AZ ART NOUVEAU SZÁZ ÉVE BRÜSSZELBEN
1993. Az építészek
arra emlékeznek, hogy az art nouveau 1893-ban jelent meg Brüsszelben.
Victor Horta volt az, aki elsôként szakított radikálisan
a történeti stílusokkal, melyektôl még
legeredetibb eklektikus elôdei sem szabadultak meg teljesen. Az írók
arra emlékeznek, hogy száz évvel ezelôtt jelent
meg az irodalmi avantgarde-folyóirat , a
Van
Nu en Straks
(Itt és Most), s ez is Brüsszelben. A két születésnapnak
több köze van egymáshoz, mint ahogy hirtelenjében
gondolnánk.
Az elôzô század
90-es éveiben forrt és pezsgett az élet Brüsszelben.
A város csodaszámba menô gyorsasággal rázta
le magáról legendás kényelmességét,
bornírtságát, jóltáplált csiszolatlanságát.
Már 1883-tól kezdve elhozza a legendás ügyvéd,
Octave Maus vezette csoport, a
Les XX
(A Huszak), a legeslegújabb
mûvészeti irányzatok képviselôit Brüsszelbe:
Rodint, Whistlert, Liebermannt, Renoirt, Monet-t, Odilon Redont, Toulouse-Lautrecet,
Gauguint, Van Gogh-ot, sôt még a svéd festôt,
Carl Larssont is. Ensor, Khnopff és Theo van Rijsselberghe is ebbe
a társaságba tartoznak. Mallarmé tart elôadásokat
náluk és Verhaeren Ensorral szövetkezik. A
Les XX
határozottan kiáll a modern francia zene mellett a túlontúl
divatba jött wagneriánusokkal szemben: nemcsak Gabriel Faurét
és César Franckot szólaltatják meg Brüsszelben,
hanem olyan igazi újítókat is, mint Henri Duparc és
Claude Debussy. Röviden szólva: költséget, fáradságot
nem kímélve Brüsszelbe hozzák mindenbôl
a legeslegjobbat, mielôtt az másutt is lehetôséget
kapna, vagy legalábbis azt, amit az utánuk következôk
a legeslegjobbnak fognak ítélni.
Tíz év múltán
a
Les XX
feloszlik; tagjai úgy vélik, hogy egy avantgarde-csoportnak
nem szabad túl sokáig fennmaradnia és átalakulnak
La Libre Esthétique
(Szabad Esztétika) néven,
amely kiválóan gondoskodik arról, hogy Brüsszel
Európa mûvészi fejlôdésének élén
maradjon. A 90-es évek elején Victor Horta és Henry
van de Velde alkotásaikkal részt vesznek a Maus-csoport kiállításain.
Van de Velde lesz az, aki majd a
Van Nu en Straks
borítólapjait
rajzolja.
1893-ban Horta lakást tervez
Tassel mérnöknek, aki a brüsszeli
Université
Libre-
en tanított ábrázoló geometriát.
A
Fondation pour l'Architecture
(Alapítvány az Építészet
javára) ennek a háznak a tervrajzával nyitotta meg
az art nouveau 100. évfordulójára rendezett kiállítását.
Egyszerre csak megjelennek az ismerôs, kígyózó
ostornyúlványok, amelyeket én az art nouveau-hoz kapcsolok;
„
style poelink"
(angolna-stílus), ahogyan azt a brüsszeliek
plasztikusan mondják. Horta itt valami valóban forradalmi
dolgot hoz létre, megszabadul mindattól, amit tanulmányai
alatt látott. Horta köztiszteletben álló mestere,
Balat, aki például nem sokkal azelôtt a „Koninklijke
Serres" (Királyi Üvegházak) káprázatos
vasszerkezetét tervezte meg, dühöng tehetséges
tanítványa hóbortjain. Horta formanyelve azonban,
csakúgy mint Van de Veldéé vagy Hankaré vagy
azon sokaké, akik ezt a stílust átveszik, tulajdonképpen
nem a semmibôl bukkan elô.
1891-ben és 1892-ben azokon
a borítólapokon, amelyeket Georges Lemmen rajzol a
Les
XX
katalógusaihoz, már használ olyasvalamit, ami
Horta hajlékony vonalaira hasonlít, de Lemmen nem éri
el Horta színvonalát, s az egész kissé csiszolatlan
és kidolgozatlan marad. 1889-ben már kígyózó
kezdeményeket találhatunk Constand de Montald, egy kevéssé
ismert, brüsszeli mûvész fantasztikus, japanizáló
falfestményén. S a brüsszeli mûvészek jól
ismerték William Morris munkásságát, aki már
1850 körül szorgalmazta, hogy térjenek vissza a középkori
kézmûvességhez, s ismerték Morrisnak és
a Morrisszal szoros kapcsolatban álló Walter Crane-nek
Arts
Crafts-
ját, azaz iparmûvészetét. Henry van
de Veldének például Walter Crane könyvei állandóan
a kezeügyében voltak. Ha Crane gyerekdalokhoz („The baby's
opera" és „The baby's bouquêt" sic!) készített
illusztrációit alaposabban megvizsgáljuk, rögtön
feltûnik, hogy például az
A,B,C, die Katze lief
im Schnee
vagy a
King Cole
margóját díszítô
vonalak igencsak megközelítik az art nouveau stílust.
E könyvek 1877-ben jelentek meg. A Morris által tervezett anyagminták,
liliomok, lonc-ábrázolások is ehhez közelítenek.
Mindez azonban csak kísérletezgetés
marad. De továbbmegyek. A neogótika a 19. században
Belgiumban igen kedvelt stílus volt. A neogótika díszítô
motívumai csalóka módon szintén erôsen
hasonlítanak az art nouveau ornamentumaira. És ha a középkori
kéziratok illusztrációit közelebbrôl vesszük
szemügyre, láthatjuk, hogy a letûnt korok szerzetesei
éppen olyan díszesen hagyták kacskaringózni
vonalaikat, mint ahogy azt Horta és Van de Velde tették sokkal
késôbb. Csak nem tudom bebizonyítani, hogy Horta tôlük
leste el.
Horta egyszersmind kiindulópontja
és végállomása egy fejlôdésnek.
Tanulóévei idején az építészek
már régóta nem csak egyetlen historizáló
stílusra mint például a neogótikára
vagy a reneszánszra korlátozták mûködésüket.
Igen egyéni módon dolgozták fel a legkülönbözôbb
stílusokat, építészetük szélsôségesen
eklektikus volt. Horta is csupán egy kicsit lép elôre,
amikor 1889-ben egyik legkorábbi épülete, a brüsszeli
Jubelpark kis templomának építésekor elveti
a létezô formákat. Éppen csak egyetlen, meghatározó
lépéssel tesz többet, mint „legeklektikusabb" elôdei,
de még messze van a Frisonhuis liánszerû lépcsôkorlátjától,
amit öt évvel késôbb rajzol majd meg. A döntô
lépés még hátra van.
1893-tól azután szabad
a pálya. Tassel háza mellett, azzal csaknem egyidôben,
tervezi meg Autrique házát is Horta. Hankar a Defacqzstraaton
épít magának lakást. Egy évre rá
nô ki a földbôl a gazdag különc és filantróp
Otlet háza, amelyet Octave van Rijsslberghe tervez. 1895-ben építik
fel a Bloemenwerfet, Henry van de Velde angol minták alapján
megálmodott házát. A következô években
a brüsszeli utcákat kevésbé ismert, de nagyon
tehetséges építészek egész sora gazdagítja
az art nouveau legkülönfélébb megjelenési
formáival: közéjük tartozott Cauchie, Govaerts,
Hamesse térjünk csak be egyszer egy italra az „Utolsó
Hallucináció" nevet viselô bárba , aztán
ott volt Hemelsoet, aki a maga „hemelsoete" (azaz: mennyeien édes)
mûvészetével mind a mai napig erôteljesen jelen
van Schaarbeekben, Rosenboom és Blrot, az ízig-vérig
spekuláns, akit az art nouveau leginkább extravagáns
darabjai érdekeltek; Jacobs néhány nagyszerû
iskolát épít, ahová manapság fôként
marokkói és török gyerekek járnak; Van Waesberghe
megpróbálja egymással kibékíteni a szigorú
gótikát és az elszabadult új stílust,
Saintenoynak pedig sikerül felépíteni majdnem egészen
egymás mellett a (manapság szánalmasan lepusztult)
art nouveau stílusú Old Englandet és egy neogótikus
patikát.
Brüsszel és környéke
nagy lendülettel terjeszkedett. 1865-ben, II. Lipót trónralépésekor,
a brüsszeli agglomerációnak 250 000 lakosa volt. Az
elsô világháború elôestéjén
már csaknem háromszor annyian, nyolcszázezren voltak.
1890 és 1900 között mintegy százezerrel nô
a brüsszeliek száma, s közülük a jobb módúak
meg tudták maguknak szerezni az 57 méter széles, de
igen mély, tipikus belga telkeket, amelyekre azután az új
idôk követelményeinek megfelelô, divatos házakat
építettek. Brüsszel akkoriban a vagyonosabb rétegek
számára modern luxusváros volt; ezért is rendelkezett
Brüsszel területéhez képest a legsûrûbb
villamos- és buszhálózattal egész Európában.
Szintén ekkortájt
kerül bele Brüsszel a világ körforgásába
is. A belga, de különösen a vallon ipar a technológiai
fejlôdés élén áll. II. Lipót szégyellnivaló
könyörtelenséggel kezdi meg Kongó mérhetetlen
kincseinek kiaknázását. Belgium ezekben az években
a világ öt legfontosabb ipari országa közé
tartozik. A kizsákmányolt proletariátusnak több
évig tartó véres harc és kemény elnyomás
után sikerül megszerveznie önmagát, és 1894-ben
diadalmenetben vonulnak be az elsô szocialista képviselôk
a belga parlamentbe.
A szocialisták nemcsak a
munkásosztály érdekeit képviselik, hanem kezdettôl
fogva az antiklerikális és szabadelvû eszmeiséget
is; Csar de Paepe, aki elsô perctôl fogva élharcosuk,
tagja például a szabadgondolkodók szövetségének
(
Les Solidaires
) és polgári temetéseket szorgalmaz.
A fiatal szocialista vezetôk, mint Emile Vandervelde vagy Max Hallet,
valamint a
Les XX
és a
La Libre Esthtique
vonzáskörében
élô fiatal, radikális liberális gondolkodók
és mûvészek ismerik, nagyra értékelik
egymást, s meg vannak róla gyôzôdve, hogy politikai
és mûvészi munkájuk révén új,
gazdagabb, szebb és igazságosabb korszakot hoznak létre.
Teljes tudatossággal szegülnek szembe mind a katolikus, mind
a régimódi, polgári Belgiummal.
Az art nouveau-t nemcsak azért
nevezik újnak, mert a régi formákat lerázta
magáról, hanem mert építészek, mûvészek,
politikusok és értelmiségiek ebben látták
kifejezôdni mindazt, ami elôremutató volt és
új idôk kezdetét jelezte. Így nem lepôdhetünk
meg azon, hogy Horta többek között Emile Vanderveldétôl
megbízást kap, hogy a frissen megalakult munkásmozgalom
számára palotát építsen, amely a Brusselse
Volkshuis ( Brüsszeli Népház) nevet kapja. Ugyanez a
munkásmozgalom hetven évvel késôbb már
öregnek számít, és vezetôi lebontatják
Horta szépreményû palotáját. Az a csúf
torony, ami most a helyén látható, a csüggedt
reménytelenséget szimbolizálja.
1894-ben Henry van de Velde a jóhangzású
La Socit Nouvelle
(Új Társadalom) címû
folyóiratban azt írja:
'L'espoir en un avenir heureux
et galitaire est la
source des oeuvres dcoratives nouvelles.'
(A boldog és egyenlôségen alapuló jövôbe
vetett reménység a forrása az új díszítômûvészet
alkotásainak.) A
La Socit Nouvelle
pártonkívüli
újság volt, amelyben éppúgy jelentek meg cikkek
a szocialista vezetô, Emile Vandervelde, mint az anarchista Kropotkin
és Reclus tollából, vagy az új, francia nyelvû,
belga íróktól, mint Verhaeren vagy Eekhoud. August
Vermeylen anarchista jóbarátja, Jacques Mesnil is dolgozott
ennek az újságnak; Vermeylen késôbb szívesen
közli Mesnil cikkeit a
Van Nu en Straks
-ban.
Bár a Belga Munkáspárt
felmenôágban van, és a szocialista szervezetekhez tömegesen
csatlakoznak új tagok, a politikai választóvonalak
nem mindig rajzolódnak ki élesen. Nem szabad elfelejtenünk,
hogy olyanok, mint például Vandervelde, Destre és
Hallet a progresszív, liberális polgárságból
származtak; a szocializmusra csak azért váltottak
át, mert sokkolta ôket, mennyire kegyetlen módon verték
le 1886-ban a munkásfelkeléseket.
Horta magát vörösnek
nevezte, de nem marxistának. Egyébként pedig a Belga
Munkáspárt mûvészeti szekciójában
tartott elôadásokat. Henry van de Velde az orosz anarchista
herceg, Kropotkin
La conquête du pain
(Kenyérharc)
címû mûvével a hóna alatt járkált.
August Vermeylen lelkesedett ezért a könyvért. Folyóirata,
a
Van Nu en
Straks
különben leplezetlenül
anarchista volt. És Jacques Mesnil a
Cercle des Etudiants
Socialistes
(Szocialista Diákok Köre) tagjaként
elôadásokat tartott a Brusselse Volkshuis épületében.
Minden lehetséges volt. A BWP ( Belga Munkáspárt)
még éveken keresztül (1914-ig) az ellenzék soraiban
foglal helyet, s így nem kell veszôdnie azokkal a kompromisszumokkal,
amelyek a vezetés felelôsségének és a
koalíciónak elkerülhetetlen velejárói.
Az optimizmus és a közös lelkesedés mindent elsöprô
hulláma elmossa a doktriner és teoretikus különbségeket.
Fontos találkozóhely
volt a
Les Amis Philanthropes
nevû szabadkômûves
páholy, ahol szocialisták, anarchista értelmiségiek,
baloldali liberálisok, progresszív gyárosok és
mûvészek vitattak meg egyes kérdéseket. Amikor
a brüsszeli Universit Libre a heves diáktüntetések
ellenére sem engedélyezte, hogy a francia földrajztudós
és anarchista, Elise Reclus szemináriumot tartson, többek
között Emile Vandervelde és a radikál-liberális
Paul Janson megalapítják az
Universit Nouvelle
-t;
ennek az ellenegyetemnek a szemináriumait a
Les Amis Philanthropes
szabadkômûvességének jegyében tartják.
Destre, Vandervelde és Janson tartanak itt elôadásokat,
Verhaeren és Eekhoud, s a Van Nu en Straks szellemének követôi,
Henry van de Velde és Alfred Hegenscheidt.
Horta a
Les Amis Philanthropes
mûhelyében Autrique-kel és Tassellel találkozott;
Tassel barátja és munkatársa volt Ernest Solvay-nak,
aki pedig Emile Vanderveldével volt barátságban. A
dúsgazdag vállalkozó, Solvay vezeti be többek
között a 8 órás munkanapot, a nyugdíjat
és a fizetett szabadságot, jóval korábban annál,
hogy bármelyik törvénykezés erre kötelezte
volna a munkaadókat. Már említettem, hogy Horta 1893-ban
Autrique és Tassel megbízásait teljesítette.
Solvay számára munkásságának egyik legcsodálatosabb
épületét alkotja meg.
Az
Art Nouveau in Belgi. Architectuur
en interieurs
(Az art nouveau Belgiumban. Architektúra és
belsôépítészet; Tielt, 1992) címû
könyvbe Jos Vandenbreeden felvette azt a fényképet,
amely a Balat tervezte Királyi Üvegházakat (Koninklijke
Serres) ábrázolja. A képen csúcsíveket
látunk, tehát neogótikus elemeket, rózsaablakokat,
íveket, oszlopocskákat és sok értelmetlen csavarodó
elemet. Hogy értelmetlenek lennének? Ott kell hogy legyenek,
hogy össze- és megtartsák a vas- és üvegszerkezeteket.
Balat már régen megtanulta ezt a pályaudvarok tetôszerkezeteibôl,
ezekbôl a jellegzetesen 19. századi építményekbôl;
Horta pedig Balat óráin jegyezte meg ezt magának,
és nem is félt az alkalmazásuktól. Az ipari
vasat és a szegecset elképesztô polgáriatlan
módon együtt használja a legnemesebb márványfajtákkal
és a legdrágább faanyaggal. Ilyesmi Horta idejében
minden bizonnyal éppolyan forradalmi tett volt, mint elvetni a történeti
formanyelvet.
A néhai Jean Delhaye, aki
Hortának tanítványa és egész életében
csodálója volt, egyszer azt mondta nekem, hogy az újítást
nem annyira a vas vagy a díszítések jelentették,
mint inkább Horta alaprajzai. Az art nouveau építészei
Brüsszelben általában teljesen szokványos keskeny
és mély telkekre építettek. A hagyományos
brüsszeli háznak csaknem mindig van belsô folyosója,
mellette három egymás mögötti szobával,
en enfilade,
így nevezik... A sorház oldalfalrészén
természetesen soha nincs ablak, ennek az az elkerülhetetlen
következménye, hogy a középsô szoba sötét
marad. Így van ez az én lakásomban is, és számtalan
hasonló brüsszeli lakásban, ahol megfordultam.
Horta megváltoztatja ezt
az alaprajzot. A Tassel-házat egy öntöttvasból,
acélból és üvegbôl való szerkezet
köré építi. Ily módon nemcsak fényt
enged be fentrôl a ház közepébe ami már
önmagában is zseniális újítás ,
hanem a tipikus brüsszeli polgárház szigorú elrendezését
is felrúgja; az ô beosztása már nem a konvencióknak,
hanem a lakó igényeinek felel meg, és minden egyes
új tervében más és más, igen eredeti
elrendezést gondol ki.
Horta, Hankar, Henry van de Velde
ôk az art nouveau úttörôi Brüsszelben. Van
de Velde Németországba költözik és 1902-ben
Weimarban telepszik le. Hankar korán hal meg, túl korán,
1901-ben. Horta lesz a hivatalos építésze többek
között a Szépmûvészeti Palotának (Paleis
voor Schone Kunsten) és a Központi Pályaudvarnak (Centraal
Station). Báró Horta 1947-ben hal meg. Hármójuk
példájának nyomán dolgozik számos kevésbé
ismert építômester: Francisco Borsi
Bruxelles 1900
(Brüsszel, 1974) címû könyve huszonnyolcról
számol be, de meggyôzôdésem, hogy többen
vannak. A Corregiostraaton áll például Eduard Ramaekers
egyik figyelemreméltó háza, a flamand gótika
és az új stílus merész, sokszínû
kombinációja, de Borsi nem vette fel listájára
Ramaekers nevét. Ugyanebben az utcában található
még Paul Grade-nak egy szerény, de elegáns háza;
az ô neve is hiányzik Borsinál.
A három nagy egyéniség
sok követôje fôleg az ornamentikát utánozta
néha nagyon önfejûen, de mindig találékonyan
és szinte soha nem változtatott a tradicionális alaprajzon.
Divatot követtek ezzel, olyat, amit egy jobb módú, liberális
polgárréteg ízlése alakított ki. És
amint ez a polgárréteg valami mást akart, könnyedén
váltottak át rá, lett légyen az akár
a XVI. Lajos korabeli mûvészet. A Sint-Lukasarchiefban (Szent
Lukács Archívum) egyszer megmutatták nekem Léon
de Lune öt homlokzatrajzának egy sorozatát; tisztességes,
hagyományos belga homlokzatok, valódi eklektika. De Lune-tôl
eddig csak egy Elsenében lévô, kissé ôrült
art nouveau homlokzatát ismertem. De Lune, Blérot és
a többiek mindenekelôtt tehetséges homlokzattervezôk
voltak; nem kevesebbek, de nem is többek ennél.
Mindenekelôtt Brüsszel
centrumában, Elsenében, Schaarbeekben, Sint-Joost-ten-Nodéban,
Sint Gillisben, Ukkelben és Vorstban építettek az
új stílusban, az elszegényedett ipari elôvárosokban,
mint Anderlecht vagy Molenbeek, illetve a csak késôbb városiasodott
negyedekben, mint Sint-Lambrechts- és Sint-Pieters-Woluwe, sokkal
kevesebbet építettek így, bár sokszor a legváratlanabb
helyeken érnek újra meg újra kellemes meglepetések.
Így például az én utcámban, Sint-Lambrechts-Woluwében
található egy csodálatos épület; sajnos
a Sint-Lukasarchief lajstroma nem jelzi az alkotóját.
Brüsszel egész területén
az art nouveau névtelen elemeinek tömkelegét fedezhetjük
fel olyan házakon, amelyek többi részükön
teljesen más stílusúak. Ezen vehetô észre,
hogy Brüsszel valóban az art nouveau fôvárosa.
Számtalan névtelen üveges, kovács, fafaragó
és szobrász készített postaládát,
csengôgombot, ajtókilincset, balkont, szögletes támasztékot,
ólomüvegezésû ablakot, lépcsôkorlátot,
kétszárnyú ajtót, sôt még egyszerû
lábtörlô vasat is az 1890-es évek divatjának
megfelelôen. Azok, akik meg tudták fizetni, valami lenyûgözôen
új dolgot szerettek volna a házukba vagy a házukra,
bármennyire konzervatívak voltak is különben. Természetesen
a pénz volt különösen fontos, a tekintély
és a forma; de az, hogy szépséget szerettek volna
tudni a közvetlen környezetükben, bármi volt is az
okuk rá, a mûveltség jele volt.
Az elsô világháború
kitörésének idején az álom már
elszállt. A második világháború után
pedig Brüsszel pompaszeretô polgárainak leszármazottai
inkább szerénységük hiányával,
romboló hajlandóságukkal, rossz ízlésükkel
és féktelen nyereségvágyukkal tûnnek
ki. Nem sokkal ezelôtt Sint-Pieters-Woluwe egyik szégyentelen
elöljárója meg merte tenni, hogy egy hosszú hétvégén
gyorsan lebontassa Hamesse egy csodálatos alkotását.
Ó, Brüsszel polgárai, vigyázzatok értékeitekre!
1993. szeptember
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu