Hahner Péter PhD disszertációjából készült könyve magán viseli mindazokat a jegyeket, amelyek felbukkanására az elmúlt években folytatott kutatói és elõadói, tanulmányírói, szöveggondozói, fordítói munkájának ismerõi számíthattak. Az amerikai és francia forradalom témáiban született ismeretterjesztõ és tudományos igényû cikkek szerzõje, a francia forradalom enciklopédiájának öszszeállítója, Philippe Buonarroti és Charles Beard szövegeinek gondozója, Tocqueville híres ancien régime-jének és Fran‡ois Furet ma már nem kevésbé híres revizionista mûvének fordítója e felsorolás persze nem a teljesség igényével született jól felépített s kitérõkkel a megfelelõ helyen megszakított gondolatmenetet tár az olvasó elé. A kötet kiérleltsége sejteti, hogy többéves töprengés gyümölcsével állunk szemben; túlnyomórészt alaposan dokumentált és meggyõzõ érvekkel alátámasztott mondanivalójának megértését segíti a szerzõ egyenletes, színes elõadásmódja, iróniája, mely ezúttal kevésbé provokatív, mint amikor hazai és nemzetközi konferenciák résztvevõinek kedélyét borzolta de talán annál hatékonyabb.
Hahner narratívája fegyelmezetten megmarad a címben kijelölt határok között legfontosabb általános kritikai megjegyzésem, hogy talán túlságosan is így tesz, amikor döntõen Jefferson és a franciák, illetve Franciaország viszonyára koncentrál az értekezésben. Nyilvánvaló persze az elkalandozás veszélye, s Hahner dicséretesen kerüli azt. De mintha Jefferson, az amerikai republikanizmus kulcsfigurája mellett kissé elsikkadna Jefferson, a brit republikánus hagyomány letéteményese. Tágabb értelemben az eszmetörténeti kontextus megalkotásához hozzátartozna, hogy a szerzõ alaposabban ágyazza Jeffersont általában az angolszász politikai gondolkodás, így a korabeli brit közéleti vita hátterébe. A JEFFERSON ÉS A FRANCIA FORRADALOM témaválasztás ennek nem mond ellent sõt, hiszen Jefferson figurájának egyik fõ érdekessége a brit hagyománnyal a maga sajátos módján szakító két forradalom közötti összekötõ kapocsként játszott szerepe. A gondolatmenet medrének e talán túlságos leszûkítése nyilvánul meg a bibliográfia hangsúlyaiban, amelyben a konkrétan Jeffersonra, illetve a francia forradalomra vonatkozó mûvek mellõl hiányoznak a politikai, eszmetörténeti összefüggések megvilágításához szükséges munkák.
A könyv bevezetésében és 1. részében Hahner meggyõzõen legitimálja témaválasztását, s mutatja be egyrészt azt, hogy Jefferson és a francia forradalom viszonyát a szakirodalom valóban meglepõen elhanyagolta, másrészt a Jefferson politikai nézeteinek megítélésében uralkodó sematizmusokat. Kettõs hipotézise "a forradalom tükrében Jeffersont ismerhetjük meg jobban, Jefferson írásainak tükrében pedig a forradalmi tudat sajátosságait" (10.) ugyan kissé triviálisan cseng; szerencsére elemzései e közhelyet valós tartalommal töltik meg, amennyiben sokoldalúan állítanak egy jeles történelmi személyiséget példaként az "aki nincs velünk, az ellenünk van" forradalmárok (és ellenforradalmárok) által kedvelt dichotómiájának cáfolatául. Ha Jefferson nem jakobinus, akkor konzervatív, s megfordítva nyilvánvalóan ez a téveszme motoszkál minden olyan pályakép mögött, mely Jeffersont konzervatívként vagy jakobinusként igyekszik bemutatni. Hahner voltaképpeni hipotézise nem az elõbbi közhely, hanem az, hogy a francia forradalom korában lehetett s volt is mérsékelt republikánus álláspont, melynek képviselõje mindaddig reálpolitikusi szkepszist táplál saját eszméinek radikális összetevõivel szemben, amíg a másodszor is megtapasztalt forradalom lelkesítõ hatása ideiglenesen és továbbra is korlátok között fel nem oldja e kételyt, s felszínre nem hozza felvilágosult elõítéleteit, hogy aztán ismét felülkerekedjenek meggyõzõdésének józan, pragmatikus elemei, mihelyt észleli a forradalmi hatalom alapvetõen monolitikus természetét, mely teljes mértékben idegen eredeti republikanizmusától.
Jefferson ebbõl a szempontból valóban paradigmatikus figura, s már az elsõ részben remekül szolgálja ennek bemutatását például a Mirabeau-val való párhuzam (21.). Helyenként úgy érzem, a szerzõ saját álláspontja kidomborításának kedvéért mintha karikírozná az általa vitatott nézetet. Közkeletû például Jefferson kapcsán a vérrel öntözött szabadságfa híres képérõl megemlékezni, de valóban bevett nézet, hogy kiáll az önmagáért való politikai erõszak mellett? (24. kk.) Hasonló természetû probléma, hogy a fõ mondanivaló elõkészítése során olyan megállapítások is elhangzanak, melyeket sarkítottnak érzek. "1789 nem is állt olyan messze 1793-tól" (126.) van, aki vitatná, mindenesetre Norman Hampson (nemcsak az értekezésben hivatkozott, a 2000-ben is megjelent tanulmánya, hanem sokkal bõvebben kifejtve PRELUDE TO TERROR címû könyve) és mások nyomán ezzel a mondattal ma már többen egyetértenének. Ám az Alkotmányozó Nemzetgyûlés "maximális eredményekre és univerzális megoldásokra törekvõ politikusairól" (14.) beszélni 1789-ben értetlenséget szült volna, legalábbis erre vall például a mérsékelt közvélemény körében Edmund Burke állásfoglalása által keltett megdöbbenés.
Ezeknél a leegyszerûsítéseknél lényegesen fontosabb az említett eszmetörténeti vonatkozások kissé felületes taglalása. Az 1. rész JEFFERSON, A JAKOBINUS? és JEFFERSON, A KONZERVATÍV? címet viselõ fejezeteit követõ összefoglalásban Hahner úgy vélekedik, hogy "[a] felvilágosodás és a liberalizmus mellett a republikanizmus fogalma nyújthat segítséget Jefferson gondolkodásmódjának megközelítéséhez" (36.). Nos, e három fogalom közül az elsõ viszonylag problémamentes: minden valamirevaló XVIII. századi szellemi teljesítmény hátterében természetesen ott áll, s a lehetséges felvilágosult idiómák közül Jefferson esetében, mint Hahner kiemeli, valóban az ember nevelhetõségével kapcsolatos optimizmus dominált. A középsõ Jefferson öregkorában van születõfélben, akkortájt, amikor kezd megmutatkozni a különbség azok között, akik a francia forradalmat (mielõbb) szeretnék lezárni (õket neveznék, de inkább csak valamivel még késõbb, liberálisnak), illetve akik szeretnék meg nem történtté tenni (õk lesznek a konzervatívok). Sommásnak, némileg anakronisztikusnak, de legalábbis árnyalandónak találom tehát azt a beállítást, hogy "liberális meggyõzõdése meghatározta a francia forradalomhoz fûzõdõ viszonyát", ez ugyanis azt feltételezi, hogy e meggyõzõdés a francia forradalom idejére kialakult, ami ebben a formában nem állja, nem állhatja meg a helyét még akkor sem, ha Jeffersont, akár számtalan korábbi szerzõ és közszereplõ megnyilatkozásait természetesen lehet és olykor szemléletes is XIX. századi liberálisok gondolatai mellé állítani. De a liberális élményanyag és fogalomtár nem áll maradéktalanul Jefferson rendelkezésére, ellentétben azzal, amit Hahner harmadikként említ és tárgyal, holott a valóságban az õ és amerikai elõdei és kortársai számára a politika elsõdleges, domináns nyelvezetét alkotta: a republikanizmussal. Egy rövid, hivatkozások nélküli bekezdés (36-37.) foglalja össze a mindannyiuk kútfõjéül szolgáló XVII-XVIII. századi brit republikánus hagyományt (melynek az amerikai téma szempontjából életbevágóan fontos aspektusairól nem sokat mond, ha azt mondjuk, "hangsúlyai változtak"), pedig van olyan vélemény, mely szerint ebbõl merítkezett "az alapító atyák egyedülálló szellemi és kulturális homogenitása" "nem mintha minden amerikai e hagyományon nõtt volna föl, de nem volt alternatív hagyomány, amelyen föl lehetett nõni" (John Pocock: THE MACHIAVELLIAN MOMENT. Princeton University Press, 1975. 507.). Egy még rövidebb, ugyancsak hivatkozások nélküli bekezdés szól Jeffersonnak e hagyományhoz való viszonyáról. A kettõ között. James Huston nyomán Hahner mint "az arisztokrácia politikai gazdaságtanáról" szól az amerikai republikanizmusról. Huston fontos tanulmánya ugyan a tulajdon "méltányos" elosztásának republikánus igényére s ennek háttereként a munkaérték-elméletbõl kiinduló gazdasági tanításokra koncentrál, de õ sem kerülheti meg a hivatkozást azokra a munkákra, amelyek megkezdték a humanista erénytan republikánus rendszerré alakulásának és angolszász adaptációjának felgöngyölítését (Caroline Robbins, John Pocock), elhelyezését az amerikai forradalom "ideológiai gyökerei" között (Bernard Bailyn), sõt ezt a tradíciót konkrétan kapcsolatba hozták a jeffersoni republikanizmus kialakulásával (Lance Banning), s az amerikai republikanizmust mint a XVIII. századi angliai radikális whig állásponttal rokon eszmerendszert veti össze a forradalmak korában körvonalazódó francia párjával (Patrice Higonnet).
Félreértés ne essék: nem "névsorolvasást" kérek számon, hanem olyan eszmetörténeti kontextus vázlatát hiányolom, melynek fényében például Jefferson 29. oldalon idézett mondatai (a nép nem képes a kormányzásra, csak a felsõbb osztályok kormányzói tehetségének felismerésére és az ennek alapján megválasztott kormányzók felügyeletére) nem "demokratikus meggyõzõdésének korlátjaként" tûnnének fel, melyek "alaposan eltávolítják õt a rousseau-i közvetlen demokráciától". (Õszintén szólva éppen Hahner Péter tollából meglepõ, hogy a rousseau-i demokrácia valamiféle etalon, amelytõl az "eltérés" egyúttal "korlátot" jelentene...) Megítélésem szerint a dolog egyszerûen nem a demokráciáról szól, hanem a stabilan kiegyensúlyozott respublikáról, amely a Hahner által zárójelben ráadásul megemlített James Harrington nevével fémjelzett angol republikánus hagyományhoz kapcsolható. Harrington valóban szinte szó szerint ezt a receptet ajánlotta "halhatatlan köztársasága" számára OCEANA (1656) címû mûvében, s tõle származik (persze klasszikus és humanista szerzõket közvetítve) a XVII-XVIII. századi brit republikanizmus megannyi más kliséje is a polgárok erényének megõrzésében kulcsszerepet betöltõ hivatali körforgásról, a birtokkoncentrációt megakadályozó agrártörvényrõl stb. Ezen a ponton motiválatlannak érzem Rousseau belekeverését a történetbe.
A legalábbis Harringtonig visszanyúló szorosabb kapcsolatteremtés nem az eszmetörténeti családfarajzolás öncélú törekvését szolgálná, ha meggondoljuk, hogy a harringtoni eszméket nemcsak a whig oligarchiát az 1720-as években támadó republikánusok (másképpen "igazi whigek" "Cato", azaz John Trenchard és Thomas Gordon) tûzték zászlajukra, hanem vállalták (miközben emberjogi érvekkel jócskán kiegészítették) a forradalmak korának olyan alakjai is, akikkel Jefferson pályája, éppen a két forradalom kapcsán, szoros szellemi és érdekközösségben fejlõdött. A brit ancien régime legfõbb korabeli angliai kritikusai közül Richard Price szórványos s Thomas Paine valamivel gyakoribb bevonása az értekezés látószögébe semmiképpen sem billenti helyre a republikanizmus történeti vonatkozásainak mérleghiányát, jóllehet Hahner gondolatmenete kínálna alkalmat arra, hogy szilárdabban ágyazza Jefferson gondolkodását a tradíció keretei közé: hõse "önkormányzatról" vallott felfogásának összefoglalásakor (36.), vagy akkor, amikor Jefferson párizsi tartózkodásának apropójából felveti a kifinomult luxus és az erkölcsös egyszerûség problémáját (38-39.). Végül, ha már a liberalizmusról szó esett, még ebben a részben, tehát a Jefferson körüli republikánus szellemi holdudvar bemutatásánál alkalom nyílt volna annak tisztázására, hogy bizony az amerikai forradalom és alkotmány körüli viták során is mindkét (illetve valamennyi) fél okfejtése továbbra is e republikanizmus medrében marad: az antiföderalisták republikánus szellemû kritikájával szemben a föderalisták Montesquieu és mások, a hagyományos republikanizmust illetõ kritikájára támaszkodva belülrõl értelmezik újra a republikanizmust, és szó sincs arról, hogy liberalizmust fabrikálnának. Mindennek pedig az lett volna a jelentõsége, hogy bevezetett volna egy kitérõt a francia forradalmat amerikai republikánus, ezen belül föderalista részrõl illetõ bírálatra. John Adams 1790-ben publikálta DISCOURSES ON DAVILA címû esszésorozatát (ÉRTEKEZÉSEK DAVILÁRÓL egy XVII. századi olasz szerzõnek a francia vallásháborúkról szóló mûve kapcsán a francia forradalomról szólva), melyre Jefferson sajátosan reagált: 1791 nyarán azzal üdvözölte Paine AZ EMBER JOGAI címû munkájának amerikai kiadását, hogy bizony szükség van rá az újonnan megjelent "politikai eretnekségekkel" szemben értve ezalatt Adams általa monarchistának minõsített nézeteit. (THE ESSENTIAL JEFFERSON. Szerk.: Albert Ford. New York, Collier Books, 1963. 303-304.) Minderre meglett volna a lehetõség és a teljesség kedvéért a szükség is a kötet vége felé, ott, ahol (számomra, talán tematikai elfogultságom miatt kissé szûkszavúan) Hahner Jeffersonnak a Burke-Paine-vitával kapcsolatos attitûdjérõl szól. Megítélésem szerint sem Jefferson eredetisége, sem a dolgozat egységessége nem szenvedett volna csorbát, ha a szerzõ több figyelmet szentel e szervesen ide tartozó témának.
A tárgy efféle elszigetelésének jelei és következményei itt-ott a könyv gerincét képezõ fejezetekben a Jeffersonnak a francia forradalomban játszott szerepét tárgyaló második és a forradalom Jefferson gondolkodására gyakorolt hatását taglaló harmadik részben is megmutatkoznak, itt azonban bõségesen kárpótolnak a lendületes elemzések, melyek jól szolgálják a fentebb összefoglalt alapkoncepció kidomborítását. Élvezettel olvastam Jefferson az "elõforradalomhoz" való viszonyának bemutatását a "revizionista" történetírás tükrében. Figyelemre méltó, hogy Jefferson szerint a franciák számára az angol rendszer utánzása a lehetséges optimum (55., majd 65.); itt ismét úgy érzem, többrétûvé válna az elemzés, ha kiterjedne a korabeli brit kommentátorokkal való kézenfekvõ összevetésre. S Jefferson forradalomfogalma (62.) kapcsán jegyezzük meg: miközben a kérdéses mondatok megfogalmazásának idõpontjában még valóban az õ felfogása az elterjedt (a forradalom mint felülrõl irányított alkotmányos átalakulás), Simon-Nicolas-Henri Linguet Annales politiques címû lapjában 1777-ben már körvonalazódott a forradalom mint a társadalom válságos állapotában, történelmi sorsfordulón bekövetkezõ erõszakos változás fogalma is.
Az értekezés lendülete nem törik meg az "elõforradalomról" a "nagy napokra" áttérve sem. Plasztikus képet kapunk arról, hogyan alkalmazza Jefferson a bizonyos mértékû erõszaknak a köz üdvével való összeegyeztethetõségérõl vallott eszméit a francia forradalom kibontakozásának megfigyelõjeként. Színes epizódok a Mirabeau-Necker-affér, a Palloy és Latude kapcsán elbeszélt anekdoták stb. sora tarkítja annak bemutatását, hogy Jefferson hogyan ringatja magát a kezdeti lépések idején "a forradalomnak (viszonylag békésen) vége" illúzióba (68.); hogyan õrzi meg optimizmusát akkor is, amikor ezzel az illúzióval a Bastille ostroma utáni napokban leszámol (75.); s hogyan vezeti el az események sodra odáig, hogy az amerikai forradalomra visszavetítve is elfogadja a történelem tiszta lappal való újrakezdésének gondolatát, és ellenségképeket kreálva maga is a "forradalmi pszichózis" tüneteit produkálja (100-102.).
Ezt az ívet indokoltan szakítja meg a dolgozat szerkezetének egyetlen nagyobb kitérõje, hogy a jognyilatkozatok problémája kapcsán a legendás Jefferson-La Fayette viszonyt érdemének megfelelõen tárgyalja. Itt a két személy és pálya érdekes összehasonlításán kívül különösen kiemelném a szerzõ mértéktartását. Tárgya iránti nyilvánvaló és jó értelemben vett elfogultsága ellenére, a kontrollanyag okos mozgatásával Hahner elutasítja azt az ismert nézetet, hogy "Jeffersonnak La Fayette személyén és tervezetein keresztül igen nagy befolyása volt a világtörténelem egyik leghíresebb jognyilatkozatának megfogalmazására" (93. k.). Igaz, elõbb a hasonlóságokra céloz (88.), de nem túl meggyõzõen: az "elidegeníthetetlen" jelzõt aligha csak e két személy alkalmazta a jogok bizonyos körére, s La Fayette kifejezése, a "jólét keresése" még akkor sem feltétlenül konkrétan a FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT-nak a "boldogság keresését" alapvetõ jogként deklaráló bekezdését idézi, ha az utóbbit (happiness) ez esetben inkább boldogulásnak kellene fordítani.
A forradalom Jeffersonra gyakorolt hatását tárgyaló 3. rész egészében véve szellemesen és szemléletesen mutatja be, miként cserélõdnek fel átmenetileg a fõhõs gondolkodásának prioritásai: önmagával vitatkozva korábban pragmatikus énje rendre felülkerekedett az álmodozón, most a forradalom "rendkívüli élménye... felszínre hozta személyiségének radikális, anarchista, utópista vonásait" (123.). A rész végére érve valóban úgy érezhetjük s itt az eredeti "hipotézist" idézem -, hogy a forradalom tükrében többet tudtunk meg Jeffersonról, ahogy a józan Jefferson metamorfózisának fényében több megértéssel viseltethetünk a forradalmárok magatartása iránt is. (126.) Ami a holtak és a meg nem születettek tulajdonra és egyebekre vonatkozó jogainak és autoritásának semmissé nyilvánítását illeti (117. kk.), a forráskezelés itt kételyeket ébreszt bennem. Thomas Paine ilyen értelmû mondatai 1791-ben valóban egészen konkrétan Burke-nek riposztoznak. Nem vagyok meggyõzõdve róla, hogy érdemes arra célozni, netán Jefferson hatását tükröznék: a Jefferson és Paine közötti szoros kapcsolat ellenére nem biztos, hogy kettejük között a probléma ebben a formában felmerült az elõbbi híres mondatai nem voltak publikusak, s nem az utóbbihoz intézett dokumentumokban találhatók.
A kötetet záró 4. rész TÁVOLODVA A FORRADALOMTÓL a korábbiaknál szikárabb, bár itt is akadnak kiemelkedõen sikeresen exponált részkérdések, így a francia forradalom problémájának a Jefferson-Hamilton konfliktusban való megelevenedése (129. kk.). Talán a forrásanyag természete okozza, hogy ez a fejezet fragmentált, epizódszerû: hazai elfoglaltságai, kötelezettségei nyilvánvalóan megnehezítették Jefferson számára, hogy folyamatosan lépést tartson az eseményekkel. Ezt elfogadva is maradnak olyan kérdések az olvasóban, melyek lényegesek a dolgozat koncepciója szempontjából. Itt lenne a helye az Adams forradalomkritikájával folytatott, már említett polémia bemutatásának (akár egyfajta "republikánus háromszög" felrajzolásának formájában: míg Jefferson a monarchizmussal való kacérkodást, Hamilton a föderalizmus diszkreditálását vetette Adams szemére). S ha Jefferson mindössze olyan kurtán reflektált a Burke TÖPRENGÉSEK-je által a csatorna mindkét partján elindított, majd attól elszakadó forradalomvita fõbb írásaira és alakulására, ahogyan olvashatjuk (129.), akkor vajon mennyiben állja meg a helyét az a benyomásunk, mely szerint a forradalom élete végéig meghatározó élménye volt? De tekintsük mindezeket olyan, a további kutatást ösztönzõ kérdéseknek, melyek minden értékes könyv kötelezõ penzumához tartoznak. Hahner Péter új kötete az eszmetörténeti kontextusteremtéssel kapcsolatban megfogalmazott hiányérzetem ellenére eredeti forrásfeltáráson alapuló és egy eredeti koncepció mellett következetesen érvelõ, igen értékes munka. Gördülékeny stílusa miatt akár egyvégtében elolvasható, így használati értékébõl nem von le, hogy a kiadói szerkesztõ a tartalomjegyzékbe elmulasztotta belefoglalni a részek és fejezetek oldalszámait...
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu