Papp Zoltán

SCHILLER "KALLIAS"-A

Ha minden a tervek szerint alakul, 1793 húsvétjára önálló könyv jelent volna meg Friedrich Schillertõl KALLIAS, ODER ÜBER DIE SCHÖNHEIT címmel. A kanti filozófiában épp csak megmerítkezett, de AZ ÍTÉLÕERÕ KRITIKÁJÁ-t máris korrigálni-továbbfejleszteni vágyó Schiller szükségét érzi, hogy nyilvánosan közölje: meglelte az ízlés objektív alaptételét legalábbis errõl számol be 1792 végén barátjának (s korábbi anyagi támogatójának), Christian Gottfried Körnernek, hozzátéve, hogy a tárgyhoz leginkább a dialógusforma illik. Történik mindez néhány nappal karácsony elõtt. Három hét múlva Körner egy újabb levélbõl megtudhatja, hogy a tervezett beszélgetéshez voltaképpen még csak rendezetlen feljegyzések állnak készen. Az akkor már régóta betegeskedõ Schiller mindenesetre biztosítja õt arról, hogy átmenetileg egészséges lévén, egyre tisztábban lát a szépség kérdéseiben. Majd január végén mégiscsak úgy dönt, hogy elgondolásait, mintegy tesztelésképpen, elõbb barátjával közli, arra számítva, hogy a reakciók hozzásegítik bizonyos nehézségek leküzdéséhez (Körner hívja fel egyébként a figyelmét a Hogarth-féle kígyóvonalra). S noha ekkor még kéziratot ígér kiadójának, Göschennek igaz, most már csak júliusra -, február közepén végképp letesz a könyv megírásáról.

A KALLIAS így publikálatlan töredék maradt (nem érkezett folytatás a következõ postanapon), s elõször csak 1847-ben, a Schiller-Körner-levelezés megjelenésekor vált nyilvánosan hozzáférhetõvé. Nem volt persze mindenki számára ismeretlen: Friedrich Schlegel például, aki a kilencvenes évek elejétõl szintén közeli viszonyban állt Körnerrel (egy ideig mindketten Drezdában éltek), pontosan tudhatta, miféle elméletet forgat a fejében az általa inkább szellemi ellenlábasnak tekintett Schiller; és abban, hogy A GÖRÖG KÖLTÉSZET TANULMÁNYOZÁSÁRÓL szóló értekezés az objektivitásban találja meg a modern mûvészet anarchiájából rendet teremtõ varázspálcát, alkalmasint szerepe van a közvetve Jénából kapott ösztönzésnek.

Ha befejezetlen maradt is, a KALLIAS azért valamelyest tovább élt Schiller elméleti szövegeiben. Legalább csírájukban felbukkannak már a késõbb kimunkált fõ gondolatok: feladatként jelentkezik az erkölcsiség hajlammá, természetté fejlesztése ennek ellentmondásosságába zavarodik majd bele A KELLEMRÕL ÉS A MÉLTÓSÁGRÓL; terítékre kerül a látszat, az esztétikum sajátos autonómiája, legfõképpen pedig a moralitás és a szépség összefüggése ezekre építenek majd a LEVELEK AZ EMBER ESZTÉTIKAI NEVELÉSÉRÕL (a LEVELEK õsváltozatát az a levélsorozat alkotja, amelyet Schiller 1794-ben küldött az õt három éven át járadékban részesítõ dán hercegnek, Friedrich Christian von Augustenburgnak, s amelybe belekezdvén megkérte Körnert, juttassa vissza hozzá a KALLIAS-t, mert szüksége van rá elméletének új kifejtéséhez); és megjelenik végül a "mûviséget" meghaladó s ennyiben a keresett tiszta objektivitásra utaló naivitás is ezt gondolja majd tovább a történeti perspektívát is nyitó utolsó nagy értekezés, melyben a naiv nem csupán elõzménye a reflexivitás bélyegét viselõ szentimentálisnak, de valamiképpen meg is haladja azt.

A Schiller életében megjelent teoretikus írások mégsem kontinuusak a KALLIAS-szal; és pontosan ez teszi megkülönböztetett figyelemre méltóvá az elsõ kísérletet. A törés nagyjából megfelel annak, ahogyan Schiller elpártol Kanttól, s helyette Fichténél találja meg a filozófiai hátteret a maga számára. Ettõl kezdve szinte törvényszerû, hogy elmélete folyamatosan aporiákba bonyolódjék. Mihelyt a Fichte-féle önés világteremtõ Én kiiktatja a számára botrányos magában való dolgot (vagy másképp: megszünteti a létezés elsõbbségét a tudatossághoz képest), egyszersmind megszûnik az a lehetõség, amelyet a KALLIAS produktív módon félreértve Kant tézisét az ízlésítélet szubjektív jellegérõl sejtet: hogy a szép lényege szerint kívül essék mindannak körén, ami a szubjektivitás fennhatósága alá tartozhat. Az istenülni igyekvõ (vagyis az õt, úgymond, megilletõ abszolút mivoltra törõ) Én ámokfutása közepette elvileg lehetetlen, hogy ami van, az ne az õ világkonstitúciójának eredménye legyen hogy heautonómiával bírjon, maga adva törvényt magának. Az imént említett írásokban (s fõleg a LEVELEK-ben) éppen ez okoz feloldhatatlan bár az értelmezés számára izgalmas feszültségeket: Schiller egyfelõl már csak észnek alávetett természetet és érzékiséget, formának alávetett anyagot talál azon a helyen, ahol a KALLIAS-ban még a szépet tételezte, másfelõl rendre beleütközik abba, hogy az esztétikum nem helyezhetõ el a ráció és természet, forma és anyag dualitásával operáló konstrukcióban; s ennyiben, ha akaratlanul is, de kitart a KALLIAS alapvetése mellett (mindezt hosszan elemeztem az EX Symposion 1998/23-24. számában megjelent ANDALOGOSZ címû tanulmányomban).

A fordítás a Deutscher Klassiker Verlag Schiller-sorozatának VIII. kötete alapján készült: THEORETISCHE SCHRIFTEN, Frankfurt/M., 1992, 276-329. oldal. Tekintettel arra, hogy Schiller elsõdlegesen a kanti esztétikával vet számot, a terminológia megegyezik AZ ÍTÉLÕERÕ KRITIKÁJÁ-éval. A válogatás során csak néhány oldalt hagytam ki, olyan részeket, ahol Schiller az esztétikai fejtegetésbõl kiesõ témákról (például aktuális politikai eseményekrõl) ír.
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu


C3 SCRIPTA: www.c3.hu/scripta