P. I.-nek, szeretettel
Akárhányszor olvastuk el a levelet, csak az állt benne, hogy "az önkormányzat a temetõfelügyelet és az érintett polgárok beleegyezésével megszünteti a 21. sz. temetõt". Régi temetõ, mi csak így hívtuk. Mellesleg egyáltalán nem rémlett, hogy az ügyben bárki is megkérdezett volna, mire azt mondtad, hogy biztos egy kérdõív volt, amit olvasatlanul kihajítottam. Meglehet, feleltem.
Az is benne állt a levélben, hogy igény szerint kivehetjük részünket a munkából, avagy fizetünk, ám mindkét esetben legyünk kedvesek személyesen megjelenni itt és itt, ekkor és ekkor stb.
A megjelölt nap szombatra esett. Verõfényes délelõtt volt, az a dzsekisnek induló, majd "egy pulóver is elég"-féle, és mi félszeg várakozással eltelve baktattunk fel a dombra. A kilátás megfogott: a város ott terült el alattunk, de a lármát és a bûzt a szél elfújta valamerre, s ettõl valahogy meghitten festett még ez az otromba állat is.
A ravatalozónál gyülekeztünk, egy hajlott hátú, aggastyán viskónál, amit alighanem csak a számtalan újravakolás tartott egyben. Meglepetéssel láttuk, hogy mennyien idesereglettek; noha csoportokba verõdve beszélgettek, jól ki lehetett venni az összetartozó párokat, és csakis párokat, mert senki magánzót nem találtunk, akárha az alkalom kivételessége megkívánta volna a családi tanúságtételt. Az is egybõl kitûnt, hogy néhány magunkhoz hasonló fiatal páron kívül mindenki a negyvenet kerülgeti, de leginkább alulról. Egy sem idõsebb. Igen, bólintottál, szemedben megmártva a napot, ez a nemzedékváltás.
A temetõfelügyelõ papot is hozott magával. Meglehetõsen komikusan festettek egymás mellett; az elõbbi alacsony, köpcös, nagy mosolyú emberke, az utóbbi hórihorgas és komor. Milyen mereven tartja magát, véltem. Te feszültél meg, súgtad vissza, mint mindig, ha a szervezett hit nyomdokvonalát keresztezed. A kezed most is (örökkön-örökké) biztos gyógyírnak bizonyult.
A két újonnan érkezett láttán az eleddig egymás közt fojtott hangon beszélgetõ és feszélyezetten ácsorgó párok elhallgattak, és engedelmesen köréjük sereglettek. A temetõfelügyelõ olyan pici volt, ládára kellett állnia, hogy mindenkihez eljusson a hangja. Elsõként üdvözölt minket, megköszönte a megjelenést, majd pár szóban összegezte az elõzményeket (pénzhiány, városfejlesztés stb.). Szépen beszélt. Termetéhez képest mély volt a hangja, szinte bariton, de nem harsogott, tisztán, finom hangsúllyal artikulált. Nem tudom, a temetõhivatalnokok milyen iskolában tanulnak, de hogy a szép beszéd felvételi követelmény, az biztos.
Aztán rátért a gyakorlati tennivalókra. Az elkövetkezõk pár órát vesznek igénybe, de csak "egy ütemben" célszerû végrehajtani, ezért tudni szeretné, ki az, aki maga akarja csinálni, és ki az, aki nem, mert ez esetben rögtön telefonál munkásokért, akik fizetség ellenében besegítenek. Nem a kérdés hangneme volt provokatív, hanem a szituáció. Nem volt annyi merszem, hogy feltegyem a kezem, és senki más sem tette. Talán õk komolyan gondolták. Én nem. Mi elõzõleg gondosan megtanakodtuk, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy eljövünk ugyan, de csak hogy személyesen tisztázzuk az egész megszüntetés hogyanját-mikéntjét. A döntõ pillanatban azonban meghátráltam. Te pedig tudtad, hogy ez lesz, és nem segítettél.
A temetõfelügyelõ elégedetten vette tudomásul az egyhangú választ, s (biztosan pszichológiai megfontolásból) meg is köszönte. Aztán arra kért minket, hogy a kerti szerszámokkal, amiket kapunk, ne menjünk egybõl a sírokhoz, hanem elõbb a kerítést tisztítsuk meg és szereljük le, mert "tapasztalatból" tudja, hogy jobb elõbb kicsit bemelegíteni.
A szerszámokat a ravatalozóban vettük fel. Dugig volt velük, akár egy raktár, életemben nem láttam még ennyit. Minden tolakodás vagy fennakadás nélkül, párokban járultunk oda, s a temetõfelügyelõ meg a pap a kezünkbe nyomott szerszámok mellé egy meleg, biztató pillantást is adott. Enyém lett az ásó, tiéd a kapa.
A kerítés szánalmasan festett, ahol egyáltalán állt, ott is csak a gaz tartotta. A halottakon kívül nem sok mindenkit akadályozott meg a ki-be mászkálásban. Belevetettük magunkat a munkába. Elõször a drótról fejtettük le a rácsavarodott, belenõtt indákat, bokrokat, majd a közvetlen környékét tisztítottuk meg. Amint ez megvolt, a génekbe ivódott munkamegosztás értelmében a párok felbomlottak; mi férfiak a dróthálót csavartuk össze, és az oszlopokat emeltük ki, ti nõk pedig a megmaradt gazcsíkot semlegesítettétek egyszer s mindenkorra.
Hamar végeztünk. Egyrészt sokan is voltunk, azonkívül mindenki derekasan kivette a részét a munkából. Addig is lekötötte a figyelmünket, s nem kellett azon töprengnünk, vajon hogyan lesz ezután. Beszélni nemigen beszéltünk, csak ami az efféle tevékenységhez nélkülözhetetlen: "valaki ide", "majd én fogom" meg efféléket.
A roskatag kerítés helyén furcsa hiányérzet maradt. A felszántott földek szinte el sem ütöttek ettõl a frissen feltúrt résztõl. A kigyomlált gazt, a drótot meg az oszlopokat még halmokba raktuk, majd a temetõfelügyelõ pihenjt vezényelt a fogósabb rész elõtt.
Újra párokba verõdtünk, és úgy telepedtünk le, mintha csak piknikezni jöttünk volna. Sorra elõkerültek az elemózsiás zacskók, kosarak. Feneketlen táskád mélyérõl te is szendvicseket és egy termosz meleg teát varázsoltál elõ. Vajon hogyhogy te tudtad és én nem? A nõi intuíció kemencéjében sütött zsemle piros volt és ropogós.
Eleddig nem éreztem a társadalmi munka anakronisztikus, negatív zöngéjét, jegyezted meg. Kiváló érzékkel tudod a legostobább megjegyzéseimet úgy visszapasszolni, olyan idõzítéssel, hogy én is rádöbbenjek ostoba mivoltukra, és mégse sértõdjek meg. Ami szinte kivihetetlen, az neked újra és újra sikerül. De abban nem vagyok biztos, hogy tudod-e, ezzel mennyire gazdaggá teszel. Általad szerzett bölcsességem kincstára lassan túlnõ a dáriuszi méreteken.
Miután az utolsó morzsák és kortyok is biztosan leértek, a temetõfelügyelõ újra maga köré gyûjtötte nyáját. Ezúttal is ládára állt, de most mintha magasabb lett volna. Most jönnek a sírkövek, mondta. Ennyit tehetünk. Örül, hogy senki nem ragaszkodott a kérdõív (ugye-ugye) hatodik pontjának cé variánsához, hiszen a legutolsó temetés is vagy negyven éve volt, és nem lenne szerencsés megpróbálni kihantolni egy ennyi ideje "nyugalomra helyezett" koporsót, nemhogy átszállítás, de még hamvasztás végett sem. Mindazonáltal a sírkövekkel is vigyázni kell. Óvatosan bánjunk a szerszámokkal, mert ezek a régi kövek egy közvetlen ütéstõl könnyen elpattanhatnak. A föld nem kemény, s kis vízzel még jobban megkönnyíthetjük a "dolgunkat". Amennyiben valaki szükségét érzi lelki támasznak, nyugodtan szóljon, a lelkész úr szívesen áll rendelkezésünkre.
Beletelt egy idõbe, mire megtaláltuk a sírt. Vagy húsz éve be nem tettem ide a lábam, te pedig nem is jártál még itt. Láthatóan ezzel nem mi voltunk egyedül így. Akár egy busznyi turista, halkan csacsogva, mutogatva sétafikáltunk sorról sorra, betûzgettük a többnyire épp hogy olvasható feliratokat. Néhányan szerencsére tudták, hol keressenek, aztán mi többiek kizárásos alapon folytattuk.
A nagyiék sírját a domb tetején találtuk meg. Innen már nem látszott a város, csupán egy-két kémény meg a vízbe dobott kõ után hullámszerûen szétfutó dombok. (Ez a hely nekem is megfelelne, szaladt ki a számon egy pillantással helyretettél.) A dupla sírhoz egyetlen kõkereszt tartozott, mintegy ötven centi magas, szélei csorbák. Leguggoltál, és végigsimítottad a zöldre színezõdött követ, mire a mohásodásnak indult pára dalra fakadt, és egy, csak a számodra érthetõ hangrendszerben elõadta azt a végtelen történetet, amely mindenki másnak csak egy mûgonddal felvésett családnév volt és a két évszám. A nagy koncentrálásban még a szád is mozgott. Csillogó szemmel néztél fel rám. Azt gondolhattad, íme egy újabb láncszem az életembõl, én meg azt, hogy túlontúl rozsdás.
Munkához láttunk, ahogy mindenki. A sírt már jócskán ledolgozta az idõ (ó, a betontemetkezés elõtti óidõk!), alig vált el a gyalogúttól, mégsem léptünk rá. Egymást kerülgetve forgolódtunk a keskeny, hepehupás csapáson, igyekeztük úgy megásni az árkot, hogy minél kevesebbet abajgassuk magát a sírkövet. Amúgy a föld tényleg puha volt, porhanyós; jól haladtunk. Csak nagy néha pillantottunk fel, s ilyenkor azt láttuk, hogy mindenki hasonlóképp belefeledkezve munkálkodik, de a kerítés esetében eljátszott álfigyelmet ezúttal igazi váltotta fel. Nem volt mitõl félni, s erre rá is ébredtünk. A maga különlegességében is hétköznapi munka volt, és ennek a paradoxonnak köszönhetõen lassan lekerültek a kiskabátok, pulóverek, és a feltûrt ingujjak alól elõvillanó tél-sápadt karok põresége sem keltett megütközést senkiben.
Meghökkenve fedeztem fel (miután te kiszúrtad), hogy a temetõfelügyelõ velünk együtt dolgozik, a legbelsõ sorban udvarolt körül egy követ. Végül is a temetõfelügyelõknek is lehetnek halottaik, miért is ne. Õ volt az egyetlen, aki magában csinálta, bár nem volt egyedül: a pap jótállt fölötte. Langaléta termetével most úgy magaslott a domb fölé, akár egy, a vízszintes szárától megfosztott kereszt; szája mozgott, egyfolytában beszélt a temetõfelügyelõhöz, de közben tekintete ide-oda vándorolt, ha netán valakinek egyszerre szüksége támadna egyházi támaszra. Valószínûleg csak õ nem tudta, hogy erre már vajmi kevés az esély. Vagy talán tudta, csak kötötte a liturgikus fegyelem.
A temetõfelügyelõ mindenesetre csak félszavakkal segítette a szóáradat zavartalan folyamát. A kis ember fürgén, felesleges mozdulatok nélkül dolgozott, ásott, kapált, s kézzel is besegített önmagának. Élénk ugrándozása a pap mozdulatlanságának háttere elõtt úgy hatott, mint egy különc madár násztánca.
A sírkõ félméteres fönti részéhez, mint kiderült, még jó harminc-negyven centis alsó tartozott, elvégre szilárdan kellett állnia az idõk viharát. Együttes erõvel emeltük ki, te meg én, aztán hely hiányában a sírhantra fektettük. Csak most, hogy megálltunk, éreztem, mennyire elfáradtam. A nap közben delelõre ért, szabályosan meleg lett, és a munka is fûtött. Csorgott a hátamon az izzadság, s a te arcod is pipacsba borult.
Az utolsó lépcsõfokhoz érkeztünk. Annak ellenére, hogy egyedül dolgozott, a temetõfelügyelõ is tartotta a tempót. Leporolta a tenyerét, s körbenézett, hogy meggyõzõdjön, mindenki végzett. Most nem volt mire állnia, de a lyukak, a torz sírhalmok és a földön heverõ keresztek kusza geometriájában a tér is mintha másképp görbült volna. Mindenki mindent látott.
A sírköveket teherautóval szállítjuk el, mondta, ám ide az sajnos nem tud felkaptatni. Nekünk kell lecipelnünk a köveket a temetõdomb alján futó útig, ahol már vár ránk a teherautó. Ezek a régi kövek egyáltalán nem nehezek, két ember könnyedén elbírja. Amire inkább vigyáznunk kell, intett óva a temetõfelügyelõ, nehogy túl meglóduljunk és elbotoljunk a meredek lejtõn. Mivel pedig ilyen sokan vagyunk, a legcélszerûbb, ha a szélrõl kezdve, soronként indulunk, hogy ne akadályozzuk egymást.
Így tettünk. Némelyik
kereszt egészen pici volt, mégis mindenki maradt párban.
Elõttünk folyamatosan üresedett a terep, földhányások
és lábnyomok zûrzavara maradt vissza. Ránk került
a sor. Kissé aggodalmasan fogtam meg a kõ földes végét,
de megnyugtattál, hogy bírod, hát elindultunk. A néhai
legszélsõ sort elhagyva már beláttam a domb
teljes görbületét. Messze lent egy autó szélvédõjén
csillant meg a nap. Az elõttünk haladók nyílegyenes
sora egyenletes léptekkel bandukolt a lent vergõdõ
árnyas út felé, s mi felzárkóztunk mögéjük.
A város megszeppenten hunyorgott a vakító kék
ég alatt, amelyen a nap, akár a jó pásztor,
mosollyal a szája szögletében figyelt minket, a lábánál
pedig egy álmos felhõ-puli szuszogott.
SZENTJÁNOSBOGARAK AZ ÜVEGBEN
Eszternek
Barátnõm barátja rám hagyta az álmait. A szóban forgó lány nem úgy a barátnõm, neki a fickó viszont úgy volt a barátja. Egyetlenegyszer találkoztam vele, egy partin. Akkor már vagy két éve jártak, s barátnõm úgy érezte, megérett az idõ összeismertetésünkre.
A fazon idõsebb volt, mint a jelenlevõk összesen. És hangosabb. Kezet nyújtott. Azt a kezet, amellyel azt a nõi testet bitorolta, amit én még csak meg sem érinthettem. Bemutatkozás helyett azt mondta: "Az életem egy csömör. Meg akarok halni." "Csak rajta", mondtam neki.
Nem tudtam, hogy így tudok hatni az emberekre.
Két héttel késõbb barátnõm holtan talált rá a fürdõkádban. Úgy lebegett a vízben, mint egy szörnyszülött és kiközösített medúza. De nem vízbefúlásról volt szó. Megivott valami lúgot, ami szétmarta a beleit. Még a száján is kijött valami zöldes váladék. Nem az agya, az fix.
Pár napra rá aztán barátnõm telefonált, hogy megtalálták a végrendeletet, és én is benne vagyok. Hagyott rám valamit, mint "írópalántára". Ez ám a szemétség: ha valaki meghal, annyira pofátlan lehet, amennyire csak bír, nem lehet neki nemet mondani.
Egy dobozról volt szó. A kamrában állt idõtlen idõk óta, állította barátnõm. Fogalma sem volt, mi lehet benne. Elsõ ránézésre ártalmatlannak látszott: bazi nagy papírdoboz, talán egy hûtõé, minden felirat nélkül. Úgy álltunk elõtte, mint két felavatásra váró terrorista. "Vajon mi lehet benne?", találgatta barátnõm. "Talán egy másik döglött medúza", szaladt ki a számon. Ezzel elértem, amit akartam. Barátnõm bõgve a szobájába rohant, becsapta az ajtót, és én magamra maradtam. Nem megsérteni akartam, hanem megóvni. Ki tudja, miféle szörnyûségek lapulnak odabent ugrásra készen.
Ahogy kibontottam, elõször azt hittem, mégiscsak igazam volt a tartalmát illetõen. De aztán megértettem, hogy csak a por az. A dobozban nem volt döglött medúza. Füzetek voltak benne. Több száz, az általános iskolában használt vonalas füzet.
Belelapoztam az egyikbe. Naplónak látszott: egyoldalas vagy annál rövidebb bejegyzések, gondosan dátumozva. Aztán ahogy forgattam, észrevettem, hogy sok helyen az idõpont is fel van tüntetve, s hogy az mindig hajnali. Álmok voltak.
A legelsõ füzet tizenöt évvel azelõttrõl származott. A legutolsó az elõzõ hétrõl. Tizenöt év minden álmát leírta. Persze volt olyan nap, amikor nem álmodott, viszont találtam olyat is, amikor egy éjjel háromszor ébredt föl, és három különbözõ álmot vetett papírra. Igazi álomgyáros volt.
Elmondtam a barátnõmnek, mirõl van szó. Nem tudott hová lenni. Sejtelme sem volt errõl. Elsõ ránézésre jó pár álom róla szólt, de ezt nem siettem a tudomására hozni. Meglepetésemre ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem a dobozt. "Mit csináljak egy másik ember álmaival?", ellenkeztem. "Írd meg õket." "De még a magaméit sem tudom." Hiába minden.
Kis lakásom atmoszférájának nem tett valami jót a doboz. Elõször az ablak alá tettem, merthogy ott volt egyedül hely, de egy idõ múlva azt kellett tapasztalnom, hogy a szoba egyre sötétebb. Mintha sugárzott volna a dobozból valami, ami lassan megtöltötte a szobát. Ekkor átcipeltem a másik szobába, a belsõ sarokba, de ott meg a virágok kezdték el megadni magukat.
Ráadásul, már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges, még rosszabbul aludtam. Folyton fölriadtam, füleltem: mintha léptek alatt recsegett volna a padló. Ez az üldözési mánia olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy egyik éjjel muszáj volt fölkelnem és ellenõrizni a dolgot. A lakásban persze nem volt egy lélek sem, de valami a dobozhoz húzott. Úgy világított felém a sarokból, akár egy barna, fültõl fülig vigyor.
Egyszerre azon kaptam magam, hogy kinyitom, és kiveszek egy füzetet. Az elsõt. Olvasni kezdtem. Elölrõl.
Így kezdõdött. Újraálmodom az álmait. Hangosan olvasok, és egy befõttesüvegbe beszélek. Ha végére érek egy álomnak, a befõttesüvegben megjelenik egy fényfolt. Apró, mint egy szentjánosbogár, és mindig más-más színû. Úgy száz fér egy üvegbe. Amikor megtelik az üveg, rácsavarom a tetejét; noha a bogarak a legcsekélyebb érdeklõdést sem mutatják a külvilág iránt, jobb a békesség. Aztán fogom az üveget, és a kamrába viszem a polcon sorakozó társai mellé.
A válságot átvészelendõ barátnõm tömérdek munkát vállalt. Rengeteget éjszakázott meg nappalozott. Mivel gyönyörû lány, elkerülhetetlenül felbukkantak a kopók (vérszagra gyûl), s neki csak választania kellett. Egy darabig húzódozott, aztán kegyeibe fogadott valakit. Aki újra csak nem én lettem. Láthatóan jól elvannak, és én örülök ennek (tehetek mást?). Már találkoztam is a kiválasztottal, és minden fanyalgásom ellenére el kell ismernem, hogy jó választásnak tûnik. Szimpatikus, van pénze meg jó állása. És okos. Még nem mondta, hogy az élete egy csömör, és meg akar halni.
Barátnõm hébe-hóba megkérdezi: "Hasznát veszed az álmoknak?" Ilyenkor azt felelem: "Igen, hasznát", és neki ennyi elég is. Én meg nem untatom a részletekkel.
Azzal, hogy egy jó darabig nincs gondom az esti olvasmányra. Hogy az utóbbi idõben meglehetõsen jól alszom. Hogy a kamrám fényárban úszik a szaporodó befõttesüvegektõl, amikben testetlen fénypöttyök lebegnek. Hogy esténként elõveszek egyet, leteszem az asztalra, és állam tenyerembe hajtva figyelem, ahogy mozognak: ide és oda és föl és le. Mígnem összeállnak egy arccá. Barátnõm rám mosolyog az üvegbõl, és azt mondja, szeret. Hajfürtjei kibomlanak, akár a táguló galaxisok. Hát ezt is megértem. Sajnos szentjánosbogár arcképének szókincse kimerül ebben az egy mondatban, ezért egy ideig még bámulom, majd összerázom az üveget, az univerzumot, az idõt, vissza a Nagy Bummig.
És kezdõdik minden elölrõl.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu