Németh G. Béla

KÜZDELEM EGY HITELES MAGATARTÁSÉRT

Pap Károly: Azarel
Múlt és Jövõ, 1998. 264 oldal, 1360 Ft

1. A két háború közti idõszak egyik legjava ígérete az elbeszélõ próza, a novella, kivált a regény területén Pap Károly volt. S nemcsak ígérete, hanem jelentõs mértékben beteljesítése is. Regényei, elbeszélései egy olyan kérdéskört, egy olyan réteget, egy olyan közelítés- és elõadásmódot hoztak a század hazai irodalmába, amely munkássága tragikus megszakadása ellenére iniciálója lehet ma is annak a keresésnek, amelyet a filozófia, a szociológia, az esztétika is újra meg újra kutat, de legjobban, legérzékletesebben alighanem az elbeszélõ mûvészet hozhat közel, ragadhat meg.

Ma kicsit megfeledkeztünk munkáiról, többnyire csak a kötelezõ tiszteletadás és részvét hangján szólunk róla, s besoroljuk a rasszista borzalom nagy áldozatai, amaz idõszak literatúrájának tragikus veszteségei közé. Mindenik igaz, de azt a saját egyedi tulajdont, amelyet õ hozott létre, s ami tán legjava értékét is jelenti, nem ragadja meg ez a jellemzés kellõképp.

A Múlt és Jövõ folyóirat kiadója a közelmúltban három regényét bocsátotta közre: a MEGSZABADÍTOTTÁL A HALÁLTÓL-t, az AZAREL-t s A NYOLCADIK STÁCIÓ-t. Közülük, jóllehet sok tekintetben összefüggnek, kiegészítik egymást, alighanem a középsõ, az AZAREL a legjelentõsebb.

2. Pap családjának, környezetének szellemi-lelki miliõje, indító hatása egyaránt fontos regényei mindenikében, az AZAREL-ben pedig különösen.

Apja rabbi Sopronban, a régi, majd az új zsinagógában. Nem szokás kellõen regionális szempontokat érvényesíteni a zsidóság szellemiségét, lelkiségét illetõen a magyar történetírásban, pedig kevés az olyan ország, amelyben ezek olyannyira érvényesültek volna, mint a mi régi országunkban. Sopron kétnyelvû és háromvallású város. Kolbenheyer evangélikus lelkész a múlt században Aranyt, Petõfit fordított itt németre, s Hebbelt, Heinét magyarra. Az Esterházyaknak s a Széchenyieknek palotája van itt, de nem különül el, nem üt ki a város egészébõl. A Stornók, a városkép XIX. századi alakítói, magyarul s németül beszélõ olasz elõdök származékai. A régi zsinagóga is történeti természetességgel illeszkedik a városba, s az új sem üt ki, noha a századvég s a századkezdet ízlését mutatja.

Ez a dunántúli, kivált nyugat-dunántúli zsidóság többségében Sziléziából, Csehországból, Ausztriából jött. Nem jiddist, hanem németet beszélt, s e korban már irodalmi magyart is. Ami nem jelenti, hogy nem volt ortodox ága is, jóllehet többsége a neológokhoz tartozott. Viszont az elkülönülés köztük éppen mert történeti múltú és távú volt, sokkal inkább megmutatkozott szertartás és életvitel tekintetében, mint a keletrõl bevándoroltak, kivált kisvidékiek közt, ahol alighanem inkább asszimilációs s vele rituális fokozatokról, mint teologikus, morálértelmezési különbségekrõl beszélhetünk.

De miért fontos mindez? Majd még megvádolnak, hogy a taine-i pozitivizmushoz térek vissza, ahelyett, hogy azt figyelném, körkörös, füzéres, lineáris, kihagyásos, variációsan ismétlõs, perszonális, objektivista, dologiasan fabulatív vagy szcienciásan objektivista elõadású-e.

Ám tegyék. Ami a köz-, azaz az igazi olvasót érdekli, az a következõ: valóban csak a zsidóság sorsáról, világáról, belsõ szellemi-lelki alakulásáról, illeszkedésérõl van-e itt s elsõsorban szó? Vagy - mint egyes írásokban olvasható - ennek a folyamatnak révén alapvetõ emberi létkérdésekrõl az elõbbiek keretében s hozzájuk kapcsolódva? S ha igen, melyek ezek?

3. Pap írásai iránt a kornak nem a zsidóságból jött írói szinte nagyobb érdeklõdést és méltánylást mutattak, mint a felekezetéhez származásuknál vagy hitüknél fogva ragaszkodók. Móricz, Schöpflin, Illyés, Illés Endre, Semjén Gyula s nem utolsósorban Németh László nagy elismeréssel és várakozással szóltak róla. Mondhatnánk, nagyobbal még a Nyugat világához tartozó hittársainál is, tán még Komlós Aladárnál is. A Cionista Szövetség pedig egyenesen a saját bûnvádi tárgyalása alá vonta, s marasztalta el keményen, jóllehet a Szövetségen belül derekas védõi is akadtak. A legtömörebben s a lényeget is jól megfogva tán az Erdélyi Helikonban Vita Zsigmond írt róla. Németh László ezúttal találóan szólt, bár kicsit bõbeszédûen és a problémákat - szokása szerint - a maga munkásságának kérdéseivel vegyítve. De hát ez nagyon is érthetõ ily íróról, ily mûrõl szólván.

4. Voltaképp nem az asszimilációs folyamat érdekli itt elsõsorban az írót, hanem az annak folyamán megmutatkozó s feleletre váró világnézeti, létszemléleti kérdések. Közelebbrõl, sõt egészen pontosan az, mint tárultak föl e folyamat révén és következtében olyan erkölcsi, magatartási, szociális és individuális tekintetben egyaránt fontos, kikerülhetetlen kérdések, melyek a bölcselettõl s azon belül a társadalmi és individuális ontológiától egyaránt választ várnak, követelnek.

A zsidóság két e korbeli, itteni vallási (vallásetikai) fölfogás- és magatartásfajtája találkozik s ütközik több árnyalati válfajban ebben a regényben. Sõt nemcsak az övék, hanem azé a keresztény társadalomé is, amelynek keretében ez a kétféle magatartás megvalósul s küzd egymással e korban.

5. Németh László, aki igen mélyen érdeklõdött Pap írásai iránt, némi szubjektív hevületû módon arról szólt, hogy ez a regény végül is a történelemben folyvást keresett s a vallások által (a zsidóké által is ígért, de a szerintük még el nem jött) Krisztus emberségében megtestesített erkölcsi-szociális típus megtalálásáért, sõt önmagunkban történõ megvalósításáért küzd.

S itt belép a kor ateizmusának kérdése. Pap - korábban marxista - most nem mellette szól, amikor bírál és leleplez, hanem a kor zsidó és keresztény érzelgõs-patetikus, a társadalmi s egyedi bûnöket kegyesen megbocsátó, szentimentálisan hazug istenkép ellen. S a mellett az igazságot és igazságosságot megtestesítõ istenkép mellett, amelyet mint legmélyebb vágyat a lelkében hord.

6. Hiteles-e mindez egy még nem is tízéves gyermek, Azarel sorsán, viselkedésén keresztül ábrázolva? Hiszen a gyermeklélek változó világát ábrázolni a legnehezebb vállalások egyike. Gottfried Keller FALUSI RÓMEÓ-ját méltatói, például Babits, ezért, ennek ragyogó megoldásáért tartják a világirodalom egyik remeklésének.

Az ortodox nagyapa, aki már-már ószövetségi, sivatagi remeteként él, idõjárást, szûkös, egyhangú étkezést tûrve, bõrsátrában, a fiától elkövetelt egyik unokájával, Azarellel egész nap egyhangúan ismételve Jahve szigorú törvényeinek üdvözítõ parancsolatait és mulasztásukért járó büntetéseit. A törvényeket meghamisították, a fenyegetéseket semmibe vették, szerinte, az elvilágiasodottak.

Halálával azonban visszavehetik a fiút, akinek lelkében mindez - félve is tõle, kapaszkodva is beléje - megrögzõdött, a városi, a polgárrá lett rabbinus apa családjába. Ott elõször is az önzõ kényelembe, a jólétet és tekintélyt mutogató magatartásba, a képmutatástól sem ment, a közvetlen környezet és a szélesebb társadalom iránt egyaránt hazug viselkedésbe ütközik. A polgári helyezkedés, a bûn- és hibatakargatás szokásaiba. S mindennek igazolására - mintegy az Isten parancsolta szeretet és az erénybõl következõ kötelesség fedõneve alatt - az Istennek tetszõ, az erényes, a vallásos magatartás folytonos hangsúlyozása a fõ érv. Testvérei esetében éppúgy, mint szülei viszonyában, és apja s egyházközsége viszonylatában is.

Ez a folytonos és hazug hivatkozás az istenes magatartásra, ez lázítja föl a családba visszakerült gyereket. Szüleit, kivált apját viszont éppen a gyerek folytonos ellenálló, "akadékoskodó", sõt "vallástalan" kérdezõsködése a "Jó-isten" tulajdonságai s a család állítólag "neki tetszõ" viselkedésmódjai iránt. Verésre, büntetésre, már-már gyûlölködésre kerül sor. S az iskola, a tanítók még tovább erõsítik az ellentmondás érzetét a "Jóisten" és az általuk mutatott magatartás között. Végül is a gyerek megszökik hazulról.

Egy keresztény pékmester s mások enni s menedéket adnak neki, s a keresztény templomban is valaminõ megnyugvást keres. Aztán ott is leleplezõdik a "Jóisten" és a hívõk viselkedése közti föloldhatatlan ellentét. Amit aztán a gyerek - apját leleplezve-kompromittálva - hittestvérei elõtt is hangosan, sírva kimond.

Betegen hazaviszik. Nehéz gyógyulás, majd szidalom, keserûség. Elhatározza, hogy ellenáll: megfázik s meghal. De teste nem bírja, nem hagyja végbevinni elhatározását. Fölépül, s ezután ellenállása a hallgatás, a hallgató, a megvetõ eltûrés.

7. Az említett esztétikai kérdés itt rejlik. Vajon egy kicsi iskolás gyerek érezheti-e, teheti-e mindezt, bármi ösztönösen is? Jellemzõ, hogy a róla szóló írásokban a fiú életkorát más-másképp gondolják. Schöpflin majdnem tízig emeli évei számát, nyilván a hitel érdekében. S Vita Zsigmond is érzékeli ezt a nehéz kérdést. Ámde a fiút féltudatos, ösztönalapú, megérzésjellegû vágyaival, érvelésével joggal veszi hitelesnek.

S voltaképp itt lép be az a kérdés, amit Németh László feszegetett. Pap már túl van a kommunista világmagyarázat és világmegváltás ama hitén, amiért egykor börtönt is viselt. De nincs túl - mint ahogy igazi író s igazi ember nem is lehet túl - a kétségen, a kérdezésen. Az abszolút hatalmú, az abszolút jóságú és a mindig megbocsátó s az abszolút tökéleteset teremtõ Isten lehetne csak a válasz. Ám van-e ilyen? S ha van, megmutatja-e magát s erejét?

8. A regény fajtája az úgynevezett nevelõdési regény egyik, éles ellentétek segítségével rendkívül szûkített, tömörített fajtája. Nem stílusában, nem elõadásában, hanem céljában rokona Goethe s Keller híres regényének, drámai ellentétezéssel, fordulatokkal szûkített s tömörített párja. A nevelõdés itt az egyén oly önnevelését vallván igazi lehetõségül, mely a társadalom mindennemû hazugságán, kegyesen és kegyetlenen egyaránt túllép.

Ami a regény egyedi újdonságát illeti, az nem elsõsorban történetmozgatásában jelenik meg. E tekintetben nem sokban, nem lényegesen tér el a hagyományos, kronologikus idõvezetéstõl. Igazi sajátszerûségét az atmoszferikusság szerepének roppant, a cselekménymenetet fölerõsítõ, meghatározó szerepe kölcsönzi. Ez az elsõ részben egy pillanatra ki nem hagyó, szellemi szabadságot, lelki pihenést nem engedõ messianisztikus fanatizmus. A másodikban ellenkezõleg: egy kiüresedett, ám társadalmilag bevett és így sikert vagy legalább elfogadottságot biztosító, konszenzusos formalitásokra szûkülõ viselkedés, vallásos látszatú, küllemû szellemiség. Az elsõ kielégülést, üdvözülési reményt ad az öregnek, a második társadalmi helyezettséget biztosít az apának és családjának. A gyereket az elõbbi Isten-képe borzongással tölti el. A másiké üres verbalizmusával ugyan kiszabadítja ebbõl, de nyomasztja tartalmatlanságával és álságával. Szembefordítja véglegesen apjával, s elidegeníti testvéreitõl és anyjától. A hallgatás hideg, magányos némaságába zárja. Vagyis az a hamis, az az üres "jóistenkép", amelyrõl Németh László szól, béklyózza elviselhetetlen magányba.

Mondottuk, szinte az egész kortárs irodalom - joggal - igen sokat, még az AZAREL-nél is többet várt Pap Károlytól, ámde az évek elégsége a háború, a hitleri borzalom következtében nem adatott meg neki, irodalmunk szomorú veszteségére.
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu


C3 SCRIPTA: www.c3.hu/scripta