Fájdalom, in mem. Vas István
Mikor a bombák hullni kezdtek,
Nem voltunk már ugyanazok,
Azok voltunk, akik úgy nem
lehetnek,
Ahogy a csak régi halott.
Tudtuk, hogy a nyomorból lopott
jószág
A másik fél friss ereje,
Arroganciája révén
valóság-
Másító mázzal
vonja be
Hajszálainkat is. Mint a fémszálak
Az elõzõ háboruból,
Mint ahogy rosszkedvvé összeállnak
Mind, amik nem lehettek volna jól,
Mert hazugságok voltak. Odadobottak,
Most egyszerre némi haszon
Adódik belõlünk,
s akik a Múltat
Nem ismerik, a borzalom
Töretlen csodájú,
vak tükrét látják,
S bármi igaztalanság,
szörnyeteg
Történés parancsolja
"Megállj!"-át,
Csak boldogtalan törteket
Ismer majd a nyugvó gyalázat,
Ez lesz övé, és
nem törõdik -
Az sincs, hogy "vele", nincs "alább
ad",
Mert eljutott a várt fölényig:
Az erõsebb megszégyenül
az ocsmány
Gyengültén, ennyi a világrend,
És nincs, ahogy e rózsa-kocsmán
Túlláss, és nincs
mi-hova átment,
A sírkeresztek, a szörny-megszokások,
Ahogy az ember szíve reszket,
Nem is reszket, keletire nyugati átok
Nyílt, ahogy a bombák
hullni kezdtek.
1999. május 13.
MÁJUSI ÓDA
Töredék
Még mindig Vasnak (és Radnóti Miklósnak)
Ahogy el kellett volna söpörni,
nem lassan letörni.
Ennek ittuk meg a levét.
Nyomorultul bár, de elég
lehetett volna.
De mindig van réteg, mely virulna,
mint a rózsa,
akár rohadtan is a dombon.
Emlékszem a ponton-
hidakra, az égett birkaszagra,
járgányok fekete-alakba
görbült testeire,
de az emlékek nem tartoznak
senkire,
az emlékek senkit sem érdekelnek.
Átok nehézkedés,
valami mellett
nyomulsz már csak a földbe,
nélkülem.
"Föld, föld!" Kolumbusz-Odüsszeusz,
betapasztom fülem,
befogom az igazságos háború
bûzétõl az orrom,
és mocskot látok csorogni
körben minden balos ormon:
balsors, akit régen tép,
kit a Régen
foszt ki az Új nevében,
ó, Város, technizálódó
sivár-
ságodra fröccsen a májusi
sár,
de áldalak, ha így maradsz
csak förtelemre,
nem válsz azzá, mit
fel nem foghat az elme,
ám hogy rettegjünk ettõl
ennyi silányság
nyomán, csodálod-e,
hogy utálják,
akik utálják, és
rossz a kedvünk,
az egy-unt nincs együtt, s nincs
hova felkerekednünk,
mint hitvány szám-aprójának,
ami marad,
és megtölti irdatlanul
a számoszlopokat,
számoszlopok és tûzoszlopok,
a megjövendölt
zagyvaságban nem hittem soha,
ami engem eltölt,
utálat. Rá az utóélet
csak az élet,
az elõ-állat ily utó-szörnyeteggé
lett.
Minden jót kívánhatnak
egymásnak a felek.
Mindkettõ azt tette, amire
lett
a jelek szerint.
De hogy jövök hozzá,
hogy szívem és gyomrom undorral és
iszonnyal félve kering?
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu