A pszichoanalízis historiográfiája az elfojtások és az elfojtások tudatossá tételének története. A mélylélektani történetírás középpontjában a mai napig Ernest Jones brit pszichoanalitikus rövidített formában magyarul is megjelent SIGMUND FREUD ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA címû munkája áll. Freud "félhivatalos" életrajzában a szerzõ nem kevés érdeme mellett évtizedekre megszabta, hogy mi az, ami a pszichoanalitikus történetírásban elfojtásra érdemes. Könyve freudi személyiségközpontúságával együtt járt a pszichoanalitikus mozgalmiság és a specifikusan osztrák, bécsi légkör viszonylagos elhanyagolása, a pszichoanalitikus disszidensek (Adler, Jung, Stekel, Reich, bizonyos fokig Ferenczi Sándor) háttérbe szorítása és mindannak figyelmen kívül hagyása, ami nem kapcsolódott a mélylélektani mozgalom fõ színtereihez (vagyis Ausztriához, Németországhoz, Nagy-Britanniához és az Egyesült Államokhoz; Budapest mint Ferenczi Sándor mûködésének színtere nem kapta meg Jonestól a fõ színtér pozícióját).
Évtizedekig tartott, mire a pszichoanalitikus történetírás úgy-ahogy egyenjogúsította magát a jonesi teljesítmény súlya alól. Oroszországgal és a Szovjetunióval kapcsolatban a tudományos közvélemény azon a felületes és alapjában hamis véleményen volt, hogy sokat ígérõ kezdetek után a bolsevikok szétzúzták a pszichoanalitikus tevékenység kereteit, így az orosz-szovjet pszichoanalízis nem vált jelentõs ágává a nemzetközi mélylélektannak. Ami a részleteket illeti, az érdeklõdés csak a nyolcvanas években élénkült meg; de a szerzõk akkor is utaltak a források tanulmányozásának nehézségeire.
Alekszandr Etkind 1994-ben megjelent, regényszerûen érdekes, de esszéisztikus stílusban megírt és most magyarra lefordított könyve revelatív munka. Természetesen a Szovjetunió szétbomlásának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy megszülethessék ez azonban nem kisebbíti a szerzõ érdemét. Kiderül belõle, hogy az orosz pszichoanalízis kezdeteiben sokkal jelentõsebb, kora szellemi életére nagyobb hatást gyakorló volt, mint ahogy évtizedeken keresztül hittük. Ami pedig a bolsevizmus és a pszichoanalízis kapcsolatát illeti, az is bonyolultabban alakult, mint gondoltuk volna. A harmincas évektõl kezdõdõ szembenállás elfedi, hogy a tízes-húszas években komoly szimbiózis létezett: a pszichoanalízist az 1917-ben hatalomra jutott kommunista rezsim egy bõ évtizedig támogatta és segítette.
Etkind váltogatja a fejezeteket: egy személyiségközpontú részt egy a nagyobb közösséggel foglalkozó fejezet követ. Az elõbbiek hõsei az orosz birodalomban született Lou Andreas-Salomé (Nietzsche, Rilke és Freud közeli barátja), Szergej Pankejev (a farkasember, Freud betege), Sabina Spielrein (Carl Gustav Jung szeretõje, a halálösztön tulajdonképpeni felfedezõje), Lev Trockij (az orosz pszichoanalízis gyámolítója) és William Bullitt (moszkvai amerikai nagykövet, Freud szerzõtársa).
A század elején Oroszország élénk kapcsolatban állt Nyugat-Európával, az orosz szellemi elit tagjai magától értetõdõen utazgattak Oroszország és Bécs, Zürich, Párizs között. Freud hatásának útját Nietzsche egyengette: a hétköznapi élet megvetése, az emberi természet átalakításának vágya ahogy Etkind bebizonyítja az orosz értelmiség sajátja volt. Mindez persze a pszichoanalízis félreértéséhez és eltorzításához vezetett; ugyanakkor meggyõzõk azok a párhuzamosságok, amelyeket Etkind az orosz modernizmus (elsõsorban a szimbolizmus) és a mélylélektan között felmutat.
Ez magyarázza a pszichoanalízis iránti bolsevik rokonszenvet is. (Bizonyára sok olvasót meghökkent Etkindnek az az állítása, hogy nem kevés bolsevik értelmiségi Nietzschétõl jutott el Freudig.) Alapvetõen Lev Trockij támogatta az orosz mélylélektant, de rokonszenve széles körû támogatásra talált. A moszkvai pszichoanalitikus gyermekotthon növendékei között ott volt Sztálin fia, Vaszilij is. Úgy tûnik, hogy a szovjet-orosz pszichoanalízis letûnésének egyik, bár korántsem egyetlen oka Trockij veresége volt.
A másik fontos tényezõ a tudattalan fogalma iránti egyre jobban felerõsödõ hivatalos gyanakvás lehetett. A bolsevizmus hosszú távon képtelen volt elviselni, hogy az emberi személyiségnek létezik egy nehezen vagy egyáltalán nem ellenõrizhetõ, tudattalan része is. Ezt Sztálin a nyelvtudományról szóló késõi tanulmányában ahogy Etkind utal rá meg is erõsítette. "Bármilyen gondolatok születnek is az ember fejében, és bármikor születnek is írta Sztálin -, csak és kizárólag nyelvi anyagban képesek létezni, nyelvi terminusok és kifejezések alapzatán. Nyelvi anyagtól szabad, meztelen gondolatok [...] nem léteznek." Az ambivalencia azonban sokáig megmaradt: erre utal a mélylélektan hatása Ejzenstejn sztálinista filmjeire, mindenekelõtt a RETTEGETT IVÁN-ra, amelyet Etkind zseniálisan feltár (a gyermekkori trauma mint a késõbbi kegyetlenség kórokozó tényezõje; a tömeg erotikája).
A pszichoanalízis iránti bolsevik ambivalencia tükrözõdik Max Eitingon életútjában és tevékenységében. Eitingon nevét régóta ismerték mindazok, akik a mélylélektan történetével foglalkoztak. A német orvos Freud közeli hívének és barátjának számított, tagja volt a pszichoanalitikus mozgalom tevékenységét irányító titkos bizottságnak. Mint egy Szovjet-Oroszországból behozott nemes szõrmékkel kereskedõ vállalkozás társtulajdonosa, anyagilag támogatta Freudot és a pszichoanalitikus mozgalmat. Palesztinába menekült a nácik elõl, és ott is halt meg.
A nyolcvanas években merült fel és erõsödött meg a gyanúja annak, hogy Max Eitingon szovjet ügynökként tevékenykedett. Testvére, Leonyid a szovjet titkosszolgálat több titkos (és piszkos) hadmûveletét irányította, és ezekbe öccsét is bevonta. A szõrmevállalkozás szovjet-orosz titkosszolgálati fedõszervezet lehetett. Max Eitingonnak része volt Jevgenyij Miller tábornoknak, a fehéremigráció kiemelkedõ figurájának elrablásában. "Nincs olyan elmélet szögezi le Etkind -, amely segíthetne abban, hogy megértsük, miként tudta az a Max Eitingon, aki szerette Freudot és az viszonozta érzelmeit, aki a pszichoanalízis bonyolult tudományában sikereket ért el, aki mindig az elõtérben volt, s akit kifinomult és jól nevelt emberek vettek körül miként tudta lelkében összeegyeztetni az egymással annyira összeegyeztethetetlen motívumokat."
Sabina Spielrein története nem kevésbé izgalmas. A gazdag rosztovi zsidó kereskedõcsaládból származó lány Svájcban tanult, és Zürichben kezelõorvosa, Carl Gustav Jung szeretõje lett. Ez a kapcsolat Freud és Jung viszonyában is döntõ szerepet játszott. Késõbb Spielrein Bécsben megismerkedett Freuddal, és része lett a halálösztön felfedezésében. Azután visszatért Oroszországba, egy ideig a szovjet-orosz pszichoanalitikai mozgalomban tevékenykedett, de megkeseredve hamarosan visszavonult szülõvárosába. Élete egyhangú nélkülözésben telt, iskolaorvosként mûködött. Bátyját letartóztatták és kivégezték. Amikor a németek elfoglalták a várost, Sabina nem menekült el elõlük; két lányával együtt a zsinagóga falánál lõtték agyon. Ezt Etkind a halálösztönnel hozza összefüggésbe; úgy véli, Sabina Spielrein emiatt nem tudta elképzelni, hogy a németek árthatnának neki egyszerûen nem hitt a szovjet propagandának.
Mihail Bulgakov neve természetesen ismertebb, mint Sabina Spielreiné, de a pszichoanalízis és a bulgakovi oeuvre közötti kapcsolat feltárása Etkind komoly érdeme. Az összekötõ kapocs William Bullitt moszkvai amerikai nagykövet, akire a pszichoanalízis komoly hatást gyakorolt, aki közös könyvet írt Freuddal, és aki Bulgakovot is jól ismerte. A MESTER ÉS MARGARITA létrejötte és tartalma elképzelhetetlen Bullitt személye nélkül, "a sátán báljának" példaképét az amerikai nagykövetségen rendezett látványos fogadás szolgáltatta. A regény pszichológiai háttere pedig ahogyan Etkind meggyõzõen bebizonyítja elképzelhetetlen a pszichoanalízis sokszorosan átszûrt, finom befolyása nélkül.
A MESTER ÉS MARGARITA azonban már a harmincas években jött létre, amikor a pszichoanalízis szitokszóvá vált a Szovjetunióban és a kommunista mozgalomban. Otto Juljevics Smidt, a korai szovjet pszichoanalízis kulcsfigurája óvatosan, de határozottan visszavonult a sarkkutatáshoz és a NAGY SZOVJET ENCIKLOPÉDIA szerkesztéséhez; a korábban pszichoanalitikus beállítottságú Alekszandr Lurija hazugságvizsgáló gépet próbált bütykölni Andrej Visinszkijnek, a nagy perek ügyészének; a mélylélektan hatását mutató, hosszú ideig befolyásos pedológiát párthatározat ítélte el.
Etkind nem tárja fel a pszichoanalízisellenes
filozófiai irodalom részleteit (pedig errõl szívesen
olvastunk volna többet is), AZ ÉRTELMISÉG ELLENÁLLÁSA
címû fejezetben azonban részletesen szót ejt
Bahtyin pszichoanalíziskritikájáról (Etkind
értelmezésében a kor egyetlen színvonalas mélylélektan-bírálatáról,
amelyet a pszichoanalízissel folytatott dialógusnak minõsít),
valamint Ejzenstejn és Zoscsenko némileg rejtett, de határozott
ragaszkodásáról a mélylélektanhoz. Úgy
véli, hogy a súlyosan neurotikus Zoscsenko hûséges
maradt a pszichoanalízishez, és évtizedeken át
folytatott önanalízise megóvta attól, hogy összeroppanjon,
amikor Zsdanov 1946-ban megsemmisítõ támadást
intézett ellene és Anna Ahmatova ellen.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu