VÁLTOZÁS
Ha ma valaki Gertrude Steinrôl
beszél, az a jelenrôl is beszél.
De én a gyerekkoromról
mint múltról gondolkodom. Van ami elmúlt, mégis
létezik, s vannak dolgok, amik épphogy megszûnnek s
máris végük. Ami a gyerekkoromat illeti: jó pár
éve beleesett a múltba, most ott hever, messze van, noha
pár év óta ugyanolyan messzeségben, s csak
bámulok, mennyi különféle holmi, mennyi különféle
idô.
Ehhez, az idôhöz, illetve
idôkhöz az is hozzátartozik, hogy én akkor jöttem
a világra, mikor Gertrude Stein meghalt, ugyanabban az évben,
nem mintha ennek a kapcsolódásnak bármi határozott
jelentést akarnék tulajdonítani, csupán az
egybeesés bizonyos, és ami ebbôl következik.
Az például, hogy Gertrude
Stein egész életében szívesen beszélt
Amerikáról és Európáról, s amikor
nem élt többé, s a változásokat nem követhette
nyomon, épp akkor lett Amerikából is valami más,
és Európából is valami más, a szavak,
hogy Nyugat és Kelet új jelentést kaptak, ami már
az én ügyemmé lett, új értelmük hozzám
tartozik és a magam megnyugtatására úgy gondolok
rá, Gertrude-ra, hogy ez valami staféta-féle, amiben
ô elkezdett gondolkodni, és amiben én is megkísérlem
elmondani neki, mi változott meg, és most hogyan fest keletrôl
illetve nyugatról nézvést Amerika.
Bár eleinte nem tudhattam,
hogy rám is vonatkoznak, én belenôttem ezekbe a változásokba.
Eszmélkedésem éveiben keleten éltem. Akkoriban
legfeljebb az tûnhetett fel, hogy gyakran esik szó a nyugatról,
nálunk otthon is. Hétköznap valami krumplit ebédeltünk,
a tojás borzasztóan drága volt, nyáron volt
dinnye, a tejes ételektôl, vagy valami belsô nyugtalanságtól,
kiütést kaptam, vacsorára pirítóst ettünk,
késô este ismerôsök ugrottak fel a szüleimhez
egy csésze kávéra. Ebbôl aligha következtethettem
arra, hogy keleten vagyok. Mindazonáltal hamar rájöttem,
hiszen sokszor mondták nekem, hogy az ott az édes nyugat,
én meg itt élek, illetve ott, s bizony, ha visszagondolok,
sorsdöntô, hogy nem vagyok ott többé, nem vagyok
keleten.
Akkor és ott, valamelyik
nyáron találkoztam egy nagyranôtt, barnahajú,
nem túl beszédes, igen fürge, körülbelül
tizennyolc éves matrózfiúval, aki a forró napon
csak matróznadrágoz hordott és cipôz, aki tehát
ing nélkül állt a korlátnál, és
a vastag kidobókötéllel, pontosan a hajó kikötése
pillanatában célba vette, s mindannyiszor el is találta
a vas kikötôbakot, miközben én a vállai mozgását,
a lapockáit figyeltem. Naponta néztem a Dunát a lakásból.
A házunk bejáratától cirka egy percre volt
a rakpart, három percre a hajóállomás, a hajó
öt perc alatt ért a partról az átellenben fekvô
szigetre, öt percbe tellett, míg kikötött, aztán
jött vissza újra, és semmi sem állt hozzám
közelebb, mint a víz, és ez a matrózfiú.
Egyszer rózsát ajándékozott
nekem, amit nyilván nem tudott odaadni a lánynak, akit illetett,
kilenc évesen éltem át tehát hogy anélkül
is lehet rózsát kapni egy szép matrózfiútól,
hogy azt nekem szánta volna.
Egy kaliforniai tengerész,
egy New Yorki fagylaltos, valamilyen Garcon Párizsból, vagy
egy matróz a Kaspi tengerrôl, kezdetben mindenek ugyanolyan
a válla, s hasonló a szeme, és csak az idô múlásával,
aszerint, hogy hol nônek föl, hol élnek legtovább,
fogják a hátukat másként mozgatni és
más-más szemmel nézni. Épp így meghatározó,
hogy melyik évtizedben, s pontosan hol születtek. Ma a New
Yorki embereknek más a pillantásuk, mint húsz vagy
ötven éve. Így van ez Budapesten is. Ez teszi hát
a dolgot, az eredendôen hasonló vállakét úgy
bonyolulttá, mint érdekessé, és ezáltal
lesz ki-ki egyszeri és egyedülvaló. (egyedüli példány
?)
Nyilvánvaló tehát,
hogy valami egyszerit éltem meg én is. Egy télen,
mikor a Duna be volt fagyva, megállt egy járókelô
a Margithídon, agyonhordott, vastag szôrmekabátját
a mellvédre fektette, leugrott, a mélyben egy jégtáblára
esett, megfogódzkodott, magához tért, s már
próbált volna segítséget kérni, de s
jeges vízben ez lehetetlen volt. Mások pedig néztek
le rá a hídról, az akkori szemeikkel és ez
alkalomhoz illô gondolataikkal.
A Duna egy európai folyó,
felsô szakasz édes, mert a Nyugaton folyik át, így
hozzám is eljutott valami ebbôl az édességbôl,
aztán csak folyt tovább, át a városon,ki a
városból, egyre hígult, miközben dagadt a folyam,
nôtt és terebélyesedett eltelve önnön meleg
ízeitôl, a amint a jégtáblák elolvadtak
és az árvíz is lefutott, rájöttem, hogy
tán a Dunán, de valahol messze dobálja már
az a matrózfiú a vastag kötelét. Nekem az jelentette
az elsô tágasság-élményt, a folyó
meghosszabbítását, hogy el kellett ôt képzelnem
Jugoszlávián át, le a Fekete tengerig, Ausztrián
át föl a Fekete erdôig, persze nem azt akarom mondani,
hogy szakadatlanul ez a matrózfiú járt az eszemben
és hogy ezért beszélek róla. Az egyszerûség
kedvéért beszélek róla, már akkoriban
is tudtam, hogy minden, amit csak magam körül látok, leegyszerûsödik,
míg ôrá gondolok.
A Duna egy európai folyó,
ezt tudom mondani, így van, ám valójában mégis
körülményesebbnek kéne lennem. (A Rajna viszont
még arany.) A Duna hosszú folyamágyában hat
különbözô névre hallgat, ki-ki úgy hívja,
ahogy akarja, a színe meghatározhatatlan, mindegyik nevéhez
más-más árnyalat dukál, fekete, kék,
földbarna, zöldesbarna, minden országon más arckifejezéssel
folyik át, naponta változtatja az arcát, a mélységét,
a partjait, könnyû lenne azt mondani, hogy eredetileg Danubiusnak
hívták (vagyis római lett volna) , ily módon
elejétôl a végéig hímnemû volt,
avagy hogy most, mivel Dunának hívják, a forrásától
a torkolatáig nônemû, csakhogy neki nincs neme és
nincs egynemûsége, sok Duna van, mindegyik az enyém
és egyik sem az, így hát az idôben, mely az
enyém volt, nem csak ama hajdani matrózfiú vállai,
de az én egyszeri vállaim is távolodni kezdtek, és
most, hogy a keletre ilyen nagy figyelem hárul, most láthatom
milyen az a darab történelem, ami véglegesen és
végérvényesen le6zárulni látszik. Innen
nézek át oda, és nem tudhatom mit zárhatnánk
le mi, hisz Gertrude Steinnek is nehézségei és kétségei
voltak az egyértelmû pontot illetôen.
Észrevételit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu