A GEOPOLITIKÁTÓL A METROPOLITIKÁIG

  Az Európai Közösségen belül a nemzetállami keretek fokozatos meghaladása visszaállítja a Város primátusát. A távoli, anoim államigazgatási struktúrához képest felértékelôdik a perszonalizált helyi döntéshozók – a polgármester vagy prefektus – szerepe, a decentralizáció helyreállítja az „írástudók", a költôk, filozófusok, illetve a sajtószakemberek, az újságírók, a tömegkommunikáció és az egyéb információs apparátusok munkatársainak kulturális fontosságát.
  Amikor manapság a Városnak a történelem elsô vonalába való visszatérésérôl, vagyis a politika valamiféle urbanizációjáról beszélünk, fontosnak látszik, hogy világosan meghatározzuk ennek az új „Városnak" a jellegét: vajon ugyanarról a lakott területi egységrôl van-e szó, mely a görög filozófiának és a gazdaságpolitikának volt hajdan szülôhelye? Nyilvánvalóan nem. A szóban forgó „urbanizáció" nem csak a nagy népsûrûségû metropoliszok valós terének kérdését veti fel, hanem idetartozik az idô, az új telekommunikációs eszközök valós (kapcsolási) idejének problémája is. Az adott körzeteken belüli azonnali kommunikáció már korábban létezô lehetôségét most egy médiatikus hozzáférhetôség váltja fel, s mindez a most zajló – a múlt század közlekedési forradalmának betetôzését jelentô – kommunikációs forradalom eredményeinek köszönhetô.
  A hajdani városi társadalmak színpadát jelentô, a tér és az idô egységét biztosító közterek fontossága immár másodlagos a tömegkommunikáció által közvetített (köz)képek jelentôségéhez képest. Nem csak a tévéhíradó képeirôl, hanem általában a „tévés munkáról" van itt szó, a kommunikáció egyre inkább felgyorsuló egységesülésérôl, mely az egymással állandó kapcsolatban álló multimédia-hálózatok fejlôdésének következménye.
  Mindebbôl tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy a nemzeti határok e század végi elhalványulása együtt jár azoknak a távolságoknak és idôintervallumoknak a megszûnésével, melyek régebben földrajzilag választották el egymástól a Nemzetek Európájának" népeit, továbbá, hogy a Város, a most létesülô Nagyváros már sokkal kevésbé topikus, kevésbé gyökerezik közvetlen környezetében, sokkal inkább „teletopikus", vagyis egy szélesebb extra-territorális egységbe ágyazódik, tehát a „centrum" és a „periféria" fogalma lassanként elveszti geopolitikai jelentését.

***

  A hamarosan létrejövô európai metavárosok, az egymással állandó kapcsolatban álló „város-csoportok" kialakulását szemlélve könnyen beláthatjuk, hogy e városok belsô békéje és hétköznapi életet javarészt a média-szakemberek és az egyéb információ-szolgáltatók emberi kvalitásainak függvénye.
  Vajon folytatódik-e a közösségek mindinkább általánossá váló, veszélyes következményekkel fenyegetô passzivitásba süllyedése? Továbbá fokozódik-e a legfontosabb információs eszköz, a tévéképernyô elôtt üldögélô elszigetelt egyének társadalmi és viselkedésbeli elsatnyulása, amint azt a mostani tendencia mutatja? Vagy éppen ellenkezôleg, a kulturális vitalitás valamiféle feltámadásának leszünk majd tanúi?
  E tekintetben azoknak a szerepe lesz meghatározó, akiket általában „értelmiségieknek" szoktak nevezni. Vajon tudnak-e majd eredményesen harcolni a médiatikus néptribunusok, a gondolat nélküli társadalom organizátorai ellen vagy kudarcot vallanak, s képtelenek lesznek ellenállni a környezô konformizmus csábításának és a gazdasági nyomásnak? Megszületik-e végre a technika valódi kritikája, felelôsségre vonják-e végre a médiákat azokért a „túlzásokért", melyekkel súlyosan veszélyeztetik az európai demokráciát, mint például mostanában láthatjuk azt Jugoszlávia utódállamaiban? * Vagy az értelmiség is a mentalitásunkat kondicionáló, villámgyors telekommunikációs eszközök zsarnokságának kiszolgálójává züllik? Számtalan megválaszol(hat)atlan kérdés. „A költô feladata prófétai feladat – írta Kafka –, a megfelelô szó utat mutat, a nem megfelelô rossz útra csábít."

***

  Ne feledkezzünk meg arról, hogy bár a Világ szüli az Idôt, de az Idô rendezi be azt. A technológiai fejlôdés már régóta együtt jár számos, a Város lakóira rákényszerített közeliségi törvénnyel: a hajdani egymással szemben lakást például felváltotta az ajtók egymásmellettisége. A mechanikus közeliség a tömegközlekedés fejlôdésének eredménye. Végül az elektro-magnetikus közeliség az elektronikának és az informatikának köszönhetô.
  A „közeliség" minden struktúraváltása a város fokozatos átalakulását eredményezte. A változás kezdetben a pályaudvarokra és a repülôterekre koncentrálódott, végül jöttek a tévéképernyôk, a távközlés e termináljai, melyek a képek és az üzenetek hordozóivá lettek és ami még fontosabb, lehetôvé tették a távolból való jelenlétet – a tévéképernyô elôtt való jelenlét által. Ám míg a mechanikus eszközök – vonatok, hajók, autók, repülôk – sebessége mindig relatív, a kilóméter/órás tér-idô-egységben definiálható maradt, a mai telekommunikációs eszközök az elektro-magnetikus hullámok abszolút sebességének kihasználásával túllépnek ezeken a korlátokon. Vajon milyen hatással lesz az idôbeli korlátok megszûnése a tudás átadásának folyamatára, a látás és hallás „mûvészetére" vagy általában a pillanatnyi valóság megértésére? Lehet, hogy végleg le kell majd mondanunk az efféle korlátlanságról?

***

  Azt hiszem, több mint valószínû, hogy az egyetemek Európában mostanság megfigyelhetô válsága javarészt abból a ténybôl következik, hogy a kommunikációs kapacitás immár meghaladja a néma olvasás sebességét. Az egyetemek, melyeket hajdan a könyvekre alapoztak, nem remélhetik, hogy gyorsan sikerülhet átállniuka logicielre, illetve a felhalmozott kulturális tudásanyag hálózatba állítására, hiszen e tudásanyag nagy része nem illeszthetô be a villámgyors, gondolkodási idôt nem igénylô számítógép-rendszerekbe.
  Az efféle próbálkozások, éppen úgy, mint a politikai közvélemény-kutatásokkal kapcsolatos visszaélések, összezavarják a társadalmat és a kultúrát, s ez azzal a veszéllyel jár, hogy holnapra eljuthatunk a katód-demokráciához, amikor is képernyôhöz csatlakoztatható mágneskártyákkal fogunk szavazni ahelyett, hogy személyesen járulnánk az urnák elé. Józan ésszel nem törôdhetünk bele abba, hogy a tudás információként való telekommunikációs szétosztásának következményeként az egyetemekrôl eltûnjön a kollegalitás, hogy folytatódjon az egyetemek hanyatlása.
  Ma már világosabban látjuk, hogy a kortárs filozófia feladata abban áll, hogy válaszokat találjon a temporalitás új redszerébôl fakadó kérdésekre, hiszen ha az európai kontinensen a kommunikációs idô szinte nullára csökken, az az évszázadok alatt felhalmozott tudásanyag pusztulását eredményezheti.
  Úgy tûnik nekem, hogy a ma gondolkodójának vagy várostervezôjének a legfôbb feladata az lenne, hogy ha a teret nem is, de legalább az idôt visszaszerezze számunkra, hogy legalább egy kis gondolkodási idôt biztosítson nekünk, amikor az szükséges, hogy kitágítsa a perspektívákat, melyek a képernyôkön és a „teletechnológusok" kontroll-monitorain láthatatlanok maradnak, hogy visszaállítsa az érzékelés immár szinte teljesen eltûnt mélységét és minden egyéb dimenzióját.
  A természeti környezet szennyezése mellett ma már egy másik veszély is fenyeget minket: a természetes kiterjedések, a távolságok és az idôintervallumok hirtelen degradálódása, vagyis azoknak a tényezôknek az eltûnése, melyek tegnapi világunk terét és közösségeink hétköznapi életét meghatározták. Hogyan is ne rettegnénk a nyugati társadalmi fejlôdés zsákutcába jutásától, amikor azt látjuk, hogy képtelenek vagyunk válaszokat kitalálni a „redukcionizmus" kihívásaira? Fôleg, hogy ez a „redukcionizmus" nem csupán kontinensünk térbeli kiterjedésére vonatkozik, hanem sokkal inkább az intelligencia kiterjedésére, a tudás megszerzésének idôszükségletére.
  „Élni annyit jelent, hogy saját dimenzióink vakítanak el minket" – írta Cioran. Reménykedjünk tehát, hogy az új kommunikációs és telekommunikációs technikák eluralkodásának nem az lesz az eredménye, hogy a hajdani Európa maradék kiterjedései is eltûnnek, mert ha mégis így lesz, végzetes zûrzavar keletkezik a „közel" és „távol", a jelen és jövô fogalmai körül az audiovizuális képeknek köszönhetô úgynevezett azonnali memória használata során, hiszen e képek nem pusztán konkrét és explicit információt tartalmaznak, hanem egy implicit üzenet, a tények valamiféle indirekt magyarázatát is, vagyis e képek manipulálják a közvéleményt, s képesek teljesen megtéveszteni minket.

***

  Az európai nemzetek történelmének geopolitikai korszaka után, amikor az élelmiszertermelô parasztság élete és munkája még szoros kapcsolatban állt a városfejlôdéssel, mára beköszöntött a metropolitikai korszak, melyet a falusi „hátország" jelentôségének csökkenése és a Város primátusa jellemez.
  Vége a múlt évszázadokat végigkísérô város-falu szembenállásának, megjelentek a szuper-metropoliszok, melyektôl azt várják, hogy képesek lesznek majd szabályozni az egész kontinens lakosságának gazdasági és társadalmi életét. A nagyvárosi szuperkoncentrációval kapcsolatos illuzórikus reményeket a valós idô urbanizációja táplálja, hiszen az európai földrajz tegnap még létezô valós tere, kiterjedése immár szinte teljesen eltûnt. Tehát a környezet abszolút kontrolljának privilégiumával bíró metropoliszok feladata lenne ezentúl a parlagon hagyott földek kezelése. Világos, hogy a memória elvesztése nem csupán az irodalmi vagy mûvészeti „kultúrát" fenyegeti. A „mezôgazdaság" hanyatlása együtt jár a helyek, a tér, az élettér elvesztésével, hiszen az új kommunikációs sebesség az idôt és a kiterjedést egyaránt megszünteti.

***

  Ha az idô pénz, a sebesség pedig hatalom, az abszolút sebesség pedig abszolút hatalom, egy új zsarnokság veszélye fenyeget minket. A tömegkommunikációs eszközök valós idejének zsarnoksága komoly veszélyt jelent a demokráciára abban az értelemben, hogy diszkreditálja a közvetlen környezet, a lakónegyedek konjunktív közeliségét, s helyébe az alapjában véve „autokratikus" – hiszen immár „isteni" attribútumokkal (mindenütt jelenvalóság, azonnali hatékonyság és „mindentlátás") rendelkezô – tömegkommunikáció diszjunktív, médiatikus közeliségét állítja.
 

* A tömegkommunikációnak az ex-Jugoszláviában folyó polgárháborúban játszott bûnös szerepére az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is rávilágított, s megerôsítették ezt más szemtanúk is, mint például Nénad Pejic, a szarajevói televízió volt programigazgatója: „Az ex-Jugoszláviában folyó háború a médiák nélkül elképzelhetetlen lenne."

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu