EGY BÛNTELEN ÁRTATLAN ÁLMA
Bár egész életében
ügyelt így, egy nap majd, nagy harang se költhetné,
átalussza a hívôknek mondandó hajnali mise idejét,
vagy épp, mert ezen az éjszakán ama meggyôzôdést,
hogy a jó keresztény a kereszthalál respektusából
igen is csak hagyja ki az álmon meghalás kegyelmét,
mind mélységesebb álom ölére csusszanni
engedett -
kis híja negyven éve,
hogy egy nemzetiszocialista halálzárkából amerikai
katonák kimentik, s pár napja csak, hogy lassú halálát
közelíteni kezdi, az agg egyházi úr ámulatos
álmot lát, más által aligha látott,
az ô vele-elaggott, ám most közeledô valóságos
halála révén újjáéledô
álmot, melyet egy Bunuel, ha fél-szendergésén
kiötli, harsányan nevetve köszönt:
reggel volna a kivégzés,
ô azonban jócskán elaludt; sebtén, akár
ha ôrangyal tárná zárkája ajtaját,
jelezve, legfôbb ideje menekülnie Egyiptomba, kapkodja magára
ruháját, ugrik taxiba, verítékcsatakosan a
rossz lelkiismerettôl, hogy az igazak álmát aludta,
ám közben olyasmi volt ez, mint az Olajfák Hegyén
kétségbeesésükben elszunnyadó tanítványok
gyöngesége, kérleli a sofôrt, hajtana sebesebben,
semmi ne akadályozza ôket, hogy azt az idôpontot, mindjárt
hat óra, kivégzésének idejét le ne késse,
s így ûzi, ahelyett,
hogy jönni hagyná, ami még mindenkit elért, száguld
az után, ami nemcsak, hogy senki elôl el nem fut, de mindenkihez
betoppan, teszi ezt, mint aki fél, Isten tudja, mirôl maradhatna
le, ha nem kerülne át ezennel abba a visszavonhatatlan többé-nem-létbe,
félrevezeti talán emez egy – esemény egyszerisége
s ezért való visszaismételhetetlensége,
e rémálom-versenyfutásból,
az idôbeliségébôl, s pedig azzal, ami aztán
igazán örökkön rá ér, erôs szívdobogással
föltehetôleg az elsô oly pillanatban felébred,
amikor végre, lélekszakadva és végsô
erejébôl belezuhan, jókor még, a kivégzôosztag
golyózáporába -
álom-kép, mely az
együttérzést is nevetésre kényszeríti,
hogy valaki szigorúan vett kötelességtudatnál
fogva nem akarhatja elfogadni a kegyelmes rendelést, hanem, a leggonoszabb
idôk által nevetséges lelkifurdalásba kényszerül,
minden tôle telhetôt megtesz, hogy menekítését
hiúsítsa, álmon-testvéreként a Bodeni
tó lovasának, aki (-nem hogy megkönnyebbülne, mert
ami megeshetett volna vele, mégsem esett meg, s Istennek segítségével
mindenek jóra fordultanak – ) rádöbbenvén, hogy
nem fúlt vízbe, úgy megijed, hogy ettôl, igen,
hogy mintha még meg tudná épp, fúlva, hogyan
fúlt vízbe messze odakint, már a szárazföldön,
csekély késedelemmel, valóságosan megfullad,
ha nyomban, legalább hogy utólag eleget tegyen valamelyest,
önhatalmúlag, a sorsának, vissza nem ront a tóra,
s a kíméletes lópaták alatt épen megmaradt
jeget össze-föl nem töri,
álom, mely elgondoltatja,
íme, a halálfélelem egyikét azoknak, kik százával
ûzetnek az egy-ajtóhoz, úgy megzavarta, hogy az álom
megfordításaként a menekülés jelentését
téves irányba terelte, törtetvén felvigyázó
vagy hajcsár ily kiáltása nyomán: „vissza a
helyére, mindenki sorrakerül, senkit se kergetünk el!",
egy szabad lélegzetvételnyi idôre azt gondolhatván,
jó, hát az utolsók egyikeként sem állt
hiába még sem a túléléshez-üdv
kenyér-fejadagért vagy hajójegyért,
álma egy bûntelennek
aki talán nem is annyira a páratlan esélyt hagyja
ki, hogy így mégis hamarább legyen Nála a Paradicsomban,
hanem inkább a halálfélelem ûzi a halálba,
hogy pontatlansága esetén mely igen százszoros halálok
halálával halna ô.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu