Ez a történet egy perrõl szól; harcokról és viszontagságokról szól; fogságról, szabadulásról, kétségekrõl és gyanújelekrõl szól; pusztulásról, újjáépítésrõl, fondorlatokról, egymásnak és önmaguknak ellentmondó vallomásokról, a régi Magyarország átalakulásáról, még inkább elenyészésérõl szól; szabadságról és rendrõl, még inkább e kettõ ellentétérõl, leginkább azonban egyiknek hiányáról, másiknak züllésérõl szól; az emberi hatalom megosztottságáról, a hatalomba kerített táj szétszaggatottságáról, a kimerült idõ töréseirõl szól; arról szól, hogy sok vermet ás nekünk a sors, de a legmélyebbet saját szívünkben ássa.
Szatmár vármegye fõispánja, báró Károlyi Sándor 1697. szeptember elején érkezett Bécsbe. Miután megtudta, hogy Kollonich bíboros, akinek levelét a városkapuban is felmutatta, és ennek következtében nemcsak hogy pénzt nem kívántak tõle, de tisztelettudóan meg is hajoltak a pecséttel megerõsített okmány elõtt a kapuõrök, az események feltorlódása miatt egyelõre nem tudja õt fogadni: ekkor elküldte szolgáját, vigye a lovakat és a szekereket a poggyásszal együtt a Hollóhoz címzett fogadóba, ott foglaljon szállást, ebédre pedig rendeljen csirkehúst. Gyalogszerrel indult a magyar kancellária felé, amely akkoriban a Minoriták terén volt, egy erõsen megrongálódott, keskeny épületben. Tizennégy év telt el az ostrom óta; idõközben a város nagyjából kiheverte a rombolást, s ha a megrázkódtatást nem heverte is ki, a csillapíthatatlan hullámokban újra meg újra feltörõ rémület egyre zavarbaejtõbb módon keveredett a feledéssel. Ebbõl viszont a városba látogató idegen vajmi keveset észlelhetett. Annál szembeötlõbbek voltak az építkezések és az átfogó területrendezés. A várfalak körül a harcokban kigyulladt külvárosi házsorokat nem engedték újjáépíteni, sõt még ami állt belõlük, azt is lebontották, és elhordták a törmeléket; az így keletkezett öt-hatszáz lépésnyi széles, jól áttekinthetõ és egyöntetû puskatûzzel végigsöpörhetõ területsáv mögött viszont, mint esõ után a gomba, úgy bújtak ki a földbõl néhány esztendõ alatt az új külvárosok, hátukat nekivetve a történetünk idején javában épülõ külsõ sáncvonalnak, amely azonban hét évvel késõbb, 1704-ben teljes biztonságot fog nyújtani a környéken portyázó kuruc csapatok elõl. A Bécs környékét lángba borító kurucok vezére történetesen ugyanaz a Károlyi Sándor lesz, aki most, egyéb céljai mellett, azért érkezett ide, hogy számot adjon az uralkodó iránti rendíthetetlen hûségérõl; ám ezt csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg.
Még látványosabbak voltak a paloták és úrilakok, amelyek ezekben az években kezdtek épülni, s amelyek miatt ma is barokk városként emlegetik Bécset az útikönyvek. Az úgynevezett "régi Bécs" akkoriban volt vadonatúj vagy éppen alakulófélben levõ; ha száz vagy százharminc évvel ezelõtt írta volna valaki ezt a történetet, minden bizonnyal szép asszonyhoz hasonlította volna a várost, aki megérdemelt nyugalmához jutva kényelembe helyezkedik, és nekilát a szépségápolás fáradsággal járó, figyelmet követelõ, mégis önfeledt és hálás mûveleteinek. Ha a Schwarzenberg-kastély körül pompázó hatalmas parkra gondolunk, amely három villamosmegállónyi hosszúságban húzódik a Károly tér és a Déli pályaudvar között (mellesleg ugyanezt a távolságot kell képzelnünk a belsõ várfal és a külsõ sáncvonal közé), vagy ha felidézzük a második világháborúban elpusztult Harrach-palotának a Szent Szövetség megkötése után felparcellázott legendás hírû díszkertjét, amely nemcsak a szemet gyönyörködtette, hanem el is látta zöldséggel és gyümölccsel a közeli Szent Marx külvárost, és amelynek helyén a Zierer téren két vasbeton légvédelmi bunker magasodik a játszótér hintái, valamint a biedermeier polgárházak fölé: akkor óhatatlanul suhogó zöld selyem báli ruha jut eszünkbe, amelynek uszálya meglibben a fölfelé szálló meleg levegõben. A belvárosi házak még élénksárga zsindelyfedele divatos vendéghajra emlékeztet, hiszen a régi háztetõket az ostrom alatt, nehogy tüzet fogjanak, le kellett szedni mindenütt; és az utcai falak sarkán virító új kváderkövek, amelyek nagyobbik része Fertõrákosról, kisebbik része a gumpoldskircheni kõbányából származik, tekinthetõk szépségflastromoknak.
Nem csodáljuk tehát, hogy Károlyi Sándor egy kicsit eltévedt, és csak többszöri próbálkozásra találta meg az utat a Grabentõl a Minoriták teréhez; kérdezõsködni pedig nem volt kedve, mert szégyellte, hogy a bécsiek nagy része nem tud latinul. Azt sem csodálhatjuk, hogy az ostrom óta eltelt másfél évtized alatt, noha a becsapódó török ágyúgolyók és bombák nyomait Bécsben szinte mindenütt eltüntették már, éppen a magyar kancellária rendbehozatalára nem jutott idõ, sem pedig pénz.
A kancellária kapujában elõször küldöncnek nézték, és nem akarták beengedni. "Ha viszont úr vagy kérdezték tõle utóbb -, miért jössz ide szolga nélkül, egy szál magadban?" Bebocsátani azonban ekkor sem akarták. Elmagyarázták neki, hogy Kollonich bíboros levelével menjen Kollonich bíboroshoz, aki történetünk idején esztergomi érsek volt, ám elfoglaltságai miatt ideje legnagyobb részét Bécsben töltötte; itt azzal semmi keresnivalója. Azt is elmagyarázták, de már ezt az egyre hangosabb szóváltás hallatán elõsietõ Joannes Domány kancelláriai titkár mondta Károlyi Sándornak, aki addigra, noha nem volt hirtelen haragú ember, már éppen kardot rántott, hogy: a kancellár, pontosabban Mattyasovszky László, a kancellári tisztséget ideiglenesen betöltõ nyitrai püspök jelenleg rosszul érzi magát, és ezért nem tartózkodik a Minoriták terén. De még ha nem érezné rosszul magát, a fõispán úr pillanatnyilag akkor sem találkozhatna vele, mert akkor a kancellár a haditanács ülésén venne részt, ahol ezekben az órákban a törökök újabb elõrenyomulása miatt kialakuló vészhelyzet vitattatik meg, és ahol a kancellárnak mint a nádor után következõ legmagasabb magyar közjogi méltóságnak szent kötelessége megjelenni; csakhogy Mattyasovszky püspök úr mégsem jelent meg a haditanács ülésén, annyira rosszul érzi magát, s így magától értetõdik, hogy a kancellárián sincs jelen.
Mondott azonban Joannes Domány egyebet is. Azt a bizonyos félreértést igen könnyen tisztázni lehet. Nincs olyan ember, akinek ne volnának rosszakarói. Az, hogy Károlyi uram tavaly kikeletkor, barkaszentelés harmadnapján a nagykárolyi kastélyból ebrúdon kidobatott egy Gallensperg nevû kapitányt, felfogható áprilisi tréfának, már amennyiben jóhiszemûek vagyunk a kapitánnyal szemben, aki, õszintén szólva, megérdemelt volna jóval súlyosabb szégyenvallást is. Abból pedig, hogy a Gallensperggel együtt érkezõ muskétásokat Károlyi uram lefegyvereztette, megkötöztette, majd Börvely határában leboríttatta õket Ebhendi Gyurka mészárosmester taligájáról, s hogy ezt követõen Károlyi uram hitelt érdemlõ tanúk elõtt kettészakasztotta a szatmári parancsnok egzekúciós levelét, és a kurva anyját emlegette Auersperg ezredesnek, aki Gallensperget Nagykárolyba küldte volt: mindebbõl még nem következik, hogy Károlyi uram egy húron pendül a kurucokkal, még kevésbé, hogy egy követ fúj velük. Sõt inkább úgy áll a dolog, hogy Károlyi uramnak tökéletesen igaza van: az eset részletekbe menõ tisztázást nyert a szepesi kamarához kirendelt ítélõmesteri vándorbizottság elõtt, úgyhogy a parancsnok úr, de azért az anyját nem kellene szidni, végül is írásban kért bocsánatot, amelynek egy másolata kellõ idõben eljutott hozzánk.
Azért ember, ha ártatlan legyen is, mindazonáltal az ellene tett hamis vádat ne hallgassa el, de ne is mentegetõddzék, mert aki mentegetõdzik, egyszersmind vádolja is magát; hanem igyekezzék megtudni, kik terjesztenek róla rágalmakat, s rágalmazóit hazudtolja vagy akár mocskolja meg, hogy ezáltal õ maga tiszta maradjon. Ezt mint jóakarója mondom kegyelmednek, de nehogy rám hivatkozzék, mert úgyis le fogom tagadni.
Ezzel Joannes Domány becsukta a kaput Szatmár vármegye fõispánja elõtt.
Amibõl Károlyi Sándor megértette, hogy rosszul áll ugyan a szénája, de azért még nincs veszve minden. Megértett olyan dolgokat, amiket egyébként is tudott, és amiknek tudását nemcsak az anyatejjel szívta magába, hanem õseitõl hetedíziglen örökölte is. Megértette például, hogy aki hallgat, az kiabál; aki minden gyanú fölött áll, az maga is meg van gyõzõdve bûnösségérõl és más efféléket. Nem utolsósorban azt is megértette, hogy õeminenciája Mattyasovszky László, akivel egyéb okokból is beszélnie kellett volna, kancellár is, meg nem is. Megpróbálta elképzelni, bár nem áldotta meg az Isten valami nagy képzelõerõvel, amint a magyar kancellárt, aki egyrészt kancellár, másrészt mégsem az, ugyanúgy nem engedik be a haditanácsba, ahogy a kancelláriára sem engedik be õt, Károlyi Sándort, aki pedig a királyi hatalmat képviseli az egyik legnagyobb magyar vármegye nemességével és persze a föld népével szemben. Itt, Bécsben, úgy látszik, senkit nem engednek be sehová. Ettõl a felismeréstõl megnyugodott, sõt némileg meg is vigasztalódott. Visszadugta hüvelyébe kardját, és elment ebédelni.
Ami az ebédet illeti, sikerülhetett volna jobban is. A fogadósnak nem volt csirkéje (mint aztán kiderült, az egész városban nem lehetett csirkét kapni), azzal pedig tisztában volt a Kos Miska nevû szolga, máskülönben jóravaló, derék legény, hogy gazdája nem örülne a libasültnek, mert abból otthon jobbat kap, és egy krajcárjába sem kerül; halat viszont mégsem rendelhet, hiszen úgyis lehet böjtölni pénteken. Beletelt egy idõbe, mire mindezt elmagyarázta a fogadósnak, nem is egyszer, hanem harmadszorra már torkaszakadtából ordítva, hátha úgy érthetõbb. A fogadós kérdezett valamit, aztán sokat beszélt; de már ezzel Kos Miska sem törõdött, mert nem szerette, ha okoskodik a német. Annyit értett az egészbõl, hogy báránycímer lesz káposztás lével, s azt rendben levõnek találta. A báránycímert az úr még a mostani változó állapotjában is jókedvvel eszi, még ha moslék módon készítik is azt Bécsben; és legalább a felét meg fogja hagyni neki, mármint Miskának, mert három vagy négy napja nem valami nagyétkû. Szegény urat reggelente kileli a hideg.
Ám Kos Miska alighanem félreértett valamit. A fogadósnak esze ágában sem volt báránygerincet készíteni. Szüret ideje lévén, elõször erjedõfélben levõ, csípõs mustot hozott, amelyet a bécsiek, színétõl függõen, vagy "vörös zúgónak", vagy "tollfehérnek", magyarul fédervájsznak hívtak, ugyanúgy, mint a szabólegények a fehér síkport, amibõl adódott is nagy berúgás a szabómûhelyek tájékán. Károlyi Sándor, aki még jókedvében volt a nyitrai püspök állítólagos rosszulléte miatt, egy kicsit eltréfálkozott szolgájával. Mondta neki: "Mifka, igyál muftot!" Õ maga vágta rá az ilyenkor szokásos választ, amelyet csak azért nem írunk ide azok kedvéért, akik nem ismerik, mert mindjárt el is ment a jókedve. A fogadós másodjára hideg kocsonyát hozott, amelynek dermedt felszínébõl hosszában félbevágott répák törtek a magasba (jó hideg lehet a pincéje, vagy talán jégverem is van az udvar végében), és úgy derengett elõ egy felismerhetõ disznófül, hogy Károlyi Sándornak egy pillanatig az volt az érzése: itt még a kocsonya is hallgatózik. Pedig hát ügyet sem vetett rá senki.
Talán éppen ez volt a baj.
Vagy talán az, hogy harmadszor is elõkerült a fogadós; és akkor Szatmár vármegye fõispánja huszonnyolc éves korában végre megtudta, mi az, hogy pluncen. Hát az bizony hurka volt, jó vastag véres hurka. Az vette el végképp a jókedvét Károlyi Sándornak. Nem mintha nem szerette volna a véres hurkát. Ellenkezõleg, abból még félholtan is tudott volna enni, nemhogy most, amikor csupán a szokásos módon gyengélkedett. Csakhogy érzett valami furcsát az elsõ falatokban; úgy is mondhatnánk, feltámadt benne egy bizonyos határozott gyanú. Mégpedig az, hogy a bél nem lett rendesen kimosva. Hiába bizonygatta Kubitzky György, aki a megbeszélt idõre a fogadóba érkezett, és Linczenbólth Vilmossal együtt odatelepedett az asztalhoz, hogy: nem disznószar herseg a nagyságos úr fogai közt, hanem pörkölt gyöngykása, amit Bécsben a hurkatöltelékbe szokás keverni, Károlyi Sándor csak legyintett, és azt mondta, hogy: odahaza még a lakodalmas kutya is jobbat eszik ennél. Nemhiába emlegette a lakodalmas kutyát: minden lelkierejére szüksége lett volna, hogy végig ne okádja az asztalt.
Az igazság az, hogy amikor Bécs felé menet Pozsonyban egy hétig idõzött gróf Koháry Farkasnál, aki szegrõl-végrõl rokona volt, és az elvárható szívélyességgel fogadta, bár nyíltan éreztette vele a köztük fennálló rangbeli és vagyoni különbséget, ráadásul, mértéktelen életû, szívós ember lévén, minden este asztal alá itta fiatal atyafiát: tehát az igazság az, hogy Károlyi Sándor egy kicsit elrontotta a gyomrát Pozsonyban, ezért szeretett volna csirkehúst ebédelni. Hiszen egy kisebbfajta nagyúr mégsem élhet borban áztatott piskótán, ahogy azt egyszer a kassai medikus, Drabik Sámuel, a prófétálásai miatt kivégzett Drabik János testvéröccse tanácsolta, sem ciberén vagy fõtt kásán: hencegjen a paraszt, hogy egészséges a gyomra.
A Kaplony nemzetségbeli Károlyiak joggal számították magukat a legrégibb magyar úri családok közé; ám történetünk idején a Koháry család összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt. Nemcsak Felsõ-, hanem Alsó-Magyarországon, a Garamtól nyugatra fekvõ vármegyékben is voltak birtokaik; Pozsonyban házuk volt, amely palotának is beillett volna, legalábbis azok szemében, akik még nem látták Bécset, ahová viszont a Koháryak gyakran átjártak, és ahol korántsem érezték magukat annyira idegenül, mint az északkeleti országrészbõl idevergõdõ kisebb-nagyobb magyar urak. Túlzás volna azt állítani, hogy minél nyugatibb vármegyében éltek, minél gyakrabban mutatkoztak Bécsben vagy az országgyûléstõl független alkalmakkor Pozsonyban, annál inkább megbízott bennük az udvar; csakhogy a török idõkben, fõleg a vasvári béke után, amikor Érsekújvár (s vele az Ipoly, illetve a Duna mentén haladó fontos országút) is török kézre került, leginkább azonban a Thököly-féle zendülés évei során az északkeleti határszélrõl, Ungból, Beregbõl, Szatmárból még eljutni sem volt könnyû az udvar közelébe, nemhogy eljuttatni az uralkodó iránti hûség bizonyítékait. Arról nem is beszélve, hogy ezen az ingatag vidéken, amely mindig is készen állt vagy az elpártolásra, vagy a lázadásra, valamivel nehezebb volt hûségesnek lenni az uralkodóhoz, mint Pozsonyban vagy Nagyszombaton; arról sem beszélve, hogy a hûség mibenléte csaknem annyira bizonytalanná vált, mint az értelme, s ennél bizonytalanabb már csak a jutalma volt. Legalábbis ezúttal nem beszélve, mert egyébként lesz még errõl szó. Most elég annyit mondanunk, hogy Koháry Farkas nemcsak azért nézte le fiatal rokonát, mert az kevesebb vagyonnal és élettapasztalattal rendelkezett, mint õ, hanem azért is, mert elhagyatott vidékrõl, elvadult nép közül jött. A család legidõsebb férfi tagja, Koháry István országbíró már azt sem nézte jó szemmel, hogy húga, Koháry Judit egy Ung megyei nemeshez, Barkóczy Györgyhöz ment feleségül. Mivel azonban sem az országbírónak, sem öccsének nem született gyermeke, ezért elkerülhetetlennek látszott, hogy a Koháryak vagyona leányágon öröklõdjék tovább; de már azt, hogy húguk egyetlen gyermeke, Barkóczy Krisztina a történetünkben szereplõ Károlyi Sándorral házasodik össze, több okból is felháborítónak találták. A võlegény nemcsak gyengének és tökéletlennek látszott, nemcsak fiatalabb volt a kelleténél (a menyegzõ idején, történetünk elõtt mintegy tíz évvel még nem is volt nagykorú; külön engedély kellett), nemcsak szegény volt, szinte már ágrólszakadt (legalábbis a Koháryak szemében), hanem apjának, Károlyi Lászlónak sem tudták megbocsátani állítólagos kétszínûségét.
Hogy Károlyi László, aki halálát érezve közeledni, gyorsan átruháztatta fõispáni méltóságát legkisebbik (akkor még alig tizenhét esztendõs) fiára, s még éppen tetõ alá tudta hozni a házasságot a Barkóczy leánnyal, de már a lakodalom idején súlyos beteg volt, olyannyira, hogy a nagykárolyi kastély vásártér felé esõ tornyában akkor kellett feladni rá az utolsó kenetet, amikor a kastély udvarán kezdõdött a menyasszonytánc; hogy tehát Károlyi László annak idején kénytelen volt behódolni Thökölynek, az tény. Ám az is tény, hogy a Thököly által összehívott kassai gyûlésen nem volt hajlandó személyesen megjelenni, hanem csupán Szegedy Pál nevû követe által képviseltette magát, és e követnek a fõhatalom jogfolytonosságát kellett hangsúlyoznia, valamint a kurucdúlások ellen tiltakoznia. (Bátor ember lehetett, ha ezt valóban el merte mondani a nekibõszült kurucok elõtt.)
Károlyi Lászlót az említett kassai gyûlés után két évvel, 1685-ben bizalmas kihallgatáson fogadta a király, és e kétségkívül sorsdöntõ beszélgetés minden addigi gyanút letörölt a szatmári fõispán homlokáról. Mivel pedig "nemcsak példamutatóan hûségesnek bizonyult" (így szól az uralkodói okmány), "hanem az országot háborgató viszontagságokban súlyos áldozatokat is hozott", amennyiben jószágai feldúlattak, és az uralkodóért vívott harcok során három fia közül elveszítette a két idõsebbiket, ezért kárpótlásul már 1687-ben megkapta a Caraffa által kivégeztetett Keczer Menyhért füzéri uradalmát, valamint az elszökött Szuhay Mátyás tokaji szõlõskertjét. Néhány évtized alatt a leghatalmasabb mágnások közé küzdhette volna fel magát, ha közben el nem járt volna fölötte az idõ: alighogy belekóstolt az uralkodói kegybe, az elsõ adomány birtokbavétele után egy évvel meghalt.
Koháry István (késõbbi országbíró, akkor még Hont vármegye fõispánja), aki Thököly bevonulásakor széket hozatott, leült a gyõztes mellé, s azt mondta, hogy õ bizony tót királyt, török pribéket, kuruc kutyát nem szolgál, s akit ezért Thököly bezáratott a regéci várba, amely regéci vár (de ezt csak a rend kedvéért jegyezzük meg) véletlenül éppen a füzéri uradalommal volt szomszédos, és ahol Koháry unalmas rabságában hasonlóan unalmas költeményeket írt, azonkívül, mint azt a regéci börtönõr nem mulasztotta el jelenteni Thökölynek, "Simigy fuvaros feleségét szeretgette olasz módon": Koháry a késõbbiekben szintén szemet vetett a füzéri uradalomra, és nagyon fájlalta, hogy nem õ kapta meg. De hiszen több is veszett Mohácsnál. A regéci börtönõrrõl egy késõbbi (valamelyest bennünket is érdeklõ) esemény kapcsán szokás megemlékezni: Tokay Ferencnek hívták. Õ engedte be Koháry zárkájába Simigy fuvaros feleségét, õ gondoskodott borról és pecsenyérõl, õ hunyt szemet a titkos jelekkel írt levelezés fölött, és egyéb szívességeket is tett a rab úrnak: például a kassai gyûlés elõtti hetekben segített elõkészíteni szökését.
Igazán nem rajta múlt, hogy a próbálkozás kudarcot vallott. Gyalázatos rágalom, hogy a kötél, amelyen Koháry megpróbált leereszkedni, azért szakadt le, mert be volt vagdosva. Nem mintha nem lett volna bevagdosva, de csak azért, hogy a javakorabeli, potrohos férfi könnyebben tudjon fogódzkodni belé, nem pedig azért, hogy leszakadjon a mázsányi súly alatt. Ha Koháryban akkor van annyi önuralom, hogy nem üvölt fel a fájdalomtól, és nem hozza nyakára a kuruc õrséget, vagy ha nem zuhan kövekre, ha lábra tud állni, és valahogy elvonszolja magát a vár alatt húzódó vízmosásig: úgy nem kellett volna további két esztendeig sínylõdnie láncra verve a föld alatt. Ez idõ során tönkrement a veséje, törött csontjai kacskán forrtak össze; úgyhogy szabadulása után hosszú élete végéig sántított, és minden lépés után fel-felnyögött; mert voltak ünnepélyes alkalmak, amikor nem vitethette hordszékben magát. Mivel pedig mindkét karja bénán csüngött, nem volt mivel átölelnie többé sem a köpcsényi postamesternét, sem a csábrági patkolókovács leányait; pedig azok majdnem annyira szépek voltak, mint amennyire kedvesek, és az volt a nevezetességük, hogy semmiféle titkuk nincs egymás elõtt. Így aztán gyûlölködõ, keserû ember lett Koháry Istvánból, hiába vitte fel Isten a dolgát. Hiába fogadta õt ünnepélyesen a király; hiába, hogy átölelte és megcsókolta mindenki szeme láttára (pedig a királynak hideg szíve és felfuvalkodott lelke volt sokak szerint); hiába kapott grófi címet és országbírói méltóságot; neki csak az fájt, hogy a füzéri uradalom nem lett az övé. Bár, ha jól meggondoljuk, még inkább fájt neki, hogy Barkóczy Krisztina méltatlan házassága miatt arra a családra fog szállni jószágainak legnagyobb része, amely õt máris elütötte a füzéri uradalomtól.
Magunk is furcsálljuk, de így áll a dolog: amennyire gyûlölte újdonsült rokonait, Károlyi Lászlót és annak egyetlen élõ fiát, olyan kevéssé táplált haragot a volt regéci börtönõrrel szemben. Ellenkezõleg: valamiért fontos volt neki, hogy Tokay Ferencen, ellentétben társaival, ne hajtsák végre a halálos ítéletet. Közbenjárása révén Tokay csakugyan életben maradt; és éppen történetünk kezdete elõtt néhány héttel zajlott az a bennünket is érdeklõ esemény, amelynek folytán ismét halálra fogják ítélni, majd ismét kegyelemben fog részesülni, vagyis élete hátralevõ tíz évét kegyelembõl! a föld alatt fogja tölteni, láncra verve; föld alól temetik föld alá. Hanem ez már kívül esik az általunk elbeszélendõ történeten.
A fentieket azért kellett elõrebocsátanunk, mivel Károlyi Sándor éppen a volt regéci börtönõr felõl akart kérdezõsködni Koháry Farkastól; továbbá szeretett volna betekinteni Tokay Ferenc néhány fontos levelébe, különösen abba, amelyben állítólag róla is szó esik. Sõt azt remélte, hogy Koháry Farkas ezeket a fontos leveleket (ugyanis nála kellett hogy legyenek: mert az országbíró, ha valóban kapott leveleket védencétõl, ezeket bizonyára nem merte magánál tartani) talán át is adja neki, vagy legalább megengedi, hogy lemásolja õket, és aláírásával tanúsítja, hogy a másolat hiteles.
Ebben a reményében csalatkoznia kellett.
Valahányszor megpróbálta szóba hozni Tokayt, Farkas bátyánk nagyot nevetett, és: "Majd adok én neked tokajit, megállj csak!", így kiáltott, és felhozatott furmintot egy egész vödörrel, pedig a kassai medikus megmondta Károlyi Sándornak, hogy borból csak annyit fogyasszon, amennyit piskótával fel tud mártogatni. Egyáltalán, az alatt az egy hét alatt, amelyet Károlyi Sándor nála töltött Pozsonyban, Koháry Farkas kizárólag vadászatokról és borról volt hajlandó beszélni. Minthogy pedig élete hatvanöt évébõl (ha összeszámláljuk a napokat) legalább húszat vadászattal töltött, egy-egy vendégség alkalmával napokig mesélte kalandjait, amelyek, bármennyire hihetetlenül hangzottak is, azért alapjában véve ugyanolyan hosszadalmasak és egyhangúak voltak, mint az országbíró tömlöcben szerzett költeményei. A borról pedig (hajjaj!), a borról nemcsak szép emlékek forognak Farkas bácsi eszében; Farkas bácsinak szép nagy szõlõi vannak Szentgyörgy és Bazin határában, és nemcsak a környéken árusítja jó pénzért borait, nemcsak Pozsonyban van borkimérési joga, hanem Bécsben is akad csak a várfalakon belül három olyan kocsmáros, aki évrõl évre tõle veszi a bort, meg is mondhatja nekik öcsémuram, hogy üdvözlöm õket.
Mindez tartott egy hétig, mert sok volt a bor és még több a vadászkaland. Pedig minden egyes nap megsiratnivaló költségekkel járt Károlyi Sándorra nézve, s minél késõbb érkezendett Bécsbe, annál kevésbé látszott valószínûnek, hogy kedvezõen tudja elintézni ügyeit. Ki tudja, meddig maradt volna még a vendégszeretõ agglegénynél, ha egy hét múlva nem érkezik Nagykárolyból egy sok szeretettel, de még több szigorral írt levél, amelynek olvastán Károlyi Sándor halálsápadtan, remegõ térddel felállt az asztal mellõl, és gróf Koháry Farkastól, aki éppen csak belepillantott Barkóczy Krisztina soraiba, szó nélkül útjára bocsáttatott.
Pozsonyban politikáról szeretett volna beszélni, de mindvégig borról volt szó; Bécsben többek közt borügyek miatt járt, és beleütközött a politikába. Azon a területen, ahonnét Koháry Farkas furmintja származott (ugyanis a Koháryaknak Tokajban, a Messzelátó-dûlõben is volt egy szép nagy szõlõjük, amelyet sem az 1693-as tatárjárás nem pusztított el, sem a fogságból kiváltott Heissler tábornok felszabadító csapatai nem bántottak), a történetünket megelõzõ hónapokban fenekestül felfordult a világ. 1697. június 29-én, Péter és Pál napján Dreschheim Vilmos, a fiskusi szõlõk jószágigazgatója (aki az idõközben kiirtott Keczer család kutyaidomítójaként kezdte pályafutását) a sárospataki parancsnokkal elindult az ilyenkor tartott sátoraljaújhelyi vásárra. A parancsnokot kísérõ katonáknak az volt a szokásuk, és ezúttal sem cselekedtek másképp, hogy kettéoszlottak, és elállták a mezõvárosba Sárospatakról, illetve Zemplén felõl vezetõ utat; a vásárba igyekvõ parasztokat és kereskedõket pedig megállították. (Legalábbis azokat, akik nem tudták, hogy ajánlatos egy nappal hamarabb érkezni, vagy letérni az útról, és a kertek alatt beóvakodni.) Hogy milyen célból történt a megállítás, hogy a katonák miért folyamodtak, természetesen a parancsnok tudtával, a jövedelemszerzésnek e törvénytelen (és a kárvallottakat mélyen elkeserítõ) módjához, arról nem kell bõvebben beszélnünk. Inkább azt mondjuk el, hogy ezen a napon jóval többen jöttek, mint az elõzõ vásárok alkalmából, mindannyian a regéci erdõ felõl, és mindannyian üres kézzel. Azt mondták, nincsen semmijük, csak a süveg a fejükön, azt is el akarják adni. Mire a katonák sorra mindegyiküktõl elvették a süveget; azok pedig, mivel semmi eladnivalójuk nem maradt, s így fölöslegessé vált, hogy bemenjenek a vásártérre, leültek hajadonfõvel az út egyik oldalára, míg a katonák az út másik oldalán dobálták egymásra a süvegeket.
Már legalább harmincöt-negyven süveg hevert ily módon az út szélén, amikor az történt, hogy az egyik katona meg akart gyõzõdni róla: vajon az a sudár termetû, barna leány, aki hiába próbálta magát kitépni a keze közül, nem rejtett-e pénzt vagy más értéket a lába közé; ekkor azonban a leány szeretõje vagy võlegénye, aki csak az imént ült le az út szélére, tüstént fel is állt onnét. Vajon a vitéz úr nem akar-e neki is benyúlni; ugyan nem kíváncsi-e rá, hogy puha-e vagy kemény a töke?! Azzal bal kezével megragadta a katona csuklóját, jobbjával pedig elõhúzott a gatyájából egy pisztolyt, és közvetlen közelrõl belelõtt a katona bal szemébe. Abban a szempillantásban felugráltak a többiek is; mint kiderült, mindnyájan fel voltak fegyverezve. Így tehát nem meglepõ, hogy a következõ pillanatban a katonák, akik akkor sem bírtak volna a most már legalább tízszeres túlerõvel, ha a támadás nem éri õket készületlenül, mind a hatan holtan feküdtek az út porában. Ez történt a mezõváros északi, Zemplén felé esõ végén.
Rosszabbul jártak azok a társaik, akik a parancsnokkal, Wachmuth Éberhárd kapitánnyal együtt a pataki utat állták el; õket a sokadalom rohanta meg a túlvégrõl visszhangzó lövések hallatán. Egyikük mentéje alól még az elsõ pillanatokban kirepült egy fehér galamb; nyilván valamelyik parasztasszonytól kobozta el, de az õrjöngõk azt hitték, hogy a Szentlélek van velük, és pillanatnyi meghökkenés után az eddiginél is nagyobb dühvel vetették magukat áldozataikra. Csakhogy élõ emberi testeket nem annyira könnyû puszta kézzel szétszaggatni, mint azt esetleg hinnõk (ha úgy tetszik, a sátoraljaújhelyi vásári nép nem mérkõzhet a görög regék bakkhánsnõivel): ácsszekercékre volt szükség, sõt végül egy hentesbárdra is. Wachmuth kapitány bõrét Muriny Dániel csicsvai szûcsmester (aki majd egy hónap múlva nyeri el méltó büntetését, rá ugyanis nem fog vonatkozni az amnesztia) takarosan kitömte szalmával, s a nép nagy nevetve körbehordozta az emberbõrbe bújt szalmabábot, azt kiáltozta, hogy: aki a népet nyúzza, az a nép által maga is megnyúzatik.
A mészárlást egyedül Dreschheim Vilmos élte túl (pedig mindenki tudta róla, hogy három és fél év alatt legalább százötven köztiszteletben álló személyt jelentett fel, saját gazdáival, Keczer Menyhérttel és Keczer Ambrussal az élen); õ elrejtõzött egy pöcegödörben. Igaz, egy óra múlva õt is megtalálták, de addigra már a sokadalom legnagyobb és legdühösebb része felkerekedett Sárospatakra; majd onnét, élükön a fegyveres összeesküvõkkel, nyomukban a seregestül hozzájuk csapódó söpredékkel, a pataki õrség felkoncolása után továbbnyomultak Tokaj felé, amelyet, akárcsak a pataki várat, árulás révén sikerült elfoglalniuk.
Nomen est omen: ezeknek a lázadóknak volt a vezére a hajdani regéci börtönõr, Tokay Ferenc.
Ha Tokay, dühtõl vérbe borult szemével tovább lát az orra hegyénél, ha van fogalma azokról a béketárgyalásokról, amelyeket akkoriban folytattak különbözõ európai hatalmak képviselõi, vagy ha legalább idõben kapcsolatba lép a temesvári beglerbéggel, ha vakmerõ terveit egyezteti a törökök hadicéljaival, úgy a bécsi udvar legnagyobb fegyvertényét, Magyarország visszahódítását bár nem tehette volna semmivé (hiszen arra nála nagyobb ember, Thököly sem volt képes), de azért veszélybe sodorhatta volna. Csakhogy nem így állt a dolog: hamar és dicstelenül kellett elbuknia, még csak nem is kötött le komolyabb császári haderõt. Gyülevész hordáit Harangodnál és Ónodnál könnyûszerrel szétkergette Vaudemont herceg. Nem gyõztek magyarázkodni az újhelyi pálos barátok: hogyhogy semmi bántódásuk nem esett, amikor a sárospataki jezsuita rendháznak annyit kellett szenvednie (pedig hát egyszerûen csak meghúzták magukat); és bár a zendülõk az egész Hegyalját felprédálták, olyannyira, hogy senki sem érezhette magát (még kevésbé vagyonát) biztonságban, aki nem fosztogatott, vagy legalább nem ordított együtt velük: a Rákócziak õrizetlenül maradt kincstárához nem nyúltak. (Az is igaz, hogy a Rákócziaknak sem volt szokásuk megsarcolni a vásári népet, legalábbis nem a saját birtokaikon.)
A Rákócziakat ezúttal mindössze annyi sérelem érte, hogy Báthory Zsófia fejedelemasszonyt, aki a kálvinizmus fellegvárának számító Patakra behozta a jezsuitákat, a söpredék felkereste haló poraiban, és kiszórta csontjait az utcára. Koponyáját kézrõl kézre adták; annak biz' egyetlen foga sem hiányzott, szép asszony lehetett a maga idején. A legbátrabbak csókolóztak is a koponyával; akadt egy tréfás kedvû diák, Csete Balázsnak hívták, aki váltig állította, hogy a szájában érezte a nagyságos fejedelemnõ nyelvét, s hogy a nyelv hegye a torkát csiklandozta. Nemhiába érzett csiklandozást a torka tájékán: évekkel késõbb, az ónodi országgyûlésen õ is árulás gyanújába keveredik, s amikor II. Rákóczi Ferenc értesül róla, hogy Csete Balázs 1697 nyarán az õ nagyanyjával csókolózott, habozás nélkül fel fogja akasztatni.
De talán még a nagyságos fejedelemasszony síri nyugalma sem háboríttatott volna meg, ha unokája, a Rákócziak utolsó férfisarja ott marad Patakon; Rákóczi azonban, mihelyt meghallotta, hogy õt akarják a felkelés élére állítani, Bécsbe menekült, és ott a hírek szerint visszavonultan élt. Addigra már nem õ volt a nemzetség utolsó férfisarja, mert fia született, akinek az uralkodó iránti õszinte és mély tiszteletbõl a Lipót nevet adta. Az újszülöttet Kollonich bíboros keresztelte; õt is Lipótnak hívták. Mire Bercsényi Miklós Ung vármegyei fõispán és szegedi fõkapitány, akit éppen Rákóczi Bécsbe érkezésekor bíztak meg a felkelés leverésével, egyszersmind fosztottak meg felsõ-magyarországi tartományi fõhadbiztosi tisztségétõl, mire tehát Bercsényi Bécsbõl az általa toborzott nemesi hadakkal Nyitrán és Nógrádon át a helyszínre érkezik, addigra már a harcnak vége, sõt a megtorlások java részének is.
Föntebb azt mondottuk, ha még emlékszik rá az olvasó, hogy Tokajban és az egész Hegyalján fenekestül felfordult a világ; most hozzátesszük, hogy ez nem annyira a felkelés, mint inkább a törvényes rend helyreállítása folyamán történt.
Nem beszélünk a szepesi kamarát elárasztó felés bejelentések, árulkodások, rágalmak, igazolások, beadványok és követelések özönérõl; ezek szerzõi mindig is egytõl egyig elszánt labancok voltak, errõl ki-ki szíves örömest adott számot, és még szívesebben leplezte le szomszédai kuruc üzelmeit. A feljelentõk részt kaptak az elkobzott javakból. Minél gyengébb vagy szegényebb volt valaki, annál kevésbé voltak pártfogói, minél kevésbé számíthatott kegyelemre, annál kevésbé tudott védekezni, és annál kevésbé volt módja neki (ha életben maradt) vagy rokonainak a bosszúállásra. Arról sem beszélünk, hogy az önkényes birtokfoglalások legalább ennyi jövedelemhez juttatták a fiskust (vagyis államkincstárat), hiszen a birtokfoglalások legtöbbje önkényes volt és jogilag támadható; azaz juttatták volna, ha az eljárásokat meg lehetett volna indítani, ha az üresen álló falvakban tanúkat lehetett volna találni, ha az ítéleteket végre lehetett volna hajtani, s ha az ítéletek végrehajtására kivezényelt császári haderõt nem kellett volna még a felkelésnél is nagyobb veszedelemnek tartani.
Ám az újonnan érkezett katonák oly féktelenül prédáltak (fõleg a tisztek, akiknek példáját azonban a hónapok óta zsold nélkül tengõdõ legénység is követte), hogy a törvényes rend helyreállítása beletaposta a sárba, hiszen közben eleredtek az õszi esõk, a jogot és az igazságot. Mivel pedig a felkelõk java része nincstelen volt, a fosztogatásnak és hatalmaskodásnak szinte kizárólag olyanok estek áldozatul, akiknek védelmére küldettek a fegyverek.
Sárospatakon a Rákóczi-kincstárról, amelyet a felkelõk érintetlenül hagytak, ismeretlen tettesek Holló Zsigmond kamarai tanácsos szeme láttára letörték a pecséteket. Holló Zsigmondot fogjuk még látni; egyébként is volt némi szerepe abban, hogy Károlyi Sándor Bécsbe sietett, így tehát közvetve neki köszönhetjük történetünk elsõ helyszínét. Amikor Holló tiltakozni próbált az ellen, hogy Vaudemont herceg tisztjei, név szerint Ritschán Fülöp és Finkelkraut Ádám szekérre hordassák a ládákat, akkor elõször tettleg bántalmazták, majd az egyik felfeszített ládából adtak neki egy aranyórát, végül, némi huzavona után, Tuszánói Sándor erélyes közbelépésére, egy ezüst gyertyatartót is adtak neki a Báthoryak sárkányfogas címerével; és, ami tulajdonképp furcsa egy kicsit, Holló ennyivel meg is volt elégedve. (Egy kassai kamarai tanácsos!) Ellenben amit Szunyogh László királyi harmincados kapott, azt nem köszönte meg: õt a Pálffy-huszárok Tokajban, a sókockák összeírásakor agyonverték. Tállyán Spott Józseftõl, a Bassompierre-féle vasasezred alhadnagyától, aki a helyõrségbe szerette volna vitetni nála is részegebb tiszttársait, Nemes Balogh Elek postamester megtagadta a kívánt kocsit (mivel néhány hete az egész környék azon gúnyolódott nem egészen ok nélkül -, hogy a tállyai postamester kocsiját már csak hullaszállításra lehet igénybe venni), pedig Spott József igen szelíden és hathatósan próbált a lelkére beszélni, mielõtt magára hagyta volna a vérében fetrengõ idõs férfit, és a szesz gõzétõl kavargó fejjel átlovagolt volna Liszkára, ahol Nemes Balogh Elek házából minden mozdítható értéket felrakatott egy taligára, majd megparancsolta az álmukból felvert és a falu közepére terelt falusiaknak, hogy azonnal bontsák le a házat.
Szörényi Gábor Abaúj vármegyei jegyzõ összepofozkodott Schönkirchen Frigyes fõstrázsamesterrel, aki az új tokaji parancsnok nevében megtiltotta, hogy az Abaúj vármegyei fõispán trombitaszóval vonuljon be Tokajba, mire Szörényi, ahogy nemesemberhez illik, párbajt ajánlott, ám Schönkirchen bedobatta õt a jeges Tiszába, közben ugyanis télre fordult az idõ; és a Szörényi segítségére sietõ derék férfiakat, Privigye Stefán vicepénztárnokot, Rejter Sámuel inspektori kancellistát és Pethõ Jakab kincstári adófelügyelõt meztelenre vetkõztetve kiköttette egy-egy fához egész éjszakára; csoda, hogy meg nem ették õket a farkasok. Rakamazon (amely falu szintén csoda, hogy addig nem vált néptelenné, hiszen az átvonuló hadak mindig is ott keltek át a Tiszán) a férfiak, ahelyett, hogy a lányokat és asszonyokat idõben elbújtatták volna, vasvillával támadtak õfelsége katonáira, akik hatalmas éhségüket nemcsak a leöldösött barmok húsával akarták csillapítani, de a nõi hús iránt sem tanúsítottak, hogy udvariasan fogalmazzunk, csekélyebb érdeklõdést; majd elhajigálván vasvilláikat, martalékul farkaskaszára hagyván a falu többi népét, betódultak a templomba, amelynek ajtaját a katonák, hiába, hogy keresztények voltak, és a legkeresztényebb uralkodó szolgálatában álltak, beszögelték, majd a fából épült, szalmafedelû templomot mind a négy sarkán felgyújtották.
Ilyesfajta, részint felháborító, részint kétségbeejtõ esetek ezreitõl visszhangzott az ország északkeleti része. Ezek ismeretében érthetõ, hogy Károlyi Sándor mind a szepesi kamarától, mind pedig a hatáskörében kissé még bizonytalankodó felsõ-magyarországi táblától hiába várta volna azt a kárpótlást, amely kétségkívül megillette volna, miután tokaji szõlõjében és a hozzá tartozó házban 600 rénes forintra menõ kárt okozott az õrjöngõ csõcselék; azt a tíz hordó bort pedig, amelyet a tiszttartónak sikerült elrejtenie, végül Brodarics Lázár martalócai találták meg, és a nyugtát, amelyet adtak róla, sem a tokaji, sem a kállói helyõrség pénztárnoka nem volt hajlandó beváltani. Ezért mondtuk föntebb, hogy Károlyi Sándor borügyek miatt járt Bécsben. Joannes Domány szavai hallatán rá kellett azonban döbbennie: nemhogy alig van esélye az õt joggal megilletõ kárpótlásra, de mintha éppenséggel azt rebesgetnék róla itt Bécsben, hogy õ volt a felbujtója az egész hegyaljai zendülésnek. Sejtelme sem volt, mitévõ legyen.
Kérdezte tõle Kubitzky és Linczenbólth: hát a nagyságos úrnak nem támadt kellemetlensége az utcán? Károlyi nem értette: miféle kellemetlenség?
Hogy miféle? Annak nem õk a megmondhatói, de valami azért mindig adódik. Õszintén szólva, csodálják a nagyságos úr bátorságát, hogy ebben a ruhában ki mer lépni a házból. Mondjuk arról nincsen szó, hogy akit magyar ruhában látnak, azt rögtön agyonverik, mert azok az idõk, hála istennek, elmúltak (ilyesmik fõleg az ostrom idején fordultak elõ, amikor elterjedt, hogy Kara Musztafát a magyarok vezetik Bécs alá), de egy-egy jó nagy pofont bármikor lehet kapni. Úgyhogy õk azt ajánlják a nagyságos úrnak, öltözzék át német ruhába, mégpedig most azonnal, és még a szolgájával se beszéljen magyarul, mert azt itt nem szeretik. Nem lehet minden bugrissal megértetni, hogy a magyaroknak csak egy kis része fogódzkodik a török szultán foszladozó köntösébe; és most, amikor a törökök megállás nélkül nyomulnak elõre a Tisza jobb partján (állítólag Szegedet akarják visszafoglalni, vagy már vissza is foglalták), most bizony még a rácokénál is rosszabb a hírünk. Egyszóval tehát, agyonveréstõl nem kell tartani; de azért bármelyik sikátorban vagy kutyaszorítóban szembejöhet egy henteslegény, aki minden bizonnyal megmarkolja és rángatni kezdi a nagyságos úr hegyesre pödrött bajszát. Kardot rántani pedig nem ajánlatos; annál ajánlatosabb, ha már pengérõl van szó, leborotválni azt a büszke bajuszt. Hoztunk is egy zománcos fedelû szelencét, hogy a nagyságos úr, ha ragaszkodik a bajszához, el tudja tenni emlékbe.
Volt egy tükör a fogadóban, azt elõkerítették, és Károlyi Sándor, amikor belenézett, nem ismert magára. Bajszától megfosztva pufóknak hatott az arca. Olyan volt, mint egy éretlenül fonnyadni kezdõ gyümölcs. Kedve lett volna megütni az idegen embert, aki a tükörbõl visszanézett rá, már csak azért is, mert a tükörkép szemében egyéb sem látszott, mint undor és rémület. (Nemcsak elõny származott abból, hogy a régi Magyarországon ritkaság volt a tükör, és még az úri rendek sem láthatták mindennap tükörképüket.) Nem egyszerûen undorítónak, inkább nevetségesnek látszott az eleven képmás; a napbarnította bõrbõl elõvilágított, mint a lámpás némely lovak homlokán, az ajak fölötti sápadt félhold; mintha egy idegen ember készült volna levedleni addigi küllemét.
Ekkor Linczenbólth mutatott egy számlát, amely az Arany Medve fogadóból származott. Mindjárt elmondjuk, miért volt számlája Károlyi Sándornak az Arany Medvében, ahol egyetlen éjszakát sem töltött, soha nem is étkezett, sõt még csak azt sem tudta pontosan, hol van ez a bizonyos Arany Medve (mint aztán kiderült, egészen közel); most elég annyit megjegyeznünk, hogy ezt a számlát igen borsosnak találta. Linczenbólth azt hitte, még az elõzõ jelenet miatt bosszankodik a fõispán, és azzal próbálta vigasztalni, hogy: ne bánkódjék a nagyságos úr, azt a bajuszt már úgysem lehet visszaragasztani. Kubiczky pedig (aki sok haszontalan könyvet olvasott, és mindig elõ tudott kotorni az emlékezetébõl valami ringy-rongy szellemességet) ezt azzal toldotta meg, hogy: a leborotvált bajusz olyan hiba, mint a fiatalság, napról napra javul. És Károlyi Sándor, aki odahaza, noha máskülönben értette a tréfát, ennél kisebb szemtelenségért is elõhozatta a derest, most mindezt zokszó nélkül kellett hogy tûrje. (Kubiczkynak állítólag nemeslevele is volt, õt még odahaza sem biztos, hogy meg lehetett volna botoztatni.)
Károlyi Sándornak õk voltak az ágensei, Kubiczky és Linczenbólth. Õk intézték a sváb telepítéseket, õk jártak Felsõ-Württembergbe, õk hívogatták a Duna és a Bodeni-tó közti területrõl a körülmények változása miatt nincstelenné váló családokat, akiknek élete fõleg a ryswicki békekötés után vált elviselhetetlenné (bár azelõtt is kellett szenvedniük a francia csapatoktól). Õk hallgatták el Hingeltingel, Muterszvájler, Hajrimósz, Rindamósz és Rincznájd falvak menekülni kész lakói elõtt, miért is kaphat az általuk mesebelien szépnek, termékenynek és gazdagnak leírt Magyarországon mindenki annyi földet, amennyit akar, illetve amennyit meg tud mûvelni. Õk ígértek adómentességet, házat, felszerelést, gondoskodó földesurat, igazságos törvényt. Õk ültették a Hajmátnak nevezett szülõföldtõl elszakadókat Regensburgban hajóra; õk osztották ki Pozsonyban, sem hamarabb, sem késõbb, a családonkénti egy rénes forint rendkívüli segélyt, amelynek átvételekor a jövevények megint csak nem töprengtek rajta: miért is van Magyarországon egyszeriben ilyen sok dolgos kézre szükség? Miért is lakatlan ez a tejjel-mézzel folyó csodaország? De ha ezt valamelyikük mégis megkérdezi, úgy a fõispán úr ágensei, Kubiczky és Linczenbólth aligha maradtak volna adósok a magyarázattal. Õk adták át (most már Magyarország területén) az érkezõket az uraság tiszttartójának, Csontos Mátyásnak, aki Pozsonyban felszállt a hajóra, és vitte a rábízottakat Pestig, ahol a Váci kapu elõtt már vártak rájuk a szekerek; és a Nagykárolyig vezetõ hosszú, gyakran viszontagságos úton (ugyanis nemcsak a szökött katonáktól és más kóbor legényektõl kellett óvakodni, de a gyerekek nagy része már az elsõ napokban beteg lett, és a felnõttek is bágyadtak voltak a szokatlan ételektõl) bõven jutott idõ szétosztani a családokat, melyikük jut Kaplonyba, melyikük Börvelybe, Csanálosra, Fénybe, Csomaközbe, Gencsre vagy Kálmándra. Ezt a hét falut akarta Károlyi Sándor elõször betelepíteni. (A mesteremberek maradjanak Nagykárolyban!)
A nagyobb arányú telepítések történetünk után két évtizeddel kezdõdtek, s kisebb-nagyobb hullámokban tartottak három emberöltõn át, egészen a tizennyolcadik század végéig. Ezeket már az állam bonyolította messzire nézõ tervekkel, hozzáértõ tisztviselõkkel, évtizedes tapasztalatok birtokában; ezek nyomán épültek fel, mások mellett, a Dél-Dunántúl, a Bácska és a Bánát összefüggõ, nagy sváb községei. Gondos földesurak azonban (s Károlyi Sándort közéjük lehetett számítani) már a török világ utáni elsõ években hozzáláttak üresen álló falvaik betelepítéséhez. Érthetõ, hogy az akkori sanyarú és bizonytalan idõkben (hát még tapasztalatok nélkül, saját erõbõl!) a telepítés nem bonyolódhatott oly könnyen, annyira fájdalom és bajok nélkül, mint a késõbbi, szerencsésebb nemzedékek során; és hozzá kell tennünk, hogy Károlyi Sándort vallási meggondolások is vezették. Buzgó katolikus lévén, gondja volt rá, hogy ágensei csakis katolikus vidékrõl toborozzanak; mert ha együtt van a nyáj, úgy hívni lehet a pásztorokat is. Nem tudta vagy nem törõdött vele, hogy tapintatlan eljárása, idegen nyelvéhez és idegen szokásaihoz ragaszkodó, katolikus népséget telepíteni a színtiszta kálvinista vidék kellõs közepére, a viszály legmérgesebb magvait csíráztatja majd ki. Fontosabb volt neki, hogy az útiköltséggel és a rendkívüli segéllyel együtt is családonként három rénes forintból ki lehetett gazdálkodni a telepítést. Amikor pedig meglátta, hogy számlája az Arany Medvében máris több mint tizenhárom tallérra rúg, akkor elvörösödött a dühtõl, mert arra gondolt, hogy ezért a pénzért kis híján kilenc sváb családot kaphatott volna. Hogy ezek mennyi hasznot hajtanának neki! (Hisz' még az unokáik is az õ birtokát virágoztatnák fel! Jaj de nagy kár.)
De aztán Kubiczky megmutatta a svábokra vonatkozó elszámolásokat is. Azok rendben voltak.
Talán nem veszi zokon az olvasó, ha tudomására hozzuk, hogy Károlyi Sándor nemcsak részegeskedett Pozsonyban, hanem szemlét tartott a svábjai fölött is. Meg volt velük elégedve. Most pedig nemcsak azért jött Bécsbe, hogy elintézze a tokaji szõlõje után járó kárpótlást, vagy hogy tisztázza magát az Auersperg ezredessel való összezördülés miatt, hanem azért is, hogy elszámoljon ágenseivel, hogy újabb toborzások céljából pénzt adjon nekik, és hogy megtanácskozza velük: honnét lehetne fúvómestert hozatni a száldobágyi üveghutába, valamint az ott elõállított palackokra (miután Tokajban és a Hegyalján egy darabig nem kell palack) hol érdemes vevõt keresni? Mindez, ha nem is gyorsan, de azért számottevõ bonyodalmak nélkül zajlott; lehetett aztán áldomást inni rá. A Hollóhoz címzett fogadóban Wachau környéki bor volt kapható. (Pedig mennyivel jobbak a magyar borok!)
Kubiczky és Linczenbólth azt az utcát is megmutatták, ahová a nagyságos úr semmiképp ne forduljon be, még véletlenül se: ott lakik a szépséges Báthory Zsófia unokája, a Sáros vármegyei fõispán; és bizony meglehet, hogy a nemrég múlt események miatt valóban sárosnak fog bizonyulni. Egy álló héten át ki sem jön a regéci erdõbõl, csak vadászgat, vadászgat; aztán, hopp, ideszalad Bécsbe, merthogy kitört a zenebona, és hogy õneki sejtelme sem volt róla. Arról, hogy mi zajlik Franciaországban vagy Hollandiában, arról tud mindent; hogy mire készülnek saját birtokán saját jobbágyai, arról sejtelme sincs. Nem furcsa ez egy kicsit? Arról nincsen szó, hogy fogságban volna, a kapu elõtt nem állnak õrök; de azért nemigen hagyja el a házat. És oda van rá figyelve, hogy ki járkál arrafelé. Õk most nem is akarják hangosan kimondani a nevét (fürkészve néztek Károlyi Sándor csupaszra borotvált arcába): alig múlt húszéves, de már kopaszodik, azonkívül sunyi és álszent. Nem csoda, hiszen a jezsuiták nevelték. (Talán elfeledkeztek róla, hogy Károlyi Sándor is a jezsuitáknál nevelkedett Kassán, és éppen a történetünk elõtti hónapokban hozta be Nagykárolyba a pátereket.) Hûha, hûha, bocsánat. (Úgy látszik, mégiscsak eszükbe jutott.)
Végül megmutatták, hol található az Arany Medve fogadó. Hát az ott volt a Róka fogta csuka utcában, a Holló utcán a negyedik ház. Mondták is nagy nevetve: holló a medvének nem vájja ki a szemét!
Mire Károlyi Sándor megtántorodott, megroggyant a térde. Még szerencse, hogy ott állt a fal mellett, hogy nekidõlhetett. Nem elég, hogy az embert a véletlenek tõrbe csalják, de gúnyt is ûznek belõle! (Körülbelül ugyanolyan döbbenetet érzett, mint amikor néhány órája hurkát evett.) Hiszen Hollónak hívják az õ rosszakaróját is, Holló Zsigmondnak; õ küldte Bécsbe Medve Boldizsárt, akit Kollonich bíboros jónak látott meghallgatni, s minden további vizsgálódás nélkül hitelt adott a szavának! Jaj, a neveknek micsoda véletlenszerû, mennyire nevetséges, milyen visszataszító egybeesése!
Tett néhány lépést az Arany Medve felé, de mintha láthatatlan kötél rántotta volna vissza. Akkor már esteledett. Most mondjuk el, miért volt Károlyi Sándornak számlája az Arany Medve fogadóban, egyúttal most adunk számot arról is, mi volt Bécsbe jövetelének egyetlen lényeges oka olyasmi, ami fontosabb volt összes céljánál. 1697. augusztus közepén, tehát a hegyaljai zendülést követõ hetekben Károlyi Sándor levelet kapott Kollonichtól, amelyben a bíboros arról értesíti õt, hogy tizenegy éve halottnak hitt bátyja, Károlyi István él, és a körülményekhez mérten jó egészségnek örvend. A szmirnai pasának fizetendõ váltságdíjat õ (mármint Kollonich) egyenlítette ki, természetesen baráti kölcsönként a szatmári fõispánra nézve, miután egy Medve Boldizsár nevû, hitelt érdemlõ tanú jóvoltából meggyõzõdött róla, hogy a Liszkai Miklós által Bécsbe hozott gályarab csakugyan azonos az 1686-os zentai ütközetben eltûnt Károlyi Istvánnal, aki jelenleg az Arany Medvéhez címzett fogadóban tartózkodik és étkezik, természetesen az õ (mármint Károlyi Sándor) költségére. Ajánlatos volna tehát a vitézlõ nagyságos fõispán úrnak minél hamarabb jelentkeznie Bécsben, édes bátyja hazavitele és az összebonyolódni látszó viszonyok rendezése céljából, továbbá, természetesen, a felmerülõ költségek megtérítése végett. Ajánlatos volna sietni, mert minél hamarabb rendezõdik az ügy, annál kevésbé merülhetnek fel utólagos követelések. Melynek utána baráti szolgálatait és mindenkori jóakaratát ajánlja bíboros Leopold Kollonich esztergomi érsek és máltai lovag, tulajdon kezével. Egyszóval, Károlyi Sándor azért sietett Bécsbe, hogy viszontlássa halottnak hitt bátyját.
Így ért véget ez a nap, és így végzõdik történetünk elsõ fejezete. Egész pontosan úgy végzõdik, hogy a fogadós kiszaladt az utcára; meglátta Károlyi Sándort, odalépett hozzá, mutogatott, karattyolt és dörmögött. Akkor már sem Kubiczky, sem Linczenbólth nem volt a közelben, a fõispán tehát nem értette, hogy mindez mit jelentsen. Mi azonban elbeszélõi tisztünknél fogva szóról szóra tudjuk, mit akar mondani a fogadós. Azt mondja, hogy nem restellte a fáradságot, kiment Grinzingbe, és ott egy majorban végül kapott egy pár csirkét, úgyhogy holnap már okvetlenül csirkehús lesz ebédre.
Minden bizonnyal ízleni fog az a csirke, de mi nem leszünk tanúi elfogyasztásának, mert a következõ fejezet visszaugrik az idõben, és történetünk elõzményeit mondja el.
(Folytatása következik.)
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu