REM KOOLHAAS: A nyolcvanas és a kilencvenes évek egyik nagy paradoxona, hogy az amerikai építészek Európában óriási alkalomra leltek, hogy kihasználják a kontextuális tudat konjunktúráját ötleteik megvalósítására. Ez világosan látható Frankfurtban vagy akár Hágában is. Amerikában kiterjedt vita folyik a kontextusról – minden amerikai írás a „kontextussal" kezdôdik –, és így fantasztikus vérátömlesztésre kerül sor; az amerikaiak átveszik az európai kontextuális tudatot és propaganda illetve reklámérvet csinálnak belôle. Ez úgy hat, mint egy vírus, amely ellen nincs orvosság. És azoknak az európaiaknak, akik elgondolkodnak a kontextusról – mint Kolhoff, Jean Nouvel stb. – és Európát ennek ellenére modernnek képzelik el, szinte semmi esélyük sincs többé ezzel a rohammal szemben. Ma Európában minden építész külön-külön dolgozik, az amerikai konkurencia-modell szerint. Az európai építészeknek jobban össze kellene fogniok egymással, és meg kellene fogalmazniuk közös érdekeiket, hogy kulturális ellenoffenzívát indíthassanak. Másként aligha lehet ellenállni az amerikaiak kommerciális és esztétikai nyomásának. *
N.K.: Angliában Károly herceg beavatkozása óta a klasszicizmus felé, a 19. század felé forduló design érvényesül. Németországban – és ez az érdekes – ugyanekkor hasonló kulturális konszenzus alakul ki: A modernekkel szemben, bizonyos értelemben nosztalgikusan, a 19. század városáért szállnak síkra. Olyasmit élünk át, hogy az alkotmányos monarchiák konzervatív ízlése konvergál egy demokratikus, kritikus nyilvánosság elképzeléseivel. Ennek az alapja a modernizálásból való nagy kiábrándulás. Németországban az olyan építészek, mint Hans Kolhoff és mások, akik elkötelezve érzik magukat a modernitás mellett, akik súlyt helyeznek a problémákra és a mélyükre akarnak hatolni, marginalizálódnak, a legjobb értelemben vett kivitelezhetôségi tanulmányokat készítenek, de csak ritkán kivitelezhetnek. Az építést az úgynevezett gyakorlati emberek végzik, mert hiszen minden más csak irodalom. Milyennek kell ma lennie egy várostervnek, ha az nem fordul el iszonyattal a jövôtôl és nem a múlt felé néz, mint Walter Benjamin angyala, hanem elôre fordulva szembenéz a jövôvel?
R.K.:Az egyik legfontosabb kérdés az, helyes-e a Potsdamer Platz, a centrum beépítésével kezdeni. Ez a legfontosabb vállalkozás, és nekem úgy tûnik, elsietett, koraérett dolog ezzel kezdeni. A centrum Berlinben viszonylag jól funkcionál, ezzel szemben a periféria, különösen Kelet-Berliné, például Marzahn, szörnyû állapotban van. Éppen ott lenne szükség sürgôsen újradefiniálásra, abba kellene új lelkületet önteni, ott kellene koncepcionális rehabilitálást végrehajtani. *
N.K.: De hiszen a kijelölt centrum már nem a régi – ma csak attól közép, hogy a két rész ott csatlakozik egymáshoz. Történelmileg két centrum alakult ki – a Kurfürstendamm és a régi történelmi város a kormányzati és a reprezentációs funkciókkal. Ez a polaritás már a húszas években kifejlôdött, nem csak a fal hozta létre. A forradás helyének régi hagyománya van. Mi tulajdonképpen egy város? Mindig csak a történelmi városról kell beszélnünk? Nem kell-e ma a várost a környezettel, a közlekedési struktúrákkal komplex összefüggésben megragadni? Nem kell-e a város fogalmát a régióéval helyettesíteni vagy legalábbis sokkal tágabban felfogni? – A Berlinrôl folyó egész vitában tipikus, hogy csak történelmi kategóriákban gondolkodnak a városról – a periféria például alig jön tekintetbe; mintha a fejekben a régi Nyugat-Berlin élne tovább. Pedig hát Európa új modernizációs fázisba lépett, és az ember egészen új tervezési feladatok elôtt áll. Milyen jelentôsége lehet ebben az összefüggésben Berlinnek a maga nyitottságával, definiálatlanságával? Mit jelenthet ez: Berlin – nyitott város?
R.K.: Berlin lehetôségét éppen az adja, hogy szerepének meghatározása teljesen nyitott. Nagyon félek, hogy ezt az óriási potenciált a centrumról hozott elsietett döntésekkel elvesztegetjük. Európában alapvetô újrastrukturálódás, a modernizálás új, második szakasza megy végbe. Ma még a legfontosabb meghatározó elemek gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. De a geográfia és az infrastrukturális topológia szoros, természetadta kapcsolata most mindinkább kezd feloldódni, teljességgel szintetikus beavatkozások révén. Autópályák, alagutak, nagysebességû vonatok, új médiatechnológiák jönnek létre, a reális idôben áradnak az információk, mesterséges hálók feszülnek ki az országok és a régiók fölé. Mindennek a változásnak az urbanisták és az építészek csak egy szerény részét képviselik, de ez jelentôs dimenzió, mert a legszembeötlôbb. Európának ez a részben öntudatlan, részben tudatos újrafogalmazódása gyaníthatólag ellenôrizhetetlen, és inkább mesterséges természetre hasonlít, mint olyasmire, amit tudatosan mi teremtettünk meg. Ez az akaratunktól független folyamat arra kényszerít, hogy minden fontos hely szerepét és a fejlôdéshez való viszonyát újból meghatározzuk. Új stratégiák fejlôdnek ki és ezek a tájat betû szerinti és képi értelemben teljesen megváltoztatják. – Hogy Berlin elég közel vagy túl távol fekszik-e ennek a folyamatnak a gyújtópontjaitól? Része lesz-e Berlin az új modernizációs folyamatnak? Berlin egyedülálló eset. A legfontosabb az volna, hogy idôt engedjünk a városnak. Berlin azonban olyan, mint egy narkós – Nyugat-Berlinnek mesterséges gazdasága volt és állandó pénzinjekciók tartották életben. Most a pénz heroinjáról áttért a methadonra – arra az ajzószerre, hogy fôváros lesz. De ha a modernizálódó Európát nézzük, még nem tudjuk megmondani, hogy Berlin valóban fontos város lesz-e, vagy sem. Természetesen történelmi-politikai kontextusban Berlin taktikailag jelentôs – de stratégiailag...? A legjobb volna Berlinben egyelôre semmit sem tenni, vagy lassan, nagyon óvatosan elôrehaladni. *
N.K.: Miért nem vették észre Berlinben a modernizálásnak ezt az elmozdulását? A Berlin helyzetérôl szóló legújabb irodalom nagy része inkább történelmi analógiák és a múltat átfestô vágyképek alapján próbálja meghatározni a város jövôbeli szerepét. Pedig hát nézzük csak józanul, mondjuk, a közlekedést. A harmincas és a negyvenes években a vasúti közlekedés csillagalakban sugárzott szét Berlinbôl; 1945-ben Németországban szinte már csak az észak-déli összeköttetések és némi kelet-nyugati összeköttetés maradt meg. A Varsóba, Prágába, Budapestre, Moszkvába irányuló vonalak lezüllöttek. 1991-ben azután meghozták a döntést: Ez a város ismét a centrum lesz, Németország fôvárosa. A centralitás visszaállításának mércéje Európa topológiája volt, az, hogy Berlin középen helyezkedik el. Ezzel szemben Nyugat-Európában új tendencia figyelhetô meg: a policentralizálás, illetve a gazdasági régiókra oszlás.
R.K.: A legintenzívebb modernizálási zónák egy észak-déli sávban összpontosulnak, amely Londontól Turinig ér. Ebben a pompás fejlôdési „banánban" igazi integrációk történnek és hibridek alakulnak ki. Itt Londontól Észak-Franciaországon, Karlsruhén, Strassburgon, Baselen, Észak-Olaszországon át mindenféle transznacionális – német-francia, francia-svájci, olasz-német – kooperációk valósulnak meg a kutatásban, a termelésben és a szolgáltatásban. Minden definíciót revideálnak, és az olyan meghatározásoknak, mint „német" vagy „francia", ott már nincs értelmük. Ezek a régiók ismétcsak kisugároznak, és beszívnak más, szomszédos régiókat is a fejlôdésbe, például Dél-Franciaországot Toulouse-ig. Ugyanez a jelenség játszódik le az USA keleti részén, miután ott a nehézipar elvesztette korábbi központi jelentôségét, és hasonló folyamat zajlik ma Lyon, Toulouse, Limoges körzetében, Genf közelében. Ezekkel a folyamatokkal Berlin egyáltalán nincs kapcsolatban, és ez az izoláltság az ottani történéseket szinte szürreálisnak tünteti fel. Önszuggeráló, majdnem mitikus módon kapaszkodnak bele a németek a közép dominanciájának modelljébe – de kit érdekel ma már, mi az a közép? A közép geometriai definíciója társadalmilag ma már semmit sem mond. Ma percekben, idôegységekben mérik, mi a közép. – A centrum egész fogalmát újra kell tehát definiálni. *
N.K.: Azok a gazdasági folyamatok, amelyeket ez a „banán" behatárol, pillanatnyilag ex negativo zajlanak le az NDK-ban. Az egykori NDK dezindusztrializálódik, minden, ami az Elbától keletre még a 19. századi ipari potenciálból jött létre, eltûnik, és megmarad ez az óriás tér, Berlin – mint egy nagy kastély, amin egy falu uralkodik. Torz szimultaneitás jellemzi Európát: globalizálódás nyugaton, balkanizálódás keleten – és mindkettô lecsapódik Berlin helyzetében és közhangulatában is.
R.K.: Az új fejlôdési térséget kialakító folyamatok nem kormányozhatók. A banánforma egy kissé biztosan módosulni fog, de München térségében; Bajorországon át Csehországba és Morvaországba hatol, Magyarországra vagy az Alpok északi területeire terjed ki. Ebben a helyzetben Berlint fôvárossá nyilvánítani, szuggesztív mûvelet. Bár elméletileg elgondolható, hogy ez lesz az egyik katalitikus esemény, amely a folyamatok irányát megváltoztatja, de ez nagyon valószínûtlen. Berlin valószínûleg Potemkin-város lesz – az elsô ténylegesen felépített város, amely mégis Potemkin-város marad. – Érdekes kategória: megépített Potemkin-városok. *
N.K.: Mi történik, ha felépítik a Potemkin-falut és a Berlinre vonatkozó gazdasági remények nem teljesednek be? Mindenképpen azt jelenti ez, hogy a döntés politikailag téves volt?
R.K.: A politikai döntés érdekes és talán pozitívan is kell értékelni. De senki nem tudja, hogyan lehet megvalósítani. Ezért tûnik nekem olyan fontosnak a várakozás, a kivárás. Párizs mint város kínálja a legérdekesebb összehasonlításokat Berlinnel. Párizsnak van egy centruma és maga is centrális város. Elôvárosok gyûrûje övezi. Kb. 10 millió lakosa közül csak cca 1.6 millió lakik a centrumban, az összes többi a „Banlieu"-ben, az elôvárosokban él. Errôl senki sem beszél; Párizson a centrumot értik, miközben számbeli vagy térbeli szempontból az elôvárosok sokkal fontosabbak. Én dolgoztam Franciaországban, a melun-sénart-i terven. Egy terület megnyitását kellett megtervezni. Csodálatos tájrészrôl volt szó, gyönyörû erdôvel, a Szajnának egy kellemes szakaszával, kis ligetekkel, tisztásokkal. Egy autópálya és egy vasútvonal keresztezte a tájat és elszórtan néhány kisebb falu terült el. Egy város, egy terület valódi megtervezése Nyugat-Európában ma már nem lehetséges, hiszen senkinek nincsenek már meg a szükséges eszközei, hogy a koherenciát biztosítsa. Ezért aztán így gondolkoztunk: Ezt átalakítjuk, és az elsô lépés annak eldöntése, mit akarunk megôrizni és hol nem csinálunk semmit. Ott inkább redukálunk, mint tervezünk. A városnak nem adhatunk alakot úgy, hogy szubsztanciálisan megépítjük, ehelyett egy sor, a már felépített állományt nem érintô beavatkozást hajtunk végre. Üres terek rendszerében kínaiírásjel-féléket helyezünk el, a többit érintetlenül hagyjuk; és minél közelebb kerül a meglévô ahhoz, amit a franciák „merde"-nek neveznek, annál könnyedebben hat a többi terület üressége. Mindenfajta ideológia ellenére, amely szerint módot lehet találni fragmentumok koherens összekapcsolására, ma arra kényszerülünk, hogy koherencia nélküli összképekbôl fragmentumokat hagyjunk kialakulni. A melun-sénart-i eljárás számomra sokatmondó példa arra, mit jelent a „kivárás". Az építészek és a várostervezôk roppant tehetetlensége kapcsolatban áll azzal, hogy nincs pontos leltár, mit tehetünk és mire nem törekedhetünk többé. Ezért teszünk mindig úgy, mintha lennének bizonyos lehetôségeink, jóllehet de facto nem rendelkezünk velük. Például mára elveszett az a lehetôség, hogy háromdimenziós szubsztanciális formában tervezzünk meg egy várost, hogy látványként, modellként szemléljük. Az az idô egyszer s mindenkorra elmúlt. Ma már semmit nem szabhatunk ki, nem határozhatunk meg, csak azokat a folyamatokat szabályozhatjuk, módosíthatjuk, fordíthatjuk egy kissé más irányba, amelyek amúgyis megvannak. Folyamatokat nem gátolhatunk meg és nem adhatunk nekik teljesen más irányt. A tervezô és az építész szerepe három okból üresedett ki ennyire. Az elsô ok a centrum és a centrum jelentôségének gondolatát illetô intellektuális gyengeségünk. A hatvanas és a hetvenes években Európában újra felfedezték a történelmi városközpontot. Fontos újrafelfedezés ez, mert a centrum valóságosan veszélyeztetett species volt. A retrospektív felfedezés azonban prospektív leírássá változott át. Természetesen vannak csodálatos terek, bulvárok és utcák, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mi most, a mai körülmények között csodálatos tereket építhetünk. Azután itt van a politikai gyengeség. A politikusok nemigen rendelkeznek pénzzel, ezért ha építeni akarnak, messzemenôen rá vannak utalva harmadik személyekre. A finanszírozási problémáktól eltekintve is – a politikusok majdnem mindig konszenzuskeresôk és ritkán tûnnek ki merészségükkel és kockázatkészségükkel. Egy további tényezô: a fejlôdô ország figurája. Ezek az immobil társadalmak mindig primitívebben reagálnak; intuitív alapon és lankadatlanul ellenszegülnek minden kísérletnek, hogy az ô terveiket egy programatikus koncepcióba integrálják. Ma már az embernek nem a polgárral, egy város felelôs lakosával van dolga, aki polgár-szerepét a városát szolgáló építményben juttatja kifejezésre. A developer többé nem egy város lakosa; a vándorló tôke, a transznacionális korporációk kutatnak fel mindenfajta befektetési esélyt, profitábilis lehetôséget, szinte már biológiai-ösztönszerû módon, a legvulgárisabb szinten is. Ezek mûködnek Berlinben, azután felfedezik Prágát, már útban vannak Sanghaj, Észak-Kína vagy Afrika felé, és csak az érdekli ôket, hogy kihasználják az alkalmakat. Logikus folyamatok ezek, de sohasem teremtik meg a programatikus munkához szükséges stabilitást. *
N.K.: De szabad-e ilyen egyszerûen feladnunk a centrum eszméjét? Hiszen a centrum nemcsak urbanisztikai objektum. Minden társadalomnak szüksége van bizonyos centralitásra. Ezenkívül a centrum az elképzelt kollektív identitás kivetülési helye is. Társadalmi önmeghatározást reprezentál szimbólumokba sûrített formában. És központi térsége – egy tér vagy egymáshoz kapcsolódó utcák sora – ebben a gondolkodásban sûrített formában a népszuverenitást reprezentálja; ma ráadásul azzal az elvárással, hogy a társadalom demokratizmusát is kifejezze.
R.K.: Az egyesülés után kialakult egy láncreakció, amely a megteremtendô metropolisnak erre a képére fut ki. A hidegháború óta, sôt talán az 1933 óta felgyülemlett frusztrációt vezetik így le. Ezzel szemben én hangsúlyozom: Az, ami jelenleg Berlinben már megvan, a mai metropolis-élet tökéletes reprezentációja. A döntô tévedés Berlinben nyilvánvaló: Azt mondják, a kettéválasztottságnak vége, az utóbbi 40-50 évet figyelmen kívül hagyhatjuk és ismét kezdhetjük annál az idôpontnál, amikor Berlin fôváros volt. Olyan modellhez kötôdnek, amely ma már tarthatatlan. Az értelmiségiek gyenge oldala, hogy a centrum fogalmát és a centrum modifikációit nem megfelelôen fogják fel. Egy új Walter Benjaminra van szükségünk, aki leírja az Alexanderplatz szépségét olyannak, amilyen ma; szükségünk van valakire, akinek van bátorsága kimondani, hogy az Unter den Linden a berlini centrum része, ez lesz a jövôben a nyilvános fellépések tere. A kollektivitás reprezentációjával már az építészeti dekonstruktivizmus is foglalkozott. Ez utóbbi egészen mást jelent, mint a filozófiai terminus. Az építészetben a filozófiai megközelítésnek szinte csak a karikatúrája jelent meg, itt dekonstruktivizmuson mindenekelôtt egyszerûen töredékességet értenek, a derékszög feloldását 87 fokos szöggé, robbanásszerû elrendezéseket, a káoszelmélet igen felületes alkalmazását. Hihetetlenül nagy erôvel támadják manapság a nyilvános tér klasszikus értelmezését, és ebben talán az elektronikus média jár elôl. Úgy tûnik, a fejlôdés sok szférája elsorvasztja a nyilvánosság dimenzióját és ezzel együtt jár a politikum lebecsülése; figyelmünket elterelik a politikáról. De a nyilvánosság terének újra-meghatározása rendkívül fontos feladat. Valószínûleg a centrumnak teátrálisabb, operettszerûbb értelmezést kell adni. A centrum sok szempontból a színház tulajdonságaival kell, hogy rendelkezzék. Ez azonban paradox módon csak akkor lenne lehetséges, ha a belvárosi irodák, minisztériumok vagy vállalati székhelyek „lumpen"-injekcióit távol tartanák onnan és ha csak a reprezentánsok, a „szereplôk", a színészek ill. a reálisan cselekvôk képviseltetnék ott magukat: A „front office"-nak kellene itt képviseltetnie magát, a „fehérgallérosok törzskarának", pl. egy vállalat kihelyezett ôrségeként, csupán negyven gondolkodó fôvel vagy a cég legfontosabb reprezentánsaival, és a többi a peremterületen lévô „back office"-ban mûködne. A centrum természetesen nagy attraktivitással rendelkezik, de a törekvés, hogy ott óriási számban legyenek jelen, minden attraktivitást megöl. De természetesen van még néhány ritkaság, múzeumok, börzék, parlamentek vagy egyetemek, és az ember el tud képzelni valamiféle minôségileg intenzívebbé tett szimbolikus terepet, ahol a reprezentánsok találkoznak. Egyrészrôl tehát arról van szó, hogy jobban akceptáljuk a nyilvános szféra realitását úgy, ahogyan ténylegesen kifejlôdött: Nyilvános tér lehet mindenütt, még ha nem is találjuk mindegyiket szépnek; realisztikusabbnak kell lennünk és kevesebbet kell moralizálnunk. Másrészrôl pedig keresnünk kell az intenzívvé tétel új formáját. Újra kell fogalmaznunk a közösség lehetôségének eszméjét az elektronikus média nyilvánvaló homogenizálásával szemben, a töredékesség gyôzelemre segítése ellen, a nyilvános fórum szükségességének tagadásával szemben. *
N.K.: 1989 után az elsô fázis nálunk a szorongás fázisa volt; felidéztük Berlin képzelt múltbeli jelentôségét, ezen az alapon pedig kiderülhet, hogy az amerikai kommersz építészet rossz helyre jön. Elképzelhetônek tûnik, hogy 1995-96-ban megbukik ez a koncepció. Milyennek kellene lennie az elkövetkezô második urbanisztikai, esztétikai, politikai fázisnak? Egy olyan második fázisnak, amelyik nem sikkasztja el a tényt, hogy Berlin két különbözô társadalom összekapcsolódása; amelyik nem sikkasztja el, hogy a városnak nincs másképp esélye, csak ha Kelet-Európával összefüggésben határozza meg magát; nem sikkasztja el, hogy Berlin a Nyugat elsô városa Keleten?
R.K.: Talán a Potsdamer Platz-ot nem tragédiának kell tekinteni, hanem egy kísérletnek a sok közül. Jóllehet Berlin ma már a világ minden részébôl jövô entellektüelek találkozóhelye – de nagyon védett és izolált értelemben. Mintha cinizmus-tabu vagy realizmus-tabu volna érvényben. Berlinnek virágzó szubvencionált kultúrája van, de a mûviség minden szinten hamis tudattal párosul, az intellektuális miliôben is. Berlinben nemigen található meg például a párizsi, a londoni élet csúfsága és vitalitása. Berlin még mindig olyan hely, ahol az ember idealista módon morális lény lehet. Ennek megvan a jó oldala, de van benne valami hamis is. *
N.K.: Annak, ami a szorongás folytán megkérgesedik és megszilárdul, fel kell törnie. Azt, ami Berlinben a Potsdamer Platz-on történik, vagyis az amerikai kommersz építészet melletti döntést, végeredményben csak pszichoanalitikai fogalmakkal lehet megfogalmazni. Amitôl az ember retteg, a konszern, elképzelhetetlen mértékben tért hódit. Amikor korábban foglalkoztak a konszernekkel, pl. a Kollhoff-féle változatban, rábírhatták ôket, hogy minimális helyfoglalásra tartsanak igényt. Mihelyt azonban a híres berlini ereszcsatorna-magasság és a blokk-struktúra felé fordulnak, a konszernek építményei óriási területet használnak fel. Így végül megkapjuk a legrosszabb amerikai architektúrát, cserélhetô burkolatokat, egyfajta ízléstelen ál-egyiptomi, historizáló designt.
R.K.: Olyan ez, mint egy Prokrusztész-ágy. A „back office"-ok kitelepítésére nem gondolnak, félnek a magasságtól. A magasságiszony miatt, a modern megoldástól való félelem miatt a beruházó nagyobb területek beépítésére kényszerül. Így a konszernek gigantikus „lábnyomokat" hagynak maguk után a városban. Nem foglalkozunk alaposan és idejében a konszern, a korporáció törekvésével, úgy tekintjük, mint azt az idegen világot, amely a 19. század módján gondolkodik, jóllehet annak sohasem kellett ilyen feladatokkal foglalkoznia. Blokképítést óhajtunk, és egyszerre csak egy konszern 15 blokkot foglal el – ezzel pedig minden a visszájára fordul. Szélsôséges amerikanizálás; Amerika minden hátránya az elônyei nélkül – ez lesz az így értelmezett Európából. *
N.K.: Úgy teszünk, mint Don Quichote, megrohanjuk a szélmalmokat, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni ôket. Így a legszörnyûbb álmok valósággá válnak.
R.K.: Engem érdekelnek az amerikai tapasztalatok végeredményei. A „culture of congestion" fogalmával megpróbáltam ezt kifejezni. Ma már nincs világos különbség a privát és a nyilvános tér között. Az elôzôleg említett helyzetre bizonyos mértékig az egyszerû koncentráció ad feleletet. A rendkívül nagy koncentráció magától létrehozza a valódi helyettesítôt, a klasszikus nyilvános tér alternatíváit. A modernizálás egész folyamata alatt értelmetlenség a kontextualizmus követelménye. Meg kell találnunk a módját, hogy igen nagy tömegben nagy épületeket tervezzünk, amelyek mindegyike önmagában is rendkívüli méretû; el kell fogadnunk, hogy ilyen méretek Európában sohasem voltak, akkor sem, ha bekalkuláljuk a környezô tájakat, és ezért a kontextusról nekünk másfajta vitát kell lefolytatnunk. Amíg ez a döntô diskurzus nem bontakozik ki, nem jutunk tovább. *
N.K.: Milyen jelentôségük van az ön számára az esztétikai nézôpontoknak? Írásaiban olykor az építészeti konstellációk költészetérôl beszél... Mit kell ma értenünk egy város csúfságán vagy szépségén?
R.K.: Az egyedi esztétikai rendszer eszméjérôl le kell mondanunk. Olyan észlelésformákat kell kifejlesztenünk, hogy képesek legyünk különbözô rendszereken keresztül látni a szépséget. Prága vagy Párizs központjának szépségére bizonyára mindenki fogékony, de képesnek kell lennünk arra is, hogy szépnek lássunk vadabb, esetlegesebb, újszerûbb komplexumokat is. Egy olyan amerikai városban, mint pl. Atlanta – ez a város a modernitás széles kiterjedésû, alacsony építésû eredeti formáinak és magas épületek alkalmi csoportjainak keveréke; inkább régió, mint város – egészen sajátos fajta szépséget élhet át az ember. A város kiterjedése és technikai berendezése új városteret hoz létre. A belváros mintegy szétrobbant, ezer szilánkra tört, amelyek egy ôserdôben vannak szétszórva. Ennek a városnak a struktúrája formátlan, ritkán tûnik fel egy utcahálózat ortogonális formája. Alapjában véve ennek a városnak a formája egy utcákból álló kereszt, amelynek elágazásait kör alakú autópálya köti össze egymással. A fôútvonalak mentén kibontakozik egy modern városi táj újszerû szépsége, az érintetlen természet és gigantikus építmények bizarr kombinációja. Néhány magasépület – modern és posztmodern stílusú – koegzisztenciájának szépsége a húszas és a harmincas évek szürrealizmusának szépségét idézi, annak szépségét, amikor egy esernyô véletlenül találkozik egy varrógéppel a boncasztalon. Számomra a berlini Alexanderplatz úgy, ahogy van, a TV-torony lábazatával, a tér elôtti ürességgel, esztétikai minôséget közvetít; meglehet, tragikus esztétikát. Tele van történelemmel, és majdnem bûn városrészeket elítélni azáltal, hogy az ember visszautasítja ezeket a még létezô, zavarba ejtô és nagyon komplex esztétikai érzületeket. Ugyanez érvényes Berlin sok más helyére is. Még Marzahn is nagyon szép ebben a tragikus értelemben. Nem arról van szó, hogy ezeket az esztétikai minôségeket pozitívan értékeljük, hogy egyszerûen elfogadjuk ôket, hanem arról, hogy az embernek velük kell dolgoznia és meg kell találnia a velük együttélésnek azt a módját, amely nemcsak elvetésükön alapszik. Az Alexanderplatz-ot vagy Marzahnt a város legitim részeiként kell elfogadni, éppúgy, mint a város más részeit is.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a kövtekezõ címre:
lettre@c3.hu