A RONGYSZÕNYEG
PÁRBESZÉD ÖNMAGAMMAL
...Moszkva, szülôhazánk
fôvarosa, hôs város, a Moszkvai Terület székhelye,
országunk legnagyobb, illetôleg a világ egyik legfontosabb
politikai, ipari, tudományos és kulturális megapolisza...
Ez eddig biztos.
Dehát mi újjal is tudnék
én, Jevgenyij Popov, egykori „ifjúíró" hozzájárulni
ahhoz az ismerethalmazhoz, mely minden egykori és mai szovjet ember
tudatában eredendôen létezik?... Nézzük
az adatokat: Moszkva az 55 fok 44 perc északi szélességen
és a Greenwichtôl mért 37 fok 37 perc keleti hosszúságon
helyezkedik el.
Nem is vitatja senki.
...A Kelet-Európai síkság
közepén, a lombhullató erdôk övében,
az Oka és a Volga közében, egy szintén Moszkvának
nevezett folyó két partján...
No persze, persze...
Moszkvában vannak hülyék
és okosak, van Kreml, balett, kaviár, „katasztrojka" (Alekszandr
Zinovjev szerint legalábbis), glasznoszty, Fehér Ház,
Berjozka dollárbolt, állambiztonság, kommunista, Gorbacsov,
Jelcin, Zjuganov, Zsirinovszkij, Lenin; Lefortovói Börtön,
Luzsnyiki Stadion, a Hetedik Mennyországról elnevezett kilátótorony,
fekete szabadkereskedelem.
Mer' nincs, mi?
Ezen a helyen élt: Rettegett
Iván, aki megölte a saját fiát, Miklós
cár, akit Lenin tett el láb alól, Lenin, akit az orvosok
tehetetlensége ölt meg... Sztálin, aki elveszejtette
az országot, cserébe viszont megnyerte a második világháborúban
a világ egyharmadát, Hruscsov, aki New Yorkban az ENSZ ülésén
levette a cipôjét és azzal verte az asztalt, Brezsnyev,
aki szeretett ajándékautókon furikázni, imádta
építeni a bajkál-amúri vasútvonalat,
meghódítani a szûzföldeket, lecsukni az ellenzékieket,
megajándékozni önmagát egy csillaggal, díszkarddal,
vagy – ha minden kötél szakad – egy felessel.
Mert még ha csak ez lett
volna az egyetlen emberi gyöngéje...
Moszkváról többezer
könyvet írtak, milliónyi verssort költöttek,
milliárdnyi cikket hoztak forgalomba.
És minden szerzô felvette
érte a pénzt.
Rendben... Hát azt tudják-e,
hogy Moszkva határát nagyrészt az a körgyûrû
jelöli ki, melyet rendôrposztokkal és rendíthetetlen
BMP-kel (páncélozott harcjármûvekkel) ôriznek?
És azt, hogy Moszkva ezer négyzetkilométernyi területet
foglal el, s nyolcmillió nyolcszáztizenötezer ember
lakja? Moszkvának vannak pályaudvarai és folyami kikötôi,
négy repülô- és egy Vörös tere, mely
utóbbit nézte az elôbbinek egy bizonyos Rust Matyi
nevû pofátlan német suttyógyerek, aki mindennemû
engedély nélkül repülte át a szaros kis
sportrepülôgépével az amúgy áthághatatlan
(s azóta is lelakatolt) honi határt?
Hallani sem akarok errôl!
Rust már rég kijött a mi sittünkrôl, és
– mondják – újra leültették, ezúttal a
hazai faterlandjában. A nyolcmillió nyolcszáztizenötezer
feltehetôen téves adat, mivel nem számol a kukákban
éjszakázó hajléktalanokkal, valamint a számos
„válsággócból" érkezô menekülttel.
A repülôk és a vonatok hol késnek, hol nem közlekednek,
hol meg nem telik jegyre. Az egyik pályaudvaron ellopták
egy ismerôsöm bôröndjét, pedig semmi sem volt
benne, magát a bôröndöt leszámítva.
... Kellett neki bambulnia! Aztán
itt van például, félelmetes nemde, polgártársak,
legalábbis érdekes, hogy Moszkvát – mely kezdetben
kizárólag élettelen ásványok formájában
létezett – csak egy tizenkettedik századi krónikában
említik meg, 1147-ben... Volt ott egy Jurij Dolgorukij névre
hallgató herceg... Késôbb emlékmûvet állítottak
neki...
Na, ezt a hercegügyet még tisztázzuk...
A tizenharmadik században
Moszkva a fejedelemség székhelye, a tizennegyedik századtól
már a nagyfejedelemségé, a tizenötödik század
második felétôl Oroszország fôvárosa.
Nagyszerû! Hát aztán?
Azután a fôvárost
áttették Pétervárba, abba a városba,
melyet Nagy Péter épített, és amelyrôl
Alekszandr Puskin és Joszif Brodszkij írt verset. Az elôbbi
költôt soha életében nem engedték külföldre,
az utóbbit kivágták az országból. Puskin
a XIX. században élt, Brodszkij a XX-ban. Lehet, hogy ezt
nevezik haladásnak?
Nyugi, nyugi...
Azután eljött az 1812-es
esztendô, amikor Moszkva egy idôre Napóleon francia
hadainak kezére került. Ekkor nagy károkat szenvedett...
A fenébe! Ebbe most kár
belemennünk, különös tekintettel arra a mesterfokra,
amelyen a városrombolást ma ûzik.
Mi békét akarunk mind, így
szólnak a népek.
mi békét akarunk mind, zöldellnek
a rétek.
Célunk békét teremteni,
békét itt a népnek,
békét adjon minden anya a
kis gyermekének.
...Az 1861-es jobbágyfelszabadítás
után, amikor az orosz földmûvesek végre felszabadultak
a rabságból és hazájuk egyenjogú polgáraivá
lettek, vagy még inkább az 1880-as években Moszkvában
egyre-másra alakultak a marxista körök, s a XIX. század
végére Moszkva a forradalmi munkásmozgalom egyik legfôbb
központjának számított.
Na, ez már valami!
Ezzel egyidôben Moszkvában
összpontosult az orosz a monopoltôke legnagyobb része.
Ez meg még komolyabb...
1917-ben kikiáltották
szovjethatalmat.
Véresen komoly! Mélykomoly,
elvtársak! – ahogy Lenin szerette magát kifejezni.
1941-ben Moszkva alatt állították
meg és verték szét a német náci hadsereget.
Érdekes, vajon ha Napóleon
a XX. században él, összebarátkozik-e Hitlerrel
és Sztálinnal? Vagy másképpen:
melyikük oldalára áll?
Ostoba és szentségtörô
kérdés!
Ostoba és szentségtörô
kérdések nincsenek. Csak a válaszok lehetnek ostobák.
Figyelj inkább ide, te balfék!
Hiszen a szocialista építés éveiben Moszkvában
sokrétû iparszerkezetet honosítottak meg, melyet számos
alkalommal átalakítottak. Hol hirtelen megnövekedett,
hol drasztikusan lecsökkent a gépgyártás és
a fémfeldolgozás részaránya. Fejlett volt:
a személygépkocsi-gyártás, mely a versenyképes
Moszkvics típusú terméket állította
elô, ezt a nacccerû autót! Azután itt a szerszámgépgyártás...
Elektrotechnika-ipar, mûszeripar, hôerôgépgyártás,
gördülôcsapágy-gyártás, vegyipari-gépgyártás...
És még a színesfémmûvek, vegyi és
olajfeldolgozó-ipar, építôanyag-ipar... A könnyûiparról
megfeledkeztek? Mindezek a büszkén csengô Viharmadár,
Párizsi Kommün, Vörös Rózsa elnevezést
viselô selyem-, pamutfeldolgozó-, cipôkészítô
kombinátok...
A Vörös Rózsa egyszer
már kigyulladt gondatlanság miatt...
Kigyulladt, le mégse égett...
Hát az élelmiszeripar, a húskombinátok, tejüzemek,
a Rot Front, a Bolsevista Asszony, Bolsevista Ifjú és a többi
üzem. A „pezsgôborgyár", ahol lerövidítették
az ital elkészítésének idejét! Mindezekben
az üzemekben, na meg az összes többiben nem csupán
tôsgyökeres moszkvaiak dolgoztak, de „más nemzetek gyermekei"
is, akik nem egyszerûen munkaerkölcsre tettek itt szert, hanem
revolverekre, géppisztolyokra, citromgránátokra és
egyéb robbanóanyagokra is...
Mintha nem egészen errôl
akarnál beszélni...
Na, ja, persze... De gondolj az
ezernél is több tudományos kutatóintézetre
és tervezôirodára! A hetvenhat felsôfokú
tanintézetre, köztük a sok-sok egyetemre, melyek közül
kettô áll különösen közel a szívemhez:
az egyik az orosz tengeri ember, Lomonoszov, a másik a meggyilkolt
afrikai, Patrice Lumumba nevét viseli – ez utóbbi ellenségeit
a korabeli ifjúság leplezte le spontán keletkezett
tiltakozódalaiban, melyeket a hatvanas években a nyilvános
tánctermekben adtak elô, ahol állandóan össze
voltak törve a lámpák, és ahol azt gajdolták
a huligánok, hogy:
Megölték a dögök
Patrice Lumumbát,
Csombé meg a placcon rázza
a rumbát...
Mindkét egyetemre csak jeles
diákok járnak! Mondják, a Lumumba Egyetemen szerzett
megfelelô képesítést a hírneves nemzetközi
terrorista, Carlos Ilich Ramirez is – hogy miket nem fognak rá csak
úgy, a hecc kedvéért Moszkva anyácskánkra...
Harmincegy hivatásos színház! A stúdiókat
– nem kis szó – össze se tudnám számolni. Hetvenkét
múzeum: Lenin, Sztálin, Trockij, a februári, az augusztusi,
az októberi és az összes többi forradalom dicsôségére,
a Történelmi Múzeum, a Tretyakov Képtár,
mely a jelenlegi városfô gondos erôfeszítéseinek
köszönhetôen új életre kelt... Jaj, anyám!..
A Tretyakov Galériában
jártam, talpig gonorreában.
Lenéztem a biliárdba
levettek egy milliárdra.
Fuj, micsoda izléstelenség!...
De fordítsuk egy kicsit komolyabbra a szót és beszélünk
arról, hogy az ötvenes évek derekán elkezdôdött
az új lakótelepek építése, akkor fejezték
be a magas épületeket, melyek – Szolzsenyicinnel szólva
– mint tábori ôrtornyok merednek Moszkva fölé...
Felhúzták az egyetemet a Lenin-hegyen, a Luzsnyiki Stadiont,
a pionyírmozgalom negyvenedik évfordulójáról
elnevezett Pionyírpalotát, a Kongresszusi Palotát
a Kremlben, az Új Arbat épületegyüttesét,
melyet a moszkvaiak rögvest „Moszkva mûfogsorának" neveztek
el... a KGST-palotát... KGST-Fôpolgármesteri Hivatal...
Makasev tábornok elvtárs... Az ablakok ripityára törtek
a puskatusáktól...
Jól van már... A harcban
elôfordul...
Ha jól van, hát jól
van... A '70-es években felépítették az olimpiai
falut! Mert Moszkvában olimpiát is rendeztek! Emlékszel,
elvtárs? 1980-ban volt. A XXII. olimpiai játékokat
maga Leonyid Brzsnyev nyitotta meg személyesen, akkor még
élt és gyarapodott. 1947-ben, fennállásának
nyolcszázadik évfordulója alkalmából
Moszkvát a Lenin Érdemrenddel tüntették ki, 1965-ben
megkapta a Hôs Város címet, valamint a második
Lenin Érdemrendet és az Aranycsillag érdemérmet,
1967-ben pedig az Októberi Forradalomért kitüntetést
adományozták a városnak. A díjakat személyesen
a mára már megboldogult (1982 óta) Brezsnyev nyújtotta
át. Végeredményben persze neki még így
is több kitüntetést és díjat sikerült
összeszednie, mint Moszkva városának...
Moszkva a harmadik Róma,
negyedik pedig nem lesz.
Nos, igen, volt egy ilyen költôi
elmélet a XV. és a XVI. század fordulóján.
Ez az elmélet a római és a bizánci császárok
örökösévé kiáltotta ki a moszkvai uralkodókat,
a várost pedig kinevezte „Központnak". De honnan is jutott
ez eszedbe?
Hát csak azért, hogy
leszarni és elfelejteni, amint a polgárháborús
hôs, számtalan szovjet és szovjetellenes vicc hôse,
Vaszilij Ivanovics Csapajev mondaná. Nézd csak meg, mi zajlik
itt! Tüntetések, gyûlések, a rendôrség
mindet szétzavarja...
Nemrég például
Kareva bírónô felmentett egy csoport tüntetôt,
akik transzparenseiket lobogtatva az elnöki hivatal elé vonultak,
ahol is bilincsbe verték ôket...
Tüntetések, gyûlések...
Szennyezett környezet. Patkányok. Szemét. Árak.
Tömegnyomor a közlekedésben. Robbanások. Mocsok.
Gurul egy üres sörösdoboz...
Mi? Hogy felejtsük el a történelmet?
Többé ne legyünk rá büszkék? Mingyárt
felkapom Puskin, a költô, Karamzin, a törtész, Osztrovszkij,
a drámaíró, Zagoszkin, az író súlyos
köteteit, és fejbenyomlak velük! Emlékszem én
a szabadság hiányára, és hiszem, hogy egy fényes
fehér sugárnyaláb szertefoszlatja a sötét
felhôt, s a napfény vektoriálisan vetül a hûlô
erdô lombkoronájára...
Nem fogsz te engem fejbenyomni,
mert én is tudok szépeket mondani neked.
Nevezetesen?
Nevezetesen: Moszkva az állam
rongyszônyege. Itt egyszerre van minden és ugyanakkor semmi
sincs.
Igen?
Igen!
Orosz nyelvlecke: bejelentkezés, csere, emigráció
Bejelentkezés. Aki egyszer
már élt Moszkvában, az késôbb rendszerint
nem szeret az ország más tájára költözni.
Moszkvát az emberek legfeljebb csak ôrizet alatt, vagy nagy
(leggyakrabban északi eredetû) pénzek csábításának
engedve hagyják el. Oroszország polgárai sosem feledkeznek
meg arról, hogy szeretett szülôhazájuk rendôrállam,
s a hétköznapi ember, aki hülyeségbôl elutazott
és
kijelentkezett
, aligha térhet oda vissza még
egyszer. Ismertem egy megkésett romantikust a '60-as évekbôl,
aki a párt és a komszomol hívó szavára
(„A párt azt mondta: 'Muszáj!', a komszomol visszhangozta:
'Meglesz!'") ifjonti hévvel belevetette magát a kazahsztáni
szûzföldekbe, melyekrôl írt is egy dalt, amit gyakran
leadtak a szovjet rádióban. Késôbb hosszasan
kilincselt a különbözô hatóságoknál
és bíróságoknál, s igyekezett bebizonyítani
lakhatási jogát a „szûkebb pátriájában".
A hatóságok és bíróságok rá
se pislantottak. A srác bevadult, és csatlakozott az ellenzékiekhez,
vállalva ennek minden következményét. Pedig csupán
arra volt szüksége, hogy beüssenek a személyiébe
egy icipici stemplit, a
bejelentôt
, mely igazolja a szovjet
embernek az a
kötelességét
(és
jogát
),
hogy egy meghatározott lakásban, egy meghatározott
házban, egy meghatározott utcában, egy meghatározott
városban, mondjuk a
kormányzati székhelyen
,
Moszkvában lakjon, mely ôsidôktôl fogva otthont
ad a Pártnak, a Kormánynak, a külföldieknek, a
csekistáknak és a spicliknek. Szigorú a szovjet törvény,
de amint ezt egy történész kifejtette, az orosz törvények
szigorúságán csak az enyhít, hogy a mindennapokban
rossz a végrehajtás. A lakosság a mindenre kiterjedô
tiltások évtizedei alatt nem csupán azt tanulta meg,
hogyan lehet megkerülni minden egyes törvényt, hanem azt
is, hogyan húzhat jókora hasznot az elnyomorításból.
A bejelentkezés már régóta komoly üzletág
mind a magányszemélyek (mint mindig), mind pedig az állam
részére (az utóbbi idôben). Romantikus hajlamú
barátom egy ismeretlen moszkvai hölggyel kötött
névházasság
révén vásárolt állandó lakhatást,
de ha még kibekkelt volna egynéhány évet, és
jobban megszedte volna magát, most egyenesen a hivataltól
vehetné meg a bejelentkezés jogát, ami legalizálta
volna az üzletet, igaz, egy jókora rakás pénzért.
Összegezve az eddig tanultakat: a jelenleg országlók
sokat beszélnek a bejelentési kötelezettség eltörlésérôl,
de ilyen tartalmú határozatra sosem szánják
rá magukat.
A
csere
a másik kulcsszavunk...
A „brezsnyevkor" felvirágzása. Egyik haverom egy külföldivel
poharazgat, és azt magyarázza neki, hogy Moszkvában
a lakások túlnyomó hányada állami tulajdonban
van. Ha azonban az embernek nem tetszik az a meghatározott hely,
ahol éppen lakik, vagy esetleg az, hogy
társbérleti
szomszédja – miután jócskán beivott a Kavkaz
típusú gyümölcsborból – fejszével
zavarja végig a közös folyosón, szóval ilyenkor
az ember lakást
cserélhet.
Egy erre a célra
rendelt
hírlevélben
közli lakása leírását,
elhallgatva természetesen a rémséges szomszédot,
viszont bôségesen részletezve az egyéb hasznos
tudnivalókat: a lakás és a szoba alapterületét,
melyet nem egyszer a négyzetméter század részéig
kiszámítanak, a metróállomástól
való távolságot, az emeletet, a fekvést, vagyis
merre néznek az ablakok, a mennyezet magasságát és
így tovább... A cserepartner szintén közreadja
lakása adatait, természetesen kifelejtve a leírásból,
hogy a szomszédai gázolajat szoktak önteni a levesébe.
Így szereznek tudomást egymásról az emberek,
és a hosszas, sûrû kenôpénzadással
élénkített hivatali huzavona után végre
létrejön a
csere
... A haverom külföldi haverja
vihog mint az eszelôs. A haverom gyanús felhangokat vél
felfedezni ebben a nevetésben. Áthozza a szesztestvérének
a szomszéd szobából a már említett
hírlevelet
,
mire az idegennek úgy az ajkára fagy a nevetés, mint
kolbászszaft a deres szakállra. Azt gondolta, hogy ez a mulatságos
orosz
tréfál
...
(A barátom, mellesleg, nem
sokkal a fenti affér után lelécelt az országból
azzal indokolva döntését, hogy túlságosan
szereti Oroszországot, a „nagyság" pedig – amint azt Jeszenyin
is megmondta – „a messzeségbôl jobban látszik". Ezen
kívül azt is bizonygatta, hogy a
zavaros idôk
itt soha sem érnek véget: mindegy Romanov Mihály cár
kerül-e Borisz Godunov helyére, vagy Borisz Jelcin váltja-e
fel Mihail Gorbacsovot, vérnek feltétlenül folynia kell,
mint ahogy elkerülhetetlen az ál-Dmitrijek, ál-Péterek,
ál-Ivánok felbukkanása is... Az idô fényesen
igazolta, mennyire nincs igaza ennek a néptôl
emigrációba
szakadt jóembernek.)
Emigráció.
A marxizmus-leninizmus dialektikája értelmében a kommunisták
határozott álláspontot képviseltek az emigrációval
szemben: aki nem akarta elhagyni az országot, azt minden lehetséges
módon igyekeztek kiebrudalni, aki pedig el akart utazni, azt minden
erejükkel benntartották. A késôbbi emigránsokat
gyakran kirúgták a munkahelyükrôl, mire ôk
– a lojális állampolgár státusától
megfosztva – évekig kísértetéletet éltek,
várva-várták helyzetük
megoldását
,
ami elôbb vagy utóbb be is következett. Az új
rendszerben többen meglátogatják az óhazát
vendégként, illetve turistaként, ami az
ántivilágban
felért volna egy túlvilági utazással. Bármily
furcsának is tûnik,
állandóra
még
senki sem tért vissza. Erre továbbra sincs túl sok
esély, tekintve, hogy
a Nyugat mégiscsak Nyugat
és
még érvelhetnék tovább...
Ha nem hiszik, elmondok egy történetet
még 1974-bôl. Egy Senopin névre hallgató orvosi
mûszerész a következô hirdetést adta fel:
Elcserélem egyszobás,
17,12 négyzetméteres, 4. emeleti, villanyfûtéses
lakásomat egy azonos értékûre Párizsban.
Latin Negyed kizárva.
És mi történt?
Hát az, hogy kevéssel ezután kapott egy levelet Párizsból,
egy bizonyos haladó gondolkodású, Orlov nevezetû
fickótól, aki elhunyt emigráns szüleitôl
ellenállhatatlan vonzódást örökölt
a szülôföld fái – nevezetese a nyír- és
tölgyfák – iránt, valamint egy M betûvel kezdôdô
szovjet hazafias lapot járatott. „Ha te benne vagy, akkor én
is" – jelentette ki pofátlanul Senopin.
A hír hallatán késedelem
nélkül összecsôdült a lakóközösségi
ítélôszék, hogy megbélyegezze az árulót,
ám Senopin tájékozatta a megjelenteket, hogy az üknagypapáját,
akit – miután felgyújtotta Moszkvát – a behavazott
orosz síkságon szedett fel egy derék asszony, aki
szeretô gondoskodásban részesítette a franciát.
Valami úton-módon
megtudakolta:
– Mi a neved, te kedves franciácska?
Mire az ifjú üknagyszülô,
aki átélte az 1812-es igazságtalan, rabló háború
minden iszonyatát, a következôt felelte fakó hangon,
tört oroszsággal:
– Én semmirekellô huligán
vagyok, franciául úgy mondják, „senopán".
És felindulásában
indulatosan szántani kezdte az orosz földet, az utódaiként
született gyermekeket Senopinfiaknak nevezték, illetve késôbb
egyszerûen Senopinoknak, amibôl az orvosi mûszerész
szerint világosan kitûnik, hogy neki Párizsban a helye.
A lakóközösségi
ítélôszéket megbotránkoztatta az újsütetû
francia zagyva beszédét, és elhatározta, hogy
közbenjár a kormánynál annak érdekében,
hogy Senopint lecsukják, de minimum ellássák a baját.
Miután azonban Senopin sírva beszámolt a hazai fák
utáni vágyakozásáról, arról,
hogy mindahányszor csak lehunyja a szemét, francia hazája
gesztenye-, bükk- és szilfavirág-illatát érzi,
a lakóközösségi ítélôszék
tagjainak egyszerû szíve megenyhült irányába,
s rövid tanácskozás után elengedték Franciaországba;
leginkább Senopinnak az az ígérete gyôzte meg
ôket, miszerint megérkezése után az elsô
dolga lesz belépni a francia SZKP-ba, valamint mindannyiuknak a
szovjet ember magasztos hivatásához méltó ajándékot
küld. Senopin ezzel vonatra szállt, Párizsba utazott,
de még ezt megelôzôen összecsókolózott
az összes jelenlévôvel. Ezzel Senopinnak nyoma veszett:
az nem zárható ki, hogy belépett a Francia Kommunista
Pártba, de hogy semmiféle ajándékot nem küldött,
az biztos.
Ajándék helyett azonban
megjelent Orlov, a kettôs emigráns, akirôl minden elmondható,
csak az nem, hogy ajándék, akinek a kutyái a lépcsôházba
piszkítottak, aki éjszakánként egymagában
francianégyest táncolt, méghozzá anyaszült
meztelenül. Ôt is a lakóközösségi ítélôszék
elé idézték, és nyíltan nekiszegezték
a kérdést, hogy miért ilyen szemét, ha egyszer
azt állítja magáról, hogy haladó gondolkodású.
Erre megsértôdött, és hazautazott Párizsba.
Így azután Senopin is visszatért Moszkvába.
Újra a lakóközösségi ítélôszék
elô állították. Az élet megy tovább...
És így megy ez, míg világ a világ s
egy nap...
A hét dombon
Moszkva ôsidôk óta
hét dombon fekszik, s minden arra irányuló kísérlet,
hogy kizárólag vázszintes, vagy függôleges
irányba tereljék felesleges és veszedelmes.
Nálam mindenki csak jobban
ismerheti azt a tényt, hogy századunk elején Moszkva
legmagasabb épülete a Megmentô Krisztus Székesegyház
volt, mely a XIX. század közepén épült össznépi
adakozásból a Senopin nevû orvosi mûszerész
üknagyapjáékat kiverô orosz had emlékére,
s melyet 1930-ban az akkori „újoroszok", a vörös seggfejek
felrobbantottak.
A kereszt alakú, hatalmas
kupolával fedett, négy oszlopra támaszkodó,
négyoldalt szintén kupolás haranglábakkal kiegészített
építmény nem csupán a moszkvaiak és
a fôvárosba látogató külföldiek képzeletét
nyûgözte le, de magáét Sztálin elvtársét
is. Mesélik, hogy egyszer jelentették a
gazdának
,
hogy a székesegyház legmagasabb pontjáról tökéletesen
belátható a Kremlnek az a zuga, amelyben oly szívesen
múlatta sétálgatással az idôt a „kremlbeli
hegylakó" – ahogy Oszip Mandelstam nevezte ôt abban a költeményében,
melyért végül a szabadságával és
az életével fizetett.
A székesegyház sorsa
ezzel megpecsételôdött. Egy robbanás és
minden romba dôlt: Verescsagin, Makovszkij és Szurikov faliképei,
a gyönyörû oltár. Egy robbanás, majd szerteszét
repültek a szilánkok, egyenesen a szívünkbe fúródtak,
s ott máig betokozódtak.
Azon a helyen, ahol a székesegyház
épült régebben a Alekszejev Kolostor állt, melyet
a székesegyház építése miatt bontottak
le. Arra a helyre, ahol a székesegyház állt a kommunisták
saját szentélyüket tervezték felépíteni,
melynek a Szovjetek Palotája nevet tervezték adni; ez a sokemeletes,
négyszáz méternél is magasabb épület
annak az örök életû Vezérnek a szobrát
emelte volna a felhôk magasságába, akire a nép
a következô gúnyneveket aggatta: „Lukics", „a kopasz",
„a raccsoló", „Uborka-Vovka" és ismeretlen okból –
„a rubel". 1939-ben kiástak egy gigászi
munkagödröt
(igazán elnevezhetnék Andrej Platonovról), a vázhoz
kifejlesztettek egy különlegesen erôs acélfajtát,
az építkezés azonban befejezetlen maradt. Az ország
és a Kreml-lak gazdája hanyagolni kezdte a palota ötletét,
amikor totalitárius kollégája a szocializmusban, Adolf
Hitler – kettejük baráti egyességét felrúgva
– betört a sztálini területre, ártatlan emberek
vérét ontotta, majd eljutott Moszkva falai alá. Egyesek
azt mondják, hogy Moszkvát a válogatott szibériaikból
álló csapatok mentették meg, mások úgy
tartják, a késôbb hazaárulásért
kivégzett Vlaszov tábornok, egy harmadik nézet az
akkori tél félelmetes hidegével érvel, a negyedik
a hazafiságról szól, az ötödik az „orosz
csodáról", a hatodik... Tulajdonképpen minek erre
szót vesztegetni, amikor manapság
mindenki jobban tudja.
Vagy mindig is jobban tudta mindenki? A kolostor helyére székesegyház,
a székesegyház helyére palota, a palota helyére
úszómedence, az úszómedence helyére
megint székesegyház. Komolyan mondják, hogy az ördög
Isten majma. Feltételezem, hogy mindez a bábeltorony építésének
a paródiája, s ráadásul a végeredmény
hasonló: végleg elvész az ôsnyelv, megkezdôdik
a szétválás, szétforgácsolódás
folyamata, mely disszonanciához és ellentmondásokhoz,
bomláshoz és zûrzavarhoz vezet, melynek máig
nem látni a végét, még a mostani idôkben
sem, amikor váratlanul és hirtelen felderengett a remény
gyenge fénysugara, mely áthatolt a sötét téli
fellegen.
Akárcsak akkor! Akárcsak
mindig! Egy egész világ!... Egy egész világ
veszejtette el Oroszországot, most egy egész világ
fog össze a feltámasztására?
De hiszen lehetetlen kétszer
ugyanabba a folyóba lépni, amint joggal intett az ókori
görög. Az
idô folyama
sodorta Moszkvát a
XX. század legvégére, s mi lesz vele késôbb,
annak csak az Isten a megmondhatója, és semmiképpen
sem én, Jevgenyij Popov, egykori szibériai „ifjúíró",
mezei moszkvai lakos, akinek a tudata meghasadt és szétforgácsolódott,
mint jelenleg a moszkvai tér a mostani nehézkesen csordogáló
idô adott paraméterein belül.
És kilépek otthonról,
belevetem magam a sûrû kipárolgású, saját
és mások ügyeiben folytonosan rohanó moszkvai
tömegbe.
És azt mormolom:
– Vajon tényleg végleg
elpazaroltuk, elherdáltuk a kincseinket?
És tovább mormolom:
– Moszkvában minden van.
Moszkvában minden jut mindenkinek, minden nem mindenkinek és
minden senkinek. Ugyanakkor Moszkvában semmi sincs. Semmi sincs
senkinek, semmi nem mindenkinek és semmi mindenkinek egyenként.
És harmadszor is mormolok:
– Hát a semmi, az akkor is
semmi!
Orosz értelemben véve:
semmiség
,
maj' kimászunk belôle,
semmiség
, ezt is túléljük...
Ó, ez a különös
Moszkva! Semmiféle hosszúsági és szélességi
fokon nem helyezkedik el! Moszkva a tér és az idô ismeretlen
objektuma.
Moszkva az ország rongyszônyege.
És egy fényes fehér
sugárnyaláb oszlatja szét a téli felhôt.
A napfény vektoriálisan vetül a hûlô erdô
lombkoronájára. Feltámad a szél, táncot
jár szikrázó porfellegben. Rigó – hó.
Róka szalad. Farkas a völgyben. Medve a barlangban. Hó.
Szán. Ló. A gyárak téli füstje. Vonatfütty.
Nyikorgás meg csörgés, dübörgés meg
ének.
Oroszország meg Moszkva.
Hó meg szerelem.
És több
sem-mi.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu