AUSZTRIA – EGY FÉLCIPÔ EURÓPA KÖZEPÉN
TÉRKÉP ÉS TERRITÓRIUM

  Térkép és territórium két különbözô dolog – mind az ismeretelmélet mind egy európai topológia értelmében. Felcserélésük kifejezetten komikus hatású, ismeretelméletileg is rossz vicc. A térkép nem a terület leképezése, hanem sûrített képzetkomplexum, elôregyártott útbaigazító, mely elkísér minket történeti tájak bejárása, beutazása során. Szemléletesen elénktárja azt, ami a maga territoriális egészében szemlélhetetlen. Ezen alapul a földgömb és a térkép ellenállhatatlan vonzereje.
  A térképhez hozzátartoznak az utalások és bejegyzések. Egy országot megismerni annyi, mint a történeteit megismerni, megállapítani, hogy ezek a neki tulajdonított dolgok egyáltalán nem felelnek meg az „valóságnak", valamiképpen ennek mégis részét képezik. Hazugságok, legendák, operettek hozzák létre a tulajdonításoknak azt a rendszerét, amelyik jelentést ad egy területnek.

/.../

  (A turisták számára eltûnik a territórium a térkép mögött. Ez az alapja a modern szabadidô ipar kétes sikereinek.
  Ausztria esetében azt lehet mondani, hogy ennek a különbségnek az eltûnése régebbi mint az osztrák turizmus sikerei, amelyek viszont elképzelhetetlenek volnának egy erôltetett önleírás és önsztereotipizálás esztétikája nélkül. Ausztria, ez a térkép primátusa a territórium felett – és az operett feltalálása, a triviális Gesamtkunstwerk eme korai és mûvészetfilozófiailag teljesen elhanyagolt mûfajáé, megdönthetetlen ismérve ennek a primátusnak. Az operett gyanútlansága mögött az Als-Ob, a Mintha, a kacsingatás rafinériája rejtôzik, és a nemvalódiság szakadéka.)
  Az osztrák félreismerhetetlensége mindig valami iróniával függ össze, ami annak a közömbösségnek a pendent-ja, amit a mentális térképek világában a kínaiaknak tulajdonítanak. Van azonban ebben az iróniában egy olyan mozzanat, amelyik túlmegy a sztoikus nyugalmon és a történelemmel való torkiglevésen: tudatában van az öntematizálásra való ellenállhatatlan késztetésnek, amely az idegent, akinek állandóan a szeme elôtt érzi magát, egy kétfenekû operettbe invitálja. A belföldi kritikus sem kerüli el, inkább reprodukálja ezt a késztetést. Ez a forrása Musil Tulajdonságok nélküli embere ironikus elbeszélésmódjának, Joseph Roth börleszkszerû, narratív játékának Az 1002. éjszaka történetében , amely már Herzmanovsky-Orlando elôtt keleties képekkel ábrázolta és törte meg a régi Ausztria világát.

Jelzett táj

  Ausztriát a leírások, elbeszélések és történetek szimbolikus készletébôl kirajzolódó térkép(ek) állandóságával lehetne meghatározni a territórium változékonysága mellett. Míg a legtöbb európai ország földrajzi kontúrja viszonylag tartós és stabil maradt a sorsváltozások közepette is, Ausztriát valamiféle ubikvitás, bárhol-lenni-tudás jellemzi. Anglia, Franciaország és Skandinávia kivételével sok európai nép történetét átjárta az osztrák elem.
  Ausztria változó nagyság, minden és semmi, az eredeti terület az Enns mentén, amelyet 996-ban említenek elôször Ostarichi néven írott források valamint V. Károly óriásbirodalma, amely terjedelmét tekintve a világtörténelemben a legnagyobb lehetett. (...)
  Egy egyedülállóan kitartó, körültekintô uralkodóház jóvoltából Ausztria belga és spanyol, német és elônémet, cseh és magyar, galíciai és balkáni alakban is föltûnik, protektorátusai Holsteintôl Bosznia-Hercegovináig terjednek. Ebbôl az ubikvitásból, bárhol-lenni-tudásból táplálkozik mindmáig a „Közép-Európának" nevezett történet-komplexum.
  (Ez a valódi magva Diotima emelkedett kijelentésének A tulajdonságok nélküli ember ben, miszerint Ausztria a világ, amit Musil, egy mindmáig érvényes osztrák tipológia megalkotója csak iróniával és gúnnyal tudott kommentálni.)
  Ausztriát nem lehet térbelileg-geográfiailag megragadni, inkább idôben-történetileg. Szimbolikus jelentése túllép a mai kisállam keretein. Ilyen szempontból nézve nem territórium a szokásos értelemben, az európai kontextusban mégis valami olyasmi, mint a megtestesült territorialitás. A csehek, akik tetszik-nemtetszik a mundus austricus örökösei, mindmáig az „ahoj" lezser tengerészköszöntést kedvelik, talán mert sosem volt tengerük. Az „ahoj" a vágyódás hangja a közel s távolban fellelhetetlen tenger után.
  Az „Österreich" jelenségnek mindenekelôtt a területszerzés és a territoriális uralom stratégiáival van dolga, a tengerészethez az osztrákoknak, uralmon levôknek és uralom alatt állóknak egyaránt kevéssé volt érzékük a kései alapítású kereskedelmi kikötô, Trieszt ellenére sem, amelyik ma nosztalgiával néz vissza Itáliából a régi Monarchiára. Az ismert kivételektôl eltekintve (mint Juan D'Austria vagy Tegethoff) ez a birodalom nemigen termett tengeri kalandorokat és hôsöket – hajósokat, admirálisokat, kalózokat és felfedezôket. Ez a 'földetlépôk', nem a 'habrakelôk' hazája. Amikor a protestáns hatalmak színreléptek, és a tengerek uraivá nôtték ki magukat, a római katolikus császár világuralma volt a tét a kath'olon , az egész, mindent átfogó kereszténység nevében. Ausztria mindazonáltal fennmaradt európai nagyhatalomként, bámulatos szívóssággal túlélve reformáció és forradalom minden zûrzavarát.
  A territorialitás princípiuma, a földi történelembe való befalazottság leolvasható a földfoglalás szimbólumaiból, a rengeteg várból, út menti keresztbôl, a hidak szentjeibôl és mártírjaiból, melyeket a protestantizmus szellemével vívott szívós utóvédharc során állítottak. A tájban bennevan itt valami, amit a sok némethez hasonlóan ausztrofil emigráns Theodor W. Adorno Amerikában annyira hiányolt: a történelem. Terra cognita , feltérképezett táj, egészen a legtávolabbfekvô területekig. Közép-Európa a magva, a szubsztrátuma a kontinensnek, ennek az Európa nevû összefüggô valaminek, ahol minden kartografálva és kataszterekben rögzítve van. Itt állandóan foglaltak és fölmértek földeket – egy ügybuzgó bürokrácia gondos felügyelete mellett. Kaffka mûve egy másodfokú föltérképezés gyanánt is olvasható, egy kulturális földterület leírásaként, amelyik állandóan a saját fölmérésével van elfoglalva.
  Meglehetôsen makacs képzôdmény az országok atlaszán, bár bizonyosan nem esztétikai megfontolásból jött létre. A határvonalak a fantázia szabad játékának illúzióját keltik, mintha egyetlen szellemes ceruzavonással húzták volna meg ôket, hogy kialakítsák Európa kontinentális felületét: olyan talányos blokkokat, mint Franciaország vagy az Ibér-félsziget, mely két igen egyenlôtlen részre oszlik, a Peloponnézoszi kezet és az olasz csizmát. A mai Ausztria, melyet lakói nap mint nap láthatnak Európa térképén, egy félcipôre hasonlít, amit elveszítettek Európa közepén.
  Az európai határvonalakat hatalom és jog, erôszak és kompromisszum egymásnakfeszülése nyomán húzták meg. A térképek keltette esztétikai hatás megfelel a határok kimódoltságának. A félcipôt egy francia politikus mértéke után szabták, aki életidegennek és romantikusnak tartott, utált mindent, ami német. Soviniszta lévén híve volt ugyan a nemzetállamnak, de semmiképpen nem egy olyan anakronisztikusnak látszó képzôdménynek, mint a soknemzetiségû Habsburg állam.
  (Ezen az ítéleten az a sajátos osztrák becsületmentô gesztus sem sokat változtat, amelyet Clemenceau javára Joseph Roth tett, aki 1933 után a régi Ausztria lángoló hívévé, dühödt germanofóbbá és protestánsellenessé vált.)

Ausztria: „A maradék"

  Clemenceau képlete közismert: „ Autriche, c'est le rest" – merô gúny és találó leírás egyszerre. Ausztria, a maradék, az, ami megmaradt a Monarchiából és Közép-Európából.
  Hitler 1938-ban a maradékot a maradéknak adta, amennyiben a helybeli zsidó polgárságot és a prominens értelmiség tekintélyes részét örökre elûzte az osztrák vidékrôl, és a kicsivé lett országot a Nagynémet Birodalom egyik provinciájává degradálta. Nem utolsósorban azóta él a valaha nagynak a maradéka abban a traumában, hogy valami nagynak a függeléke, nyúlványa. Ausztria évszázadokon át integrált, de marginalizált is más etnikumokat, ebben az évszázadban utolérte a végzet, amivel addig maga fenyegetett más népeket: az elmerülés a jelentéktelenségbe.
  Hitler tette komolyan legyengítette Ausztriát, és siettette a történelmi aurájú maradvány átvedlését látszólag ártalmatlan alpesi állammá. Ez a hiteles magva annak a legendának, miszerint Hitler áldozata lett volna az ország. (Ez elhallgatja azt a körülményt, hogy az ország többségében önkéntes áldozatnak bizonyult, és tettestársként készséggel állt rendelkezésre.) A belsôosztrák periféria gyermeke ebben a tekintetben is modern reakciósnak bizonyul, akinek semmi nem olyan fontos, mint hogy Ausztriát, ezt a képtelen konstrukciót grandiózus Habsburg emlékeivel egyetemben nacionalizálja, normalizálja, modernizálja és hegemonizálja.
  Ezidôtôl fogva az ország megoszlik, félig bajor, félig bizánci. Míg a telefonkönyvek az ország keleti részében úgy hatnak, mint egy egymással eleven összefonódásban élô Európa imaginárius névsora (különösen persze Bécsben, de Burgenlandban és Alsóausztria északi részén is), a nyugati rész teljesen megtisztítottnak látszik, sajátosan történelem nélkülinek a maga takaros parasztiasságában, ami szószerint elnyelt minden rémséget, de a kontinens közepén való uralkodás és történelmi nagyság minden emlékezetét is. A táj barátságosan, impertinensen hívogató módon mosolyog, tele történelmi ártatlansággal és alattomossággal – ez az az Ausztria, amelyet Joseph Roth, a kákániai nagybirodalom keleti perifériájának költôje, és Thomas Bernhard, az osztrák kisállamiság nyugati perifériájáról származó irodalmi protagonista és antagonista egyaránt engesztelhetetlenül gyûlölt. „ Autriche, c'est le rest". A félcipô.
  A territóriumok a geometria logikája, síkok és vonalak viszonya szerint is különböznek egymástól. A kiterített Osztrák Köztársaságnak tekintélyes kiterjedésû határa van, nagyobb mint másnak, ezek szárazföldi határok, nem víziek, mint Olaszországnak, Spanyolországnak és Németországnak. Fél Európa mint szomszédság: a német nyelvûek: svájciak, németek, déltiroliak, a másnyelvûek: olaszok, szlovének, magyarok, csehek és szlovákok. A „maradék" keletje a Nyugatnak és nyugatja a Keletnek. Bregenzbôl egy macskaugrásnyira van Franciaország keleti része, és Bécsbôl tudni lehet, hogy nincs messze Krakkó, Szarajevó és Agram (Zagreb). – Ausztria a történelmi Közép-Európa utolsó, egyre inkább eltûnô maradványa. A szomszédos országokban, amelyeknek egyébként sem volt felhôtlen a viszonya ehhez a történelmi komplexumhoz, Közép-Európát maguk alá temették a kommunizmus romjai. Az osztrák maradványállamban, ebben a katolikus-újkori Bizáncban voltaképpen csak egyetlen tantárgyat kellene tanulni és tanítani: történelmet, pontosabban történelmi szkepszist. Ezen az országon az európai történelem centrális „mitikus" momentumait lehet ábrázolni vagy „feldolgozni". Ausztria posztmodern (és poszthisztorikus) volt még e fogalmak fölbukkanása elôtt, bár soha nem volt modern a szó emfatikus értelmében. Történelme izgató aktualitással bír, mint egy autoriter soknemzetiségû állam közép-európai államok modern, többé-kevésbé békés közösségévé való sikertelen transzformálásának története. Ez a kudarc következményekben dús volt, elég, ha felidézzük az 1918 és 1989 közötti évek történetét. A történelmi visszapillantással mintha a jelen tükrébe tekintnénk.
  Legkésôbb 1848-tól Európát egy megfordíthatatlannak tûnô transzformációs folyamat jellemzi, nem volt történelmi erô, amelyik ezt föltartóztathatta volna. Demokratikus játékszabályok életbeléptetésével a politikában és a társadalomban együtt jár kompakt nemzeti államok érvényrejuttatásának féktelen akarása is.

Szuverenitás és nacionalizmus

  A szuverenitás politikai imperatívuszában Közép-Európában teljességgel összefonódott demokrácia és nacionalizmus. A régi „multikulturális" alapon, az ancien rezsimek (Ausztria, Magyarország, Szovjetunió, Jugoszlávia) örökségével nem lehetett, és láthatólag ma sem lehet államot alkotni, éppen mivel demokratikus államról volna szó. Több etnikai csoportnak egyetlen szabad társulásban való nehéz demokratikus együttélését elviselhetetlen, nyomasztó túlzott követelésnek érzik. Kiélezve így mondhatnók: Hitler is inkább 1848 gyermeke semmint tradicionalista, a legvisszataszítóbb alakja annak a forradalmi fonákságnak, amit Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája címen vizsgál.
  Hannah Arendt ezt a „dialektikát" átvitte az európai állam modern koncepciójára, amikor kritikailag kifogásolja a nemzeti függetlenség és szuverenitás azonosítását „ a külpolitikai ügyekben való kontrollálatlan és korlátlan hatalommal". Arra utal, hogy a szuverenitás fogalma az amerikai alkotmányban teljességgel ismeretlen.(..)

Integritás és integráció

  Az európai topográfia specifikuma és problematikája az integritás és integráció kibékíthetetlenként föllépô ellentétében lelhetô fel. Ausztria ebben a feszültségi mezôben helyezkedik el sajátos módon – ebben áll „centrális" pozíciója. Történetileg nézve Ausztria az integráció alternatív princípiumának és elutasított modelljének utolsó bástyája, amit a többi etnikum 1848-tól kezdve fenyegetônek vagy korlátozónak tartott saját identitására és szuverenitására nézve és ezért küzdött ellene.
  Ausztria, a régi Habsburg birodalom de még a kis köztársaság államisága sem hivatkozhat modernizálásra és forradalomra. Mert még a – formája szerint nemzetállamként megkonstruált – Osztrák Köztársaság sem nemzetállam Fichte vagy Rousseau mércéje szerint. Nem egy demokratikus forradalom vagy egy nemzeti felkelés eredménye, inkább makacs maradvány, amelyik a múltból átnyúlik a jelenbe. Ausztria a klasszikus példája egy olyan európai államnak, amelyik nem illik bele a képbe. Retrospektíve érthetô az a dühöngô politikai buzgalom, amellyel 1848 örökösei (és idetartozik az a „német szabadságmozgalom" is, amelyik egy elvileg antinacionális, tehát saját államiságra alkalmatlannak ítélt etnikum megsemmisítésére való törekvésben csúcsosodott ki) megpróbálták ezt a nevetségesnek, anakronisztikusnak és visszataszítónak talált „maradványt" eltüntetni.(..) 1933-ig ezek közé tartoztak a konzervatív és a monarchista pártok kivételével a Németország részeként alapított elsô köztársaság demokratikus pártjai is. Csak az 1945-ös katasztrófa eredményeképpen barátkoztak meg az osztrákok fokozatosan a saját önálló államiságukkal, és tanulták meg többségükben azt megbecsülni is.
  Ausztria azon kevés európai államok közé tartozik, amelyek számára a radikális nacionalizmus életveszélyes. Mindmáig mindenfajta programszintû nacionalizmusnak észrevehetôen német mellékzöngéje volt Ausztriában. Az ország nem (párt)politikailag értelmezendô konzervativizmusa arra emlékeztet, hogy Ausztria történelmileg nézve más és voltaképpen teljesen lehetetlen alapelvekre épült mint a vele szomszédos államok többsége. Az ezzel együtt járó attitûd az 1945 után nagy elôszeretettel restaurált és reaktivált hagyomány része. Mindezenközben a kis köztársaságot megmosolyogják és megcsodálják. Mivel a (rejtett) mosoly országa mindig tartalmaz egy gesztust is, egy nyelvi vagy testi természetût, mindennél jobban alkalmas klisé képzôdésre. A maga részérôl állandóan gyártja a kliséket, és ez a foglalatosság lett itt az egyik legfontosabb iparággá. Belpolitikailag ez a pompázó viselkedés bénító hatású volt, olyasmihez vezetett, amit halogatott modernizálásnak lehetne nevezni.
  Ausztria útja Brüsszel felé is egy kísérlet e modernizálás hiányzó belsô dinamikájának kívülrôl jövô nyomással való kompenzálására. Ausztria sosem volt a felvilágosodás országa, és legjelentôsebb reformere egy végül is kudarcot valló császár. Az osztrákok m int keleti nyugat-európaiak olyan országban éltek, amelyik konfrontálódott a felvilágosodás dialektikus átcsapásaival és hátulütôivel, mielôtt , ahogy E.T. A. Hoffmann ironikusan kifejezte, az országban a felvilágosodást egyáltalán bevezették volna.
  Az öreg földrész újkori átalakulásának logikájában Ausztria mint központi hatalom visszahúzó (retardáló) funkciót töltött be. Egy következetes konzervatív vagy egy derûs történelempozitivista szemével nézve hosszú ideig szívósan és körültekintôen védelmezte a földrészt még összetartó régi kötelékeket az 1848-as demokraták ellenében, akik nagy többségükben integrista nacionálliberálisokká ha nem éppen nacionalistákká váltak.
  Ausztria fennmaradása 1848 után egyet jelentett az 1918-ig,, részben 1989-ig elhalasztott forradalommal Közép- és Kelet-Európában. A Szent Szövetség folytonossága 1848 után teremtette meg azt a kiegyensúlyozott, befelé megbízhatóan reakciós rendszert, amelyet a többi népek, de a német 48-asok sem tudtak másként, csak „a népek börtönének" nevezni.
  Az 1848-as ellenforradalom gyôzelme, amely majd egy egész évszázadnak megadta restauratív jellegét (1815-tôl 1914-ig), a forradalmat Németországban és a szomszédos államokban büntetésre ítélte. De elejét vette az olyan típusú háborúknak, amelyeket az abszolút szuverenitás és a történelmi hôsiesség nevében vívtak azelôtt (és manapság újfent). Az európai zsidóság szisztematikus kiirtása és a kommunizmus gyôzelme után úgy látszott, mintha megtört volna mind a demokratikus mind az antidemokratikus nacionalizmus történetfilozófiai logikája lázító és romboló szenvedélyeivel egyetemben. A „létezô szocializmus" kudarca, amely hosszú ideje beleszövôdött egy nacionalista folklórral és egy antifasizmussal legitimált hazafias tudattal, azt mutatja, hogy a fejlôdés dinamikája – ismétcsak – takarékra volt állítva, ezúttal egy baloldali autoritarizmus által. A második világháború borzalmas tapasztalatai, amelyik európai-nemzeti polgárháború is volt , sem voltak elegendôek ahhoz hogy teljesen véget vessenek Európa nacionalizálásának. Mély vérnyomot hagyott hátra, amely mélyen rögzôdött az egyes népek emlékezetében, anélkül, hogy képesek volnának kimenekülni a nemzetet abszolutizáló logika szorításából.
  El lehet képzelni, mi történt volna, ha az 1848-as forradalom fenn tudott volna maradni Közép-Európában. Szomszédok közötti helyi háborúk egész sorának valószínûségét aligha lehet kizárni a 20. századi tapasztalatok alapján, sem pedig a kisebb népek, magyarok, csehek, szlovákok vagy akár a lengyelek marginalizálódását, a velsziek, katalánok, bretonok vagy írek helyzetéhez hasonló státuszba kerülését. Az biztos, hogy egy állam eltûnt volna a térképrôl: Ausztria. Ami 1848-ban nem történt meg, azt 1918 után és pervertált formában 1933 után tûzte mûsorára a történelem. Eldöntött kérdés volt, hogy az ellenszenves, nevetséges operettállamnak el kell tûnnie. A „német szabadságmozgalom" osztrák führerének leszámolási listáján az elsôk között szerepelt.

Európa tükre

  A mai Ausztria ezek szerint egy halogatott forradalom gyermeke, és elbukott majd eltorzult újabb kiadásáé. Ettôl kezdve az, ami megmaradt belôle, nemcsak ökológiai megfontolásokból számít megóvásra méltónak. Közel negyven évig játszotta Ausztria a hideg háború Svájcának szerepét. A „semlegesség" új fejezetet nyitott a történelemtôl megsértett állam számára. 1989 óta a semlegességnek csökkent a valódi jelentôsége, de az ezt kísérô identitásteremtô történet mit sem veszített vonzerejébôl (bár azt szívesen kifelejtik, hogy annak idején, 1955-ben a gyôztes nagyhatalmakkal kötött szerzôdés nem állta ki a népszavazás próbáját). A semlegesség, amire esküsznek, a kívülmaradás logikáját követi, a tartózkodás és pártatlanság ellenében úgy látszik, végre ki lehet menekülni a történelem pusztító menetébôl. Ami a nagyságból megmaradt, azt megmentették – ez a mitikus történet a boldogok szigetérôl: a semlegesség mint óvszer. Ezt a mitikus nemzeti értéket most láthatólag megint komoly veszély fenyegeti, majd meglátjuk, hogy az osztrák politika nem evez-e újból végzetes vizekre.
  Ausztria, a „maradék" nemcsak idegenforgalmi nagyüzemként fontos, amely természeti látványosságai mellett történelmi különlegességeit is mutogathatja. Amennyiben ugyanis magában foglalja a rémületet és a reményt, a banálisat és a gonoszt, a régit és az újat, Eichmannt és Mozartot, Ausztriában az ember a kontinentális történelem magaslesén találhatja magát. Sosem lehetett és sosem lehet innen megérteni a világtörténelmet, Európa és az európai princípium elterjesztésének történetét az egész földgolyón, és az ész útjaként és de facto világítéletként értelmezni. A történelmet revideálják, és ez a katolikus-szkeptikus ország mintha az európai történelem ítélôszéke volna.
  Innen nézve közeli volt minden európai háború. A mostani is az. Itt megérezni az európai kontinens legkisebb atmoszférikus klímaváltozását is. Ausztriával szemben az ú.n. utódállamok többsége kevésbé érzi magát egy tiszteletreméltó birodalom jelentôs maradványának, inkább levegô után kapkodó történelmi szereplôknek, akik 150 évnyi szünet után gyors ütemben kapcsolódnak az 1848-as évhez, az ígért szuverenitás évéhez. Ennek a nyomasztó különbségnek a figyelmen kívül hagyása kardinális félreértés volt az 1989 elôtti osztrák és nem osztrák Közép-Európa-vitában. A történelmileg lehetséges legjobb esetben Európa és nemzetállamai a középsô országhoz fognak hasonlítani, éppen mivel az európai nemzetállam éppolyan kényszerítôen szükséges, mint amilyen lehetetlen.
  Ausztriát komolyan venni annyi, mint megérteni, milyen nehéz éppen Európában összeegyeztetni az integritást és az integrációt. Ami Európában különleges, a legszorosabban összefügg az osztrák jelenség-komplexummal. A felvilágosodás utáni nacionalizmus érthetô de eltúlzott válasz volt a fenyegetett etnikai identitásra. A modern integracionizmus, két világháború tapasztalatainak eredménye, arra tragikus tényállásra reagál, hogy 1848 alapelvei, az európai nemzetállamok „alkotmánya" magukban rejtik a modern háború, a teljes mozgósítás csíráit.
  A biztonság világaként írta le Stefan Zweig az elsô világháború évtizedeit, olyan védett ifjúságként, amely elképzelni sem tudta, hogy Európában még egyszer háború lehetne. Egy ilyen biztonság világa van ismét mögöttünk, és hogy a világ 1989 óta gyökeresen megváltozott, ez a felismerés kezd Ausztriában is lassan és fáradságosan utat törni magának. Túl kényelmes volt az élet a történelmi védettségben, és az észrevenni nem akarás mintegy védekezô reflexként mûködött, hogy az éppen elavulót, elmúlót, ami nem volt mindig jó, de legalább biztos volt, mint még mindig érvényben lévôt megôrizze.
  Ausztria egyike lehet azoknak a nyugati országoknak, amelyeket a leginkább érintettek az 1989-es változások. Nem maguk a határok változtak meg, hanem a jelentôségük. Európa közepén a szegénység határvonala jelenik meg,amelyik olcsó bérû országokká alakítja az egykori kommunista államokat, mindazokkal a következményekkel, amelyekkel ez együtt jár. A mi mexikóiaink Prágából jönnek, Varsóból és Sopronból. Azzal a lényeges különbséggel, hogy akik egykor kommunista uralom alatt álltak, aligha rendelkeznek ugyanolyan társadalmi tapasztalatokkal, mint a mexikóiak.
  A második világháború eredményei megfordultak, a gyôztesek váltak kérelmezôkké. A házmester a bécsi 23. kerületbôl Znojmóban nagyurat játszhat, mert ez szó szerint nem kerül semmibe. Nacionalista, de nem a hôsies fajtából, idegengyûlölô. Mint minden egyenlôtlen határ, ez is csak egy irányban nyitott: az ember befelé kívánkozik az országba, ahol minden, nem utolsó sorban a mesés átszámítási kulcs miatt, nevetségesen olcsó, de ki ne jöjjön onnan lehetôleg senki, még ha kórházi nôvérekbôl és segédszemélyzetbôl hiány van is mindenütt Ausztriában. Az osztrák nacionalizmust azonban nem annyira a német nacionalizmus kényes közelsége fékezi, mint inkább a bátorság hiánya, ami – horribile dictu – egy menekültszállás megtámadásához szükségeltetik. Az önmérséklet mint a mértékletesség mûvészete osztrák stílus- és életelv, amelybôl nem csak a gyávaság, hanem a tapasztalat is beszél. Az ember uralkodik magán, mert mégiscsak tisztességes ember szeretne lenni, hogy legalább valamelyest kedveljék a szomszédai, és mert a világ szeme (azt hiszik) még mindig Ausztrián csügg , ami pedig maga a világ.
  A Kelet megnyitása felgyorsította az utat a Nyugat felé, mert a szegény szomszédoktól el kell határolódni, és bekapcsolódni az összeurópai modernizációs folyamatba, s ez megkérdôjelezi az osztrák sajátosságokat, melyek a legszorosabban összefüggnek a konzervatív mentalitással és a fundamentum regnorum hoz tartoznak. (..)

A háború utáni köztársaság

  A második köztársaság nem azonos a lecsengô monarchia melankolikus korszakával, amelyik ha titokban is, de mégiscsak számolt a hatalom elvesztésének lehetôségével. A strukturális tradíciók mindenesetre félreismerhetetlenek, és nem véletlen, hogy Robert Musil regénye Bruno Kreisky számára mintegy állampolitikai kalauzzá vált.
  Ez a mérsékelt ésszerûség és gyámkodó tartózkodás, ez a programatikus középszerûség (amelyik érthetô módon konfliktuskerülô) ma is a politikai cselekvés és gondolkodás lényegi jegyei közé tartozik. Tudatában lenni a helyünknek a kontinens közepén. Az óvatosság kötelezô a történelem végén, és a Musil leírta mechanizmusokat nem nehéz fölismerni az 1955-ös államszerzôdéssel szankcionált és köztiszteletben álló köztársaságban: az ellentétek kiegyensúlyozásának mûvészete, hogy elejét vegyék a konfliktusoknak, a taktikázás és egyáltalán a politikai kézivezérlés öröme, az enyhe cinizmus, a továbbmachinálás programszerûsége és az ezzel járó beszédesség, annak tudata, hogy romlott minden kompromisszum. Olyan, mint az Ezeregyéjszaka meséiben, a hercegnô tudja, hogy a tovább beszélés, a mesélés segít. Amíg beszélnek, a katasztrófa elhárítható, elhúzható, megkerülhetô. Az osztrákok a késleltetés világbajnokai.
  A bürokratikusan kicentizendô és ellensúlyozandó feszültségek ma mások mint a monarchia idejében. Az 1934-es polgárháborús pártok közti történelmi kompromisszumot kellett életre hívni, és ennek kapcsán a bérmunka és tôke közti megegyezést. Megválni a rendi államtól és a tanácsállamtól. Áthidalni való azonban a fölmérhetetlen ellentét is, amelyik a nagy birodalomhoz mérten eredetileg arányos, a kis ország számára azonban túldimenzionált metropolisz urbanitása és a paraszti jellegû vidék között feszül, amely utóbbi 1945 után virágzásnak indult, és nem utolsó sorban a keletrôl jövô turizmusnak hála gazdaságilag felülmúlta Ausztria történelmi részét. Legalábbis 1989-ig Ausztrián belül is érvényes volt a jelszó: „ Let's go west". A nyugati népességnövekedés nagyjából megfelelt a keleti népességcsökkenésnek.
  A modern metropolisz és az agrár-paraszti kultúra ellentéte tipikus az osztrák-közép-európai térségben, és eltér a sokkal decentralizáltabb struktúráktól Németországban, amelyik csak nagyon késôn kapott Berlinnel modern, urbánus centrumot. Budapest és Magyarország, Prága és cseh vidék, Pozsony és Szlovákia, mindig egy város áll szemben az érintetlen paraszti környezettel, kiemelkedve abból, csodálat és gyanakvás tárgyaként: ez a központi állam logikája, amely csupa al-központi-államokból állt, s közöttük Bécs mint prima inter pares . Ezt a monarchia végeztével nem lehetett többé fönntartani: Bécs továbbra is az érinthetetlen fix , kikristályosodási pont maradt ugyan, de az osztrák vidékekbôl mégiscsak önálló szövetségi államok alakultak öntudatos területi államfôkkel, akik nélkül nem megy semmi. Bölcsen egyesül itt a francia centralizmus a német föderalizmussal.
  Az állampolitikai bölcsességnek mindig törôdnie kell azzal is, hogy lekösse vagy elterelje az esetleges nagyosztrák vagy nagynémet eredetû revizionisztikus energiákat. Nem utolsó sorban emiatt tartozott a saját közelmúlt óvatos kezelése a nagy politikai pártok közös repertoárjába. Állampolitikailag ajánlatos sôt kötelezô volt Hitler áldozatának színében mutatkozni, már csak Ausztria területi biztonsága érdekében is.
  Az osztrák államiság nem híján az esztétikai kvalitásnak. Ez a mûvi képzôdmény sok pénzt költ a mûvészetre, arányosan sokkal többet mint Németország. Ez segíti az imázst, hangsúlyozza a polgár mûvészi érzékét, aki még mindig ad arra, hogy legyen neki egy igazija, és az idegenforgalmat is erôsen föllendíti. A Salzburgi Ünnepi Játékokat, elmélkedett errôl nemrégiben az ország egy vezetô kultúrpolitikusa, voltaképpen az idegenforgalom bevételeibôl kellene finanszírozni.
  Ennyi mûvészet, ennyi állami politikai gondoskodás, ennyi konzervatív kulturális érzék. Ahol maga az igazgatás avanzsál mûvészetté, a politikai rendszer csak úgy mellékesen szökkent szárba mindenféle különcöket, kötekedôket és misszionáriusokat. És írókat és mûvészeket, akik halálos gyûlöletet éreznek a hazájuk iránt, gyûlöletet, amely szeret, de nem könyörül. Intellektuel körökben ez a konformizmus parancsolata: az állampolitikai ésszerûség osztrák változatának elutasítása. A játékszabályok elôírják, a német 68-asok elvi távolságtartásától eltérôen, hogy semmiféle kívülrôl jövô kritika nem kívánatos. Ausztria bírálata a bennszülöttek elôjoga. Nem igazán könnyû akárcsak felsorolni is ennek a traumatikus szerelmes gyûlöletnek minden aspektusát. Grillparzer és Stifter példájának tanúsága szerint ez az ambivalens viszony régebbi keletû. A katolikus Ausztria szereti a mûvészetet, mert tisztában van annak reprezentativitásával. De mihez kezdjenek a mûvészet nemreprezentatív, nemjózan termelôivel, akik nem képesek beilleszkedni a jól olajozott masinériába? A modern esztétikai reflexióhoz ezzel szemben hozzátartozik az ellenérzés a reprezentatív látszattal szemben, pedig éppen ez az, amibôl az osztrák politika olyan elôszeretettel merít.

Provincializmus és modernség

  Az intellektueleknek a hazájuk iránti elvi averziói más okokból is táplálkoznak: utólagos igény az antifasiszta tisztázásra például vagy a köztes helyzettôl való kínlódás. Így például jól kivehetô a fiatalabb nemzedékhez tartozó két szerzô, Robert Menasse és Josef Haslinger esszéibôl, milyen rossz néven veszik, hogy Ausztria nem egy félreérthetetlen történelem egyértelmû politikai szimbólumaival rendelkezô normális náció. A svájci intellektueltôl eltérôen az osztrák, még ha kritikus honi szerzô volna, akkor sem dalolja a kicsinység nagyszerûségét, inkább szenved tôle, ugyanakkor elhatárolja magát Németországtól – szemben az apák és nagyapák 1938-as nemzedékével.
  Sem a modern államot, sem a modern mûvészetet, sem a modern szubjektumot nem Bécsben találták föl: Freud ellenére sem. A bécsi századforduló olyasmi volt, mint valami mérsékelt utánérzés. (..) Ezt fémjelzik az olyan nevek mint: Hofmannsthal, Bahr, Schnitzler. Nem kellett abszolút modernnek lenni, csak éppen úgy, mértékkel. Egyébként teljes ellentétben Prágával, amelyik még az elsô világháború elôtt kifejlesztette a modernizmus sajátos cseh formanyelvét.
  Ausztria saját összetéveszthetetlen hozzájárulása az esztétikai modernizmushoz jórészt a perifériáján keletkezett, azokon a topográfiai pontokon, ahol a modernitást külsô eseményként észlelték, ami megesik az emberekkel, a Monarchia német és németnyelvû zugaiban. Mi volna az osztrák modernizmus Roth, Musil, Kaffka, Werfel, Rilke, Canetti nélkül. A provinciák látják el a nagyvárost esztétikai tehetségekkel, akik egészen specifikus tapasztalatokkal bírnak, amelyek a tradicionális élet és egy exterritoriális modernitás összecsapásából fakadnak. (...)
  Ausztria perifériája 1918 után kisebb lett, a keleti nyelvi szigetekrôl a paraszti nyugatra vándorolt. Mi volna a háború utáni osztrák irodalom Bachmann, Handke és Bernhard nélkül, három vidéki szerzô nélkül? éppen a vidéknek ez a radikalizmusa az, amely ôszintén szólva, antiurbánus resszentimentet is hordoz, s amely olyan nehezen fér össze a bécsi maradék polgárság elôkelô tartózkodásával. A konfliktus be van programozva, prolongálására számítani lehet. Urbánus szerzôkbôl, akik nem kötôdnek a bármilyen kritikusan is szemlélt szûkebb pátriájukhoz, gyér a termés: Elfriede Jelinek, Robert Menasse és Franz Schuh, akit említhetnénk. Továbbra is meglepô, a hagyomány milyen vékony szálai kötik a háború utáni irodalmat a klasszikus osztrák modernizmushoz.
  Politikailag rá lehetne kérdezni, hogy vajon az írók vehemens bírálata a csúnyácska-maradvány Ausztria fölött nem része-e maga is annak a betegségnek, amelyet kritizál: a modernitás felmérhetetlen hiányának, amin legalább a médiumok, a rádió és a televízió túljutott. Hogy Ausztriát áthatotta a nácizmus, jobban mint bármelyik másik országot, ez vitathatatlan, hogy – demokratikus mivoltában – fennmaradt (valamelyes önállóságban), ez akkor is csodálatra méltó teljesítmény, ha az ország politikusai a kelleténél jobban hangsúlyozzák.
  Ausztria emlékezés valamire, ami csôdöt mondott, ami azonban modern demokratikus alapon nem mondhat csôdöt: a kontinens integrációja, amelyik korlátozza minden európai nemzetállam szuverenitását, és szankcionálja a maguk felállította játékszabályok megsértését. Ennyiben az integracionizmus, amelyik elfogulatlanul vitába száll a predemokratikus univerzalizmussal, ésszerû korrekciója lehet az európai népek 1848-ban megindult nemzeti (nacionalista) politikájának.

A diplomaták iskolája

  Integráció és integritás, szabadság és béke nem ritkán áthidalhatatlan ellentétnek számított az európai történelemben, és ennek megfelelôen is kezelték. Egy olyan figyelemreméltó figura mint Metternich, akit egyöntetûen gyûlölnek mindmáig, akit kínosan kerülnek még az osztrák monarchisták is, mindenkinél jobban megszemélyesítette Európa nehézségeit. Ilyen nagy bürokratikus nyomás volt látszólag szükséges ahhoz, hogy a széttartót, ami nem volt hajlandó magától „multikulturálisan" összeilleszkedni, össze lehessen fogni, hogy az ancien régime uralmát még egyszer meg lehessen menteni és – amirôl szívesen elfeledkeznek – hogy garantálni lehessen egy európai békét.
  Még ha Ausztria nem valódi soknemzetiségû állam is többé, integritásáért az integráció szelleme kezeskedik, míg minden következetes integrizmus politikai kiüresedést hoz magával. Fegyvertelen, minden aurát nélkülözô ésszerûségében a félcipô a kontinens közepén hasonlít az európai összesség komplexumához, és a mindent mesterségesen összetartó bürokrácia arányaiban sokkal kiterjedtebb mint az a sokat szidott brüsszeli. Európának osztrák típusú diplomáciára volna szüksége, nem az etnikai hanem az átvitt értelemben. Az osztrákok nem a szabadság feltalálói, de mindenesetre az integráció mesterei. A világ minden diplomatáját Ausztriában kellene kiképezni.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu