Ottlik Géza

TOVÁBBÉLÕK (IV)

A hetek, hónapok, évek fénytelen vizein mindig valamelyik szünidõ szigetecskéje felé hajóztak. Egyiktõl a másikig; a háborgó, parttalan szürkeségben szilárd világítótoronyként álltak ezek a karácsonyi, nyári, húsvéti szabadságok. "Szabadság!" már tíz nappal elõtte felrajzoltak a táblára mindegyik tanteremben egy felkiáltójelet, hogy aztán naponként egy újabb betût tegyenek elébe, míg csak így visszafelé az egész szó ki nem íródik. Az izgalom már a felkiáltójelnél megkezdõdött, s ahogy nõtt a felirat, "ság!", "adság!", "badság!", nõtt a feszültség is. Bármilyen tûrhetetlenné vált a várakozás láza, különös módon mindig tudott még fokozódni, lehûlés és kijózanodás nélkül, és bármilyen képtelenül felajzott igényekkel kezdték meg valamelyik hosszabb vagy rövidebb szabadságukat, sohasem csalódtak benne.

Este indult a vonatjuk mindig, s egész éjszakai utazás után reggelre értek Budapestre. Mozdonyfüst, lámpák a ködben, rohanás a sötétségen át a táguló világ felé, átdübörögve pirkadatkor a vashidakon; aztán a pályaudvar üvegkupolája, villamosok, aszfalt, az otthoni szobák, az otthoni ajtók rézkilincsei, a fürdõszoba ismerõs szaga, emberek, élet, utcák, mozik, kirakatok... Damjáni elzsibbadt érzékszerveibõl kioldódott a görcs, s levetve magáról, mint a kincstári alsóruháit, a gondokat, bajokat, félelmeket, megint tudott figyelni a világra.

Sokáig nem volt semmi más útmutató fényük, mint ezeknek a szabadságoknak a világítótornyai; megszabadulni Schulzétól, éhségtõl, álmosságtól, hajszoltságtól, rettegõ résen állástól, aggodalmaktól; Damjáni az egész hányatott hajózás célját, irányát csak ebben tudta látni. A világ érdekes, szép, izgalmas, tele van jó dolgokkal, csak szabadság kell hozzá, hogy mindezt egyáltalán felfoghassa, érzékelhesse.

Az idõ tengere azonban végtelennek látszott, s ha elhagyták valamelyik szabadság tornyát, egy-két nap múlva már minden fénye elenyészett. Azonkívül másképp is telt az idõ. Üresek voltak a napok, és egymásra rajzolódtak, ha visszagondolt rájuk Damjáni, három hónap három napnak tetszett a múltból. A jelen pedig fordítva, mintha megállt volna, egy-két óra hosszú heteknek tûnt vánszorgásában. A szabadság néhány napja viszont évekre tágult ki az emlékezetében, de ha benne járt, úgy megszaladt vele, hogy szinte észbe sem kaphatott, máris véget ért.

Czakó, ha elfogta a mesélõkedve, a délutáni tanulási órák alatt a szabadságain történt dolgokra tért mindig vissza, s kifogyhatatlanul áradt belõle a mondanivaló, rekedtes hangján, ravaszul csillogó szemmel hajolva Damjánihoz, és nem törõdve azzal, hogy ismétlésekbe bocsátkozik, s hogy végeredményben se füle, se farka nincs a történeteinek. Istenes Danival Damjáni sokkal szívesebben beszélgetett. Õ is otthoni dolgokról beszélt a Rudas-fürdõrõl, a bátyjáról, más civilekrõl, hogy legalább képzeletükben számon tartsák azt a másik világot -, de másképpen, mint Czakó. Eleven volt, amit mondott, anélkül, hogy áradozó, ömlengõ lett volna. Ebbõl a fiúból hiányzott minden erõszakosság; nem volt könnyû barátságot kezdeni vele, de Damjánit vonzotta valami hozzá.

Mondd el az "ereklyét" még egyszer, Praxedes kérlelte.

Istenes készségesen elmesélte, újra meg újra. Volt egy osztálytársa az elemi iskolában, aki tollbamondásnál egyszer "Mátyás király ereklyéi" helyett azt írta: "Mátyás király erkélyei". A tanító kijavította, mire a gyerek méltatlankodva így szólt: "De hát annak nincs semmi értelme, hogy ereklye!" Az osztály nevetni kezdett, és a tanító dühbe gurult: "Ereklye? mondta fenyegetõen -, ereklye, ereklye? Nyakleves!" így zárván le az ügyet.

Istenes, miközben mesélt, akaratlanul utánozta a gyerek, majd a tanító arckifejezését, mozdulatait, hangját; szándék nélkül, vázlatosan, de olyan mulatságosan, hogy Damjáninak sokszor egészen váratlanul eszébe jutott a történet, s ha barátja mellésodródott vacsoráról kifelé jövet, fülébe súgta: "Ereklye? Nyakleves!"

Hogy ez a szamárság tulajdonképpen mit jelentett nekik, mit rejtett magában, azt évek múlva, megint egyszer egy nehéz órában érezték a legvilágosabban.

1926 februárjában történt az Öttevényi-eset. Hideg, kedélytelen tél volt. Merényiék, hosszabb szünet után, újra bevezették azt a szokásukat, hogy erõszakkal elvegyék hol ettõl, hol attól a reggelihez kapott fehér fél cipóját. Ez fájdalmasabb veszteség volt, mint ahogyan elsõ pillanatban látszik. A meleg kávé rendkívül jólesett a friss kenyérrel, többet ért három ebédnél, nélküle viszont üres kis lötty volt mindössze, amely átjárta ugyan a gyomrot, de csak azért, hogy felizgassa és kielégületlenül hagyja. Egy reggel a himlõhelyes képû Végh, Merényi meghitt csatlósa, aki a zenekari esztrád egyik asztalánál ült, áthajolt a fakorláton, s a közvetlenül mellettük levõ, két lépcsõfokkal alacsonyabb szinten álló asztalról vaktában elragadott egy fél cipót. Történetesen Öttevényiét. Végh kenyerét eredetileg Homola vette el, aki lusta volt megfordulni, hogy a másik asztaltól szerezzen egyet, Végh azonban ezt nem engedhette meg magának, még a szomszédjával, Halász Péterrel szemben sem, sem pedig az asztaluknál ülõ többi fiúval szemben, mert azok meg, öten, a hatodiknak és hetediknek, Merényinek és Burgernak önként adták oda egy-egy reggeli kenyerüket, egymás között naponta cserélve az adózó szerepét. A rendszer új volt, mindössze egy hete léptette életbe Merényi. A többi asztalt csak annyiban érintette, hogy Homola hol innen, hol onnan harácsolt magának egy-egy fél cipót, és sokan még nem is tudtak az egészrõl. Öttevényi azonban tudott róla, s bármennyire elhûlt a vére, Végh ténykedésével be lett volna fejezve a rövid zsákmányolási sorozat, ha Gereben be nem avatkozik.

Gereben Énok már néhány napja figyelte a Merényi-asztalnál történõ új dolgokat, s most félretolva Öttevényit, odaállt a korláthoz, s megérintette Végh karját.

Add vissza neki mondta.

Gereben helyzete egészen különleges volt. Már jó egy éve, hogy kivált Merényiék közül, s meglehetõsen érthetetlen módon Szebek Miklóssal kezdett barátságot. Nem vett részt többé semmiben a hatalmasok oldalán, de nem is avatkozott bele a dolgukba; tekintélyének emlékével valami sajátságos területenkívüliségben élt köztük.

Te! rántotta meg még egyszer Végh karját. Add vissza, mert szétverem a pofádat.

Látszott, hogy nem tréfál. A körülállók meglepetve figyeltek fel a váratlan közbelépésre. A himlõhelyes Végh is elbámult, de mielõtt bármit szólhatott volna, Gereben átnyúlt a korláton, megragadta a cipót, és visszarakta Öttevényi csészéje mellé. Vigyázzt vezényeltek, belépett a napos tiszt, majd megkezdõdött a reggeli. Evvel Gereben részérõl véget ért az ügy, Öttevényi számára azonban csak most kezdõdött el.

A himlõhelyes Végh ezen a reggelen kenyér nélkül maradt. Beesett mellû, penészes fehér, izomtalan húsú fiú volt, aki alattomos ravaszságával férkõzött be Merényiék kegyeibe; gyûlölte Gereben Énokot. Most kapott egy lökést, hogy nyíltan ellene forduljon; de olyan mélységesen gyûlölte, hogy vonakodott még önmagának is bevallani ezt a gyûlöletet. Irigyelte. Míg õ kénytelen igyekezni, ravaszkodni, hízelegni az ostoba Homolának, Gereben fütyül mindnyájukra. Gereben nemcsak testi erõben, hanem szellemiekben is felülmúlta õket, már jó ideje háromgombos növendék volt, második a rangsorban; mindazonáltal nem lett volna nehéz tönkretenni; Végh mégis Öttevényi ellen fordította a bosszúját.

A délelõtti szünetben már baljóslatú tárgyalások indultak meg. Merényi elõbb Burgerral, aztán Homolával és Véghgel vonult félre, s látszott, hogy fontos dologról tanácskoznak, ha nem lehetett is megtudni, mirõl. Burger vörös arca megduzzadt a gondtól, s komor tekintettel jött-ment.

Az utolsó óra után hirtelen körülvették Öttevényit.

Mi az? Mit akartok? kérdezte nyugtalanul.

Szóval nem tudod? mondta Merényi gúnyos lassúsággal. Nem is sejted, mi?

Nem!

Pillanatnyi feszült csönd után Merényi intett Véghnek: "Kutassátok végig a fiókját", aztán Öttevényihez fordult:

Lesz egy kis elintéznivalónk.

Miféle elintéznivaló? mondta a fiú méltatlankodva és kigyulladt arccal.

Miféle? Merényi térdével hirtelen hasba rúgta és egyidejûleg pofozni kezdte az összecsukló Öttevényit. A többiek is beavatkoztak, és percek alatt félholtra verték a boldogtalant. Azután kiszórtak mindent a fiókjából, és széttaposták, összetörték, egy apró notesz kivételével, amelyet Merényi és Végh vizsgálgattak. Olvashatatlan feljegyzést találtak benne, és odaintették Öttevényit.

Mit jelent ez?

Öttevényinek meg kellett magyaráznia. Aztán feleletet vártak a további kérdésekre:

Mit beszélgettél tegnap este Szebekkel? Mirõl beszéltetek a múlt este Gerebennel? Kivel beszéltél még össze? Mire készültél?

A vallatásnak véget vetett Schulze érkezése. Merényi arca töprengõ maradt ebéd után is; komolyan gyanakodott valami összeesküvésre, lázadásfélére. Általános feszült nyugtalanság támadt. Nemcsak Szebek Miklós félt, aki elõreláthatóan sorra fog kerülni, hanem Damjáni is, Colalto is, a többiek is, mindnyájan: így terjeszkedett, sokasodott az a félelem, amely Merényi szívében született meg Végh koholmányainak hatására. Eddig még álmukban sem gondoltak arra a lehetõségre, hogy összefoghatnának Merényiék ellen.

Teljesen új fordulatot adott azonban az ügynek Öttevényi vakmerõ lépése. A délutáni szünet kezdete elõtt a napos szokás szerint összeírta a másnap délelõtti századkihallgatásra jelentkezõket, s Öttevényi feliratkozott a "panasz" rovatba.

Ne viccelj! mondta a napos.

Írjál be!

Ne marháskodj!

Írjál be!

Nagyon jól tudták, hogy ennek a "panasz" rovatnak csak elvi jelentõsége van, gyakorlatban nem fordult elõ, hogy valaki panasszal élt volna, mert ez szigorú büntetéssel járt. Sem Schulze, sem a tisztek nem csináltak titkot belõle, hogy minden panasz alaptalannak fog minõsülni, s így nem ajánlatos megpróbálkozni vele. Csak az üres rovat futott heteken, hónapokon, éveken át a kihallgatási naplókban.

Most rövid vita után belekerült Öttevényi neve. A napos kénytelen volt beírni; ahogy azonban elment a füzetével Merényi asztala elõtt, a fiú kérdõ tekintetére kötelességének érezte azt is, hogy közölje vele a dolgot: "Fel akar jelenteni titeket." Mindezt nem lehetett ettõl fogva visszacsinálni: a füzet Schulzéhoz, onnan a századirodába kerül, s Öttevényinek másnap meg kell jelennie a kihallgatáson.

Damjáni látta, hogy valami történt, de még a parancskiadás után, amikor Schulze levitte a félszázadot sétálni, még akkor sem tudta pontosan, hogy mi a helyzet. Ámbár "oszolj"-ban mentek, nem volt kedve beszélgetni. Fázott. Két kezét belesüllyesztette köpenye zsebeibe, és lehorgasztott fejjel csoszogott a nedves avaron. Evvel a sétával Schulze megint tönkretette a félórás szünetjüket; de persze rosszabb is lehetett volna. Az uszoda mögötti kanyarban érezte, hogy belerúgott egy szerecsendióba, s le akart hajolni érte, amikor Czakó melléje lépett.

Hallottad? súgta. Öttevényit?

Mi van vele? kérdezte Damjáni, s mégis meglátta az ázott levelek közt a dióját. Felvette, zsebre vágta. A rendkívül vastag, majdnem tömör csonthéj közepén, ha sikerül bicskával szétfeszegetni, parányi édes dióbél bukkan elõ. Ezért nevezték szerecsendiónak; a park sokféle fája közül felének sem tudták a nevét.

Czakó január óta, amikor az énekkari próbákon újra összekerült Damjánival, kezdte felújítani két évvel ezelõtti barátságukat. Elmesélte, amit tudott az Öttevényi-ügyrõl.

Igaza van neki! mondta Damjáni.

Czakó vigyorogva vállat vont.

Semmi értelme a dolognak. Nem lesz belõle semmi.

Lehet hagyta rá Damjáni.

Még volt két tanulási órájuk vacsoráig. Amikor leültek a helyükre a tanteremben, Schulze eltûnt egy idõre. Hogy Merényi és Burger is hiányzott, azt Damjáni csak akkor vette észre, amikor tíz perc múlva beléptek. Aztán Schulze Öttevényit hívatta, majd amikor Öttevényi visszajött, újra Merényit, ezúttal Véghgel. Nemsokára továbbadták a szigorú meghagyást, hogy senki nem állhat szóba Öttevényivel. Egyáltalán nem szabad beszélni hozzá, sem kérdezni, sem felelni a kérdéseire.

Merényi azt sem engedte meg, hogy hozzáérjenek. Reggel a mosdóban visszarántotta Homolát, aki éppen félre akarta taszítani Öttevényit egy csap mellõl, szokása szerint, hogy ne kelljen várnia; délután pedig Zámencsik Bélát verte meg vonalzóval, mert valamit beszélt Öttevényihez.

Csak a könyvemet kértem vissza tõle...

Térdelj le! mondta Merényi.

De csak a...

Te! mondta Merényi.

Zámencsik gyorsan letérdelt. Aztán Merényi további rendelkezésére négykézláb körüljárta a tantermet, ezt mondogatva közben hangosan:

Én vagyok a leghülyébb barom. Én vagyok a leghülyébb barom.

Ámbár Zámencsikrõl neki is ilyesféle volt a véleménye, Damjáni mégsem érzett kedvet a nevetéshez. A többiek sem nevettek. Mintha egyedül Merényi õrizte volna meg a humorát. S úgy látszott, rajta kívül csak Öttevényi az, aki meglehetõsen közönyösen fogja fel az eseményeket, elsõsorban saját kiközösítését.

Harmadnap ebéd után Damjánit is felrendelték az irodába ötödmagával. Valerián századoson kívül ott ült egy asztalnál Danilo fõhadnagy is, mellettük pedig az írnok-altiszt és Schulze. A százados lapozgatott, aztán kérdéseket kezdett feltenni. Hallotta-e közülük valaki Öttevényi növendéknek ekkor és ekkor tett kijelentését, amelyben fegyelmezetlenségre buzdít? Vagy máskor, egy másikat? Mondta-e ezt? Mondta-e azt?

Zavarodottan néztek egymásra. A százados mindenféle trágár, gyalázkodó és becsmérlõ kifejezést idézett, amilyeneket mindnyájan állandóan használtak, de természetesen minden különösebb jelentõség és célzatosság nélkül. Valerián, látván habozásukat, erélyesebb lett.

Mi az? Mások hallották, és épp maguk nem? Kikeresett egy részt a jegyzõkönyvbõl, és olvasni kezdte: "Púderes majomülep" és "Ne dûljetek be annak a ronda hájfejû stricinek"... A százados felnézett, és egyenesen Damjáninak szögezte a kérdést: Ezt sem hallotta? És kire értette ezeket a szavakat Öttevényi növendék? Nos? Csak mondja ki bátran. Halljuk. Kire értette? Nem tudja?

Schulze meg sem rezzent, úgy ült, mintha nyársat nyelt volna, viaszarccal. Danilo fõhadnagy kedvetlenül forgatta a ceruzáját. Valerián csak néhány hónapja volt a századparancsnokuk; puha, kövérkés, mindig frissen borotvált és frissen púderezett képû ember. Gyakorlatokon ha odahívta magához a negyedéveseket, rögtön pihenjt vezényelt, és halk, közvetlen hangú beszédet intézett hozzájuk. "Fiúk, mutassátok meg, hogy tudtok, ha akartok. Én nem követelek semmit, a becsületetekre bízom, hogy hogyan fog menni ez a díszmenet. Nem is szaporítom a szót. Ha azt látom, hogy mindenki megteszi, ami tõle telik, jó barátok leszünk, és nem fogtok ráfizetni, ezt ígérem. Erre becsületszavamat adom!" Beszéd közben folyvást dõlt orrán-száján a leszívott cigarettafüst.

Feleljen!

A százados úrra értette mondta végre Damjáni halkan.

Nem volt benne egészen biztos, hogy nem lesz-e baj a feleletébõl. Úgy látszik azonban, mégis jól ítélte meg a helyzetet. Valerián elnyomta a cigarettáját. Aláíratta mind az ötükkel a jegyzõkönyvet, aztán mehettek.

Negyednap Öttevényit simán kicsapták. Hogy ennek így kellett történnie, ezt Damjáni magától értetõdõnek érezte, noha hasonló vádak alapján sorozatos fegyelemsértés, veszedelmes bomlasztó befolyás akármelyiküket ugyanígy kicsaphatták volna. Öttevényi azonban önszántából látszott kilépni az egész rendszerbõl, melyet Merényi-Végh-Schulze-Valerián alkottak, s amelynek végtére is megvoltak a maga játékszabályai. Damjáni azon lepõdött meg, hogy a négy nap alatt, mialatt nem vettek róla tudomást, csakugyan milyen idegenné vált elõtte is Öttevényi. Mintha nem is lenne ugyanaz, mintha nem is lenne az az Öttevényi, aki mindig hozzátartozott a századhoz, aki õsi alkatrésze a menetoszlopuknak, aki Zámencsik mellett ült a tanteremben, akinek Zsoldos a barátja, akinek megvolt a maga pontos helye közöttük. Most látni kellett, hogy egyszerûen levedlette, mint kígyó az egyik bõrét, egyszerûen elhagyta, mint az árnyékát, ezt az ismert Öttevényi-létét s mindazt, ami meghatározta ebben a szerepében. Õ maga továbbra is létezett, csak számukra nem jelentett semmit, s kölcsönösen látszott, hogy az õ számára pedig ez a világ szûnt meg értelemmel bírni. Javában csomagolt a hálóteremben, amikor ebéd elõtti kézmosáshoz betódultak a többiek. Halász Péter majdnem beleütközött, s hirtelen kikerülte, mint egy lámpaoszlopot; Öttevényi pedig beljebb lépett, mint aki esõ elõl beáll a kapu alá. Megütni vagy kezet fogni vele annyi értelme lett volna, mint megütni vagy megsimogatni egy széket. Sem gyûlöletet, sem rokonszenvet, sem haragot, sem barátságot nem érzett iránta senki, s õ is a legteljesebb közönnyel nézte Merényit éppen úgy, mint Gerebent.

Damjáni megértette, hogy bármelyik pillanatban semmivé lehet tenni ezt a törékeny hálószerkezetet, ami ideköti, úgy, hogy õ maga tovább létezik, csak a szerepe szûnik meg, és a sokféle kapcsolat és vonatkozás, a ködös törvényféleségek pókhálószálai és légnemû abroncsai, a sokféle tartalom, a barátságok és gyûlöletek, vagy egyszerûen ismeretségek és ismerõsségek mind tartalmatlan idegenséggé válnak. Ez az Öttevényi most voltaképpen kezdheti elölrõl. Damjáni megértette õt, de a maga részérõl nem lett volna szíve lemondani akár csupán egy ablakpárkány színének-szagának ismerõsségérõl sem.

A jegyzõkönyvek és a Merényi-hatalom megtorlásának félelmes siralomházi napjai után Schulze megtorlása következett, amiben még csak érdekesség sem volt. A meglazult fegyelmet helyre kellett állítani; általában, bármi történt, az büntetéssel járt. A délelõtti és a délutáni szünetek nyomasztó gyakorlatozással teltek el. Schulze a legkülönbözõbb szemléket rendezte este-reggel, egy éjszaka pedig, éjféltájban, arra ébredtek, hogy égnek a villanyok, és a tiszthelyettes felöltözve áll a mosdóajtóban, s így ordít: "Föl! Riadó!"

Damjáni az elsõ pillanatban azt hitte, hogy már reggel van. Aztán, ahogy ráeszmélt a helyzet rendkívüliségére, egy pillanatig azt hitte, csakugyan kigyulladt az épület. Vakon, ügyetlen ujjakkal próbálta befûzni a cipõjét; nem ment. Dobogni kezdtek a hálóteremben a futó lépések, mert aki elkészült, szaladt a folyosóra. Felrángatta magára a zubbonyt, köpenyt, s nem törõdve a cipõfûzõjével, rohant a sorakozóhoz.

"Jobbra át! Indulj!" Ahogy kiértek a kapun, Schulze megállította a félszázadot, és a kapualjból kiesõ világosság felé fordulva megnézte az óráját.

Több mint öt percig tartott állapította meg elégedetten. Tehát jót fog tenni egy kis élénkítõ testmozgás.

A második emeleti ablaksor derengõ kis fénye csak annyi volt, hogy aki felnézett, meg tudta különböztetni az ablaküvegeket a faltól; a hálótermekben csak az éjjeli lámpák égtek, a többiek aludtak. A fõallé vasoszlopos lámpái pedig mintha csupán érzékelhetõvé akarták volna tenni a vaksötét éjszakát. Damjáni valami nedveset érzett az arcán, s megborzongott a hidegtõl. Esõ kezdene esni? Ahogy kettõs rendekbe fordulva belépett melléje Istenes, észrevette, hogy közben megpróbált gyorsan lehajolni a cipõjéhez. Neki is lóg a cipõfûzõje, gondolta Damjáni. Meglökte a karjával.

Ereklye? súgta oda, mert isten tudja, honnét, eszébe jutott az álmos és mogorva fiú réges-régi története.

Nyakleves! felelte Istenes, változatlanul álmos és mogorva képpel; mindazonáltal tökéletesen megértették egymást. Ez szerencse volt, mert több szót bajosan válthattak volna. Ahogy megindult az oszlopuk, Damjániban hangtalanul nevetni kezdett valami, s míg fázósan és kényszeredetten lépkedett a beosztásában, tisztán érezte, hogy ez a sérthetetlen valami csak figyeli és fanyarul neveti Schulzét, önmagát, az egész nyirkos éjszakát.

2

Damjáninak tulajdonképpen Istenes volt a barátja, habár minden évben összevesztek egyszer halálosan, hogy hamarosan mégis kibéküljenek. Ebben az évben is így történt, még karácsony elõtt. Egy asztalnál ültek az étteremben. A tálakat egy nagy gurulókocsin tolták be, s az asztal végében ülõk rendszerint némi közelharc és csöndes marakodás árán kaparintották meg asztaluk számára a legnagyobb vagy legnagyobbnak vélt adagokat. Damjáni megfigyelte, hogy náluk Istenes sohasem iparkodik eléggé. A más asztalnál ülõk rendszerint elhalászták elõle a púposabb császármorzsás vagy sonkás kockás tálakat; nem szeret részt venni a tülekedésben. Damjániban lassan gyûlt a bosszúság barátja ellen, s egyszer, amikor éppen éles vita támadt, hogy ki-ki hány kanállal vehet a tésztából, dühösen Istenes felé fordult, és a szemébe vágta:

Igen, mert mindig elmafláskodod a dolgot!

Istenes elképedt:

Én?

Te, te! Most nézd meg, mekkora tálat kapott az az asztal!

Istenes elsápadt.

Fogd be a szád! mondta fojtott dühvel.

Trotli mondta Damjáni felindultan.

Hülye mondta Istenes.

Aztán elhallgattak. Az asztal két pártra szakadt, és folytatta a vitát; végül a két párt is úgy összeveszett, hogy napokig nem beszéltek egymással. Damjáni és Istenes azonban bármilyen mélyen megsértették egymást, hamarább kibékültek. Harmadnap, vívóórán kerültek szembe egymással. Egy darabig közönyös képpel csinálták a gyakorlatokat, mint két idegen. Végül, amikor tisztelgés után levetették a sisakjukat, Damjáni egy fintort vágott a barátja felé, s halkan hozzátette:

Marha!

Állat! felelte Istenes nagy megkönnyebbüléssel.

Így aztán kibékültek, s jó ideig titokban kellett tartaniuk a kibékülést, mert az asztal két pártja, akik miattuk vesztek össze, még mindig ellenséges állapotban volt.

Istenesnek volt egy csomó gombfestékje, tégelye, ecsetje, s szeretett festeni. Karácsony után Damjáni is hozott egy fekete bádogdobozos festékkészletet, s ha tehették vasárnap, vagy ha a délutáni szünetben a tanteremben maradhattak, vagy ha megkockáztatták Bognár szolgálata alatt az esti tanulási idõben együtt pepecseltek ezentúl, valami színes képeslapot igyekezve lemásolni a szétfolyós vízfestékeikkel.

Február elején, egy vasárnap ebéd után Tóth Tibor állt meg Damjáni asztalkájánál.

Neked van festékkészleted mondta. Nem adnád kölcsön, kérlek, csak ma délutánra?

Damjáni tágra meredt szemmel nézett fel a fiúra. Tóth Tibor éppen olyan hideg udvariassággal tette fel a kérdést, ahogyan mindig beszélt. Semmiféle könyörgõ árnyalat nem volt a hagjában; holott tudhatta, hogy képtelenséget kér, s Damjáni is tudta, hogy esze ágában sincs odaadni a festékeit senkinek, s éppen nem ezen a napon, amikor végre hozzájuk juthat.

Tóth Tibor a három év alatt semmit sem változott. Kitartott buzgó vallásossága mellett, járt a reggeli misékre, a Monsignore legfõbb bizalmasa lett; kitartott amellett is, hogy mindnyájuk közül egyes-egyedül, jóformán egyáltalán nem használta a trágár kifejezéseket és káromkodásokat. Durcás, lányos arcával, mandulaszemével komolyan nézett Damjáni szemébe.

De ha nem akarod, akkor... kezdte mondani.

Odaadom mondta Damjáni sietve. Benyúlt a fiókjába. Nesze.

Tóth Tibor megköszönte, és már ment is. Damjáni utánanézett, aztán szégyenlõsen visszakapta a fejét, mert találkozott a pillantásuk. Elmosolyodott volna csakugyan Tóth Tibor, tûnõdött, vagy csak úgy rémlett neki? Hirtelen észbe kapott: mi az isten csudájának adta oda a festékeit? Hiszen õ akart festeni ma délután.

Maga sem tudta, mi ütött belé. Jólesett odaadnia. Tóth Tibor olyan tartózkodó természetû volt, hogy a mellette ülõ Zsoldost nem számítva jóformán nem is beszélgetett soha senkivel. Az elsõ esztendõben természetesen sokat gyötörték, csúfolták a szenteskedését, megverték, elbuktatták; könnyen sírva fakadt, s ilyenkor látszott, hogy toporzékolni tudna dühében, amiért nem bírta visszatartani a könnyeit. Könnyen el is pirult; ezért elnevezték szûz lánynak, "kis szûz"-nek, és úgy próbálgatták a pirulását vaskosnál vaskosabb kifejezésekkel, mint egy bedobós csokoládéautomatát. El is koptatták, lassan meg is unták. Tóth Tibor megedzõdött, és megtanult közönyt és hûvös méltóságot mutatni a támadóival szemben. Három év alatt a többiek is annyira megszokták különc misejárását és finom szótárát, hogy nagyjából békében is hagyták.

Valamiféle kérlelhetetlen szigorúság és komolyság volt a lényében. Damjáni szinte hízelgõnek és megtisztelõnek érezte, hogy kölcsönkéri a festékeit. S bármilyen nevetségesnek tartotta is ezt az érzését, izgalomba jött attól, hogy így most közük lesz egymáshoz. Vajon számít õ valamit Tóth Tibornak, aki annyira más, mint õ, más, mint Istenes, mint Czakó, mint valamennyien?

Legszívesebben odaült volna melléje mindjárt. De nehogy azt a látszatot keltse, hogy a kölcsönadott festékekkel együtt a barátságát is rá akarja tukmálni, vagy hogy önnön nagylelkûségétõl hatódott meg, még másnap is megállta, hogy ne csatlakozzék hozzá ebéd után.

De végtére is Tóth Tibor, ha nem is bántották már, a legutolsók közé számított, s Damjáninak ennél jobb volt a helyzete. Elsõsorban is talpraesettebb volt; ügyesebb, a rossz tornászok közül a közepesnél jobbak közé került; aztán pedig Istenes Danin kívül félig-meddig barátja volt Czakó és Halász Péter is; végül, ami a legdöntõbben esett latba, meg tudta nevettetni a többieket az utánzásaival és mókáival. Nem várhatta tehát, hogy Tóth Tibor közeledjen õhozzá. Harmadnap, a délutáni szünetben megállt Tóth asztala mellett, s csak úgy álldogálva beszélgetni kezdett vele.

A fiú udvariasan fogadta Damjáni barátságos közeledését; habár semmivel sem bátorította, nem is zárkózott el elõle. A könyvei kék csomagolópapírba voltak bekötve mind, a füzetein pedig túl csinos, kisfiús írással állt a neve. Damjáni jól ismerte szomszédjainak, Istenesnek, másoknak a holmijait, a szamárfüles térképeket, új kék ceruzákat vagy megfaragott régi vonalzókat, a limlomos dobozkákat vagy a davosi látképes tollszárat, madzagot, bicskát, lakatkulcsot: mindez ismert és közönséges holmi volt, hasonló az övéhez. Tóth Tibor holmija azonban mintha rendkívüli, mintha alapvetõen másféle lett volna. S ezt nem a csinosság, jólápoltság tette; Damjáni megfigyelte, hogy a ceruzája milyen csúnyán, tömpén van meghegyezve, és mégis, ez sem volt közönséges ceruza; gyengéd és megindító, s egyben furcsa, idegenszerû ceruza volt.

Damjáni lassan megismerte ezeket az idegen tárgyakat, de kíváncsisága csak egyre nõtt. Szerette volna még jobban megismerni a holmikat is, a Tóth Tibor lényében rejlõ izgató és vonzó idegenszerûséget is. A fiú azonban rendkívül szûkszavú volt, anélkül, hogy akarta volna, s ha mondott is valamit, abból sem derült ki semmi; egészen pontosan pedig az volt a helyzet, hogy Damjáni sem tudott kitalálni semmi beszélnivalót vele. Sokszor csak ült mellette szótlanul, s míg Tóth festegetett mert az egyik vasárnap délután önként felajánlotta neki a festékeit, s attól fogva nála is maradt a készlet -, Damjáni félórákig elnézte vékony nyakát, halvány fülcimpáját.

Az egyik rajzóra elõtt sikerült elcserélnie rajztermi helyét Tóth Tibor szomszédjával, s ettõl fogva egymás mellett ülhettek minden szombaton fél tizenegytõl fél egyig. Damjáni már elõre örült ezeknek a kettõs rajzóráknak, mert máskülönben sokszor napokon át legfeljebb csak arra nyílt alkalma, hogy ebéd után vagy az uzsonnaszünetben egy-egy percre odafuthasson Tóth Tiborhoz. Annál többet lehetett együtt Czakóval.

Március közeledtével Kuzmics százados, aki az énekkart vezette, másodnaponként kezdett próbákat tartani. Rendszerint negyed háromra rendelte õket a zeneszobába vagy a tiszti étkezde elé, és rendszerint csak háromnegyed három tájban jelent meg õ maga. A közbeesõ idõ felbecsülhetetlen értékû nyeremény volt számukra; teljesen magukra hagyva szabadon lélegezhettek, beszélgethettek vagy szótlanul mélázhattak a kis zeneszobában vagy a földszinti folyosó végében. A negyedévesek közül csak nyolcan voltak benne az énekkarban. Czakó, akibõl a nyugodalmas pillanatok mindig mesélõrohamokat váltottak ki, ilyenkor szinte beszorította Damjánit a sarokba, és végeérhetetlen elõadásokba kezdett.

Sokszor megismételt történeteit folyton változtatgatta, alakítgatta, cifrázta; de nem a hazugság, hanem éppen az igazság kedvéért, úgy látszott. Nem szeretett hazudni. Sohasem hallgatta el a rá nézve hátrányos részleteket, sohasem szépítette saját szerepét; olyan derûsen teregette ki hibáit, gyengéit, mintha fölötte állna az egész világnak és minden bírálatnak, vagy mint akit olyan általános szeretet övez, hogy vértezetlenül járhat-kelhet az emberek között. Damjáni tulajdonképpen haragudhatott volna Czakóra ezért a pökhendi fölényességéért, ha nem lett volna benne csakugyan valami lefegyverzõ humor és kedvesség is. Alapjában véve azonban nem is nagyon figyelt rá. Boldog volt, hogy nincs senki a nyakukon, s legfeljebb be-belesett a tálaló ajtaján, mialatt Czakó mesélt, hogy lehetne-e szerezni a "chef"-tõl vagy valamelyik konyhalánytól egy kenyérvéget.

Czakó tízéves korában kilopta egyszer apja íróasztalából a szolgálati pisztolyát, nem elõször, de szerencsétlenségére utoljára, mert szülei beléptek a szobába, s csak annyi ideje maradt, hogy lebukjon a dívány mögé. A tábornok valamin civódott a feleségével; a vitájuk egyre élesebb lett. Amikor az asszony sírva fakadt, és lerogyott a díványra, Czakó kénytelen volt elõbukkanni mögüle, s egyben mindjárt rá is fogta a kezében tartott fegyvert az apjára, s így kiáltott izgatottan: "Ne bántsa anyát!" A tábornok elképedt, aztán a fiú felé akart rohanni, és Czakó meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült, és a golyó belefúródott az ajtó szemöldökfájába.

A múltkor mennyezetet mondtál jegyezte meg Damjáni, inkább udvariasságból, mint akadékoskodásból.

Czakó elvörösödött. Ez a mozzanat volt az érzékeny pontja, azért is tért vissza rá mindig. 1923-ban még úgy mesélte egyszerûen: "és nem találtam el". Késõbb, egy évre rá, bûntudatosan eltúlozta célzási hibáját: "Hehe, valahová a plafonba ment a golyó." Az igazság azonban az ajtófa volt.

Nem mondta zavartan -, nem. Te már lõttél pisztollyal?

Még soha mondta Damjáni.

Hát, izé. Tudod, flóberttal könnyebb. Még mannlicherrel is talán.

Mannlicher puskával lõttek fent a lövöldében, persze csak lõpadról, ötvenméteres céltáblára. Hogy megjött a kora tavasz, megint feljártak a keddi délutánokon éleslövészetre gyakorlatozás helyett. Ez nagy élvezet volt. Finoman visszhangozták a dörrenéseket az imitt-amott még hófoltos dombok, a golyófogó sáncok és a céltáblákat tartó ácsolt kulisszafélék egymás mögötti sorai. Meg voltak illetõdve; egészen megszelídültek, még Merényi is, hogy a nyikorgó fapadokon végignyúlva vállukhoz szoríthatják az élesre töltött öreg mannlicherek fényes gesztenyebarna agyát; s olyan szívfájással adták át helyüket a következõ félrajnak, mintha a szeretõjük meleg, sima ágyékától kellene elszakadniuk. A találatjelzõk persze legtöbbször csak "meszeltek", tagadólag meglengették a tárcsájukat, jeléül annak, hogy a golyó egyáltalán nem érte még a céltáblát sem. Czakónak azonban volt egy ötös és egy hatos köre. Büszke volt lövésztudományára, s nehezére esett bevallani, hogy a pisztollyal olyan ügyetlenül bánt annak idején.

Át is tért hamar egy másféle történetre, ami arról szólt, hogy gyerekkorában egyszer Nagyváradon, ahol laktak, valami délelõtti színházi elõadás helyett anyjával kettesben vendéglõbe mentek.

Nem akartam színházba menni, tudod.

No és? kérdezte Damjáni.

És elmentünk a Pannóniába.

És?

Hát anyával kettesben, érted?

Ahá bólogatott Damjáni.

Fogalma sem volt, miféle fontosságot tulajdonít Czakó ennek az esetnek, de ráhagyta. Czakóról már szinte el is felejtették, hogy valaha újonc volt; harmadéves korában bekerült az osztály labdarúgócsapatába. Damjáni szívesen meghallgatta bizalmas történeteit, de általában kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy feszülten odafigyeljen. Vagy rosszkedvû volt, mert Schulze volt szolgálatban, vagy mert Schulze következett délben szolgálatra, vagy mert kedd volt, és tudta, hogy délután gyakorlat lesz, vagy mert péntek volt, és tudta, hogy holnap gyakorlat lesz, vagy mert kihallgatásra volt rendelve valamiért, vagy mert ébresztõkor kellett jeleznie, vagy az nyugtalanította, hogy összetört a kincstári szappantartója, hogy rendetlenség van a fiókjában, hogy hiányzik a nadrággombja, s a köpenyének az egyik rézgombja sincs felvarrva, csak egy gyufaszállal odaerõsítve fülénél fogva a gomblyukra, ami mind bármelyik percben kiderülhet, s elõbb-utóbb ki is derül egy szemlénél, egyszóval vagy a százféle betarthatatlan kötelesség idegesítette, a mulasztásokért járó, feje fölött lebegõ fenyítésektõl való félelem, vagy az éppen elszenvedett méltatlanság keserûsége, s ezért nem tudta lekötni Czakó elbeszélése; vagy pedig éppen fordítva, jókedvében nem figyelt rá, mint itt is, a tiszti étkezde ajtajában, a levesszagú folyosó homályos végében ácsorogva, amikor már tudta, hogy el fogják lógni az egész délutánt, mert a század közben, mielõtt az õ énekkari próbájuk véget érne, kivonul gyakorlatra a gyertyánosi rétre, õk pedig itthon ragadva teljesen szabadon, felügyelet nélkül lebzselhetnek a tanteremben majdnem a vacsoráig, amitõl már elõre olyan boldogok, hogy Kuzmics százados megint nem fogja érteni, miért énekli a harmadik szólam olyan elsöprõ lelkesedéssel: "Ha a föld, a föld Isten kalapja..."

Bandi bácsi egyszer nálunk ebédelt, és fogja magát, leteszi a kanalat, és azt mondja: "Kozmás ez a leves" folytatta Czakó.

Ki a frász az a Bandi bácsi? szólt közbe Damjáni.

Hát apa legidõsebb bátyja mondta Czakó, s újra kezdte, utánozni igyekezve az ismeretlen Bandi bácsi hangját: Kozmás ez a leves, Terka!

Pszt szólt valaki.

De csak anyát ugratta, tudod magyarázta Czakó rendületlenül, s harsogva ismételte: "Kozmás ez a leves!"

Na és?

Hát semmi, csak: Kozmás...

Fogd már be azt a kurva pofádat, Czakó szólt valaki nyugodtan és jóindulatúan -, jön a Kenguru.

A lépcsõ felõl tényleg feltûnt Kuzmics százados, nyomában az énekkar alsóéveseivel. Czakó suttogva folytatta:

A Lotténak van egy zöld köves melltûje, amirõl azt tartja, hogy szerencsét hoz.

Czakót nem lehetett eltántorítani. Úgy beszélt ezekrõl a Bandi bácsikról, Lottékról, jelen idõben, mintha valóban létezõ, komolyan vehetõ vagy legalábbis számára még gyakorlati jelentõséggel rendelkezõ személyekrõl lenne szó; mintha Bognár tiszthelyettesrõl vagy Szabó Gerzsonról beszélne. Vigyorgott hozzá, örökös ravasz-kedélyes vigyorgásával. A többiek nevettek.

A húsvéti szabadságuk elõtt történt, hogy kölcsönkérte Damjánitól a Somogyi és Neller-féle árjegyzéket.

Minek az neked?

Akarok én is rádiót csinálni mondta Czakó.

Ez a terv nem vallott rá. A rádiózást karácsony után a kis Matej kezdte el, s azóta már négy-öt összeeszkábált detektoros készülék volt forgalomban az osztályban. Csodálatos módon java részük szólt is. Colalto még a hálóteremben is rádiózott, ha Bognár volt szolgálatban. A pántjukról lekapcsolt fejhallgatókat a párnahuzata alá rejtette, antennául pedig az ágysodrony szolgált. Egyszer Damjáni is meghallgatta Colalto párnáját; takarodó után voltak, odaszorította a fülét, s tényleg, bécsi muzsika szólt.

Nagy kedve támadt a dologhoz. Amikor Czakó elkérte az árjegyzékét, már rég túl volt a hosszas tervezgetéseken. Céduláján rendre össze volt írva, milyen alkatrészeket kell majd megvennie Budapesten, a húsvéti szabadság alatt. Ebonitlemez, önindukciós tekercs, banándugók. Czakó lemásolta az egészet, és megbeszélték, hogy majd együtt mennek el a Somogyi és Nellerhez.

Virágvasárnap utáni hétfõn tényleg találkoztak a Ferenciek terén. Megvették a holmikat, aztán céltalanul ténferegtek a Belvárosban. Damjáni számára furcsa érzés volt így szabadságon találkozniuk. Megálltak az Egyetem utcában egy kirakat elõtt. Lassan alkonyodott.

Menjünk moziba szólt Czakó.

Jó.

Czakónak azonban elõbb haza kellett mennie, hogy bejelentse a tervét. Végigsétáltak a Kecskeméti utcán, mert Czakóék a Baross utca elején laktak.

Majd én megvárlak itt lent mondta Damjáni.

Nem, nem! Gyere.

Damjáni nem szívesen ment, de a másik addig erõszakoskodott, míg vállat vont és kötélnek állt. Egy szobalány elvette a köpenyüket, aztán Czakó betaszigálta maga elõtt a barátját, s ekkor derült ki, hogy egy vendégség kellõs közepébe csöppentek.

Damjáni legszívesebben megfordult volna, de már nem lehetett. Czakó apját félelmetes, marcona katonának képzelte, aki durván zsarnokoskodik törékeny, finom, szõke felesége fölött. Az asszony fényképét már látta egy társasági hetilapban, amelyet Czakó hozott magával egyszer s meg is õrzött gondosan. Negyedoldalas kép volt, szép fiatal asszonyt ábrázolt tüllök között, ábrándos tekintettel. Alája volt nyomtatva a neve: "Czakó Gáspárné, Forgács-Bartolini Teréz grófnõ". Damjáninak tetszett a kép, s még azt is a javára írta, hogy grófnõ, holott az ilyesminek közöttük semmiféle jelentõsége nem volt. Colalto is gróf volt, Borsa Feri pedig báró, de még annyira sem vette tudomásul senki, hogy emiatt különösebben kigúnyolták volna õket.

Czakó átvágott a zsinatoló vendégek közt a másik szoba felé Damjánival a nyomában, anélkül, hogy zavarba jött volna. Megálltak az egyik asztalnál, ahol négyen kártyáztak.

Kezét csókolom, anya.

Damjáni fél szemmel eddig inkább Czakó apját kereste. A harmadik szobában beszélgetett egy egyenruhás tábornokféle egy hölggyel. Most köszönnie kellett, mert Czakó bemutatta az anyjának.

Szervusz bólintott az asszony, s egy pillanatra felnézett a fiára. Csillogni kezdett a szeme. Szervusz bólintott aztán mosolyogva Damjáninak is. Három káró tette hozzá.

Három pikk mondta a balján ülõ hölgy.

Czakónénak a haja nemcsak hogy nem volt szõke, hanem rövidre volt nyírva, mint egy nyolcéves kislánynak, s a sima barna "bubifrizura" a homlokát is elfödte. Egy hosszú elefántcsont szipkát tartott a szájában cigaretta nélkül.

Belicitáltak ellene négy pikket, és a partnere kihívott egy lapot.

Kaptatok teát? nézett fel megint a fiára.

Elmegyünk moziba, anya mondta Czakó. Az asszony azonban már megint nem figyelt rá. Egy darabig szótlanul ácsorogtak, aztán Czakó halkan köszönt: Kezét csókolom.

Kérjetek teát nézett fel az asszony megint, s hirtelen élénken folytatta: Nem, nem. Az asztalon vagy.

Impasszoltam a kõrt mondta a másik hölgy.

De átütötted a dámával.

Terkának van igaza.

Átütötte, méltóságos asszony.

Damjánit, ahogy kifelé indultak, elfogta egy köpcös férfi, és beszélgetni kezdett vele. Czakó türelmetlenül álldogált mellettük.

Hát aztán kérdezte a bácsi, mintha valami kitörni készülõ hahotázást tartana vissza -, tetszik-e neked a katonaélet?

Igen motyogta Damjáni udvariasan -, többé-kevésbé...

Hahaha, többé-kevésbé?

Damjáni eléggé megszokta már, hogy tapintatból tökéletesen ostobának mutassa magát ezek elõtt a jámbor civilek elõtt, akiknek úgyis hiába magyarázna a "katonaélet"-rõl; most azonban nem tudott mit mondani.

A férfi tovább nevetgélt:

Jól ismertem a nagybátyádat mondta végül -, hahaha...

Gáspár szólt oda Czakóné. Adjon egy rendes ceruzát.

A férfi gyorsan az íróasztalhoz lépett, és odavitt a kártyázóknak egy ceruzát. Alighogy megint a két fiú felé fordult, az asszony újra rászólt:

Gáspár, adjon a fiúknak ötvenezer koronát, és ne tartsa föl õket, mert moziba akarnak menni.

Elég lesz húszezer is, apa mondta Czakó, amikor a tábornok elõszedte pénztárcáját.

Damjáni megkönnyebbült, ahogy a lépcsõházba értek.

Milyen hülye vagy mondta -, visszaadsz harminc ficcset.

Mindegy dünnyögte Czakó.

Éppen nem mindegy mondta Damjáni.

Különös volt, hogy az a köpcös, hahotázó, engedelmes civil ruhás bácsi Czakó apja, az is különös volt, hogy az asszony megjegyezte, hogy moziba akarnak menni, holott szemlátomást nem figyelt rájuk, amikor Czakó mondta. De a legkülönösebbnek Damjáni mégis Czakót találta, aki minden feszélyezettség nélkül felvitte õt ide.

Egyikük sem ismerte a másik családját; szabadságon még a legjobb barátjával sem jött össze senki. Ez magától értetõdõ volt. Szüleik, egykori otthonuk az elhagyott játékszerekkel, dajkával, nevetséges becenevekkel, fényképekkel és civil bátyjaikkal, húgaikkal, félszeg udvariaskodásaikkal: mindez egy régen elhagyott, tapasztalatlan, mit sem sejtõ és komolyan igazán nem vehetõ világ volt. Kissé szerepet kellett játszaniuk, ha hazamentek, hogy meghagyják ezeket a felnõtteket önáltató ábrándjaikban. Egymás elõtt mindezt természetesen szégyellték volna. Damjáninak mindenesetre eszébe sem jutott volna Czakót felvinni hozzájuk, éppúgy, ahogy a szüleinek sem mondott el semmit és nem is tudott volna elmondani semmit az intézeti életükrõl. De ahogy elgondolkozott Czakó zavarba nem jövõ magatartásán, úgy találta, hogy végeredményben neki van igaza. A szüleik olyanok, amilyenek, s minthogy úgysem tudnak változtatni rajtuk, fölösleges szégyenkezniük is.

De azért nem hívta meg Czakót, és csak a bevonulás reggelén találkoztak újra a Keleti pályaudvar csarnokában. Czakó vigyorogva integetett feléje, Damjáni igyekezett a nyüzsgésben elõretörni, és a tekintetével Tóth Tibort kereste.

3

A vonatnak, amely a szabadságról vitte õket visszafelé, négy teljes harmadosztályú kocsija volt lefoglalva a számukra. Az utazás elsõ órái majdnem jókedvû élénkségben teltek el. Aztán lassan alábbhagyott a jövés-menés, a kiabálással, nevetésekkel tarkított szapora eszmecsere, és egyre többen könyököltek az ablakoknak, vagy dülöngéltek a kocsi végében az ajtó körül, hogy szótlanul bámulják a rohanó szántóföldeket. Sütött a nap. A sarjadó vetések bágyadtzöld párhuzamosai hol errõl, hol arról futottak feléjük s hajoltak el megint.

Damjáni is elcsöndesedett a hallgatag Tóth Tibor mellett. Miután kiolvasta és visszaadta Urbán Ákosnak a vicclapját, egy darabig némán üldögélt, könyökénél érezve Tóth könyökét, szórakozottan hallgatva a mögötte folyó párbeszédet. Megfoghatatlan jó érzés töltötte el. Sokáig mégsem bírt nyugton maradni; felállt, levette táskáját a csomagtartóból, hogy megnézze és barátjának is megmutassa a hozott rádióalkatrészeket. Tóth Tibor elég lanyha érdeklõdést mutatott.

Mit akarsz vele? kérdezte.

Hát... Damjáni vállat vont, nem tudott mit felelni.

Érdekes mondta Tóth engedékenyebben, anélkül, hogy elmosolyodott volna.

Damjáni óvatosan visszadugta a kristálydetektort kis dobozába, s hirtelen vakmerõ ötlete támadt. A táskája alján, ahonnét ezeket a holmikat is kihalászta, voltak elrejtve fontos kincsei: két könyv, egy befõttesüveg tele kacsazsírral, a "patentgombok", amiket tilos volt használni, de varrás helyett egyetlen nyomással lehetett felerõsíteni a nadrágra, a fél tucat keresztrejtvényújság, amiket anyja gyûjtött össze neki, s némi élelmiszer. Kihúzta a két tábla mogyorós csokoládéja közül az egyiket, és odanyújtotta Tóth elé.

Neked hoztam mondta.

Bár a szabadság utáni pillanatokban az ennivalók értéke lezuhant átmenetileg, a teljes tábla csokoládé mégis megdöbbentette Tóth Tibort. Ez nem volt könnyelmûség; könnyelmûség az lett volna, ha Damjáni Istenesnek egy fél szelet helyett egy egészet ad. Vagy ha Tóth Tibornak semmi helyett egy fél szeletet ad. A fiú csodálkozva emelte Damjánira madonnatekintetét. A másik sürgetõ mozdulatára végre elfogadta a csokoládét, de már késõ volt. Végh állt elõttük, s gúnyos mosollyal nézte sietségüket.

Damjáni közönyt színlelõ nyugalommal csukta be a táskáját. Igyekezett elhinni, hogy Végh nem látta meg a holmiját; mert nem lett volna jó, ha meglátja. Isten tudja, mi következhetne belõle, de semmi jó. A mozdony fütyült egy hosszút, és a kerekek kattogása lassúdni kezdett. Damjáni érezte, hogy ebben a percben megint véget ért rövid szabadságával együtt a biztonsága és a békessége is. Végh az Öttevényi-ügy óta Merényi egyik leghatalmasabb embere lett. Ha ránézett valakire kutató, felelõsségre vonó, mindent tudó, gúnyos, dermedt mosolyával, ez már egymagában támadás volt. Támadás, pimasz kihívás, próbára tevés, mérkõzésre kész körülszaglászása a másiknak.

Akármelyik percben megszólalhat, gondolta Damjáni, megvetõ csúfondárosságával: "Mi az? Mit dugdosol úgy?" s ha erre azt feleli, amit szeretne: "Semmi közöd hozzá!" akkor a mosoly máris eltûnik Végh arcáról, s "Úgy! Szóval titkaid vannak" hamarosan Merényiékkel együtt tér vissza, hogy kikutassák a táskáját. Túlságosan ijedten és alázatosan sem felelhet neki, mert akkor még megvetõbb és még gúnyosabb mosollyal folytatná, és még jobban beléakaszkodna. Egyszerûen azt kell mondania: "Semmit" nyugodtan, ijedség nélkül; s ha folytatja a támadást, állni kell, védeni kell, végig kell vívni vele az egészet. Damjáni irtózott ettõl az örökös résen állástól, harcrakészségtõl, hazug színjátszástól, amit Végh támadószelleme mindenkire rákényszerített, de érezte, hogy védekezõen megfeszülõ idegszálai ismerõs görcsbe ugranak össze, megszokott állapotukat veszik fel újra, s hogy a mély belsõ undor, ami egyszerre mindentõl elveszi a kedvét, már szinte a világ természetes ízének tûnik elõtte. Schulze, Merényiék, sõt Valerián százados is évek óta ugyanazt a szakadatlan számon kérõ és tolakodóan színvallató nyomorult komédiát játsszák itt velük, mint ez a beteges arcbõrû fiú.

Végh ezúttal azonban nem kérdezett semmit. Végigmérte õket, aztán felnevetett:

Csokoládét a kis szûznek? Igen? mondta, s hozzátett egy megszokott trágárságot. S mivel szerencsére a vonat fékezett, állomáshoz közeledtek, egy alattomosan sötét pillantással otthagyta õket.

Damjáni valami fenyegetést olvasott ki ebbõl a pillantásból, csak azt nem tudta, mire vonatkozik ez a fenyegetés.

Bevonulásuk negyednapján, estefelé, ahogy Bognár kiment a tanterembõl, a vörös Burger rögtön felállt a helyérõl.

Figyelem mondta.

Két sorral hátrább volt az asztala, mint Damjáninak, aki gondolataiból felrezzenve szórakozottan fordult hátra.

Van valakinek egy jó kristálydetektora? tette fel a kérdést Burger. Többüknek volt, de mielõtt válaszolhattak volna, Burger hozzátette:

Hozott valaki húsvétkor rádióalkatrészeket?

Én! mondta Czakó. Miért?

Mutasd.

Damjáni nem szólt. Most Végh is felállt:

Másnak nincs? kérdezte. A tanterem számára csinálunk rádiót. Osztályrádiót.

Jó! mondta Czakó. Majd én megcsinálom! Máris fellelkesedett, s ha fellelkesedett, nem lehetett lerázni. Magyarázni kezdett.

Burger legyintett, s visszaadta a dobozt Czakónak.

Másnak nincs? kérdezte õ is.

Nekem is van mondta Damjáni kényszeredetten.

Burger lassan odalépdelt melléje.

Mutasd.

Nem adom oda mondta Damjáni elszántan. Azért hoztam, hogy...

Burger sarkon fordult, s lehajolva visszacsúszott a helyére, mert nyílt az ajtó, s a tiszthelyettes jött vissza.

Damjáni közben tudatára ébredt annak, hogy mit mûvelt, és rettenetesen megbánta. Átkozta oktalanságát, szórakozottságát, amivel ilyen szerencsétlenséget zúdított saját fejére. A rádiócsinálás azonban olyan régi terve volt, s úgy örült a holmiknak mindennap, hogy a támadás, amely készületlenül érte, s amely azt jelentette, hogy Burger elveszi tõle a detektort, s evvel füstbe megy az egész dolog, hirtelen elvette az eszét. Másként nem mondta volna azt, hogy "Nem adom oda". Végzetes meggondolatlanság... "Nem adod? Rendben van. Nem kényszerítünk." Szinte hallotta Burger gondolatait s Végh gúnyos hangját: "Közérdekrõl van szó. S nem adja..." Damjáni keservesen tépelõdött egész órán át. Ismerte a módszereiket. Mi lesz most vele? Ráfognak valamit, belékötnek, s elbánnak vele kegyetlenül; nagy ára lesz ennek, amellett, hogy a rádióholmikat is megszerzik. Amikor a vacsorához csöngettek, reménykedett, hogy talán Burger még egyszer odajön hozzá, s akkor odaadhatja neki a detektort. De nem jött. Rá sem néztek, s a nyugtalanság lassan növekedett Damjániban.

Reggel a tanterembe érve felforgatva találta a fiókját. Összeszorult a szíve. Kábultan kezdte rendezgetni a holmikat, s meghökkenve látta, hogy a rádióalkatrészek ott vannak. Ahogy azonban jobban megnézte nem akarta, hogy a szomszédja észrevegye, mi történt -, kiderült, hogy a detektor mégis hiányzik. Volt egy jó tenyérnyi darab szalonnája, az is hiányzott. De a befõttesüveg megvolt a zsírral. A két regény is megvolt, a keresztrejtvényújságok is.

Nyilván Burger vagy Végh takarodó elõtt vagy ébresztõ után leszökött a tanterembe, és kinyitotta a fiókját. A lakaton nem látszott erõszak nyoma. Damjáni beletörõdött a veszteségbe, csak nem merte rögtön elhinni, hogy ennyivel meg is úszta a dolgot.

De az undor annyira felgyülemlett benne az egésztõl, hogy elmesélte Istenesnek. Másnak nem mondta volna el. Istenes nem szólt semmit. Rosszkedvû lett. Nem akart erõszakkal másról beszélni, de hallgatott. Mindez nem segített Damjánin, aki szabadulni szeretett volna a megsûrûsödött undok hangulatától. Tóth Tibor sem segíthetett, tudta. Czakót számításba sem vette. Urbán Ákossal keresztrejtvényeket gyártottak egymásnak, mert a hozott újságok lassacskán mind megteltek; ez se ért semmit. Egy váratlan dolog segített csak rajta.

A földrajzkönyvében az egyik kép a chicagói Michigan Avenue-t ábrázolta. Az egyik este az árnyékszéken ülve eszébe jutott ez a kép. Egyszerre elöntötte valami felszabadulás. Hirtelen olyan kézzelfoghatóan érezte annak a boldogságát, hogy a chicagói Michigan Avenue-ra gondolhat annak a kegyetlen, majdnem kárörvendõ boldogságát, hogy ha Schulze vagy Merényi a fejük tetejére állnak, akkor is arra gondol, amire neki tetszik -, hogy fütyörészni kezdett.

Egyszerûen meg kell válogatnia képzettársításait, ez a védekezés a gyakorlati gondjaikból áradó elviselhetetlen szegényesség ellen. Ezek a nyomasztó bajok mind kizárólagosságra törnek; benyálazzák az embert a maguk émelygõs és mégis sivár nyomorúságával; bárgyú erõszakkal hirdetik azt a látszatot, hogy ennyibõl áll a világ. Holott túl a tengereken, távoli nagyvárosokban a sugárutak széles szalagjai futnak a tóparton; Istenes Dani pedig komoly képpel a legkülönbözõbb marhaságokat súgja a mellette ülõ Zámencsiknek, aki a legutóbbi történelemórán is engedelmesen felmondta, amit súgott: "Martinuzzit meggyilkolták... és... leszúrták és... Ajvé! kiáltott a barát, s meghalt", s míg a pillanatokig tartó elképedésben Zámencsik bizakodva bámult Ernst alezredes kõvé vált arcába, Istenes fanyar egykedvûséggel rakosgatta a ceruzáit.

Az évek folyamán, amióta elhagyták a gyerekkor légnemû világát, a már-már gyõztesnek látszó, sárból és vérbõl, idegrángásokból, anyagi érdekekbõl és alsórendû ösztönökbõl habart, tapadós és cementté merevedõ valóságból, az erõszaknak és a kénytelenségeknek nyomorult világából lassan-lassan mégis ki tudtak szakadni, meg tudtak kapaszkodni egy még erõsebb és még gyõzhetetlenebb valóság küllõibe. Damjáni gondolatainak a szabadságát senki és semmi el nem vehette. Istenes fanyar humorát és teremtõ emberábrázoló erejét senki el nem vehette. Szebek Miklóstól, ha Valerián el is kobozhatta azt a barna kötésû kötetet, amelynek irodalmi karikatúráiból az ösztönzést kapta a katonaiskoláról szóló új Gulliver-fejezetéhez, nem vehette el evvel együtt a versben íródó mûvének betéve tudott szakaszait és a fejében készülõdõ további rímeit. Schulze és Merényi minden hatalma kevés volt ahhoz, hogy hozzáférkõzzön Gereben Énok izgalmas felfedezéseihez, amelyekre egy vékony Schopenhauer-kötetben bukkant rá, s amelyeket Urbán Ákossal is megvitatott, aki mindjárt felhasznált egyet-mást a könyvecskébõl készülõ kézírásos hetilapja elsõ számában. Cholnoky új birodalmában pedig, ahol két mennyiség négyzeteinek különbsége mindig egyenlõ volt és lesz összegeiknek és különbségeiknek szorzatával amint ezt legravaszabb elõbukkanásaikban is leleplezte nagy örömére -, egyáltalában semmiféle földi erõ nem változtathatott egy jottányit sem. Máskülönben Cholnoky és Borsa, aki öt zsíros kenyérért megvette Damjáni lakkozott dróttekercsét, a padlórésekbe rejtett drót és két zseblámpa segítségével távíró-összeköttetést létesítettek egymás asztalai között, s Cholnoky dolgozatíráskor lemorzézta Borsának az algebrafeladatok eredményét; legalábbis ez volt a cél; az asztal lapjába ferdén fúrt lyukon át látszott a fiókban kigyulladó zseblámpakörte, s máshonnét semmit sem lehetett észrevenni; a morzejeleket tökéletesen megtanulták; Cholnoky az asztala aljára szerelt két bádogleffentyû segítségével egyszerûen a térdével is tudta szaggatni az áramkört; s hogy a gyakorlatban kis cédulái elõbb értek Borsa szomszédaihoz dolgozatírás alatt, mint a hosszadalmas táviratozás, ez semmit sem változtatott az értékén.

Langyosodott az április. Egy tornaórát már kint tartottak a tornatéren, s Czakó magasugrásban megverte Merényit. Az ugrómérce néha kint maradt a gyakorlótéren, s a szünetekben ugráltak, súlyt dobtak. Szebek Miklós váratlanul nemcsak jó magasugrónak, hanem még jobb súlydobónak bizonyult. Egyszer-kétszer Burgert is túldobta, általában második-harmadik volt. Damjáni inkább a korláton, nyújtón lógott Istenessel, a tízórai zsíros kenyér vagy az uzsonna utolsó falatait még rágva; itt ugyanis nem volt olyan nagy tolongás; a farakásokon túl három földbe vert korlát is állt. Istenes tudta a bukóbillenést. De ha befejezte, rendszerint úgy maradt hanyatt terpeszkedve a korláton, s a csípõs, éles napfénybe hunyorogva tovább majszolta maradék kenyerét.

Bogdán Péter, aki negyedik éve volt változatlanul az évfolyamelsõjük, sakkozni szeretett. Colalto különös régi szenvedélye az volt, hogy az öreg kincstári tankönyvek fedelének belsejére ragasztott, egymásra rétegezõdõ "Hiánycédulák" alól nagy ügyességgel egyre régibb évjáratú "Mangelzettel"-eket bányászott elõ éles bicskájával, viszonylagos épségben, s a gyûjteményét rendezte, osztályozta. Meg tudta mondani, hogy harminc-negyven évvel ezelõtt ki tanította a földrajzot, ki a franciát a szótárak, térképatlaszok kutató feltárása nyomán -, vagy hogy Amadeus Krause például mettõl meddig volt növendéke az intézetnek. Voltak "Oberstleutnant Karl Heinz Laube" aláírásai lila tintával 1883-ból, zöld tintával 1885-bõl, sõt egy tintaceruzás is 1882-bõl. S ha valakinek a ronggyá nyûtt atlaszán egy 1880-as vagy még régebbi rétegig tudott lehatolni, s elõkerült az egykori növendék és az egykori földrajztanár neve, vagy egyenesen az õsi Hiányjegyzék elsõ német szövege: "A térképfüzet teljesen új és sértetlen", Colalto örömét nem ronthatta meg Schulze létezése, s éppen olyan édes izgalom futott szét az ereiben, mint Szabó Gerzsonnak, ha hegedülhetett, vagy Damjáninak, ha Tóth Tibor durcás, mozdulatlan arcára nézett.

Ez az új keletû barátság egyébként hamarosan megszakadt. Tóth ugyan udvarias volt Damjánihoz, méltányolta jóakaratát, de látni való volt, hogy minden tekintetben másféle embernek tartja, s hogy nem hajlandó megváltozni a kedvéért. Damjáni szívesen megváltozott volna Tóth Tibor kedvéért, de sehogyan sem tudott rájönni arra, hogy ezt miként csinálja. Hogy a barátságuknak vége szakadt, ez mégsem rajtuk múlt.

Egy ebéd utáni sétánál Tóthnak eszébe jutott Damjáni húsvéti terve, s megkérdezte:

Hát mégsem csinálsz rádiót?

Damjáni roppant zavarba jött. A gyanútlan kérdés egyszerre felbolygatta benne az ügyet, amit éppen sikerült elfelednie, s amit Istenesen kívül senkinek sem mesélt el. Burger különben azóta már összeállította a rádióját, s Damjáni kénytelen volt észrevenni, hogy a legnagyobb nyugalommal használja az õ kristálydetektorát.

Ehm, izé, nem motyogta feleletképp.

Tessék? nézett rá Tóth, s megismételte a kérdést.

Damjáni ösztönös csitító mozdulattal nyúlt a karja után, s egészen halkan válaszolt:

Nem.

Végh mégis meghallott valamit, vagy éppen Damjáni ijedt elcsöndesedésére lett figyelmes, mert megrúgta Tóth bokáját:

Mit suttogtok ti? Mi?

Semmit se suttogunk mondta Tóth dacosan. A bokáját kezdte simogatni, s nyitva maradt a szája.

Mirõl beszéltetek? fordult Végh Damjánihoz.

Valami baj van? szólt most Merényi hozzájuk lépve.

Most már baj volt. Ez a véletlen, Merényi közbelépése azt jelentette, hogy Végh egyszerû kötekedésébõl valami ügy lesz, és most már a dolgokat nem lehet megállítani vagy visszafordítani. Damjáni elpirult dühében.

Az ügy aránylag simán zajlott le; mindenesetre sokkal békésebben, mint mások esetében. Damjánit kicsit ijesztgették, kicsit faggatták: "Összebeszéltetek? Mit beszéltetek össze?", aztán Homola nyakon vágta, és elengedték; az éjjeliszekrényét és a fiókját persze megint kikutatták, és maradék élelmiszerének lába kelt. Tóth Tibort annál tovább vallatták. Este, mialatt a hálóteremben Burger átvizsgálta a szekrényét és az ágyát, Merényiék kivitték õt az illemhelyre, s ott folyt le a kihallgatása. Tóth elég konokul viselkedett, majdnem kihívóan; végül Végh kicsavarta a karját.

Engedjetek bemenni mondta Tóth. Erõlködött, hogy kiszabaduljon, de gyenge volt.

Megmotozunk mondta Végh. Vetkõzz le.

Az ingét kezdte rángatni, Merényi azonban váratlanul intett neki, hogy hagyja. Végh elengedte, s egy pillanatnyi csönd támadt.

Bemehetsz mondta végre Merényi.

Tóth Tibor gyanakodva jártatta körbe a szemét. Csapdát sejtett. Ahogy kifelé indult, az ajtóban valaki csakugyan elgáncsolta hátulról. Elesett, s szinte megnyugodva tápászkodott fel, mert rosszabbtól tartott.

Ennyi volt az egész. Damjáni számára azonban az élelmiszer-veszteség mellett még mást is jelentett. Ez volt az elsõ eset, hogy Merényiék az illemhelyen rendeztek ilyesfélét. Ide még Schulze is csak nagy ritkán nyitott be, Bognár pedig soha, s a tisztek sem. Itt területenkívüliséget élveztek, itt magánemberek lehettek. Nyáron az ablak mindig nyitva volt, télen kis vaskályha égett a sarokban, s az olajos bûzbe sokszor a szénszagon kívül a sült krumpli illata is belevegyült, ha a konyhából vagy a pinceablak körül szétgurult burgonyákból egy-két darabot tudtak szerezni. Volt, aki felhozta a vacsorai kenyerét, hogy itt pirítsa meg, a kis kályha parazsa fölött. Volt, aki cigarettázott; a park egyik délszaki fájának szivar formájú termését szívta, vagy szabadság után rendes cigarettát, körbeadva hármasban-négyesben. Volt, aki csak olvasott, felült az ablakpárkányra a könyvével, vagy leült az egyik üres fülke ülõkéjére, és olvasmányába merült. De télen-nyáron, tavasszal-õsszel mindig tele volt a kis helyiség a takarodó elõtti órában. Papucsosan jöttek, panyókára vetett köpennyel vagy ingben-nadrágban; a rugós ajtó nyílt-csukódott, s ha ketten összeütköztek, mosolyogva és udvariasan kitértek egymásnak, mert itt egészen más volt a hang. Higgadt elõkelõséggel beszélgettek errõl-arról, s ha a trágár szótáruk nem is változott, s a dolgokat nevükön is nevezték, mindenki tiszteletben tartott valami kölcsönös megbecsülést kifejezõ íratlan törvényt. Ha valaki nem talált üres fülkét, akkor kimondta ugyan, hogy mit óhajt, s hogy mit ne csináljanak órákig, de ingerültség nélkül, már-már öngúnnyal, s Colalto egy ízben evvel a szóval engedte át helyét, nadrágját húzogatva: "Pahancsolj." Egyszóval Merényiék a jó modornak, az emberi méltóságnak és függetlenségnek magányos végvárába törtek be, amikor megszentségtelenítették az árnyékszéket; Damjáni mindenesetre mélységesen megdöbbent. Nem is tudta elképzelni, hogy s mint lesz ezután.

4

Az egyik délelõtt elmaradt a franciaórájuk. Amikor már valószínûnek látszott, hogy nem jön be senki, és sokan kezdtek ide-oda hurcolkodva helyet cserélgetni, sõt Bogdán és Cholnoky is felállították a sakktáblájukat, Damjáni hátrapislogott Tóth Tibor felé.

Már napok óta elhatározta, hogy felhagy evvel a reménytelen üggyel, véget vet ennek a szégyenletes gyengeségének, s nem is gondol többet Tóth Tiborra. De ahogy akarata ellenére is most hátranézett, tele volt titkos reménykedéssel. Hátha int neki, hogy üljön oda melléje, hátha megbánta, amit mondott? Tóth azonban nem nézett fel. Egy könyv fölé hajolva éppen valamit beszélt a melléje letelepedett Véghhez. Néhány napja már állandóan együtt voltak.

Végh nem körülményeskedett annyit, mint Damjáni. Az illemhelybeli vallatás után már másnap odaült Tóth mellé erõszakkal, s lerakta füzeteit a fiú asztalára.

Légy szíves, magyarázd el nekem az algebrát mondta, szokott gúnyos vigyorgásával.

Tóth Tibor kényszeredett arcot vágott, vonogatta a vállát, de végül elkezdték együtt csinálni az algebrafeladatot. A harmadik délután Damjáni megállt Tóth asztala mellett, s pár szót váltottak, amikor Végh a könyveivel odaérkezett, s félretolta õt.

Na, eredj innen!

Damjáni ránézett Tóth Tiborra.

Tanulni akar velem mondta Tóth hûvösen. Kifejezéstelen tekintettel nézett egyenesen Damjáni szemébe.

Végh bukásra állt mennyiségtanból, s ha Tóthnak ez a tárgy nem is volt éppen az erõssége, kétgombos, jó tanuló volt, aki nem tagadhatja meg a segítségét. Damjáni szó nélkül sarkon fordult. Meg volt róla gyõzõdve, hogy a barátja utálja Végh tolakodását, csak nem mer neki ellenszegülni. Legközelebb azonban módját ejtette, hogy kettesben beszéljen Tóthtal. A rajzórára vártak a lépcsõn és a rajzterem elõtt szétszóródva.

Mit akar tõled Végh? kérdezte, lehalkítva a hangját suttogásra.

Tóth felvonta a szemöldökét.

Semmit felelte fennhangon. Tanulunk.

Olyan elutasító volt a tekintete, hogy Damjáni belepirult.

A rajzórán se üljek melléd? kérdezte sebzetten.

Jobb lenne, ha nem mondta Tóth nyugodtan.

Kérlek mondta Damjáni.

Már ekkor elhatározta, hogy nem törõdik többé Tóth Tiborral. Két napig tépelõdött a dolgon. Akkor úgy vélte, ostobaság volt megsértõdnie, s az is nyilvánvaló, hogy Tóth nehéz helyzetben van, amit õ a kérdéseivel még jobban meg akart neki nehezíteni, s ebbõl keletkezett az egész félreértés. Mindezt megfontolva, ebéd elõtti kézmosáskor csatlakozott a fiúhoz.

Hallottad, hogy Schulzét elhelyezik? fordult hozzá.

Hallottam.

Elvégzett egy tanfolyamot, és rozettás alhadnagy lesz. De lehet, hogy csak Zsoldos találta ki az egész mesét.

Lehet mondta Tóth, s szappanozni kezdte a kezét.

Damjáni hirtelen fellelkesedett, és odahajolva a másikhoz, halkan magyarázni kezdte múltkori kérdését, sértõdését, az egész Végh-ügyet.

Nem kellett volna rád támadnom, tudod. Te is kénytelenségbõl állsz csak szóba avval a ronda döggel...

Tóth indulatosan megfordult.

Nézd, hagyj engem békében, Damjáni, légy szíves.

Damjáninak torkán akadt a felelet.

Egyszerre világosan látta, milyen szánalmas volt az ömlengése, nyavalygása; de éppen ezért halálosan megsebezte az elõkelõ, szívtelen leforrázás. Sokáig szédelgett bele. Aztán szentül megfogadta, hogy ez többet nem fordul elõ vele.

Csakhamar rá kellett azonban jönnie, hogy akármit csinál, nem képes közönyösen nézni Tóth Tibor hamvas, telt arcát, seprûs pilláit. Az elmaradt franciaórán jó darabig kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra többet; de amint olvasmányába merülve elfeledkezett egy pillanatra magáról, gépiesen hátrafordult. Tóth már nem ült a helyén. A negyedik sorban Burger és Merényi fogta õt közre, s élénken beszélgettek. Damjáni kissé megkönnyebbült; aztán számot vetve vad féltékenységével, képtelen szívfájdalmával, kezdte úgy érezni, hogy valami lehetetlen ostobaság van ebben az egészben. Mi a csudát akar õ tulajdonképpen Tóth Tibortól? Ettõl az alapjában véve kiállhatatlan, korlátolt szenteskedõtõl? Nincs is mit beszélniük egymással. Mit kezdhetne vele?

Hogy egy lánnyal mit lehetne kezdeni, errõl bõséges és részletes ismereteik voltak, fõként a katonaságok évszázadok óta kerengõ vaskos adomái révén, de minden más forrásból is. Tóth Tibor azonban nem volt lány; ennélfogva, gondolta Damjáni, ha valamiben reménykedik vele kapcsolatban, csak abban reménykedhet, hogy mégis az.

Akárhogyan is nézte a dolgokat, Tóth Tiborhoz ebben az idõben nem közeledhetett, mert Merényi vette pártfogásába. Ugratta, etette, szelíden gyötörte, maga mellett tartotta. Mindez tréfa volt; Merényi csúfolta a fiút lányossága miatt, és kinevezte háremhölgyének; ha mással váltott egy-két szót, harsányan ráförmedt: "Ne kacérkodj!"; de ténylegesen megvédte, s ha Tóthnak bármi vitája támadt valakivel, vagy csupán vitának vélhetõ beszélgetése, Merényi ott termett, és elnémította a másikat. A hálóteremben az egyik este Damjáni látta, hogy Merényi ágyánál a Burger-féle készülékkel s az õ detektorával rádióznak, s az egyik félkagylót Tóth Tibor hallgatja. Ez fájt neki; de amilyen mértékben túlzásba vitte Merényi a tréfáját, ugyanúgy igyekezett Damjáni kijózanodni.

Április utolsó hetében beosztottak hozzájuk egy új tiszthelyettest, s így Schulze csak harmadnaponként került sorra. Az új felügyelõ majdnem két méter magas, hatalmas testû, vörösre mosdott képû férfi volt, és Balabánnak hívták. Az elsõ napon kiderült, hogy teljesen tehetetlen, félszeg, jóindulatú ember, akivel azt csinálnak, amit akarnak. Schulze vagy Valerián elõtt természetesen ügyelni kellett, nehogy ez kiderüljön, s ilyenkor maga Balabán is csodálkozott, milyen fegyelmet tud tartani. De nem volt buta ember. Hamarosan megértette a helyzetet, s beleélte magát. Azt is megértette, hogy õ nem kukoricázhat Merényivel, hanem fordítva, ki van szolgáltatva a jóindulatának.

Ha valaki csomagot kapott, rendszerint a szalmazsákjában vagy az éjjeliszekrényében próbálta elrejteni, s ezért Merényi és Burger a délutáni és vacsora elõtti tanulási órák alatt felszöktek a hálóterembe, hogy kézre kerítsék az ismeretlen kincseket. Olykor Homola és Végh is velük ment. A távolmaradás azonban kockázatos volt még Bognár szolgálata alatt is; siettek, feszélyezve voltak, és sokszor éppen csak megdézsmálták a csomagokat. Balabánnál megszûnt minden kockázat. Kényelmesen kikutattak és megettek minden megehetõt, s vissza sem jöttek a tanterembe a vacsoráig. Merényi ezekre az esti vadászatokra és lakomákra Tóth Tibort is magával vitte. Tóth mindig vonakodott, s mindig csak a kényszernek engedett; a hálóteremben mindig visszautasította a felkínált süteményt, szalámit, szardíniát, s újra meg újra rá kellett parancsolnia Merényinek, másként nem fogadta el; akárcsak reggelinél a fehér kenyereket, amiket innét-onnét összeraboltak az emelvénybeli asztal számára.

Merényi Halász Péter helyére ültette oda Tóth Tibort; de két hét sem telt el, és visszacseréltette õket. Az egyik délután, amikor Balabán tiszthelyettes kiment a tanterembõl, Merényi intett Halásznak: "Gyere", s felálltak. Tóth Tiborra rá sem nézett; nem hívta; megunta a tréfát. Pedig két bé osztálybelinek is érkezett csomagja. Ahogy eltûntek, Damjáni megfordult. Tóth figyelmesen hajolt a füzete fölé, szép arcáról semmiféle kifejezést nem lehetett leolvasni. Május harmadika volt.

5

Május nyolcadikán az ebéd utáni szünetben Bognár felvitte õket a tanterembe, holott napsütéses, meleg idõ volt, s a zászlóalj odalent oszlott szét a két gyakorlótéren. Sokan ingujjban rúgták a labdát, sokan hanyatt feküdtek a fûben vagy a ródlidomb tövében, s fûszálat rágcsálva süttették magukat. Már délelõtt úgy felmelegedett a levegõ, hogy Damjániék egyik óráját kint tartották a kerti lugasban, s a tanteremben is mindvégig nyitva maradtak az ablakok, még az öreg nyugdíjas ezredes sem csukatta be, aki a franciaórákon helyettesítette újabban a betegszabadságon levõ Kovarzik fõhadnagyot.

Elõször azt hitték, talán Bognár akar kiosztani valamit vagy beszedni valamit, de aztán, ahogy a tiszthelyettes rögtön eltávozott, Damjáni kedvetlenül sétált oda Istenes asztalához:

Biztosan kivonulunk terepgyakorlatra.

Miért? nézett fel Istenes.

Gondolom, Valerián rendelte fel a századot a tanterembe.

Istenes morgott egy káromkodásfélét. Valerián csakugyan bent volt az épületben, ebédkor látták. Valószínûnek látszott, hogy hamarosan megjelenik, s hosszú elõadásban ismerteti velük, negyedévesekkel, a délutáni gyakorlat nagyszabású tervét, térképvázlattal, lelkükre beszéléssel és fenyegetõ buzdításokkal fûszerezve. De eltelt tíz perc, és Valerián nem jött. A zaj élénkebb lett, néhányan kiültek az ablakpárkányra.

Bogdán hol van? kérdezte Cholnoky.

A Monsignore hívatta mondta valaki a háta mögött. Tóth Tiborral együtt.

Játszol egy partit, Gereben? kérdezte Cholnoky.

Gereben nemet intett a fejével. A lárma egyre nõtt. Damjáni csavargatta a nyakát, míg megállapította, hogy Tóth Tibor csakugyan hiányzik. Ebben nem volt semmi különös; Monsignore Hanák gyakran lehívatta magához a fiút, miként a többiek közül is hol ezt, hol azt, leginkább a misére járókat; habár nem ebben az órában, hanem rendszerint estefelé. Damjáni nem gondolt semmi rendkívülire mindaddig, amíg egy másodéves meg nem jelent az ajtóüveg elõtt.

A növendék bekopogott, aztán átadott egy cédulát a közelben álló Szabó Gerzsonnak, beszélt valamit, tisztelgett, és hátraarcot csinált. Szabó felolvasott a papírlapról nyolc nevet, köztük Damjániét is.

Hanák fõtisztelendõ úrhoz! tette hozzá.

Mi a fhászt akah velünk ez a csuhás? kérdezte Colalto, amint megindultak nyolcan a folyosón.

A Monsignore egy bolthajtásos földszinti szobában lakott az étterem és a zeneszoba között. Telente úgy be volt fûtve a szobája, mint egy kemence. Az ablakfülkét filcpokróc védte, a padlót szõnyeg borította. Erõs fényû íróasztali lámpája sötétben hagyta a helyiség többi részét. Egy könyvespolc tetején almák sorakoztak, ahonnét a Monsignore levett egyet-egyet, felszeletelte, s beszélgetésük végén megajándékozta egy vékony kis cikkellyel a lehívatott fiút.

Senki sem tudta, hogy mit akarhat velük a Monsignore. A kis elõszobában, ahova a mélyen beugró, falba vágott egyszárnyú ajtó nyílt, várniuk kellett. Végül egyenként kezdték õket beszólítani; de hosszú negyedórák teltek el, amíg valamennyien bejutottak a Monsignore szobájába.

Damjáni hatodiknak került sorra. Az elõtte behívottakon kívül Bogdán és Tóth Tibor, Monsignore Hanák mellett pedig Valerián százados és Bognár tiszthelyettes is odabent voltak. Damjáni megállt az asztal elõtt.

Felelj, fiacskám õszintén és kertelés nélkül a kérdésekre kezdte a Monsignore ünnepélyesen.

Igenis mondta Damjáni. Beléptekor észrevette, hogy Colalto és Bogdán valamit jelez neki, amit nem értett.

Összebeszéltél-e az itt jelenlevõkkel intett a pap a Damjáni háta mögött állók felé társaid közül valaki ellen?

A fiút olyan váratlanul érte ez a kérdés, hogy hamarjában nem is értette. Csönd támadt, majd Valerián türelmetlenül rárivallt:

Feleljen, ne kukoricázzon. Mindent tudunk.

A Monsignorénak meg kellett ismételnie a kérdést.

Nem mondta Damjáni.

A pap bólintott.

Hát akkor mondd meg nekem, mit tudsz mindarról, ami közöttetek folyik?

Damjáni sebesen gondolkozott. Még mindig nem tudta elképzelni, mirõl lehet szó. Cigarettázás, rádiózás, az eltört zuhany, keresztrejtvények. Már sorra elejtette ezeket a feltevéseket; túlságosan jelentéktelenek voltak, egyikre se jöttek rá, amellett nem álltak kapcsolatban az ittlévõk közül senkivel, s legfõképpen nem Monsignore Hanákkal. Valerián hangjából olyasmit hámozott ki, hogy a vád nem is ellene szól. Talán Szebek és Halász Péter éjszakai kalandozására jöttek rá valami módon.

A papnak csak ehhez az ügyhöz lehetett némi köze. Merényiék már régóta jártak föl a víztartályhoz és az órához; takarodó után a padláson keresztül lehetett megközelíteni ezt a tetõ alatti birodalmat; Burgernek volt egy tolvajkulcsa. Vakmerõ vállalkozás volt, a nyugalom és a biztonság megvetése kellett hozzá, ami távol állt Szebek Miklóstól, de egyszer mégis velük ment. Nem támadt különösebb nehézségük. Egyenként surrantak fel a harmadik emeletre, negyedóráig kóboroltak a sötét, óriási padláson, Merényi zseblámpája hol a közelben, hol a távolban villant föl, a gerendák között, vagy az óraszerkezetnél, vagy egy kémény oldalában, aztán visszafordultak, és Burger nekifogott az ajtó bezárásával bíbelõdni. Merényi, aki már közben leért a második emeletre, hirtelen visszaugrott, és a lépcsõ oszlopa mögé lapulva felsziszegett feléjük, hogy jelezze a közeledõ napos tisztet. Teljes mozdulatlanságba dermedtek. Öt-hat percig tartott ez a veszedelem, ami nagyon hosszú idõnek tûnt föl. De aztán Merényi jelt adott, és zavartalanul le tudtak osonni a hálóterembe. Szebek nemsokára egy sokkal kockázatosabb kirándulást tett Halász Péterrel együtt. A kápolnán keresztül átmásztak a századirodába, ablakpárkányról ablakpárkányra lépve.

Ennek az elõzménye a Schulze-féle gyûjtés volt. Az egyik délutáni szünetben Merényi kihirdette, hogy Schulzénak búcsúzóul vesznek egy közös ajándékot, egy ezüst cigarettatárcát. Egy pillanatra mindnyájan elnémultak; nem annyira a tudomásukra hozott "közös elhatározás" fölött való elképedésükben, mint inkább a megilletõdöttségtõl, mert még mindig alig akarták elhinni, hogy csakugyan megszabadulnak Schulzétól, legalább erre a hátralévõ két hónapra.

Engedélyt fogunk kérni folytatta Merényi -, hogy mindenki kivehessen a pénzébõl tízezer koronát. Mi az? Van valami megjegyzésed, Szebek?

Van mondta Szebek elsápadva dühében. Elefes.

Azt fejezte ki tömören, hogy esze ágában sincs egy fityinget is adni Schulze ajándékához. Valamennyiüknek elállt a lélegzete. Merényi félelmetes nyugalommal nézte a fiút, anélkül, hogy megszólalt volna. Gereben habozás nélkül Szebek mellé lépett, és szembefordult Merényivel, de látszott rajta, hogy erõsen gondolkozik, s elítéli Szebek megfontolatlan könnyelmûségét. Még soha nem történt meg, hogy valaki így nyíltan ellentmondott volna Merényinek. A hosszú, hideglelõs csöndet váratlanul Istenes törte meg. Szebek felé indult.

Ne marháskodj, Szebek szólt. Nekem megér tíz ficcset, hogy többet az életben nem látom Schulze pofáját.

Igaza van mondta hirtelen Gereben. Megszavazzuk.

Megszavazzuk mondta Istenes nyugodtan.

Megszavazzuk kiáltott közbe lelkesen Czakó is, némiképp félreértve az egész helyzetet.

Damjáni figyelt. Váratlanul nagyon érdekessé vált az ügy. Õ is kiabálni kezdett a többiekkel, de világosan látta, hogy nem a tízezer koronákról van itt szó, hanem arról, hogy valaki szembeszállt Merényivel, s hogy Merényi döntése fölött egyszerûen szavazgatni kezdenek. Mindamellett az is világos volt Damjáni elõtt, hogy Szebek elhamarkodta a dolgot, s hogy nem úszta volna meg szárazon, ha fátyolt nem borít az egész ügyre az aznap esti vállalkozásával.

Minthogy a kápolna színes ablakát feszítették ki, Damjáni arra gondolt, a Monsignore most ebben az ügyben folytatja a nagy vallatást. Igyekezett tudatlan képet vágni és semmitmondó feleleteket adni. Aztán egyszerre, a negyedik vagy ötödik kérdésnél, megvilágosodott elõtte a helyzet.

Szóval nem tudsz semmirõl? A pap mézédes hangon beszélt, ellentétben Valeriánnal, mindig jóságosan és finoman. Mindenki tudta róla, milyen veszedelmes és könyörtelen ember.

Damjáni már értette, mirõl van szó. Merényiék leleplezése indult meg; Tóth Tibor csinálta. Az utóbbi napokban minden délután lent volt a Monsignorénál. És ma ebéd után Bogdánt is õ hívatta be.

Nem mondta Damjáni.

Hányan voltak? kérdezte a pap. Többen voltak?

Nem.

Szóval egyedül Merényi?

Nem.

Nem egyedül? De õ volt a fõvezér, a hangadó, ugye?

Õ... mondta Damjáni akaratlanul.

A pap elégedetten felsóhajtott, és hátradõlt a székén. Egy jó negyedóra múlva már könnyebben ment a kérdés-felelet.

És még ki?

Burger.

Hát még?

Végh.

Azt már tudjuk. Ki volt a negyedikük?

Homola.

Váratlan ellenkezést váltott ki ez a név. Valerián türelmetlenül rántott egyet az öklével, de a Monsignore szelíd hangon vágott közbe:

Ne hazudj, fiacskám.

Nem hazudok, fõtisztelendõ úr...

Kínos szünet támadt. Végre a pap újra megszólalt.

Kik a legjobb barátaid?

Damjáni zavartan válaszolt valamit.

Más senki? kérdezte a pap. Nem vagy véletlenül jó barátságban Halász Péterrel?

De igen...

Igen? Úgy? Mióta?

Régóta. Még civil korunkból ismerjük egymást.

"Civil" korotokból? No jól van.

A hátralévõ két fiú került sorra. Valerián és Bognár kimentek, a Monsignore újabb csoportot hívatott le, Valerián visszajött, Damjáni egyik lábáról a másikra állt, már a többiek között, az ablak felõli sarokba húzódva, s már csak félérdeklõdéssel figyelt a mindig újra kezdõdõ vádpontokra, Merényiék bûnlajstromára, amelyet a sorozatos vallomások se nem bõvítettek elszólásaikkal -, se nem csökkentettek tagadásaikkal -, hanem csak megerõsítették eredeti formájában. Az új kikérdezettek éppoly habozó, óvatos, tétova válaszokat adtak, mint az elõbbiek; Damjáni most már könnyûszerrel a segítségükre tudott volna sietni, mert közben kibontakozott elõtte, hogy mennyit tud s hogy hova akar kilyukadni a Monsignore. Merényiéken már nem lehetett segíteni; de nem is nagyon akart senki.

Homola helyett azonban Halász került közéjük negyediknek. Ezen se sokat törték a fejüket. Mire hét óra tájt visszamentek a tanterembe, a négy közül már egyiket sem találták ott. A fogdában voltak. Bogdán és Tóth Tibor, akik valamivel késõbb jöttek föl, elmondták, hogy most kezdõdik négyük kihallgatása odalent.

A vörös alkonyat szokatlan fénybe borította a tantermet. A legrendkívülibb azonban az egész délutánban az volt, hogy mialatt a zászlóalj csakugyan kivonult terepgyakorlatra, õk idehaza lebzseltek. Bogdán Tóth Tiborral beszélgetett higgadtan, Damjánihoz odajött Istenes, hogy nagyjából elmeséltesse magának, mi történt a Monsignore szobájában. Csak a tényekrõl beszéltek; mindenki tele volt az eseménnyel, de senki sem formált véleményt róla; hamarjában fel sem lehetett még mérni a jelentõségét. Szebek Miklóson visszafojtott ingerültségféle látszott. Damjáni õszinte bámulatot érzett Tóth Tibor iránt, és õszinte idegenkedést. Minthogy sem Bognár, sem Valerián nem jött föl a tanterembe, elszéledtek a helyükrõl, s lámpagyújtás után is folyt a beszélgetés, sakkozás, gombozás, a leghátsó asztalok mögött pedig Szabó Gerzson húzott egy széket a nyitott ablakhoz, és halkan hegedült magának.

Merényi, Végh, Burger és Halász Péter még egy fél délutánra visszajöttek a századhoz két nap múlva. Balabán tiszthelyettes volt szolgálatban, de ebéd után Bognár is bejött, hogy átvegye tõlük a felszerelésüket. Kirakta nagy leltárkönyveit a mosdó asztalán, s újra meg újra átszámolta a leadott ingeket, törülközõket, kapcákat. Csak Burgernak lógott az orra; szelíd lett és kedvetlen; talált rá alkalmat, hogy odamenjen Damjánihoz, s magyarázat nélkül letegye az ágyára az ellopott kristálydetektort. A másik három egykedvûnek látszott, akárcsak annak idején Öttevényi. Halász Péter elkerülte Damjáni tekintetét; Tóth Tiborra egyikük sem nézett. Nem is beszéltek senkihez. Nyilvánvaló volt, hogy Merényi sem Merényi többé. Csak Homola nem volt még tisztában a változással. Egyfelõl, amikor feljöttek a fogdából, rögtön odament Burgerhoz, hogy üdvözölje és örvendezzen neki, amit a vörös hajú fiú bágyatagon elhárított; másfelõl meg a kézmosásnál mert közvetlenül ebéd elõtt hozták fel négyüket lelkesedésében belekötött Zsoldosba, mellbe vágta, és a törülközõjével kezdett pattintgatni feléje, ahogy azelõtt is szokta. Zsoldos hátrált egy-két lépést; aztán ahelyett, hogy odébb vonult volna, elkapta Homola karját, kirántotta a kezébõl a törülközõt, és az arcába vágta; s ezek után szilárdan állva maradt vele szemben, várva a támadást. Homola megzavarodott. Roppant indulatba jött, de Zsoldos példátlan viselkedésébõl végre megértette, hogy valami nincsen rendben. Fenyegetéseket és szitkokat morogva, magában átkozódva vállára csapta a törülközõjét, és kézmosás nélkül kivágtatott a mosdóból.

Merényiéket estefelé látták utoljára. A portásfülke elõtt álldogáltak a csomagjaik közt, s mind a négyen szûk, kinõtt civil ruhába voltak öltözve. Két vagy három felnõtt férfi is volt velük; ezekrõl semmit nem tudott volna mondani Damjáni, sõt ha a kapualj ugyanazon oldalán vagy a portásfülke nyitott ajtajában a legérdekesebb és legcsodálatosabb dolgokat látta volna, azt sem vette volna észre jóformán, annyira lenyûgözte õt és a többieket is, amint a lépcsõrõl leérve s az étterem felé kanyarodva egy pillanatra egyenként szemükbe tûnt a civil ruhába bújtatott négy fiú látványa.

Nem nevettek rajtuk. Nem féltek tõlük, és haragot vagy megvetést sem éreztek irántuk. Damjáni inkább azt vette észre, hogy Tóth Tibort kezdi körülvenni némi részvétlenség. De a lámpalázas, furcsa hangulat, amely ezen az estén valamennyiüket elfogta, napokig nem oszlott el, és hetek múlva is érezték a kapualj alatt vagy a portásfülke elõtt elhaladva, hogy ez a hely, amely múlhatatlanul õrizte az évek sokféle emlékét legelsõ belépésük futó benyomásai óta, most ismét új értelmezést nyert, mégpedig nagyjából a véglegeset. Az utolsó kép, a kalandos, tragikus-nevetséges, oly szerencsés nagy fordulatot jelentõ utolsó kép lényegében le is zárta számukra a hely történetét.

6

A park uszoda felõli részében különös, magas fûfajtát termesztettek a fák közt. Június közepén ez a "prérifû", ahogyan nevezték, már térdig ért, és még mindig nem kaszálták le; azaz térdig ért volna, ha szabad lett volna járni benne. Damjáni csak azt tapasztalta, hogy amint belehasalt, és négykézláb bekúszott egészen a középsõ tisztásig, a fû elnyelte õt, mint egy lágy, illatos zöld tenger, és majdnem összezárult fölötte; mindenesetre sem a gyalogút felõl, sem a gyakorlótér felõl, ahol újabban minden délután szétszóródtak a vizsgákra való készülés ürügyén könyveikkel, sem pedig a külsõ fasor felõl senki nem veheti õt észre.

Mások is szerették ezt a füvet. Damjáni egy ebéd után Istenest várta a szokott helyükön, az egyik platánfa lehajló lombja alatt, amikor Tóth Tibor sétált be a csapásukba, s ahelyett, hogy továbbment volna a gyakorlótér felé, szóba elegyedett vele, és lehasalt melléje. Ez minden tekintetben szokatlan dolog volt. Tóth még a legkitaposottabb tilos utakat sem követte soha eddigelé, s még az sem igen fordult elõ, hogy valakivel beszélgetést kezdett volna.

Háromtól négyig lesz uszodánk mondta.

Igen.

Meleg nap volt. Damjáni már tudott az uszodaidõrõl, és nem volt kedve beszélgetni. Visszafeküdt a hátára, és bámulta a lombok közt lebegõ kék eget. Arra gondolt, hogy tulajdonképpen egészen jól be lehetett volna itt rendezkedni; kár, hogy erre a rövid idõre már nem nagyon érdemes. Tóth Tibor helyzete elég lehetetlenné alakult. Homola, akinek semmivé foszlott a hatalma, egy délután megtámadta. Mögötte volt az asztala; szitkozódni kezdett, s egyre hangosabban kiabált feléje; Tóth meg sem fordult; akkor egyszerre nekirontott. Már mindnyájan figyelmesek voltak a jelenetre. Tóth felugrott, szembefordult vele, s az asztalához lapulva háttal, rémülten emelte karját a levegõbe. Homola fújtatott a dühtõl, s megragadta a fiú orrát. Egyebet már nem tudott csinálni, mert Istenes, Szebek és Gereben nyomban lefogták.

Vágd szájon! mondta valaki.

Gereben fél kézre fogta a két csuklóját, és visszakényszerítette a helyére. Amint elengedte, Homola újra fölugrott.

Ülj le mondta Gereben, s nyugodtan várakozott.

A pofozkodások és verekedések korszakát határozottan lezárták. Homolától ugyan nem sajnált volna Damjáni se egy-két szájonvágást, mégis jobban szerette ezt az új divatot. Gerebenék másokat sem hagytak verekedni. A támadót vagy rendszerint mindkét felet sietve lefogták, szétválasztották õket, és ezt senki sem bánta: tulajdonképpen nagyon unták már ezeket a zajos handabandázásokat. De Tóth Tibort is csak ezért védték meg, más okuk nem volt. Senki nem azonosította magát Tóth Tiborral, senki nem tört lándzsát mellette; sem Gereben, sem Szebek, sem a többiek, amint ez apránként nyilvánvaló lett. Hogy Tóth véghezvitte nagy haditettét, ez kizárólag az õ magánügye lett; s hogy egy követ fújt a Monsignoréval, ebben senki nem óhajtotta õt követni. Nem helyeselték és nem ítélték el, udvariasak voltak iránta és közönyösek, s így visszakapta tõlük akaratlanul, mint Polükratész a tengertõl a gyûrûjét, tulajdon részvétlenségét. Damjáni tudta, hogy ez nem elég Tóth Tibornak, de nem volt ereje hozzá, mint ahogy mindig is nagy megerõltetésébe került, hogy beszélgessen vele.

Mozdulatlanul hanyatt fekve nézte az eget. Eltelt egy kis idõ, s már éppen meg akart fordulni, hogy megnézze, itt van-e még Tóth, amikor megzizzent a fû, s a fiú hangját hallotta, majdnem alázatosan:

Hát szervusz...

Feltápászkodott, és továbbindult. Damjáni átfordult a hasára, hogy utánanézzen. Sajnálta, hogy elment. A szépsége változatlanul megbabonázta õt, de mindenestül nem tudott mit kezdeni vele. Szerette nézni. Ez volt Damjáni szemében az a jó a világban, ami vonzotta, mint gyerekkorában a félálomban hallgatott távoli zongoraszó vagy, talán pontosabban, mint az a jó, amirõl úgy képzelte, hogy kölcsönös és egyértelmû vonatkozásban van a formálható puha radírgumi birtoklásával, s ennélfogva el is érhetõ cselekedetek által. A másikfajta jó azonban éppen az volt, hogy el tudott taszítódni a világ megkötöttségeitõl; s minthogy ehhez nem is kellett több, mint hanyatt fekve az eget nézni, ahogyan a gyerekkori unalmas balatoni fürdõhely homokjában bámulta az égbolt friss kék zománcán úszó felhõrongyokat, úgy kiszakadva a földi méretekbõl, hogy azt sem tudta volna megmondani, ma van-e, vagy tegnap, vagy már holnap, vagy még tegnapelõtt minthogy ehhez nem kellett több, visszaperdült a hátára, és minden fáradság nélkül megoldotta, hogy ne gondoljon semmi kellemetlenre.
 

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu