Lefordítottam az elbeszélést, és elküldtem Várady Szabolcsnak, a Holmi szerkesztõjének. Mulatságosnak találta õ is az opust, és némi korrigálás után élesen emlékszem, a "counter stocks" kifejezést akkoriban még a honi bankárok se tudták megfejteni, így maradtunk a "gyanús részvények" verzió mellett a lap 1991. áprilisi számában meg is jelent. Kerek tízezer forint honoráriumot kaptam postai úton, ami akkortájt elég csinos pénznek számított. Ám még ez a minden téren való biztatás sem sarkallt további buzgóságra: A szakáll volt máig utolsó fordításom, ami napvilágot látott.
És bizonyára, jómagamat leszámítva, teljes feledésbe merült annak rendje és módja szerint.
Aztán eltelt hét esztendõ, bõ vagy szûk, ne firtassuk. Ami tán fontosabb, hogy a tudósok szerint ennyi idõ alatt az összes, többmilliárdnyi sejtünk lecserélõdik, lassanként új ember lesz belõlünk. Új ember voltam én is, mikor Európa kinevezett fõvárosában, Brüsszelben, a meleg februárban találkoztam Jelenával. Elõször fiúnak néztem. Rövid, fekete haja, vastag, sûrû, összeérõ szemöldöke volt, elõreugró álla. Öltözéke kevés változatosságot mutatott: fekete inget, fekete farmert és bakancsot hordott. Tömpe, lerágott körmû ujjai közül egy percre sem hiányzott a cigaretta. Rekedt, mély hangon társalgott ismerõseivel, de úgy tetszett, csak jobb híján vet feléjük egy-egy inkább horkanásnak tetszõ megjegyzést.
Oroszul folyt a szó.
És ismét eszembe jutott Nelli néni, az orosztanár néni intése húsz év elõttrõl, hogy mennyire fogom sajnálni, amiért nem figyelek oroszórán, mikor pedig ragadna rám a nyelv. Kihegyezett füllel el-elkaptam egy szót, mint ribjátá, ggye nahógyitszjá, vagy néhai kedvencem, a pámjátnyiki górada. Mintha régi, álombéli tájakon barangolnék. Csak ez a vad arcú, szúrós tekintetû fiú ne bámult volna folyton oda. Mintha észrevette volna, hogy hallgatózom.
Ekkor azonban megkezdõdött közös programunk, az egy héten át tartó szeminárium, melynek során az európai gondolat alappilléreivel ismerkedtünk. Ennyi nazálissal telemorgott angol nyelvû elõadást életemben nem hallottam még. A kíméletlen szigorral összeállított napirend taposómalmában õrlõdõ, jól fésült, egyenöltönyös diplomaták egymásnak adták kis termünk kilincsét, helyet foglaltak az írásvetítõ mellett, és félárbocra eresztett szemhéjjal eldarálták monológjukat, hogy aztán bármi konkrét kérdésre megadják a megfelelõ választ. Ezek szerint az elhangzott felvetésre nem lehet egyetlen mondattal felelni, hiszen több, mint komplex a probléma, de keményen dolgoznak rajta, és mintegy 2006-ra, lépésrõl lépésre haladva mindenki számára megfelelõ megoldást találnak majd errõl az obligát bájmosolyt elõvonva biztosítottak, miközben máris akkurátusan helyére tolták a széket, barna bõr aktatáskájukat magukhoz ragadva nem kis cinizmusról téve tanúbizonyságot további hasznos idõtöltést kívántak mindannyiunknak.
Kissé megszeppent és magát mindenképp megtisztelve érzõ keleti társaságunk egyetlen renitense ez a fekete Jelena-fiú volt, akit az ültetési rend mellém vezényelt. Elõször csak a neki balra ülõ orosz kollégájával sutyorgott mind gyakrabban és egyre hangosabban, aztán, mint akinek végtelen elkeseredésében semmi sem drága, hozzám fordult.
Mit vartyogott? kérdezte angolul, de nem várta meg reménytelen válaszomat (mit is felelhettem volna?!), hanem elkezdte fújni a magáét. Tök hülye volt az ipse, figyelted, ahogy a szempillájával verdesett, igazi zsíros képû majom, gebedne meg mind, csak leszedik a nagy lovettát, nyomják a gõzös rizsát, hogy milyen fasza minden, másfél óráig nem lehet egy nyomorult blázt elszívni miattuk! Hát nem? nézett rám, és döbbenten láttam, hogy a szemöldöke egyetlen vastag szõrcsík keresztben a homlokán.
Kifejtõ válasz helyett csak hümmentettem, majd néhány gyors tollvonással egy kivételesen jól sikerült karikatúrát rittyentettem az Európai Unió csillagocskáival díszített jegyzetfüzetbe. Jelena felnyerített, az orrom elõtt villogtak barna pöttyös sárga fogai. A következõ pillanatban egy izgatott székrándítás kíséretében csoportunk atya mestere, Döminyik felpattant a helyérõl, a falhoz lapulva hozzánk kúszott, és éles szem üveg-villogtatások közepette felhívta a figyelmünket, hogy miképp is illik e helyt viselkedni.
Úgy ültem, mint valaha régen a hittanórán, viccmesélés miatt Tibor atya részérõl örökös átokkal sújtottan, de mire szegény Döminyik ismét helyet foglalt, olyan parádés torz pofát kerekítettem róla is, hogy a következõ öt percben Jelenával majd' megdöglöttünk az arcizomrándulás nélküli nevetéstõl.
Ez el is döntötte a sorsunkat a következõ öt napra. Miközben próbáltunk jól viselkedni, lassanként szétröhögtük az agyunkat. Tü durák, bökött ilyenkor mellbe Jelena, cigarettájáról zakóm hajtókájára pottyant az addig dédelgetett kétcentis hamu.
Így aztán mindent túléltünk, Hans Beck urat óriásszivarostul, Javier Solana ötnapos szakállát és huncut mosolyát, továbbá azt a zmrzlinára hasonlító nevû cseh kollégát, aki jegyzetelt és jegyzetelt, majd mikor elõadóink végre befejezték a tájékoztatást, õ még kérdezett és kérdezett. Évekkel rövidítette meg valamennyiünk életét.
Mire elkövetkezett a búcsúeste, már túl voltam azon, hogy a kivilágított brüsszeli városháza elõtt visszarévedjek 1979-be, mikor Mihail Solohov Szúgybá cselovéká címû opusát vettük oroszból a tagozatos tanterv szerint. Üvöltöttem, hogy Andrej Szákálóv ucsásztvovál vá vtároj miravoj vájné... Ültünk az egyik mellékutca valamelyik arabus vendéglõjében, fenn az emeleten, és egy vad tekintetû pincér hordta fel a Jupiler söröket. Illetve egy idõ után a vodkákat. A társaság uborkát is követelt, csak úgy, egy nagy tálban. Már senkit sem érdekelt, hogy maga Döminyik is megeresztette nyakkendõjét, okos homloka verítékben úszott. Lengyelek fogták közre, és az európai gondolat egyik alappillérét, a közös bemákolást valósították meg véle karöltve, látható sikerrel.
Zmrzlina sárga nyakkendõje kilógott a mellénye elé, állva szónokolt, hol csehül, hol franciául, hol oroszul.
De Jelena csak ült, fújta maga elé a füstöt, néha mormogott valamit. Ha kérdeztem, mi van, bosszúsan megvonta a vállát. Hát hagytam, s szép lassan kezdtem elpilledni.
Annál döbbenetesebb volt arra rebbenni fel, hogy Jelena egyszer csak kirúgja maga alól a széket, és a kis hajópadlós szoba közepére áll. Bakancsos lábát szétvetette, kezét csípõre vágta. És elkezdett énekelni. Reszelõs, mély hangja eltûnt, helyette szép, zengõ alt csendült fel, és dalolt, dalolt ebben a fura pózban megmerevedve. Szállt a fájdalmasan bánatos ének, elnémított mindenkit, az elmúlt egy hétben senki nem kapott ekkora figyelmet és tiszteletet, mint ez a fekete lány-fiú, akin csak az látszott, hogy valami végtelen saját szomorúságot dalol el nekünk, mert biztonságban érezheti magát: sose tudjuk meg, mi a titka.
Sokáig tartott a hujjogás és a taps.
Ez egy zsidó kesergõ mondta aztán Jelena, ugyanabban a tartásban -, emberek búcsúzkodnak egymástól, akik tudják, soha többé nem látják egymást ebben a földi életben.
Visszaült a helyére, szembe velem, és ugyanúgy bámult a semmibe, mint az ének elõtt. A háttérzaj megint erõsödni kezdett. Mintha Döminyik is valami kósza dalba fogott volna a lengyelek segítségével, de ezt elnyelte a vihogás és székzörgés.
Nem megyek vissza Moszkvába szólalt meg egyszerre Jelena, és szénfekete szemével most úgy nézett rám, mintha mindez az én bûnöm volna.
Miért? kérdeztem, majd, mert olyan vicces gyerek vagyok, megismételtem oroszul is. Pácsemú?
Dá. Pácsemú felelt Jelena. És elkezdett hozzám oroszul beszélni. A szemembe nézve, szépen, tagoltan és hosszan. Az összerakosgatott szómorzsákból úgy sejtem, hogy az életét mesélhette el nekem. Szerepelt egy bábuska, egy górad, egy átyéc és egy bizonyos Igor. Ahogy Igor neve egyre többször elhangzott, Jelenának mindjobban összeszûkült a szeme. Közben a körmére égett a cigaretta.
Alig értettél valamit, ugye? kérdezte Jelena, mikor a hosszú történet végére ért.
Bizonyára nagyon szánalmasan néztem rá.
Tanultál volna meg oroszul, tü durák! mondta, de most nem bökött mellbe, mint korábban annyiszor, és vad nevetése se csattant fel.
Miért, miért nem, a kezem automatikusan átnyúlt az asztal fölött, és megsimogattam Jelena csontos, kemény arcát. De alig értem a bõréhez, mintha megütöttem volna, elkapta a fejét, és szikrázó szemmel nézett rám. Ujjaim hegyén éreztem a sûrû borosta bökését, az éles szõrszálacskák végét. Végighúztam rajtuk a másik tenyeremet, mintha letörölném ezt az érintést.
Tényleg az a szerencse, hogy semmit sem értettél meg mondta néhány pillanattal késõbb, és most hirtelen elmosolyodott. Na, dászvidányija! biccentett felém, miközben kivette a tálból az utolsó szem uborkát. Ebben a kurvára egyesült Európában! tette még hozzá, és egy fura, addig sose látott, kicsit zavart grimasszal az arcán nagy dobogva leszaladt a falépcsõn.
A névjegyem összegyûrögetve ott hevert az asztalon, a vodkáspohárka mellett.
De akkorra már csönd volt,
mindenki bámult maga elé. Láttuk a múltat,
ami szakasztott ugyanolyan volt, mint a jövendõ.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu