egyszerre.

Tánclépésekkel Faust lejt be, kapkod elébb árnyalakok után, majd maga is féktelenül ropni kezdi.

Wagner, a famulus jelenik meg, öltözete pizsamakabát és igen fényes bôrnadrág. Megáll amúgy " a pálya szélén", esetlenül tapsolna a ritmusra, követné. Faust hirtelen összerogy. Még négykézláb is gyúrja az ipart egy kicsit, de nem bírja sokáig. Kiterül a földön. Wagner ezúttal is odaront hozzá, letörölgeti, fölemeli, eltámogatja. Az árnyak vadul táncolnak tovább.

HARMADIK PATÁLIA

Ismét Faust dolgozószobája, eredeti állagában. Faust a földön csücsül, és a könyves díványnak -- az agy-ágynak -- dôl. Wagner épp hideg borogatást készít neki.

FAUST

A veszett kutyamag most se szökkent
bennem csírába berohadt kidôlt
Férgese! Belvér zsigerkutyám a szaggató vad
elvetélt önmagától vagy a szuka anyja
meg se szülheté mikor rádöbbentek
hogy Faust lényegét adnák világ-rontón
Pronto! Ezért nincs más hû emberem csak
te Wagner: sintér vigye a dögöt ha engem nem szolgál!

WAGNER

Hah, de az ön szeme még ott idôzhet az én fényességem zug szobáinak homályán, riadalomban, ha csak arra gondol, nagy emberségem mi jövôtávlatot nyit önnek. Ha felismeréstôkém vagyonba szökken, szétfeszíti a korlátokat, robbannak az ész pénzintézetei, s én a romokat felvásárolom, az egyetlen Egész leszek a minden-törött omladékmezején, s embersorsot magam osztok. Metszô szél fúj körbe akkor a földgolyóbison, s lesz íze-bûze, mint amaz edény lege terének, melyre ön most ülepét helyezinti, fuvintva. És e csatazajban Wagner, a legfôbb generális, a táborszarnagy uralg, és minden neuralgiákon. Mákony, agyô! Vagy a belek alagútjain törj e világra, s a nagy Megválogattatás órája az lesz: marad, ami marad, vész, ami vész, kis vitéz... Furci, murci! Furci, murci!

FAUST

belevág

Hallgasson maga: egy: rotty: kettô:
trotty hallgasson a rotyli és a trotyli
Ki-ki bûzét maga ismerheti
bár egy Föld ismersszék is általa
Nálam többet el nem érsz, belôlem mit ki nem préselsz
Tudásom felettünk száll már s ha összefog
minket hát azt mondhatod kifogtad
de ki a Teremtés záloga-dísze
és ki vinne zálogházba akár
engem is díszpinty -- ez az erôsorrend

WAGNER

sértetten és felháborodottan cserél pakolást Faust homlokán, bosszúságát-bosszúját a könyveken tölti ki, rugdossa ôket

Az ember teremtsen valami újat
mindig újat s EMBER itt én vagyok

és így magam vagyok a TEREMTÉS is

a teremtésit neki én adom

a mércét s nem tudom az ÉN-e a

MÉRCE-e az elsôdlegesb a kókusz

általam ég át a tapló idôkön

Ha nem vagyok nem ér át küljelentés

küldolgok állagát hírül nem viszi

semmi

Placcs... a paláver a palátlia

nem szól mert nincs artikulálnia

palatáliának az articsóka

palatáblákról hull le krétaporként

por krumplipüréként fojtogatón

Egy: arany fürtû fejem Erósz napját

sugározza és hullámoztathassa

mint legmagasabbrendû meghaladását

a Világszarnak mely nem mind arany

Totális túlkapás és émelyáram

a mélyáram ha nagyzolás törpíti

vész az önfej vész tárca ember végsô

menedékéhez kulcs és igazolvány

jogosítványa bármi lakozásnak

és fokozottan az éteriben

hol a szellemmagashoz lift se jár

Elemelinti az asztali lámpát, kis tükröt húz elô zsebébôl, nézegeti magát. Nagyon tetszik neki a kép, s az árnykép is aztán.

Fény-képem mit mutat:

árny-képem menthetô

Szuperfetáció fitt fétise

Szuperfekundáció kuncsaftja

vágy asztalára csorran zaftja

a keresetlen kéjelgô külvilágnak

A háttérbôl hólapátot hoz elô, a könyvek egy részét félrehányja.

Ez

az

az

ez

a selejt természetleg vándorol

sejtelembôl selejtbe

sejtelmek halmáról selejthalomba

új élet: új kín: ûrre új anyag:

matériára a patália

patália matériája

matéria patáliája

hekatomba!

késô bánat otromba

Az írópulthoz ront, tölt magának egy pohárrral.

Kezdetben nem a mûveltség vala

hanem amit mûveltek

és azé volt akit meg

dialektika-gúnyja gúnya

bájra gúnárok kiégtünk-miégtünk

a mûvészetbôl világfolyamat lett

seggfej káosz s dolgok hôfokmérôje

kedvre sétál a mikroszkóp világban

Kerekecske egecske

VÉGRE itt egy végecske

végletemben végtelen

ne kínomban rímeljen

tyúkszememre nekrológ ne léphessen

Nekrophil Nemezis egyébiránt

...

A mûveltségkép nevében

képtelenségeket mûvelnek

hogy a gyermeknek

neve legyen

Elnyújtózik a díványon, ezúttal maga porolja le ruháját. Lehajol, cipôfûzôjét is maga köti meg.

Ezer disznó lenne leszúrandó mellettem, velem való vétek vétkeimért, ha az Önisten ily sokat merészel. A front disznaja a maga baja, a generális haszna. Ennyit generálisan. És nem lesz még egy Teremtés, mely megmondhatná, toll-e a fülembe, vagy inkább kirántsam. Korántsem a madár vagy a tojás, errôl is lekéstünk már.

Az írópulthoz megy, az üveg maradék tartalmát körülményeskedés nélkül ledönti magába.

NEGYEDIK PATÁLIA

Faust dolgozószobája. Ugyanazok a tárgyak, mint eddig, csak mindennek valami díszes, aranyozott "kiadása ". Falakat és padlót becses kárpitok, szônyegek borítanak. Faust karszékében ül, Mephisto hanyag és pimasz eleganciával dôl az írópultnak.

Mindketten italközi állapotban.

FAUST

Mi itt fel és mi itt al

nem tudja csak az ital

Mi itt al és mi itt fel

Választ koty kotybennem lel

Itallá ittam magam

álság-válság-kiváltság

meglesz ami odavan

MEPHISTO

Az ital kibéleli

búnak elejét veszi

a gyomrát kiégeti

egészségére ez a máglya

nem kérdi mit szól a mája

ami mára nem holnapra

ami holnapra nem mára

ahogy mindennek már elmúlt

meg is jön holnaputánja

Ital -- buborékja jóknak

felfújódik tôle a hólygag

a hólyag ingerlôdik

ember nem bíbelôdik ilyennel

külvilággal túlvilággal utókorral futóporral

nem bíbelôdik az ember

Bibendum !

FAUST

Mi az ördög maga, hogy rámszállt ! Mi az ördög maga, hogy így ! Maga az ördög a megmondhatója, miket beszél, és ha hallgat, akkor is szól ez a nóta. Mit se kér és sokat igér. Így kering bennem.

MEPHISTO

Persze, nevemben, de az ördögit neki, kövér barátom, van azért más szólításom : ez : Mephisto. Füstös név kicsit, elismerem, de akinek orrát facsarja, ne akarja ! Semmi se idegen önmagában, a létháztartásban a pánikot mazochistán keltik. Személyem igenlô. Igen, igen, s nem képletesen értem. Én vagyok az a lángkép lobogás, melyet a kocsmapadlón látott csipkék bokrain emelkedni, mikor a sárga földig leitta magát, Faustom, én voltam a vaksötétség szivárványa.

FAUST

felpattan

Micsoda? Lángkép lobogás? Maga ellopta az én fény-kép és árny-kép eszmém, merészelte helyébe helyezni bûzös személyét ? Maga nekem -- a látomásom ?

MEPHISTO

És több annál. Átvilágítója, diagnosztája, idegszobrásza, semmiképp se prosztatája. De csupa hús-vér pezsdülete.

FAUST

zavartan visszazöttyen

Mephisto úr, van, ahogy van, magának én kövér barátja nem vagyok !

MEPHISTO

lassan, kimérten, méltósággal letelepszik

Ugyan, ugyan, Faust úr, még az agya gondolatkaréja is -- mint egy oldalszalonna, centrálisan elhelyezve. Zsír csepegne belôle, ha hevíteném, eszmék hája fogyna innen, onnét gyarapodna gyöngyen, jó német mód. Nézd a disznót ! Nem maga sertés, s ez nem sértés, de ami a perszonáluniót illeti, fejtôl hasig, hastól lábig, egy ön innentôl odáig, onnantól az ideáig. Zsír, zsír, zsír -- ami lenni bír.

Feje paca pocak . . .

Faust idegesen kap a fejéhez, nadrágszíjához. Körbejárja megint az ágyat. Wagner jön seprûvel, lapáttal, takarítani kezd. Nem észleli a szoba semmi változását, sem Mephisto ottlétét.

WAGNER

Tisztelet akármi becstelenül, Faust úr, már ahogy becses személyemet mustrálja, valahányszor feltûnök, de ami a padlótényezôt illeti, hát hogy képes így összemocskítani-rondítani-bûzíteni mindent ? Tökélye alá ne szállna ! Port kavar a semmibôl is, ami a gondolat világa.

FAUST

Wagner szûkagyú mulyám

famulusi fabulám

nem látja-e:

hogy éppen nem látok magától

mert elfödi a kilátást

és vendégem nem kér a wagneriségbôl

hogy az arany miliôbe maga rondít bele itt

hogy hájával egy zsírcseppnyi bája sincsen

Wagner

fenyegetôen elébe áll

Riasztó amit már mer

el innen ne lássam

ülepét se csodáljam

mars haza kövér disznó romlott hal

émelyít ha csak itt van avval

Mephisto harsogva fölnevet, Faust ingerülten néz oda.

WAGNER

De hát de hát

ez már a netovább

mióta vagyok én Faust úr szemében kövér

én a legendás ösztövér

mely öszvér látás e meglátás

érthetetlen érthetetlen

romlott hal lettem

ma semmi sem lehetetlen

mégis mégis mi lesz holnap

ha a holnap a mára hasonlat

és mi vár holnapután

FAUST

Hé Wagner

mit áll ilyen ostobán

Komolyra akkor a szót

magát nézam : disznót látok

savanyodott valóságot

s itt Mephisto : az ellentéte

mintha édes lángban égne feketéllve

Wagner te barom

kitör

nem látsz a szemedtôl ? Te vakablak !

Mephisto gúnyosan fölnevet

WAGNER

De már kikérem magamnak ezt a bánásmódot, uram. Alpári, ripôk módon bírál, alakomra tesz megjegyzést. Sose beszélt velem még ekkép, de szája mindneféle más mocskot is hány, s más fertálya, bizonyítja itt szorgos kezem lapátja. Ebbéli lényét lapátra, Faust úr ! Nincs más orvossága, bizony, idegkezelésre szorul, hogy több ne szoruljon, egyensúlya a nemesebb létnek föl ne boruljon, ki ne forduljon repeteg sarkaiból !

FAUST

felháborodottan, ugyanakkor felbátorodottan

Ez mit hebeg?

tüntetôleg jóságosan

Wagner ha nem alakulsz
a végén belevakulsz

magad ebe ha nem ebbe

hát abba

addig van a'!

Magad bûzét kifogásold

dôre szolga

szelleminas

MEPHISTO

Wagner: na mozgás te disznó

vidd a piacra a portékádat

itt ne áruld hitvány irhád

különben is ah hamar

halandó leszel megunlak

mindig-egy-táj böffencs fertály

ebpofa

Szemed-szád gyökérhabot hány

beled bugyog egy-szavaddal

leheleted lehetetlen

klozetton leledzik álmod

bûzét te magad sem állod

kékülsz-zöldülsz mindjárt feldûlsz

és ami eldôl nem áll

pusztulsz nem lesz akadály

Wagner eltakarja arcát, sír.

FAUST

Ez... ez azért már egy-az-értelem alig-érthetem dübörgô egyirányú úthengerlés, Mephisto úr. Meghaladja a tárgyszerûség szél-értékét, az én tudásszomjú Wagnerom, lám, puszta rom lett szavai nyomán, nem ily romlott ô, csak gyarló, ott gyökeredzik.

WAGNER

földig alázva

Méhkas zsongjon mellkasomban, ezt nem gondoltam volna önrôl, Faust úr, ebbe az ember belepusztul, van szive? Lényem áldásait élvezte, most annak mind ez a veszte.

FAUST

Az "az" rég ez "ezt" övezte,

s az öv pattan...

Ó, de édes Wagnerom, okos-hájas barátocskám,

nem viselkedem én ócskán,

füllátomást nem hallottad,

ki szólt hozzád, Mephisto volt,

nem érzed a lôrétôl az óbort?

WAGNER

Lôre, dôre, nyakra-fôre,

lári-fári.

Tapasztalati bölcsességem arra tanított,

hogy ne a titkot keressem a jelenségben,

de a valót, és Faust úr áll itt, Faust úr állt ott,

ön szólított, ön gyalázott, rút nevekkel ön alázott.

FAUST

Wagner Wagner

húnyt kandeláber

nem látod-e új lényemet

ez a Faust aki itt neked

megjelenik ragyogó-szín

új-isten szentség-tartóját

létem nem érzékeled?

Az ôs-Faust egy fa üst volt,

korhatag holt

elevenség árama

nem üdít mint hûs pára ma?

Mephisto felkacag.

WAGNER

Jaj hagyja el

vagy magát ne hagyja el

vagy engem ne hagyjon el

ép eszem ne adjon el

mit is mondjak

ily koloncnak lát uram

semmi különös különcnek

akit bármikor elküldhet

érzem

fel nem érem mégsem

FAUST

Jó kutya

megsímogatja ilyképp, aztán hirtelen hangulatváltással belerúg.

helyedre!

Wagner felháborodottan, sértetten menekül, eltûnik.

MEPHISTO

Kár érte nem kár érte

kártékony lett kárt szenvedett

Kis fûnyíród

Nagy Gyepmester Én

kinyírom

mert nem bírom

alávetett viszonyod

VELE majd ô ELLENÉBEN

mint ôt éled át én ÉNEM

világos e túl világos?

nem sötét-e s túlvilágos?

De térjünk vissza a mához

Auerbach pincészetéhez

és Goethéhez

Halld rivall

kéj s ital!

Mesterkélten titokzatoskodva kacag.

ÖTÖDIK PATÁLIA

Faust dolgozószobája most az Auerbach-pince. Jóllehet még egyértelmûen felismerszik mint Faust dolgozószobája, úgy is. Mélye a meghatározó: árnyakkal megint. Iddogáló, félrészeg, danolászó cimbora-társaság a hangadó. De konkrétan Mephisto ad minden hangot, ha magnóról, ha más módon. Fizikai valójában ugyanakkor Fausttal együtt mozog az elôtérben, az árny-hátteret kommentálva, reflektálva. Miközben indukálva.

ELSÔ ÁRNY

Huhú, mi nálatok az ivás, ha nem seggrészegítése a másban részesnek, hogy így egészüljön, ami rész csak?

MÁSODIK ÁRNY

Persze, a seggfej, a csélcsap, a szélcsap. Széllel bélelt seggfejet akarunk látni, labirintus hangyabollyal a mélyén, ott futkosson a bizser, s még ami kell.

HARMADIK ÁRNY

Nôk, hol vannak a nôk, hiányoznak. A nôk, a gyerekek, a kecskék, mind e fejôsek és vágóhidalhatók, a haszonállatok, haha.

NEGYEDIK ÁRNY

Igen, ha minden törik és szakad, bármi kitörhet s megszakadhat, beleszakadhatsz, úgy se törsz ki. Ó, a férfi komor örömei -- inaszakadtig.

Faust az árnyakra rontana, csépelni próbálja ôket.

FAUST

De nem, ezt nem, de nem, de nem

patkánnyá fajulhat az emberi nem

a pucér patkányfarok lehet az Ember kishirdetése

minden analitikus gyengédség

s a Halál lépcsô-foka persze, de akkor

az Ember még mindig Rém-Magasa alatt áll

és Kannibálként is a Mítoszban hol

felfalja társát mint az Örvényféreg

Elég - Fogalmak!

Mit akar mutatni

érdemben Mephisto Uram?

MEPHISTO

A nyomort: mitôl a halál szabadít

Faust úr: a világ egy hideg Nagymester

Abszurd Mûve: és én: az ég utolsó

Bestiája vagyok: Mennyei Rém

egyben az utolsó szép Csillagállat

az utolsó Ôs Vad-Barom és Tünemény

de te Faust

te Gerinc vagy Hajógerinc a Bárka

Utolsó Patkányának Hátgerince

de más is vagy minden ily Mindenség

Univerzumban hol a patkányméreg maga

a patkány magadat magaddal eteted

FAUST

felháborodottan

Szégyentelen végtelen, torz távlat tévesztése, Mephisto úr, én nem is tudom! Egy-a-magja lángkép nem lehet a mennyei kinyilvánítás és a poklok tajtékzó szája egyben, önmaga mérve és mérge. Mert ki az élô lények fölfedezôje és felezôje és fölözôje.

MEPHISTO

Hogy tekereg a világ kerek

Faustom tor doktora

Az árnyak felé rúg, felbillennek, de lábra kapnak megint.

ELSÔ ÁRNY

Huhú, itt ülünk, ragad ülepünk, egymást szépen telebeszéljük egymással és magunkkal, így ürítünk. És az életteli vég megjegyzése legyen még, hogy tartós mosolygásra is kényszerülünk.

MÁSODIK ÁRNY

Igen, mi boldogan és szaporán a szaporátlan jövôt beszéljük el, magunktól, s még csodálkozunk. Ahelyett, hogy méhekben termesztenénk gyümölcsöt.

HARMADIK ÁRNY

Igen, méhrôl méhre járnánk. Hiányzik egy édes nô szerelme-terhe.

NEGYEDIK ÁRNY

S az út, mi oda elvezet, az élvezet. Az elv, az élv ! Mely hajlékonyabb, mint a nyelv, vékony és lékony.

FAUST

Csodád kiszáradás megannyi lében fürdônk, Mephisto úr, s mely igen, annál inkább. Végezetre mit mutatott nekem, kezdetül, itten ?

MEPHISTO

A forró halált lássa mely magát

jajban gyilkolja vágyban önnön apró

ellentét részeira szétömölne

és elborítaná mit el nem érhet

miképp isten öngyilkos gesztusa

Hazugság titka tiktakkol kakukk

kinek örök-más fészke : út

HATODIK PATÁLIA

Faust dolgozószobáján át most út vezet. A háttérben ily-oly árnyszemélyek vonulnak fel s tova. Valahol telefonfülke áll. Jön Margarethe, megáll a fülkénél, kézitáskájában kotorászik -- egy számot keres. Cetli hull a földre, Faust lovegi mozdulattal utána kap, felveszi, átnyújtja.

FAUST

Meg ne bocsássa pimasz áhítatom kicsiny asszony, kis leányzat, de ha a szelek szárnyára engedett papír hajót, még bármi jármûvé gyûretlen vizi lelket, vesszôt, önnek, elvesztôjének, olyképp juttatom vissza, hogy táskáztathatik, nem szemem alja e mûv, esdem, kegyetlen volna !

Margarethe undorral nézi táskáját, Faustot, a cetlit összegyûri és eldobja.

MARGARETHE

Vastag uram, mire oly vastag ön, mondja csak, szófacsarása a fület facsarja, közelebbrôl az orrot, nem szólva akkor szemének vizenyôjérôl, melyen magának kéne elúsznia, beljebb és egyre beljebb, az egyetlen elmélyülés volna ez, mit öntôl várna a világ, hogy semmi ne maradjon utána, ha ilyen egyáltalán remélhetô.

FAUST

Micsodaaaa ? Képes keresztülnézni máris egy létezôn, egy új, de legalább Harmadik Világra éhezôn, egy kérôdzôn, egy szerelmet kéregetôn, egy krákogón, egs kukorékolón ? Turbékolóm . . . !

MARGARETHE

Döggel jöjjön meg, uram, a kedvese !

Mephisto sodródik oda, lazán. Felszedi a cetlit, hanyagul Margarethe táskájába dugja. Margarethe és Mephiso hosszan, értôn mustrálja egymást.

FAUST

Nyilván e környûlés lakozója

ön mely körülmény engem arra késztet

hogy ha székleg nem is el nem rekedvén

boldogságban, de meglátogatólag

elôtûnjek bár mint hajnali

nap fénye az ön de csak mint a poézis

mezei hadából egy alabárdos

lehessek bárd nem húsvágó de dal

forrása hol ön járddal lábnyomul

Jaj, csak enm gondolná komolyan, hogy ahol a gazdasági lukrativitás túlteng, más fedél más lukra nem jut ! Is, marad, is . Ez a valóigaz igazvalózás valóigaz taglózó igazolása. Az eljövö lehetôségek mivé lesznek, izé, ízzé lesett esetté, résen legyünk ! Ezt túlozni : túlnan gyönyör innét.

MARGARETHE

Mephistóhoz fordul

A grotesz eszkába úr akárki önnek ismert jelensége egy szokvány idôsoron ? Haverja tán ?

MEPHISTO

Heverje ki elôre válaszom, kis asszony, ô nékem lángvetôm, csóvám, mely világol, bár éjsötét le nem szállathat; semmi piedesztál. Leveses tál, a többi mind kacsa. Kaccsal kapaszkodik, és ô a Hidra, nélkülem semmit sem hidalhat át.

MARGARETHE

Hát mit tesz isten, ha így istene, tegyen róla, jó takaros uram, hogy eltakarodjék, mielôtt a köz eltakarítja, spongya rá, takarjuk.

Belép a telefonfülkébe, innen csak alakja látszik, körvonal.

FAUST

Uram atyám, Mephisto, képedek, képtelen képmás, képzetem nem képes úrrá lenni ez úrhölgyön, szemem meresztô . . . szögverô agyamba és lenn . . . a fesztáv két telefon pólusunk közt nagyobb nem lehet, mint a dúlt szövétnek máris-nedvesedése . . . ájulok !

Kétségbeesetten dôl, altestét szökkentô ívben , a fülke felé, de észbe és hajába kap.

Ó, még hogy isten a kis nôszemély

leszállt elemeim próbálja máris

kis sarkaival sarkallva repesztôn

képesztôn elepesztôn vesztôn el el el

Mephisto el innen, ne játszd velem ezt, akármi lét ereszt levet, szottyadtan inkább eltûröm jelen állagom, semmint ismeretlenek felé evezzek oly sûrûje dágvány reményen, mit ismételni talán két napig se bírok, s álmaim gyötörnek szárazzá és sivárrá.

Altestéhez kap.

MEPHISTO

Disznószív Faust disznószív jelszavad

ez legyen keményítsen újra s újra

Az ismétlôdés elve körgolyóbis

jelkép legyen már ki mondja kinek

napod feljô két lábbal lábbal ott-közt

ne éreznéd lehetô lehetetlent

és íve meglényül a szerelemben

FAUST

A sivár kéj : uram : nem Faust ügye a köz

étvágy s tárgyai távoztassanak

Erre még rájöhetsz : nyers mód maga

Faust is elboldogulna más lenne a tét

Wagner; közelebb lopózik hozzá, karján Faust súlyos télikabátja.

WAGNER

Metszô szeleket metszett ki a tél a légtérbôl, uram, és Németország télikabát-idôbe burkolózik, minek okán . . .

rázkódik minden ajtó-ablak és Faust

az influenza fenyegetô rohamját

kellô vérttel a sisakkal háríthatja

csak különben tea és termométer

és láz és tüsszögés napjai jônek

seggbe a termométer szájba a . . .

Feladná Faust kabátját. Mephisto sátánian kacag, Faust Wagnerra veti magát, a földre dönti a famulust, majd a súlyos télikabáttal fojtogatni próbálja.

FAUST

Wagner-disznó mit mersz disznó

még hogy engem még hogy én

nekem így jó nekem itt jó

itt e kör meghitt ölén

Hogy te mit képzelsz, ésszel fel nem érem, van benned szemérem, minôsíthetetlen, minô illetlen megközelítés, ízléstelenítés, te, te, hallod-e, mit akadályoznál, rám mi bajt hoznál, mi évszázadok óta írva áll, egy nagy téli hadjáratot lejáratnál, meghiúsítanál, na megállj !

MEPHISTO

Faustnak micsoda gyôztes búvlyuk ez

átvérzi harmadik Dimenziónk

Azért e lángok sem mindenhatók

télikabátodat felvonhatod

mint védô mögötted-rád-lobogót

Hirtelen fényjelenség : körén Margarethe telefonfülkéje lesz ismét a szín térbeli középpontja. Az ifjú hölgy kilép, kezében szépítôszeres kofferka. Faust mondana valamit, de még mindig leköti Wagner gyömöszölése.

MARGARETHE

Minden vonal és szám szégyenletesen foglalt és foglalatosan üres és teljesen semmis. Moralin Sanity Company ! Erkölcs természet-irata, ah Bell ! Vad habzással, habozatlan használják a nyelv kövét szappanul, sikálják a drótokat s a leget, a lég aleg s a leg a lég, s nem elég, a szóból, holott sem itt, sem ott, nincs mire szó, nincs végszó, mégis mind közbe-esnek. S még hozzá ez is itt.

Maga elé tartja, meszziesen, a szépítôszeres kofferkét.

Még ez is. Nevetséges dobozka, mely engem kidobozol ama semmibôl, melynek természeti szépség a neve, névtelenné tökéletesítene. Gyöngy elé disznókat szórna. Mikor inkább ily úron kéne kipróbálni, van-e javító hatása e szernek-szarnak.

Sir !

FAUST

döbbenten, mert Margarethe rámutat; Wagner közben szabadul

De kis asszony !

WAGNER

Igen, igen, próbálnák csak ki az ô titkos homoszexualizmusát !

Faust hörög a szemérmetlen pimaszság hallatán.

Wagner megpaskollja az arcát. Faust a legszívesebben elsüllyedne.

MEPHISTO

hegyes ujjaival hol Wagnerra, hol Faustra mutat

Tesséék, itt a gyújtogató Faust gyufacímke gyûjtögetôje. Faust famulusa. Ô porolja le a gazdája holmiját, a gyufacímkegyûjteményt is takarítja, persze. Ô a tárgyi valóság gondos rekeszelôje. Legyen az alma vagy almárium, beretva avagy breviárium. Breviárium az almáriumba, beretva az almát hasítsa. Mindennek rend a titka, ettôl kalitka a kalitka. De a galamb a tetôn fészkel, az ész a koponyatetô alatt, az esôvíz az ereszcsatornán csorog, a halálfej vicsorog. Addig is : folyjék a bölcsesség meg a szó, meg minden folynivaló. Folyomány : a lét titkos folyondárja. Az agykoponyát bezárja.

WAGNER

Szép szavak üres bölcsessége, ah. Maga a szívkamrából kizárt fiskálisok alszövetségének nagy koponyája, tisztelt úr. Már aztán ne keresse nálam a kompótban az élet komponenseit, vagy más kompozíciók, hé. Nem kompetens ön.

Hirtelen elhallgat.

De . . . de . . . ki is ön, és hogyan létezik ön ? Mely úton jött ide ? Nincs annak útja, nincs arra út, hogy egy ilyen, mint kegyelmed, ide jöhetne, ha már eleve mindig itt nem volt ! Nem, nem tudom, ki a talaj, mi a talaj, hol a plafon, honnét a plafon, üssenek pofon, nem tudom. Reszketeg szellemkórok gyûlde népe, beérzô szentek áttekinthetése, irgalmazz innen-túli Hatalom. Fel nem foghatom. Na, nézzük. Biztos, ami biztos, újra azt.

megfogja ismét Faust kabátját, mintha ez legalább bizonyság lenne. Aztán öltönyét próbálná leporolni. Mellé guggol.

MARGARETHE

A szemétláda diadala a szeméten, a szemétégetô diadala, az égi füst megdicsôülése ! Felszáll az éterbe tiszta átváltozása, marad lenn a mocskos láda. De ha egyszer egünk a földön lenn ?

WAGNER

Vágyak, vágyak . . . nô a nevetek ! Igazi asszonyi szemlélet.

Fausthoz fordul, ura még mindig a földön kuporog.

De miféle valószínûtlen lényeket kanyarít számomra, jó úr, az önrôl készülô biográfiámba ?

Margarethe hanyag eleganciával Wagner lába elé hajítja kofferkáját, aztán fel alá sétál, szinte kihívóan. Faust most megpróbál felállni, ebbôl négykézláb lesz csak; hörög. Eközben Marthe Schwerdtlein ront be a színpadra. Átkutatja, felforgatja a telefonfülkét. Csalódottan lép ki belôle ismét. Fölfedezi a szépítôszeres kistáskát, ráadásul Wagner lábainál. Rikácsolva ront a famulusra, felkapja a táskát, azzal püföli.

MARTHE SCHWERDTLEIN

Kicsi kofferom, pufferom, paff voltam, hol van ! Hát itt, egy ilyen adta disznajánál, még ilyet ! Nem röstelli magát ? Gyalázat, gyalázat, manapság mindennek ez a sorsa, szégyen !

Püföli Wagnert.

Nesze . . . nesze Mire a rendôrség ideér . . . mert különben riasztottam ôket . . . hát rendôri orvost is hozhatnak !

Faust diadalmasan pattan fel.

A ládika tehát az ön tulajdona

Hah ah aha

de boldogság de önigazoló

egy ilyen fordulatos ládikó

már-már tilinkó nyaktiló

kaloda ide-oda kaloda kalit csalit

csalán talán és Nagy Egyáltalán

Ez meg egy disznó

Wagnerre mutat.

WAGNER

sírósan

És . . . és mindez . . . egy ilyen siralmas szépítôszeres doboz miatt ! Hol az igazság e disznó világon ?

Marthe Schwerdtlein ismét rárontana, de most Faust fogja vissza.

FAUST

Ne, már ne, jó nagyságos asszonyom, tekintse a magasabb stratégiai tekintendôket, a silányabb bendôket. Jó asszony, hagyja e nyomorult famulust, e mulyát, e buját, ezt az anyaszomorító ija-fiját. Gyermekei hadd szaporítsák tovább a pozsgát, teremjenek, mint alma sem gurul el a fájától, legyenek hóbaglyok nyáron, téli tiszavirágok. Egy jól telt bilit borítsunk az eseményekre, spongya helyett, engedjünk szabad folyást a feledésnek ekkép.

Sebtén Margarethéhez fordul. Élénken:

S kegyed, kis asszony, Faust szól most önhöz, hallja. Maga. A fausti léttechnológia jelesül nem orra-lógia, nem szabad megorrolnia. Lennék segédegyenese mindazonáltal kegyed nôies rajzolatának.

Hah, egzisztencia, ah. Wagner, nyomás, mirôl jut ez eszembe. Gyerünk, tekervény, agytalan, totál elveszített per, rossz perlekedés. Takarítsd el magad.

Fenéken billenti, lábára lép, taszigálja, Wagner lassan ért a szóból, búsan elvonul.

MARTHE SCHWERDTLEIN

Hé, Faust uram... maga fa, oszt mi még? Fa oszt, mindent kioszt, fafej. Ej, ej. Pókhas, paca pocak. Micsoda pacák! És még ez akarná szépíteni magát az én csínom-bínom bármi dolgával, e bárdolatlan. Miféle uraság, aki nem fínom?

MARGARETHE

Fogja száját, fogja birtokát, ismerjen egyebet, mint szája lepcsét. Menjen haza, ha van hova, ott várja kutya-macska-unoka, már ha azt is nem mind úgy lopta, a szupermarketba', vagy hol!

MARTHE SCHWERDTLEIN

felháborodva

Kis hugom... kerti gyom... de durva dudva vagy, pudva vagy... nem szép tôled e szanaszét beszéded, mellyel jó szivem sérted.

Ô is dúltan távozik.

Margarethe és Mephisto hosszan nézik egymást.

MARGARETHE

Hát maga, mit gondol maga, elônyét-e az emberiségnek, vagy az állatiság hátrányát, melyik a fertály?

MEPHISTO

Fertályai az emberi asszonyi állatnak ah, s más lézengések! Égzengés. De vissza idébbre, semmi idétlent nem hiszek, ám javarészünk olyképp szolgai, hogy javunk aligha szolgálhatja. Aki e szavakat nem állhatja, eloldalog, mely dolog. Ám dologra. Én most Faust urunknak vagyok énje-jobbja, viszem üdvre-rosszra. Már aki viszi, hozza.

MARGARETHE

Akkor én ön mellé rendeltettem, jó uram, értem sorom. Akar ô engem ütni-verni, mint óra, ha az, és nyalintani ár-apályként, ahogy a hold jár és a nap, ennyi a fertály. És élvét romlás üdvére leli, ezt jól mondta kigyelmed. Mindenesetre élve, ez a dolog élv-éle. De ne éljünk vissza, arra még nem volt földlakó. Mint fegyverpörk, ha seb szélén pereg, szétfut, akár pókhálón tört üveg, ez ábra rátalál az átfedetlen kebelre, és gyönyörök fátyla lebben.

MEPHISTO

Mely turnádó szerenád enmagunknak, nincs mit megingat, nincs mit, köszönöm. Az üdvromlás lelence, Faust, kilúgolt lángoló, kolbásza-cseppkô, zsír hull szemer szalonnamorzsalékra. Ehhez semmi a létre, fokra fok, eléri majd, hová nem oldalog. A kezdet kezdetén áll, önmagába zárva, mint tavaszfény a télkabátba. A halál tudja! Elôtte az élet, kigombolják szép idomát a fénynek.

MARGAETHE

El ne túlozza az idébb-valót. Az ember fura bogár, fénybe villant sötétet, jelentéstelenség hordozója. Két lába kapál, óra mutatója, de nincs a föld, amit megmûvel, égen. Felhôképbe jár sár és pára, forr, mint katlan, és áthághatatlan törvényeket ront, javít, hág meg és ki, a semmi elhányt útján mentes árok, semmis mérföldkô, útelágazás mint elhagyott stopos, ütött szarvasünô. De csitt, ne szóljon belôlem a nô.

HETEDIK PATÁLIA

Faust dolgozószobája - az egyszerû bútorokkal. A háttérben a pompázatos berendezés-változat: halomban, tornyozva, törve. Faust, jólesô nyújtózás közepette, feltûnik.

FAUST

Ahhh

Ez jót tett a tépázott idegzetnek

Wagner mint akasztófa kötele

hurokra rántva tessék fojtogassa

a levegôt vagy nyalja maga talpát

elôregörnyedve szép formahûen

...

Most puffadozzon az életmohóság

a föld így csókoljon eget az ég

földet érjen körbe az aszfalt

egyenlítô-ezernyi-kilométer

tengertôl tengerig Minden és Semmi

ad hoc végpontjai közt famulusolódjék

...

Ahhh

arany láncként kötnek artériák

és a legnemesebb láncing tüdônk

Az ágyhoz lép, élvezettel húzza elô serblijét.

Ó talajtorna szelleme beléd fúl

ami dúl meddôhányó hiány

a pitiánerség kiértje így

Miért miért únt kérdés definito cakumpakk

Mohón szagolgatja a serbli tartalmát. Valentin lép be, óvatosan körbekémlel, aztán megdöbben. Riadtan húzódik hátrább.

VALENTIN

dúltan immár

Hallja maga, tudja-e? Valója nem alább adja, de mintha oly alant lenne, honnét nem jelent semmi se fentebb törekvést, üleppel túl méltón is fordul domborzata a világhoz, mely egyvégte lecsusszan a kifényesült sivárságról. Ember! Ha még ilyes szóval illethetem, mi ütött magába, vagy maga mibe ütögeti orrát? S mi végre-hosszra, bunkóra, cékla répára, vöröslôn?

Felháborodottan üti meg saját homlokát. E csapás nyomán:

Végkorszakbeli lény, korszakos véglény, tehát. Leütötte magáról a kukát, magát ide-ürítette, kört zár végtermékével. Személyének oly elsivárosult változata dereng a bûz ölérôl, hogy ez már egytömb véglegesség-véglet. Még hogy a Másik! Ordenár adottság, eladósítás, hogy mivel törôdnénk. Jövô hulla teteme, rothatag elôirányzás, mocskából hitel. Holttászülô, méregnemzô, a pestis televénye, posvénydiadal környezésszennye, önközpontúlag. Megfeneklett ürtartálykomp, sehonnét sehová, szervei így szállítják a tagadást, az egyetlen IGEN a kloaka matériája, mely végfelétôl a hajdani büszke FENNHORDOTTHOZ gyalázatul szegôdik. S ô ennek készséges hóhérlegénye, önjobblétének nem szenderítôje, de hóhérlója, sintére, a hóhér érti, mint él. Ha él, egyáltalán, ha élet ez, vagy ocsmány tapadású, holt nemez: kalapon zsír, cipôtalpon ürítmény. Esküszöm, persze, helyre penderít'ném... ha hozzáfogni volna gusztusom. Hé, hájasom, robusztusom! Beleizzadok kelmedbe e monológtól!

Ezúttal megtörli homlokát.

Faust még mindig az elébbi helyzetben térdel, szagol.

FAUST

De... de... ez mindkörülményesen világsarokfordulta félreértés, tisztelt úr, ezt nem lenne szabad ily muszájjal néznie. Ez egész egyszerûen röghözrögzülés, cseppfolyóslag egyben s mindmegannyiságban, utunk vissza a földbe, hódolat neki egy stáción. Ez mintegy... a körforgás elve... a napközpontúság... eh...

VALENTIN

Imámba ne foglaljam! Majd a végén azt mondja, e serbli itt virágcserép, s maga felülrôl szagolja az ibolyát, addig is, a Nagy Körforgás jegyében.

FAUST

Nem, nem, de az emberi bélsár is a teke része... a sártekéé...

VALENTIN

Magának a földgolyóbis: bélsárteke? Egyre cifrább. Mocskos disznó.

FAUST

mintha most ocsudna

Mit zrikál engem ez? Vétettem volna neki?

Visszalöki a bilit az ágy alá, felpattan.

Igen, azt mondja, egyáltalán mi akaródik mondódni magával, ahelyett, hogy magát elhordaná, mit nyû itt, nyûvek nyûve? Mit nem merészel, mit merészel tehát? Becsörtetni ide, akár ha karddal, dolgozószobámba, és kardalt hat-ökreként zengeni, ez hathatós? Pusztuljon, de helybôl minél távolabbra itt, és ne feledje a leckét, amit saját magának adott, vegye észre, esztelen, oktalan állat barom ló!

VALENTIN

megfélemlítve

Ah, megbocsáson, megbocsáthatatlan, heves természetem mívelt megint valamit, ily alakban. Gyakrabban kísért meg az ilyesmi, mint bankrabló kedélyt a kedélyes bankfiók, bennem mindez: mint sasfiók! Másnak, tudom, kakukkfióka. Holott a hûség s bátorság két fô erényem, ezekkel vágok keresztül száz csatán. De szívem belsô harca a tegnapi telefonfülkés kishölgy termete s arca miatt dúl, ezért vagyok itt ily dúltan, rátörve önre s serblijére, de nem mintha ki akarnám borítani a bilit, vagy bármit pöcegödörnek használnék, csak mert érzések gyötörnek!

Tehát: legjobb hitem szerint: ön Faust, legjobb hite szerinti földi lény, s vagyok magam csakígy: Valentin. És Valentin, hogy így objektiváltan szólhassak kendôzetlen önmagamról, akarja azt a telefonfülkés kis asszonyt, s hogy Faust neki ôt megszerezné, ez egyszerûen, ahogy nézem, a szitu, és annyi.

FAUST

Micsodaaa? Mit és kit akarna maga szégyentelen telhetetlen szeszélyével, akármi úr? Uracs! Orrán pamacs! Pomádé. Bûzös lénye alá akarná temetni e bontakozó szép tavaszi zsengét, és ehhez segéd ereje én lehetnék? Rôfös segédnek maga menjen, röfögô fele-nóta hadfi!

VALENTIN

galléron ragadja Faustot

Hányféle sértést van szemére szúrni? Nem szent magának semmi szüzérme, telefoni bár? Fikarc nem marad itt magából kardom nyomán, megszeldelem pacalnak, és serblijébe ürítem e földi gyalázatának gyatra maradékát! Már csak azért mondom. Eddig, és nem tovább. És a kis kofferra esküszöm, ha kell! Schwerdtlein asszony ront be, hozza szépítôszeres ládikáját, "a kis koffert". Valentin nyomban elengedi Faustot.

MARTHE SCHWERDTLEIN

Nincs magában lelencnyi lelemény se, Faust úr, hogy érvre leljen, mint lelheti meg maga-odvát bárki, mi nem maga-odva, de magával van, szikkadt dióként, kottyosodva. Remélem, ért, hát csak arért, mer' mondom. De ha köztisztelettel tudni óhajtja, bár meg nem hatja, legyünk ismerôsök, ne szeg-vég kampó felöl, így ám, és akkor nevem, mondom, már ha érdekli, Márta, Marthe Schwerdtlein, és...

Hirtelen rikácsolva.

Hát, te, Valentin, te mit halasztod a tüdôd becsületes mûködését erre a bûz áporra itt, te! Serblifajzat. Fattyú ficsúr! Ez egy dolgozószoba! Idôd itt mit marasztod, apasztod? Úr-helyen.

Valentin féltékenyen rontana megint Faustra, de Marthe asszony "kivédi" a támadást, s édeskedve folytatja, a ház urához intézve szavait.

Tényleg akárhová tegye kegyesen az én hirtelen toppanásom, doktor úr, rosszra ne vegye, mint annak a rendje, csak azt vágyom tudni, tolakvón akár, mi lett, teljes tapintattal kérôdzöm fel emlékét, a remélhetôleg még nem boldogult emlékezetû Wagner úrral, ne mondjam, netán, földi porhüvelyével?

Faust szinte büszkén vezeti Marthe asszonyt egy oldalajtóhoz, ezt kinyitja, mutatja neki a látványt. A még összekötözve a padlón heverô Wagnerbe Marthe kéjjel rug máris jó nagyokat.

VALENTIN

rökönyödve

Akárhogy hüvelyezem, Faust úr, maga a szíve mélyén, ha van, igen kegyetlen emberszabású! Embertelen, ha semmi nem idegen, ami emberi. Hadfi voltomra!

MARTHE SCHWERDTLEIN

A testiség sajátlag kötelmeit fokozza itt a szín, nem tagadhatom, de most ennek közjogiságától eltekintve, tekintetes doktor úr, hadd kérdem...

Hirtelen rikácsolva.

... tôled, Valentin, szerelemvesztette veszett, a veszettségre mondom, mit keressz te itt, valóságidegen organizmusod teljével egy idegen valóságban? Valójában!

VALENTIN

Én... én... én... tulajdonképp csak tényletesen tekintetes semmiképp a tényszerûség határán át nem hágva... már ami a szerelemvesztést illetti, nem hágva, illetlenül... azért jöttem volna Faust úrhoz, s jöttem is, tettleg, hogy egy tévkapcsolást helyreigazulni segítsek, nem önhaszontalanságot mellôzve, vagyis valami egoizmussal, hogy azért tyúk és tojás dilemmája fennforog, mint fehér, s hullta sárga...

FAUST

Ah, az ominózus, a dominózus telefonfülke! Igen, Marthe asszony a telefonfülkés kis asszonyt vágyik megszerezni a hadfi úr, ezért dúl, mert fúlna állítólag különb-különben.

VALENTIN

már verítékezve, hisztérikusan

Merô valótlanság, Schwerdtlein asszony, nézze meg az ember, ezt az embert nézze meg, ezt a serbliszaglintót, ez mindenütt kiszagolja, mi az érdeke, s azt a matériát akarja önelônyre keverni és kavarni, hitványát másra varrni.

FAUST

Te mocsok, hazug disznó...!

VALENTIN

Ha... ha... hallott engem, hallotta ôt, igen, ôt, hallotta, nem engem, ôt, hallotta ezt, Schwerdtlein asszony, azt a... az... ez... A saját szarát megszeretgeti... meg is eszi talán...

MARTHE SCHWERDTLEIN

Mit akarnál, hallod? Hogy a tiédet szagolja, szeretgesse, egye talán? Nem elég, hogy birtokunk bérleményül elbitorlod, levegônket gondolataiddal mocskoldozod, vágyaiddal, melyekkel egy anyagból vagy, hogy a köldökzsinór tekeredett volna a nyakadra, tekerni vágyó tekergô, te, kerge birka, akkor még ide teszed át széklésed helyét, a más székébe vernéd ordenáré orrod, a másét bírálni nem átallod, ennek következményei lesznek, Valentin, ez nem olyan szarság, hogy nem lesz gyerek belôle, de majd megbánod még, hogy gyerekkorod volt, azt is, adta szemete, sípláda!

VALENTIN

Kímélje magát, kérem, tüdeje sípol már.

MARTHE SCHWERDTLEIN

Te mersz engem szemétládázni, te?

FAUST

Közbüleg avatkozni akadékoskodás netáni vádja leendô okán nem akarva, Scwerdtlein asszony, fejem mégis válaszért vakarva, elsôk során, hogy itt mi is lenn a kérdés, hadd vessem közbe, ha meg nem vet, hogy itt a kegyed kegyes arisztokratikus felfutamulása ütközik a szellem mindenkori gyarló anyagi köntösébe, melynek határa, bárhogy csillámoljék is, korántsem a csillagos ég, ráadásul nincs még oly késô.

MARTHE SCHWERDTLEIN

Hálaeszköztáram eszközöletlen és öletlen eleven, akár ha Ábrahám ölén. Köszönet önnek, és te Valentin, nyalókára fel! Nyalábold föl e Wagner urat, emígy összekötözve, hadd vinnénk, lenne nyalánk falat esetleg, ökre-valója, bizony, nyárspolgár a nyárson, tudós mód, lehet, az ünnep ettôl fényeül, sült adatik sok, Wagner-sült, Valentin módra, vagy Marthe asszony lakomája, ez lesz a történelmi név...

Mohón, gyomorból-buján nevet. Ám ekkor lassan megjelenik Margarethe és Mephisto, s a csoportkép állaga ez lesz: dermedettség.

MEPHISTO

A labirintus szüli a végtelen, mi végre kínt, de nem kint, odabent. Mert a labirintus intelligens aggregátum lehet, míg az impertinens önmegváltás ugyan mi volna? Rendre eltéved a természet a szabadultakkal, kik ott bolyongnak, hol semmi korlát, de abból üdvöt ki mikor lát?

MARGARETHE

Olyan ez, mintha jelentés jönne, hogy a jelnetés mit jelenthet. Ha jelentést jelent s ezt jelentik, jele fent s lent átcsempészôdik a személytelen biográfiába.

Faustra s a többiekre mutat.

Látja bárki, e biográfi hatalom csak a biográfus biográfiájában létezik, mely biológia logikája! Grafomán el ne lógja. Biogram, biokilogramm és biomázsa. Bicikliküllô és reciklikáció! Hát még a biografizmus rejtek rajzolata és megannyi hajszálrepedése, árkosulása, a keserû pohár völgye, melybôl túlcsordul, mi emberleg köret, legkörnyülés, mi számmá fogható érv! Nem az idô, nem a tér, de a legkörnyülés az élet rajzása.

MEPHISTO

A leleményezô nem leli többé önmagát, az eredményezett eredetét. Ez a biografikum teremtéselve és gyakorlata.

MARGARETHE

Kisleányként Gretchen volt a nevem. Most Margarethe vagyok, kis asszony, nem kisleány már. Fordítva nem emlékezem, arra a a Gretchenre, aki e Margarethét tudná, és viszont, végtelen élet a kettôs tükörben.

MEPHISTO

Beleittam magam egykor egy valamibe, aminek Faust volt a neve, de hogy benne volt lényem, valaki lett ô. Nem így, hogy ô valaki lett, de számomra élô lény. Szuperfetáció és szuperfekundáció, mint felemás szekunda! Az ôs-Faust a fa-Üst, melyben amaz ital forrt! Egymás helyettesítôi vagyunk ekképp, nincs külön Faust és nincs külön Mephisto, átrészegültünk egymássá a józan matériát környûképp meghaladva, mint ha anyag anyagon hatol át, és egymás hátát látja tükrökön, különben csak távolságát mutatja, ám ez, mint mondtad, tér s idô levedlett burka. Gretchen és Margarethe, lásd.

MARGARETHE

Mephisto vállára teszi kezét

De most elég e látszik-ismerésbôl. Menjünk, mert az út nem vár, mely ránk vár, kivárva elveszítjük egy-öntet távolát.

Összekarolnak, méltôsággal ellejtenek. Faust, mint kutya, liheg utánuk.

FAUST

He-he... hé-hé... he... megvártok talán, nem, ezek nem, drágalátos gyermekek, ti! Hová, hová, az ellentétbe vissza, mely perc-alak készül itt az arany tavasz napjából. Nem akar kisütni. Mit sütsz, kis szûcs, ezt süsd meg. Visszaforrok fa-Üstnek.

Rohanva utánuk. Schwerdtlein asszony lassan tér magához rémületébôl.

MARTHE SCHWERDTLEIN

Fura... fura testesült lelkesültség, testestül-lelkestül, de ahogy elsül? Az más. Másul, hogy sül el, és elsül, ahogy másul, és akkor azzá. Össze, de soha vissza. Összevissza miség? Emberrel ûzni ezt, minô hatalmak!

A színpad széle felé ront, amerre Margarethe és Mephisto eltünt. Tölcsért formál kezébôl, bömbölve:

Letyepetye, tepertô, eddigre letepert ô! Disznók elé a gyöngyöt, gyöngyöm bögyörôje! Szívem gyötrôje! Pfuj, pfuj, pfuj, ti!

Schwerdtlein asszony és a nyakát behúzó Valentin el. Faust visszatér. Megöregedve. Jószerén aggként. Haja ôsz, háta görnyedett, mint aki ebbôl nem is fiatalodhat vissza többé.

FAUST

Senki ôt vissza nem foghatta, foglya annak, ami befogja majd, befoghatatlan nekem, foglyom ki így vagyok, e rabságban, megfosztottan, szabad. Még én se tehettem semmit, ki tettem ôt. Halál se, mint okoskodom, nincs mit tehetni, nem képes arra senki itt, még én se voltam én se voltam ÉN SE!!

NYOLCADIK PATÁLIA

Faust dolgozószobája, most át-terezve, Marthe dolgozószobájává "erezve", de azért ez jól felismerhetôen Faust dolgozószobája csak egyre. Balra egy halomnyi Faust-bútor, jobbra csakígy az aranyozott bútorok. Faust kedvetlenül ücsörög a még mindig megkötözött Wagner mellett, búsan támasztja fejét jobb tenyerébe. Haja egyre fehérebb, egyre gyérebb. Lassan átalakul az idôs Fausttá, az aggastyánná. Sok zenész és árny.

Flangáló, fecserészô személyek, pezsgôspoharakkal. Az elôtérben feltûnik az idôs Faust, a színpad közepére jön, mozgását szoborrá meredve "végzi".

Schwerdtlein asszony meglehetôs értelmetlenül kígyózik a színpadon, az "alakok" közt, pezsgôspoharas, egyebes tálcákkal. Valentin pincérnek öltözve próbál szendvicseket elpasszolni, miközben Margarethe és Mephisto, megkerülve, kísértetiesen kerülgeti a színt a külkerületen.

Schwerdtlein asszony végre észreveszi a szintén szélrôl heverô Wagnert, s csúfolni, kínozni is kezdi a szerencsétlent. Letette a tálcát maga mellé, s most egyre-másra, pohárszám dönti a pezsgôt a tehetetlen famulusra. A szájába, a fülébe. Állatias hangon vijjog, örvend "sikerének", látván a famulus gyötrelmeit.

Az ifjabb Faust unottan szemléli mindezt, aztán, ki tudja, mely okból, talán irgalomból, oldozgatni kezdi Wagner kötéseit.

Schwerdtlein asszony menekül inkább, Wagner utána vetné magát, de begombolatlan nadrágja ennek komoly akadálya, elbotlik, végigzuhan a földön, egy darabig ott is marad.

Mephisto lép oda, felhúzza a földrôl -- valamint a nadrág cipzárját is.

Most Wagner utoléri Schwerdtlein asszonyt, ismét kinyitja sliccét, s hátulról közösül Martha asszonnyal. Valentin húzódik közelükbe, elhajítja a sültes-szendvicses tálcát, és vadul tüzeli Wagnert.

Hirtelen rádöbben, hogy Margarethe is ott van, s most rárohan. de Margarethe még jókor ágyékon rúgja, Valentin elterül, Mephisto odalép, cipôje orrát Valentin szájába dugja hanyag eleganciával.

Igen éles fény gyúl, Valentin feje látszik, meg a cipô hegye, a cipô nem végez félmunkát, benyomul Valentin torkáig, elroppantja a gégefôt. Akkor az éles fény Faustot pécézi ki, az ifjabbikat. Valentin borzadályosat kiált, Faust pedig, esetlenül bár, környékezni kezdi Margarethét. Ám az éles fény feszélyezi -- olyan így, mintha rajtakapnák. Az aggabb Faust ezen pokoli jól mulat.

Közben Wagner belehal a kopulációba. Schwerdtlein asszony vizsgálgatja, de a férfi feje, karja mindegyre élettelenül csuklik-nyaklik alá. Margarethe ujjal mutat Schwerdtlein asszonyra, aki tehetetlenül, mentegetôzô mozdulattal válaszol. Margarethe, mint kiderül, a nyakelmetszés mozdulatát utánozná, s jelzi Schwerdtlein asszonynak, hol talál ehhez megfelelô eszközt. Faust ágya alatt. Schwerdtlein asszony kotorászni is kezd ügyetlenül. Elôhúz egy irdatlan kenyérszelôkést, tûnôdve nézi. Margarethe türelmetlenül handabandázik. Schwerdtlein asszony tagadólag rázza a fejét. Csak amikor Margarethe tesz pár fenyegetô lépést felé, mutat némi buzgalmat. Kényszeredetten nyújtja át a kést. Margarethe közeledik most az összegörnyedve fekvô Fausthoz, felhasítja ingét. Apró darabokban levagdossa a férfiról a vásznat, majd keresztet hasít húsába. Az idôsebb Faust mereven nézi a fiatalabb Faustot, akinek Margarethe most a kezébe nyomja a kést, s unszolja, következzék -- a hasfelmetszés. Éles fény villan az öregebb Faustra, aki biccent. Az ifjabbik Faust riadtan, ügyetlenkedve ránt egyet a késen, s a penge véletlenül tényleg felhasítja hasát. Belek tolulnak elô.

Mephisto és Margarethe közelíti egymást. Összeborulnak, földre rogynak, ölelkeznek. Schwerdtlein asszony elhúzódott rég egy távoli sarokba, befogja szemét-fülét.

Az éles fény ismét az öreg Fauston. Lassan indul Mephisto és Margarethe felé. Sétapálcájával közéjük döf, aztán szétlöki ôket. Értenek belôle, feltápászkodnak, elindulnak ketten kétfelé.

Hirtelen lesz nagyon nyugodt megint a szín. Schwerdtlein asszony feláll, körülnéz, mint aki azt szeretné tudni, nem álmodik-e. Az idôs Faust úgy áll ott, lazán, mint aki villamosra vár.

MARTHE SCHWERDTLEIN

hirtelen nagy ügybuzgalommal

Életem, életkém...senki se ölt meg senkit, Ez itt maga végzett magával, ha igaz, amazok ki tudja hová pusztultak. Lassikán, csak lassikán, csitulj szivem. Katasztrófa menti a Walpurgis-éjtôl a purgálandókat. Az ördög kifújt. Ördögünk volt megint.

Rémfantázia, nem reciprok, accelerációja cirokseprûnek! Cirka-firka. Most majd, cirka, egész embertársaságok tûnnek fel, alapulóban, feltûnést nem kerülve tudásuk szomjával. Hogy hírül adjam, fogalmam sincs. Mi történt, hol vagyok. Kiszáll a helyszínelô csoport. Vérminták, szövetminták, kollekciók. Nyomok vezetnek. Nyomok vesznek.

Vezess, vezess tovább, medúzafô, mondhattam volna, de inkább meg akartam úszni. Kígyós paróka ellen másfél kígyós parókát! Ki utasított kit, hogy a kéjek kéjébôl kiutasítson minket? Vagy átaludtam átálmodtam? Álmomban sem képzeltem volna. És ez?!

Megpillantja az idôs Faustot.

Maga? Hajdan-formáján nem is volt számba véve, már megbocsásson, nem úgy értettem, mégis. Maga lenne a nevezetes megifjult Faust rokona? Hát úgy is végezte, de ettôl függetlenül. Függvénye, persze. Attól függ, amitôl lóg. Na lógálja odább magát, vén csont.

Körülnéz.

Szépen nézünk! Mit szól majd a nagyharang, a hírharang, a búvárharang? Szomszédság szédülhet, készültség készülhet, ésszel járjatok, hûdöttek, az ész megáll! Mit gondolnak majd a közintézmények, a közmegegyezések, az etalon méter mércérôl nem is szólva. Át ne számolják collba! Amilyen stokkok.

Holott ide rugalom kell, ennek elviseléséhez, ami itt megesett, csitt, csitt, csitri szívem, csak nyugodtan. A többit bevasalom. Vén seprô, jól seperj, a többi: söprés.

Fogja a seprôt, seperni kezd. Az idôs Faust eszelôs vihogásba fog. Mint aki egyebet nem tehet -- fölényben van. Schwerdtlein asszony így is nézi -- tanácstalanul. Faust vihog -- fogatlanul.

KILENCEDIK PATÁLIA

Ismét Faust eredeti dolgozószobája. Eltûnt minden "ünnepi" nyom. Mephisto és Margarethe tanácstalanul áll az ajtóban. Az idôs Faust ott ül négy könyvhalommal alátámasztott karszékében.

AZ IDÔS FAUST

Tessék, tessék, fárasszák csak belülrôl Faust dolgozószobáját. Üdvözöljenek, méltán teszik: jó napot. Ezt mondják, szó ne maradjon. Faust, Faust úr, minden jókat minden napjára. S ha világomba egyetemesülnek, bízvást jól sül el minden, az áldozatkészség nemesít, ez fog kiderülni. Levedlik rosszabb valójukat, ám a vetkezést el ne siessék. Elébb a felsôruhát. A túl sok meztelenség gyász mez: külterj legeltetése a szemnek. Kedvet követend, követel, s mi mindent még, elkövetôk. És mégis az ingerekre esküszöm: ingerem, hû gavallérom. Az ingerlô ember az igenlô és igenelhetô homo ludens, a többi libaság.

Top, szabaduljanak, készüljenek, elsôsorban fel. Vonatkozásos valójuk ne óvják. Mint mondtam. Mit mondtam.

Mephisto és Margarethe kicsit vonakodva veti le nagykabátját, egyéb felsôruházati részét.

Az áramszünet fegyverszünete a fegyverszünet áramszünete. Mely ökonómiája az örökvalónak a múlandóság. Ez, csak ez múlhatatlan. Urunk és fogadósunk nélkül számítást ne csináljunk. Teremtônk és ôstermelônk: nagyralátó képzet, de lássuk,. mire megyünk ketten. Szemlátomást, más látomásokat. Kevesebb több lett volna, több-kevesebb: lett volna.

MEPHISTO

Több: kevesebb. A többi az emberi szalasztottság. Csak a szalasztott ember hagy futni másokat, igen, a pokol szabadul el az így adott szabadsággal.

AZ IDÔS FAUST

Java üdv java ez, üdvre Mephistopheles úr, ez sincs felesben. A jelszó ez volt: szabadság vagy halál. Szabadság s halál a jelszó után. A felszabadított idiotizmus nem ismer több mimikrit.

MEPHISTO

A köz önössége oly akaratínség, melynek uralma késô bánság aztán. Itt a maga gyôzelme Faustus úr: az örökléteszme jegyben a halállal, de ez a jegy sem lett retúr. És közben?

AZ IDÔS FAUST

Közben, közben...közre köz, a közöny, a közönségesség és a közönség hozzá, mely nézi a javába züllött, nagy átlagra hivatott embert. Maradvány az idô mely közben elvész, és a Túlnan szele fuvint sikátorokba. Képzeletsikolyaim, melyek sikátorkaimon kifértek, megtértek, és önt, Mephistopheles úr, nem felezem többé, pusztulómmal ön vész, ez mintegy az ön önvésze, ördögvész, a veszteség kié, ki látja? Ezt tudja: MINDÖRÖKRE.

MEPHISTO

Az örök kérdés tehát a póz,

Már ki póza mert a kisüsti ember

nam a fa-Üsti tréfáltam tavaly

szakadékba zuhant cseresznyeszirmok

meredély fölé kihajolni szépség

póz de ki a póz-ôr ha nem

e Minden Pózok Veszte becsülettel

Faust úr, és minden átmenet nélkül, a pózna az, amivé minden póz válna. Hová mutatnak ily fölemelt ujjak? De hagyjuk elég volt dolgok szabad játéka, itt egy kis halál már leskel dolgozószobája keletnek nyíló ablaka mögén, mint napkelet, mely sötéttel jô, nem külön folytatással.

MARGARETHE

az idôs Fausthoz rohan

És ne feledje, ez egy idézéses borzadályboldogtalanság, melyre még nem lelték a bárcát! Lehetett volna másképp? Táv szavakban, akár ha drót-két-végén-felek: Faust története, felleg-ég veled! És örök visszatérés.

AZ IDÔS FAUST

gonoszkásan nevet

Persza, beszéljünk csak a halál nyelvén: táskás szemek tolvaja, színe utcán. Ô. Köztolvaj, ha idézzük, nem idézzük. Bebeszéljük, kölcsön köz-haszna lenne, kölcsön, melynek nincs határideje, le nem jár soha. Fény, melyben az élet sosem kényszerül láthatásra. Balgák nevezik éjnek.

Felnevet.

Éjnek idején, mint idôk kihúnytán, mi ragyog? Akár a linóleum, melyen kiterülve feküdtem, kicsinált Faust. A kicsinációk! A kicsi nációk! Kis csínyek, csinoska hölgyem. ÉS: a játék, mely többé nem érdekel. A tét itt szörcsög agg hártyáimon, nyák, nyálka, nyaklatás, nyalóka nyista. Az idióta ôs-fölfedezése: az embernek állattá válnia sem kell. Megjárja helyben ön-körét.

Haj, annak, ki nyomorék, jaj annak, a hamis aranymáznak semmi stíl alkalmazása nincs egy-eredendôn. Bendôjén a forradalmár halál rendez népkonyhanapokat. Kondéros evolúció.

MARGARETHE

De a legrosszabb lenne, ily csökött képzeteket se táplálni! A komor nevetségnél jobb, ha kecs s hív élv üdv nedv lejt kéjkacajra. Koromba kihal, és a tökkolopból elôtekint a Balgák Éje Gyertya.

Ó, szép emlékek, messzire elértek, mint csontkezet félreütô szép rög-göcs tölgyág!

MEPHISTO

Szép hölgy-ág

vágyaink leszármazottja

ki mondja: szotyka

Nem bírom hallani

halni se: kiötölt kiölt

kitöltekezve költözô

kiöltekezve nyelvöltögetô gúny

mit is akar hát

....

Mit óhajt tôlünk hallja-e maga

mint csorrant méz köcsögba mit s hova

mi és honnan s miféle és hol

felfuvalkodott felszín, fuvalom-szín mélysárga tündöklet, ki bukkan innen, még egyszer, mily fô, ha belémerült? A lép, a sejt újjászüli magát, mint azonnal-herét, s rögtön-se kell, a sokaság, minek a Semmi is éhen-hagyója, nyüzsög véle, ah.

AZ IDÔS FAUST

Félre, félre, beszél egyenesen így, így görbüljek meg, végre tiszta szó. A nyelv gáttörô áradata: lassú irammá alvadottan. Gátszakadás a föld felindulása! Az elföldelt nyelv, kondult rögharag, a golyóbist szólítgatja -- alant. A fent a hant, és satöbbi.

MEPHISTO

De meghiggye, Faust úr, magam mindent csak tájként bírhatok, ha bírhatón, ha nem. Magát és táját, s minden fertályát és fertôjét. Tájként. Fejem fölött nyugszik örökkön a Nap, a lábamnál nem kél semmi, vagy kél a Semmi.

MARGARETHE

A táj a halál, nem mert a halál táj, de mert a tájban lenni: a tájban meghalni, mondjuk tíz óra tájban, vagy más tájt. Éjfél, az óra elüti, fényes délben akár, fele-fele.

AZ IDÔS FAUST

Mit jelentsen ez a halállal? A halál arca megannyi álarc? ...Engem Faust halála nem érint, csak lázálma ez, kiméra, annak. A Nagy Kiméret! Nem kíméletesek velünk, ahogy kimérnek, ezzel is meddig érnek? Addig van. Megannyi cella, sejt, tenger alatt járunk, rekeszelve, köröttünk zúg a beáramló víz, mi: sejtre sejt elrekeszelve, mind a vízig szárazon. Elôre!

Az életnek nincs más hátra, csak halála, hátára fordul rugkapálva. Ez az alap, a bázis. Ki sem tartozhat máshová, e kívül! Minden más: tréfaság, gyûlölség, gúny, kétféleség.

MEPHISTO

Faust úr, maga a generális, a Nincs Otthon A Cica, az egerek generózusak máris, generatíve. Legyek basszusa! Bôrünkön a legyet, vagy kutya legyek. Egy légyraj -- lófarokhoz kötözve, leng. S más egyéb, mi új életbe bújik, hogy a földön végignoszítódik és vonszolódik. Ne menjünk túl-keletre.

MARGARETHE

Tábornok úr, ezt vizualizálja, távcsövével, tábori vizorával.

Éjten, vicsorogva, kimegy a klotyóra. Kotyog, klotyog, vigyorog. Káros anyagok kíméljenek, ki mondhat ilyet. Majd én megkkímélek valakit, én meg. Feláll, bensôje vezérli. Ahogy ki is.

Laza altalaj odalent, sûrû feltáj a csillagos ég, semmi erkölcsiség, erkölcsi kölcsönös, a legkisebb, mint közös többszörös. Fáradozás gyümölcse, fára aszaló, asztaltól és ágyytól. Elválik, majd.

Schwerdtlein asszony tálcával, rajta leves, disznósült és krumpligarnírung.

AZ IDÔS FAUST

A leves, feketüljek meg, utána jön, követi a tort. Disznóság, krumpli a köreted. SErte, perte. De a leves elperelhetetlen, és nem etyepety. Mint a gondolat. Ez egy eszmefolt, egy eszmefolytatás.

Groteszk, igaz?

MARTHE SCHWERDTLEIN

Az elôbbi felvonás óta valamelyest öregedett.

Igazsággal szólvást, Faustus úr, egy jó leves, már meg ne sértsek semmit, ami sertés, olyan, mint esô után az ázott léleknek a jó malaclopó, beléburkolózik a gyomor, nem oly komor az ásítása. Ennyit átalányba. Az ártányba! Nem árt a jó leves, bárhová tegye, ha a gyomrába teszi végül, akkor is jó, ha végül teszi oda, mindent leönt vele. Csak a kabátját ne. Azt ne malacolja össze.

Boldogság minden, ami áldott, jó étvégyat hát, Faust úr, s hogy Kinek neve, maga döntse el. Mondom, csak ne a kabátjára.

AZ IDÔS FAUST

Mely gondosság, Schwerdtlein asszony, példás emberség, igazán mind a tíz ujjam megnyalhatom. Lepcses száját senkinek ne mondjam.

Ajkát is megnyalja.

Roston sült, megrostált, rostos és fostos. Az utolsó étkezde és az utolsó posta. Ember elleni vétek lenne ezt a vacsorát leszólni. Mephisto, ô nem öregszik, khírnevét nem öregbíti, mint konyhát a fájintos szag. Vagy a kutya vacsorája, és az Utolsó Ítélet. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. S lám, mégis, Schwerdtlein asszony, én ezt a vacsorát kiválónak ítélem. Mindenesetre nem utolsó.

MARTE SCHWERDTLEIN

Nem, nem, Faustus úr, s oly borzasztóan örülök, megvan a munkám eredménye. Annál mi lehetne több, hogy nem hiába. Igen, igen, hiába. Egyen, Faust úr, kell a vitamin, kell az olaj, az üzemanyag a szervezet gépezetének, eleget strapálta magát.

Partedlit köt Faust nyakába, aki szürcsölni kezdi a levest. A partedlin hamarosan ott az egész "étlap".

MARGARETHE

Miként a sírban a köröm s szakáll nô, ilyképp az emberrel az életösztön az árnyékvilágban, mely a valóság. Tápláljuk, mint az ihletett hitet, ihlessük a hitelét, hittel. Az utolsó leheletig elpucolni a finom papit, Faust úr, s ezek volnánk. Odasült hátsó gondolat ne érje! Finom illata minôsítse a mérhetetélent és befoghatatalant. El ne aludjon, egyen, egyen, majszoljon, ne szégyellje, minket ne kíméljen!

SCHWERDTLEIN ASSZONY

A legszebb dícséret teli szájjal érheti az ételt. Dícsérjen minket, Faust úr, ne kíméljen.

AZ IDÔS FAUST

gonoszul nevet

Kigyelmetek se kíméltek engem ezzel az étekkel! Mondom, gyöngy elé teszik a disznót. Na, hagyjuk, az evés rítus, táncos rítus, a gyomrom vitustánca. Valamibbe meg kell halni, haha.

MEPHISTO

Ha már a halálról beszélünk. a földön hever, senkinek a földön többé sose kell, egy emberfotó. Fény-kép állítólag, már sötétség-kép az. Valaha ördönngôs eleven volt, most -- képmása se önmagának. Ez az élet, ez a halál hasonlata. Minden hasonlat, nincsen hasonlat. Éljen a hasonlat, meghalt.

A földre rogy, nagy dörej. Mintha szétdurranna egy hólyag. Margarethe lassan, szomorúan távozik a színpadról. Faust nevet.

TIZEDIK PATÁLIA

Faust dolgozószobájában most ott van Mephisto bôre, olyan, mint egy nagy plasztik-baba. Faust kódorogva jár körötte, légycsapóval hadonászik.

AZ IDÔS FAUST

Szépség, ah, az esztétikából elég. Hagyjuk kategóriáit, de kategorikusan. A hiposztázis elmebaj volt, a katekizmus ebben: üres kattogás, miben nem.

Az ágyhoz megy, ahol még pár könyv hever.

Persze, mi bennem, mi kívülem: felôlem! Jut eszembe errôl, a leves még csak jó se volt. Blöff.

Mint aki kiböffenti, úgy ejti a szót.

A többi meg, a maradék: rögtön mehet maradéknak, mosléknak. Disznónak a disznósült.

Hogy is volt csak ez a játék:

Filozófia

Megalománia

eh Hipochondria vagy mi

és au aaa Greriátria...

Nem, többé nem, mit kívánjam vissza.

Mert elég volt. Szerenxcsére egyszer volt, s volt szerencsém.

Ki.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu